A libanoni konfliktus

LIBANON: CÉDRUSOK, ETNIKUMOK, FELEKEZETEK ÉS POLGÁRHÁBORÚK ORSZÁGA

Libanon a különböző etnikumok és vallási felekezetek miatt egy politikailag speciális berendezkedésű, társadalmilag-vallásilag pedig rendkívül megosztott állam. Izrael közvetlen szomszédjaként, a közel-keleti válság (az arab-izraeli háborúk és a palesztin-izraeli konfliktus) mindig is befolyással volt az ország sorsának alakulására. Éppen ezen okokból kifolyólag, Libanon még napjainkban is potenciális válsággócnak számít, a bizonytalan közel-keleti régióban.

TÖRTÉNELMI GYÖKEREK

Libanon sajátos helyet foglal el a Közel-Keleten, hegyes-völgyes vidékének köszönhetően ugyanis a történelem során több etnikum és felekezet is menedékre talált itt üldöztetése során. A cédrusok országában ma is 17 vallási felekezetet ismernek el államilag, amelyek együttesen alkotják a sokszínű libanoni társadalmat. A lakosság döntő többsége arab, de sok libanoni keresztény az ókori föníciaiak leszármazottjának tekinti magát. Ez adja a libanoni identitás kettősségét. A három meghatározó vallási-etnikai csoportot pedig a síita muszlimok, a szunnita muszlimok, valamint a maronita keresztények alkotják, de laknak itt még síita drúzok, görögkeleti katolikusok, örmény ortodoxok, valamint káldeus keresztények is.

Levante területe az első világháborúval szabadult fel az oszmán uralom alól, ezt követően francia népszövetségi mandátumterület lett. Libanont az ún. Nagy-Szíriáról leválasztva, 1920-ban hozták létre, nem titkoltan azzal a céllal, hogy egy keresztény dominanciájú államot teremtsenek a stratégiai fontosságú Közel-Keleten. Az ország francia alkotmányt kapott, politikai fejlődése pedig a francia köztársasági mintát követte. Függetlenségét a második világháború alatt nyerte el (1943), elsősorban a brit-francia rivalizálás eredményeként. A libanoni-francia kapcsolat mindazonáltal napjainkig különlegesnek tekinthető.

A francia mintára elfogadott alkotmány már 1926-ban rendelkezett a politikai tisztségek felekezetek közötti „fair” elosztásáról. A hatalom vallási csoportok közötti megosztásának ilyetén rendszerét (ún. konfesszionális rendszer) szentesítette a függetlenség kivívásakor megkötött íratlan Nemzeti Paktum, amely általános követelményként fogalmazta meg, hogy a jövőben a köztársasági elnöknek maronita kereszténynek, a miniszterelnöknek szunnita muszlimnak, a parlament elnökének pedig síita muszlimnak kell lennie. A parlamenti helyek elosztását pedig hat-öt arányban állapította meg a keresztények javára a muszlimokkal szemben. Mindezt egy 1932-es népszámlálás eredményére alapozva, amelyhez hasonlót a mai napig sem tartottak.

A LIBANONI POLGÁRHÁBORÚ

Libanont, fejlett bankrendszere, virágzó kereskedelme és sokszínű társadalma miatt egészen az 1960-as évekig a „Közel-Kelet Svájcának” tekintették. A vallási közösségek együttműködése azonban mindig is komplikált játszma volt. A felekezeti megoszlásra épülő politikai struktúrát pedig a népesség összetételében a muszlimok javára bekövetkező változások mindinkább megkérdőjelezték. Egyszerűen több gyermek született a síita és szunnita, mint a keresztény családokban. A helyzetet súlyosbította a jordániai polgárháború („fekete szeptember”) és a negyedik arab-izraeli háború („jóm kippúri” háború), amelynek eredményeként Libanont elözönlötték a palesztin, döntő többségében szunnita, menekültek.

Az 1975-ben kirobbanó, majd 15 évig eltartó véres polgárháború mögött tehát elsődlegesen a politikai rendszer megreformálásának, vagy ha úgy tetszik, arányosabbá tételének szándéka húzódott. A konfliktus azonban sokkalta összetettebb volt, mint a keresztények és a muszlimok harca a társadalmi súlyuknak megfelelő hatalomért. A libanoni polgárháború az egész közel-keleti helyzet súlyos ellentmondásait tükrözte. Az iszlám-keresztény szembenállást, a szekularizmus-iszlamizmus vitát, az Izrael és Szíria közötti versengést, valamint a mögöttük álló nagyhatalmak helyi érdekeinek az ütközését. S persze nem feledkezhetünk meg a személyi rivalizálásról sem, amely felettébb jellemző a különböző családok (pl. Hariri, Dzsemájel stb.) által uralt Libanonban.

