Modern selyemút

Kína és az öbölmonarchiák

A Perzsa-öböl monarchiái és a távol-keleti óriás, Kína között az elmúlt évtizedben egyfajta modern selyemút épült ki, amelyben a szénhidrogéneken alapuló kereskedelem játszik meghatározó szerepet. A viszony szorosabbra fűzésének hátterében azonban nem csak gazdasági megfontolások állnak, hanem politikai célok és stratégiai törekvések is: Kína szépen-lassan befolyásos szereplővé kíván válni a régióban.  

Kína és az öbölmonarchiák együttműködésében a kölcsönös gazdasági érdekek, vagy ha úgy tetszik „feleslegek” játszanak döntő szerepet. Amíg Kína fokozódó energia éhségét az öböl államok kőolaj-feleslegével kívánja biztosítani, addig az olajmonarchiák a kínai munkaerő-felesleget igyekeznek saját hasznukra fordítani. Ahogyan a szaúdi nemzeti bányavállalat vezetője fogalmazott: „Az előnyök összehasonlításának elmélete oda vezetett, hogy Szaúd-Arábia energia-igényes termékeket ad el Kínának, Kína pedig cserében munka-igényes árukat Szaúd-Arábiának.”

Peking Perzsa-öböl iránti érdeklődése a növekvő hazai energia-felhasználással áll összefüggésben. Miközben Kína lakossága a világ népességének 22 százalékát teszi ki, addig az ország szénhidrogén készletei a világ tartalékainak csupán alig több mint két százalékát adják. A belső fogyasztás rohamos mértékű növekedésének eredményeként az ország 1993-tól fogva olajbehozatalra szorul, 2009-re pedig Japánt megelőzve, az USA után a második legnagyobb kőolaj-importőrré avanzsált. Éppen ezért a pekingi vezetés számára létfontosságú, hogy az olajmonarchiákkal szoros kapcsolatot építsen ki. 

Az öbölmonarchiák számára gazdaságilag szintén előnyös a „keleti partnerség”. Így többek közt Pekingben megbízható és fizetőképes kereskedelmi partnerre találtak, ráadásul a kínai kereslet jövőbeli növekedésével párhuzamosan a bevételek is minden bizonnyal tovább emelkednek majd. Az öbölmenti államok emellett Kínából olcsón juthatnak élelmiszerekhez és más fogyasztási cikkekhez, valamint lehetőségük nyílik a technológiai-tudományos együttműködésre is. Ám mindezeknél sokkal fontosabb, hogy hozzáférhetnek a hatalmas kínai piachoz, s ott befektetve jövedelmező üzleteket köthetnek. 

A kínai-öböl kapcsolatok elmélyülésében a gazdaságok komplementer jellege mellett az elmúlt évek eseményei, a nemzetközi környezet megváltozása is szerepet játszott. Nevezetesen, a szeptember 11. utáni világban nehezebb lett az Egyesült Államokkal kereskedni kívánó arab vállalkozók dolga, majd a pénzügyi válság kirobbanása, s elhúzódása csak még inkább rontotta az USA lehetőségeit-pozícióit. A külföldi befektetőkkel szembeni ellenséges környezet és a gazdaság lelassulása pedig oda vezetett, hogy sokan úgy vélik: „Nem érdemes most üzletelni Amerikával, viszont annál inkább megéri Kínával.”

Az öböl államok és Kína kooperációja nem csak az energiahordozók kereskedelmében erősödött (ma az olajmonarchiák adják a kínai olajimport közel egynegyedét), hanem a felek számos más területen is szorosabbra fűzték a viszonyukat. Az egykoron egyszerű árucserével kezdődő kínai-öböl kapcsolat mára már sokrétű együttműködéssé fejlődött, s kétirányú ügyleteket eredményezett az ipari, a pénzügyi, és a szolgáltató szektorban, valamint az ingatlan és infrastruktúra-fejlesztésben. Így amíg a legnagyobb kínai alumíniumgyártó (Chinalco) Szaúd-Arábiában fektetett be foszfát projektekbe, addig a szaúdi állami olajtársaság (Saudi Aramco) a kínai olajfinomításban szerzett komoly részesedést. 