A palesztin kérdés nemcsak a felekezeti arányokban bekövetkező változásokban játszott szerepet, hanem a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), mint állam az államban tevékenykedve kétségbe vonta a libanoni szuverenitást is. A konfliktusba így előbb, a status quo felborulásától tartva Szíria avatkozott be (1976), majd a palesztin ellenállási mozgalom megtörésének szándékával és egy esetleges szíriai fordulattól tartva Izrael állam is (1978). Ez utóbbi pedig 1982-től fogva megszállás alá vonta Dél-Libanont. Az ENSZ külön békefenntartó missziót szervezett (UNIFIL = United Nations Interim Force in Lebanon), de a nemzetközi erőknek hamar távozniuk kellett az országból. Ebben a polgárháború alatt, iráni segédlettel megszerveződő síita csoportnak, a Hezbollahnak volt döntő szerepe, amely szervezet számos terrorista merényletet követett el a koalíciós erők ellen.

ALLAH PÁRTJA

A Hezbollah az 1982-es izraeli megszállásra válaszul jött létre. Az iráni forradalom mintáját követve fogalmazta meg célkitűzéseit, s talált meghallgatásra a libanoni síiták körében. Akkor nyújtott ideológiai támogatást az ellenálláshoz, amikor egyre többen ismerték fel a konfliktus vallásos jellegét. Ráadásul emellett, iszlamista szervezetként különös hangsúlyt fektetett a szociális juttatásokra és segélyezésekre is, amelyek csak tovább növelték a szervezet népszerűségét.

A sokak által terrorszervezetnek tekintett Hezbollah megalakulásakor hármas célkitűzést fogalmazott meg, amelyeket többé-kevésbé sikerült is megvalósítania. Először is az 1980-as években elkövetett robbantásos merényletekkel (1983, Bejrút) távozásra bírta a nemzetközi koalíciós erőket. Majd a polgárháború kapcsán sikeresen elérte a konfesszionális rendszer arányosabbá tételét, de a célként kitűzött iszlám köztársaság kialakítására nem volt valós esélye. Végül a terror eszközét alkalmazva költségessé tette a libanoni megszállást Izrael számára, ezzel 2000-ben elérte az izraeli csapatok kivonulását Libanonból. A polgárháború befejeződését követően a Hezbollah a pragmatizmus jegyében igyekezett beépülni a politikai döntéshozatalba, terrorista múltját és erőszakos eszközeit tekintve azonban továbbra is sokan megkérdőjelezik ezt a normalizálódást. S kérik számon a fegyverek beszolgáltatását.

RENDEZÉS ÉS REFORMOK

Az Arab Liga kezdeményezésére 1989-ben a libanoni nemzetgyűlés tagjai a szaúd-arábiai Taifban ültek össze, ahol elfogadták a Nemzeti Megegyezés Okmányát („Taifi Egyezmény”), amely egyfelől megerősítette a felekezeti megoszláson alapuló politikai rendszert, másfelől azonban változtatásokat is eszközölt rajta. Így például a parlamenti helyeket és a kormányzati pozíciókat fele-fele arányban osztotta meg a két vallási felekezet, a keresztények és a muszlimok között, illetve jelentősen korlátozta a köztársasági elnök jogkörét. A politikai reformok ugyan nem vetettek automatikusan véget a harcoknak, mindazonáltal az 1990-es évek elején lezárulhatott a polgárháború, illetve megindulhatott Libanon konszolidációja, valamint gazdasági rekonstrukciója.

A polgárháború következményeként lejáratódott demokratikus rendszerbe újra életet kellett lehelni, ami többek között a politikai erők fragmentáltságának, a befolyásos családok versengésének, valamint a fegyveres milíciák továbbélésének köszönhetően nem volt könnyű feladat. Ráadásul az országban továbbra is jelen voltak idegen katonai alakulatok. Libanon így csak azt követően nyerhette vissza területi szuverenitását, hogy előbb az izraeli csapatok (2000), majd a szíriai haderők (2005) is kivonultak az ország területéről. A gazdasági prosperitás és a politikai stabilitás megteremtése számtalan reménnyel kecsegtetett, az elmúlt esztendő és napjaink libanoni eseményei azonban sokakban megkérdőjelezik, hogy vajon továbbra is fenntartható-e a felekezeti sokszínűségre épülő konfesszionális rendszer Libanonban.

ÚJJÁÉLEDŐ KONFLIKTUS?

A polgárháború lezárásaként elfogadott változtatások ugyan a demográfiai realitásokhoz igazították a felekezeti megoszláson alapuló libanoni politikai rendszert, de a társadalmi-felekezeti arányok változása a későbbiekben ismételten a rendszer összeomlásával fenyegethet. Napjainkban a libanoni lakosság közel hatvan százalékát teszik ki a muszlimok, míg a korábban domináns keresztények csupán negyven százalékot adnak. A rendszer tehát már most sem arányos, a szociológiai tényezőket figyelembe véve pedig tovább nőhet a különbség. Nagy eltérés van emellett az egyes felekezetek életkörülményeit illetően is. A síiták alkotják továbbra is Libanon legszegényebb társadalmi rétegét, s töltik fel a bejrút melletti nyomornegyedeket, míg a maronita keresztények még mindig kiváltságos és tehetős csoportnak számítanak. A következő konfliktust már nem a politikai jogokért, hanem talán a gazdasági egyenlőségért fogják vívni a cédrusok országában.

Az identitás kérdése sem rendezett még Libanonban, mi sem mutatja ezt jobban, mint napjaink polarizációja. Szíria kivonulását követően a kormányzat és a közvélemény is erősen megosztottá vált: Szíria-pártiakra (síiták) és Szíria-ellenesekre (szunniták, drúzok és keresztények koalíciója). A két tábor egymásnak feszülése mögött valójában a libanoni identitás meghatározásának kérdése áll: nevezetesen, hogy arabok-e a libanoniak? Ennek megfelelően az egyik tábor az arab államoktól kér segítséget, míg a másik a Nyugat felé fordul. Megoldhatatlan problémaként jelentkezik továbbá a palesztin menekültek ügye is, akiknek integrálódására nem került sor. Az északi menekülttáborokban pedig már meg is jelent a reményüket vesztett palesztinok körében egy, az al-Kaidához hasonló, radikális iszlamista szerveződés (Fatah al-Iszlám). Lehetséges, hogy a palesztinok az 1970-es évek után ismételten nem kívánatos személyekké válnak.

Libanon sorsának alakulását ismételten a közel-keleti konfliktus határozza meg. Tel-Aviv a palesztin területekhez hasonlóan nem kívánja Libanonban sem az iszlamisták megerősödését, ezért igyekszik a Hezbollah befolyását csökkenteni, s érvényt szerezni a szervezet lefegyverzésére vonatkozó ENSZ határozatnak (1701. számú határozat). Ezt a cél szolgálta a 2006 nyarán vívott háború is, amelyet azonban a katonai vezetés hibái miatt elveszített, s ez, paradox módon a Hezbollah további erősödését eredményezte. A közel-keleti békefolyamat elakadása és az amerikai demokratizálódási kísérletek kudarca kétségkívül hatással van a libanoni fejleményekre is. Irán és Szíria megerősödése folytán Libanon ismételten a regionális rivalizálás színterévé válhat, mint ahogyan a síita-szunnita szembenállás kiéleződése is ebbe az irányba hathat. Szaúd-Arábia és Irán küzdelme bontakozhat ki a cédrusok árnyékában.

FEJTEGETÉSEK

Vajon lehetséges-e a konfesszionális rendszer reformja? Elméletileg működne, a posztok és a területek, a hatalom kényesen precíz, rögzített elosztása alapján. De ezt a Hezbollah most szeretné, a síita lélekszámnak felelően megváltoztatni. Talán sikerülhet, és akkor megerősödik az országon belül. Akármi is lesz az eredmény, a belső egyensúly mindenképpen meg fog bomlani. A kérdés csak az, hogy sikerül-e majd orvosolni a helyzetet, vagy Libanon darabjaira hullik? A belső folyamatok mellett azonban sok fog múlni az izraeli vezetésen…

Demokratikus Közel-Kelet?

A KÖZEL-KELETI DEMOKRATIZÁLÁS, AVAGY EGY PARADIGMAVÁLTÁSI KÍSÉRLET KUDARCA?