A kínai-öböl együttműködés azonban nem csak a gazdasági érdekekről és lehetőségekről szól, hanem abban a politikai és stratégiai megfontolások is szerepet játszanak. A felek közösen érdekeltek a régió stabilitásának a megőrzésében és a jelenlegi erőviszonyoknak a fenntartásában. Éppen ezért az öbölbéli uralkodók és a távol-keleti stratégák egyaránt aggodalommal figyelik Irán növekvő befolyását, s még inkább Teheránnak a nukleáris konfliktus kapcsán egyre többször hangoztatott, a Hormuzi-szoros lezárását kilátásba helyező fenyegetését. A szabad hajózás ugyanis létszükséglet mindkét félnek. 

Kína és az öbölmonarchiák stratégiai partnersége az iráni fenyegetés menedzselése mellett az amerikai relációban is megfigyelhető. Peking igyekszik kiterjeszteni politikai-hatalmi befolyását a világgazdaság kulcsfontosságú, az Egyesült Államok által uralt területére, miközben az arab monarchiák az egyre kényelmetlenebb amerikai biztonsági függőségüket kísérlik meg ellensúlyozni a keleti kapcsolatok elmélyítésével. Bár Kína rövidtávon nem jelent fenyegetést az USA regionális pozícióira, de hosszabb távon mindenképpen komoly versenytárs lesz a Perzsa-öböl ellenőrzéséért vívott harcban.  

Kína és az öbölmonarchiák kapcsolata problémamentesnek és kiegyensúlyozottnak tűnik, hiszen egyik oldalon sincsenek kritikus ellenzéki hangok, emberi jogi bírálatok, ugyanakkor mindkét félnél elegendő mennyiségű pénztőke, s erős vállalkozási „kedv” áll rendelkezésre. Csakhogy az újonnan formálódó selyemút korántsem lesz kátyúktól mentes. A pénzügyi szabályozások átláthatatlan és hosszadalmas rendszere, a részvényesi és tulajdonosi korlátozások gyakorlata, az öbölállamok társadalmi-politikai bizonytalansága, valamint az olajárak esetleges csökkenése mind-mind akadályt jelenthetnek a jövőben. 

A kapcsolatok terebélyesedését gátolja a kultúrák különbözősége is. Szaúd-Arábia és Kína egyaránt hosszú távú kapcsolatokban gondolkodik, amely a barátságon és a bizalmon alapszik, ám a felek között ez még aligha épülhetett ki, mivel a kapcsolatok igencsak új keletűek. Az együttműködés elmélyülését pedig akadályozza az is, hogy a felek nem rendelkeznek elegendő tanácsadóval, akik ismernék a másik kultúráját. S akkor a nyelvi korlátokról, illetve a vallási szembenállásról (ateisták vs. istenhívők), valamint az ujgurok (a legnagyobb kínai muszlim közösség) kérdéséről még csak említést sem tettünk.

Végezetül, vajon mit szól a kapcsolatok erősödéséhez az USA? Az amerikai adminisztrációt egyfelől aggasztja Kína öbölbeli befolyása, hiszen az arab-kínai kapcsolatok elmélyülése nem csak előnyökhöz és pozíciókhoz juttatja Pekinget, hanem a hosszú távú világgazdasági változásokat, erőeltolódásokat is szimbolizálja; másfelől viszont együttműködési lehetőségeket is lát benne, mivel közösen érdekeltek az olajárak alacsonyan tartásában és a régió stabilitásának megőrzésében – hovatovább Kína szerepet vállalva az iraki újjáépítésben valamelyest tehermentesítheti is az Egyesült Államokat.

Összességében tehát elmondható, hogy Kína és a Perzsa-öböl arab monarchiai között komplex együttműködés alakult ki, amelyben a gazdasági szükségszerűségek mellett igen fontosak a stratégiai megfontolások is. A kapcsolatok további erősödését azonban számtalan tényező hátráltathatja, így többek között az Egyesült Államok regionális befolyása jelenthet komoly akadályt, s kényszerítheti önmérsékletre a Perzsa-öbölben „nyomuló” kínai vezetést.