Az amerikai várakozásokkal ellentétben, Szaddám Huszein iraki diktatúrájának bukása nem indított el semmiféle demokratizálódási hullámot a Közel-Keleten. Sőt ma azt láthatjuk, hogy pont ott alakulnak ki kaotikus helyzetek és erőszakos frakcióharcok, ahol a washingtoni vezetés kampányolni igyekszik a szabad választások megtartása mellett. Így többek között Irakban, Libanonban és a palesztin területeken. A sorba pedig Afganisztán is remekül illeszkedik. Nyilvánvalóvá vált, hogy nyers erővel nem lehet demokráciát kikényszeríteni ott, ahol ehhez nincsenek meg a szükséges (politikai, gazdasági és társadalmi) feltételek. De vajon lehetséges-e egyáltalán az iszlám és a demokrácia együttéléséről beszélni?

Sokan eleve lehetetlennek vélik eme különleges frigyet, mondván, hogy nem lehet az isteni és a népszuverenitást összefésülni, hiszen éppen az egyik legfontosabb kérdésben mondanak ellent egymásnak, nevezetesen, hogy az egyes egyén vagy maga Allah a jog kizárólagos forrása. S valóban, ez okozza a legnagyobb fejtörést, s adja a demokrácia legnagyobb kihívását az iszlámmal szemben. Ahogyan a konzervatív iráni képviselők fogalmaznak, mi történne akkor, ha az isteni törvényeket felülírhatná a parlament?

Mindazonáltal az iszlám korántsem számít antidemokratikusnak. Ezt bizonyítandóan számtalan demokratikus értéket és elemet tartalmaz. Így például a társadalmi együttműködésen és a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló igazságosság megteremtését, a konzultációs kormányzati formula előnyben részesítését, valamint a másokkal szemben tanúsított könyörületességet. A szunniták körében pedig Mohamed halálát követően intézményesült, hogy a közösség saját tagjai közül választja vezetőjét. Ezáltal lényegében szavazás útján dönt a saját sorsáról. Mindezek alapján bátran állíthatjuk, hogy az iszlám nem immunis a demokrácia eszméjével szemben.

A közel-keleti országok politikai berendezkedését tekintve mégis azt látjuk, hogy a demokrácia nem, vagy csak korlátozottan működik. Szaúd-Arábiában folyamatosan emelik a konzultatív (shúra) tanács létszámát és bővítik annak jogkörét is, valójában azonban csak csekély befolyással bír az abszolút monarchia rendszerében, ahol minden fontosabb tisztséget a királyi család monopolizál, s ahol minden kérdésben az uralkodó dönt. Hasonló a helyzet a Perzsa-öböl olajmonarchiáinak körében is. Egyiptomban pedig, 2005-ben megtartották ugyan az első többjelöltes elnökválasztást, a hatalmat azonban továbbra is – idestova negyed évszázada – Hoszni Mubarak birtokolja, egy nacionalista-katonai diktatúra formájában. Az „örökletes köztársaság” szíriai mintája, nevezetesen, hogy Hafezt fia, Basir Al Asszad követte a bársonyszékben, s ennek érdekében még alkotmányt is módosítottak, vonzó lehet a Nílus mentén is, ahol úgy hírlik, hogy Gemal követi majd apja karrierjét, s elnök lesz. A politikai reformok pedig még az olyan alkotmányos monarchiákban is lassan haladnak előre, mint Jordánia, ahol II. Abdullah uralkodónak a vallási szélsőségesek fenyegetésével kell szembenéznie.

A Közel-Keletre az elmúlt fél évszázadban a jelentős hatalomkoncentráció volt jellemző. A demokratizálás folyamata azonban éppen az ebben érintett uralkodóházaknak, párteliteknek, vagy katonai vezérkaroknak okoz leginkább fejtörést. A demokratikus kísérletek többsége ezeknek az erőknek az ellenállásán bukik meg, akik csak, mint „látszat-intézkedést”, akarnak parlamenti választást és alkotmánymódosítást. Liberális autokráciák, netán oligarchiák ezek, amelyek a korlátozott reformok révén kívánnak reformernek és modernnek feltűnni, hogy megfeleljenek a nyugati kívánalmaknak. A demokratikus intézményrendszer lejáratódását eredményezte másfelől az USA iraki és afganisztáni katonai kalandja is, amely ugyan szabad választásokat eredményezett, de bizonytalanságot és nélkülözést is.

A hazai vezetés ellenérdekeltsége, valamint az amerikai ballépések sorozata mind-mind akadályozza a térség demokratizálódását, azonban további tényezőket is számításba kell venni. Így először is azt, hogy hiányoznak azok a demokratikus tapasztalatok, amelyek máshol – pl. Közép-Kelet Európában – könnyebbé tették az átmenetet. Afganisztán és Irak lakosai kétségkívül csak most ismerkednek komolyabban a demokrácia játékszabályaival, így például a választás lehetőségével. Másodszor azt, hogy a Közel-Keleten – Latin-Amerikával szemben – nincsen ún. „szomszédsági hatás”, vagyis ha az egyik országban változás áll be, azt a szomszédos államok nem követik. Így az Irakban kibontakozó demokratikus fordulat nemhogy mintául nem szolgál a szomszédos államok számára, hanem egyenesen fenyegetésként és bizonytalansági tényezőként jelentkezik. Irán és Szíria harcossága többek között ennek köszönhető. Harmadszor pedig azt, hogy az elképesztő olaj- és földgázvagyonhoz nem párosul gyors gazdasági növekedés és erős világgazdasági pozíció, amely – a Távol-Kelethez hasonlóan – kitermelhetné a demokratizálódáshoz nélkülözhetetlen társadalmi réteget, a középosztályt.

Az iszlám világ demokratizálása kétségkívül elakadni látszik, azonban az arab nacionalizmus sikere és az iszlám fundamentalizmus győzelme után, az „első (iraki) felvonás” sikertelensége ellenére is lehetségesnek látszik egy demokratikus paradigmaváltás a Közel-Keleten.

Palesztin civakodás: Hamasz vs. Fatah

AVAGY MIÉRT FONTOS GÁZA A VILÁG SZÁMÁRA?

Negyven esztendővel a hatnapos háború után nemhogy a közel-keleti konfliktus nem oldódott meg, s nemhogy egy önálló palesztin állam nem jött létre, de még a palesztin egységben is komoly törések keletkeztek. Az elmúlt hetekben a palesztin politikát meghatározó két párt, a Hamasz és a Fatah közötti rivalizálás, a korábbi torzsalkodást felülmúlva kvázi polgárháborús helyzetig mérgesedett el. Azt követően pedig, hogy a Hamasz lényegében irányítása alá helyezte a gázai övezetet, illetve, hogy Mahmúd Abbász új kormányt nevezett ki, már-már úgy tűnik, hogy kettős kormányzat alakul a palesztin területeken: Gázában egy „hamaszista”, Ciszjordániában pedig egy „fatahista”.

Hogyan juthattunk el idáig? Nos, napjaink palesztin civakodásában kétségkívül szerepet játszanak az elmúlt évek fejleményei és hibái, ironikus módon pedig maga az amerikai demokratizálási kísérlet is. A figyelmeztetések ellenére hagyták indulni a Hamaszt a tavalyi parlamenti választásokon, amelyet aztán fölényesen meg is nyert riválisával, a Fatahhal szemben. Utólag ugyan igyekeztek korlátozni az új kormány mozgásterét, többek között a különböző segélyek és hivatalos juttatások zárolásával, a nemzetközi elismerés megtagadásával, valamint a Palesztin Hatóság elnökének, Mahmúd Abbásznak nyújtott támogatással. Ez mindenképpen olaj volt a tűzre, s hozzájárult a palesztinok megosztottságához.

A Hamasz-Fatah ellentétnek mindazonáltal komoly történelmi, társadalmi és ideológiai gyökerei vannak. Nem is beszélve a személyes sérelmekről, amelyek megmagyarázzák azt is, hogy miért a biztonsági szolgálat irodáját vették célba a gázai harcok során. Valójában már korábban borítékolható volt, hogy a két szervezet előbb-utóbb konfrontálódik egymással, hiszen a megszületendő palesztin állam alapvető szervezési elvében nem értenek egyet. Nevezetesen abban, hogy szekuláris vagy iszlamista berendezkedés épüljön ki a palesztin területeken? Mint ahogyan az a két szerveződés nevéből is kiderül – Palesztin Felszabadítási Mozgalom (Fatah) és Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) – egymásnak teljesen ellentmondó ideológiát képviselnek. Így a kettejük közötti feszültség lényegében nem más, mint a nacionalizmus és az iszlamizmus párharca.

Más történelmi környezet szülte és formálta őket, valamint eltérő a társadalmi bázisuk is. Amíg az 1959-ben alakult Fatahot a palesztin nacionalizmus formálódása, majd az 1967-es háborút követően annak sikere, tette vonzóvá a palesztinok körében, s vált a palesztin nép egyetlen jogos képviselőjévé az 1970-es években, addig az iszlám reneszánszot meglovagoló Hamasz az 1987-es, első intifáda alkalmával született meg, majd az oslói békefolyamatot elutasítva nyert egyre nagyobb támogatást az 1990-es évek folyamán. Ez utóbbi sikerében természetesen szerepet játszott az is, hogy éles Izrael-ellenes álláspontja mellé hatékony szociális politika párosult. Na meg az, hogy puritán vezetőik nem keveredtek korrupciós botrányokba. Ráadásul a Muszlim Testvériség helyi, gázai irodájából alakulva, a Hamasz mindig is hazai szereplőnek minősült, szemben a Fatahhal, amely folyamatosan külföldi emigrációból igyekezett irányítani a palesztin mozgalmat. A küzdelem valójában nem másért megy, mint a vezetés kínálta előnyökért, azaz hatalomért, presztízsért, és természetesen pénzért.

Kétségkívül veszélyes a jelenlegi helyzet, de az öncélú gerillákkal ellentétben a politikusok nem érdekeltek a totális háborúban egyik oldalon sem. Ha ugyanis nem sikerül megegyezni, akkor talán egy generációra elveszhet az Izraellel való békekötés lehetősége és az önálló palesztin állam megteremtése. A folytatódó harcok hatására pedig akár össze is omolhat a gyenge lábakon álló Palesztin Hatóság, ami a szegénységet és elszigeteltséget tekintve katasztrofális hatással lehet a menekülttáborok lakosaira. S ami még ennél is veszélyesebb, hogy a megszállt területeken belül táptalajt biztosíthat egyfajta fundamentalista nacionalizmus kialakulásához, vagy netán egy, az al-Kaidához hasonló csoport megerősödéséhez, amely karöltve az iraki és libanoni eseményekkel a radikális iszlamizmus megerősödéséhez vezethet az egész régióban.

A gázai kérdés rendezése tehát nem csupán maguknak a palesztinoknak, valamint a szomszédos Izraelnek fontos, hanem magának a világnak is…

Ezért akar Irán atomot...

IRÁNI NUKLEÁRIS TÖREKVÉSEK

Lassan már másfél éve, hogy lekerültek az iráni nukleáris kutatóintézmények bejáratairól a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség lakatjai, s az iráni Natanzban újra megkezdődtek az urándúsítási kísérletek. Irán azóta is gőzerővel folytatja nukleáris programját. Mindez kétségkívül megerősíti azon kételyeket, amelyek szerint az Iszlám Köztársaság atomfegyverek előállítására törekszik.

Miért akar Irán atomfegyvert? Vajon a klérus szava a döntő, avagy a pragmatisták is beleszólnak az ország nukleáris ügyeibe? Kik azok akik pártolják a nukleáris fegyverkezést, illetve mekkora befolyással bírnak a cél érdekében? Végül milyen és mekkora hatása lehet Mahmúd Ahmadinezsád elnökségének a nukleáris megfontolásokra? Ezekre a kérdésekre csak akkor kaphatunk választ, ha igyekszünk jobban megérteni azokat a motivációkat, amelyek Iránt a nukleáris opció irányába terelték.

TÁRSADALMI ÉS TÖRTÉNELMI FOLYTONOSSÁG?

Irán nukleáris ambíciói nem az iszlám forradalom győzelmének eredményeként születtek meg, hanem sokkalta mélyebb gyökerekre vezethetők vissza. Az iráni atomprogram Mohamed Reza Pahlavi sah uralma alatt vette kezdetét. A „fehér forradalom” energiaszükséglete mellett pedig már ekkor is szerepet játszottak katonai szempontok a nukleáris tervezésben. Nevezetesen, hogy a sah országát nem csupán a Perzsa-öböl, hanem az Indiai-tenger vezető hatalmává kívánta tenni. Ilyen ambíciói persze a jelenlegi vezetésnek nincsenek, mindazonáltal a regionális hatalmiság konstans igénynek bizonyul az Iszlám Köztársaságban is.

A legtöbb iráni ma is úgy hiszi, hogy országa földrajzi helyzete, népességének aránya, természeti erőforrásainak bősége, valamint kulturális nagysága miatt vezető szerepre ítéltetett a Perzsa-öbölben. (Érdemes megjegyezni, hogy a térség többi állama az Arab-öböl kifejezést használja.) Valójában azonban síitaként és perzsaként esélyük sincsen a vezér szerepre, hiszen elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Mindazonáltal az atomenergia olyan presztízst jelenthet – lásd Pakisztán – amely nélkülözhetetlen a nagyhatalmiság deklarálásához, s amelynek birtokában Irán valóban az öböl legbefolyásosabb szereplőjévé válhatna.

A célok alapjaiban tehát nem változtak. A környezet viszont annál inkább. Az Egyesült Államok anno még nem kérdezte, hogy miért van szüksége egy olajban gazdag államnak atomenergiára, Európa pedig minden akadékoskodás nélkül adta el a kívánt berendezéseket a sah Iránjának. Az iszlám forradalom után azonban a helyzet megváltozott. Mindezeknek a függvényében tehát nem alaptalan, hogy azóta az iráni vezetők a kettős mérce alkalmazásával vádolják az Egyesült Államokat és európai partnereit. Ha a monarchiának lehettek ilyen irányú kísérletei, akkor az Iszlám Köztársaságtól miért vitatják el ezt a jogot? Nem is beszélve arról, hogy Izraelnek miért lehetnek hallgatólagosan nukleáris töltetei?

MIÉRT AKAR IRÁN ATOMBOMBÁT?

Az iráni nukleáris fegyverkezés mögött sokan éppen Izrael állam fenyegetését látják, mint indítékot. Bár kétségtelen tény, hogy az iráni-izraeli viszonyrendszer számtalan gyűlölködő megnyilvánulást tartalmaz, valójában azonban a két fél között nincsen valóságos stratégiai konfliktus. A fenyegető iráni retorika kevésbé szól a zsidó entitásnak, mint inkább Irán saját lakosságának, és magának az iszlám világnak. Az Iszlám Köztársaságnak Izrael talán ideológiai sértés vagy civilizációs kihívás, de nem elemi fenyegetés, amely indokolná atomfegyverek beszerzését, még inkább azok gyakorlati bevetését. Sokkalta kedvezőbb Irán számára továbbra is terrorista szervezeteken keresztül folytatni a zsidó állammal szembeni alacsony intenzitású konfliktust.

Az atomfegyver előállítására való törekvésnek alapvetően két indoka van, amelyek az iraki-iráni háború befejeződésétől kezdve napjainkig meghatározzák az iráni nukleáris gondolkodást. Egyfelől a nemzeti stratégiai doktrínában bekövetkezett változás, amely szakított a korábban preferált forradalmi lelkesültséggel, s helyette a technológiai fejlettségre helyezte a hangsúlyt, amelynek részeként megkezdődtek a katonai célú nukleáris kutatások is. Másfelől a háborúban bevetett iraki vegyi fegyverek késztették ilyen irányú válaszreakcióra Teheránt, mivel felismerte, hogy a nem konvencionális fegyverek nagyobb elrettentő erővel bírnak. Az iraki agressziót övező nemzetközi apátia kapcsán pedig sokakban megkérdőjeleződött a nemzetközi szerződések hatékonyságába vetett bizalom.

Az amerikai kormányzati vélekedéssel szemben Irán nukleáris fegyverkezési törekvése tehát nem irracionális ideológiai követelmény, hanem az országot érő számtalan kihívásra adott elrettentési kísérlet, amelynek kialakításában, ha nem is tűnik annak, de a megfontoltság játszik szerepet. Iránnak nincsenek stabil és hű szövetségesei, ezért olyan elrettentő erőt szeretne kiépíteni, amely önmagában garantálja az ország biztonságát, valamint biztosítja nemzetközi mozgásterét egy veszélyes és bizonytalan környezetben.

Az iráni atomprogram hátterében midig ott húzódott valamely külső hatalom féken tartásának igénye. Nincsen ez most sem másként. Ahogyan fogalmaznak, ma a világon csupán két olyan ország van, amely csak az Egyesült Államokkal határos: Kanada és Irán. S valóban, ha a térképre tekintünk, láthatjuk, hogy Irán körül bezárult az úgynevezett amerikai „katonai gyűrű”. Amerikai csapatok vannak Afganisztánban és Irakban, az Iránnal szomszédos államok pedig mind szoros szálakkal kötődnek az Egyesült Államokhoz. Ebben a helyzetben nem meglepő, különösen ha a jelenlegi washingtoni vezetés kardcsörtető magatartását vesszük figyelembe, hogy az ajatollahok úgy gondolják, Irán lesz az USA terrorizmus elleni háborújának következő áldozata. Ezért minél hamarabb cselekedniük kell, minél hamarabb atomhatalommá kell válniuk. A kérdés csak az, hogy mindenki így gondolja-e?

EGYSÉG VAGY SZÉTHÚZÁS?

Iránban egység mutatkozik a különböző frakciók között a nukleáris program folytatását illetően, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy az Iszlám Köztársaságban korántsem olyan egyszerű konszenzusos döntésre jutni fontos ügyekben. Így van ez az ország atomprogramja kapcsán is, amely valamennyi politikai erőt megosztja. Kívülről talán nem látszik, de komoly nézeteltérések vannak a politikai, vallási és katonai vezetésben, hogy vajon miként válaszoljanak a nemzetközi nyomásra, átlépjék-e a nukleáris határt? Ami ez esetben nem jelent mást, mint kilépni az Atomsorompó Szerződésből, amelynek egyébként Irán 1970 óta tagja.

Az egymással szemben álló frakciók komoly vitát folytatnak arról, hogy miként lehetne a legjobban érvényesíteni az ország nemzeti érdekeit. A gazdasági szempontokat szem előtt tartó pragmatisták szerint létfontosságú, hogy Irán integrálódjon a nemzetközi rendszerbe, ezért adott esetben hajlamosak a nemzetközi korlátozások elfogadására. A mérsékeltebb szereplők a nukleáris válságnak az ország nemzetközi kapcsolataira gyakorolt hatásait emelik ki, hangsúlyozva, hogy az ország nukleáris ambíciói súlyosan károsítják a külpolitika más aspektusait. A keményvonalasok azonban az ország biztonságát és méltóságát sértve érezvén akár a szerződés elhagyására is hajlandóak.

Mahmúd Ahmadinezsád hatalomra kerülésével kétségkívül az utóbbi hangok erősödtek föl a hivatalos retorikában. A pragmatizmus és az ideológia harcából azonban nem került ki egyik fél sem győztesen. A végső döntést a legfőbb vezető hozza meg, de Khamenei ajatollah egyelőre még kivárásra játszik. Valamiféle pragmatizmus őt is jellemzi, a konzervatív tábor dominanciája ellenére pedig egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az ész érvek érvényesüljenek a döntéshozatalban. Mindehhez persze a nemzetközi körülmények kedvező alakulása szükségeltetik, különben tényleg elszabadulhat a „fék nélküli mozdony”, amelyhez az ország nukleáris programját hasonlítja az iráni elnök.

MIT SZÓL EHHEZ AZ UTCA EMBERE?

A politikai elithez hasonlóan a társadalom is megosztott a nukleáris fegyverkezést illetően. Egy valamiben azonban elképesztő nemzeti egység alakult ki, mégpedig abban, hogy Iránnak elidegeníthetetlen joga a nukleáris kutatás, s ezzel együtt az urándúsítás is. Az atomprogram minden kétséget kizáróan a nemzeti büszkeség forrásává vált, talán még némi kárpótlást is nyújthat a forradalom által elkövetett hibákért.

Ugyan az iráni atomprogramot elsődlegesen bizonyos stratégiai kihívások dominálják, de ahogyan az erőfeszítések kezdenek beérni, úgy fokozódik a nacionalista érzelem és a bürokratikus támogatás, amely egy ponton túl akár visszafordíthatatlanná teheti a nukleáris folyamatot. A nacionalista nyomás ugyan még nem érte el azt a szintet, amit Pakisztánban vagy Indiában, de ahogyan az idő múlik a nemzetközi tárgyalások sikertelensége, illetve az erősödő nyomás láttán hajthatatlanná válhat az iráni közvélemény.

ENERGIASZÜKSÉGLET ÉS GAZDASÁGI MEGFONTOLÁSOK?

Nem lenne teljes a kép, ha nem mutatnánk rá a nukleáris kérdés érdekes gazdasági motivációjára. Irán makacs ragaszkodását a teljes nukleáris fűtőanyag-kör kiépítéséhez egyszerű gazdasági megfontolások indokolják. Az iráni olajkészlet csökken, s miután az állami szubvenció miatt csak 16 forint egy liter benzin, pazarolnak is rendesen. Erre válaszul fogalmazzák meg napjainkban, s fogalmazta meg maga a sah is, hogy a kőolaj túlságosan értékes nyersanyag ahhoz, hogy elpazarolják vagy elégessék.

Nem meglepő, hogy a mai helyzetben is alapvetően gazdasági megfontolások húzódnak a háttérben. Irán bizonyítottan a világ egyik legnagyobb kőolaj-exportőre, de ironikus módon benzin-behozatalra szorul. A rossz tervezésnek és az újrainvesztálás hiányának, valamint az olajszektor állapotának köszönhetően a teljesítmény csak épphogy meghaladja a forradalom előtti szintet. Komplett renoválásra szorul az egész ágazat. Ezzel szemben a nukleáris energia felhasználásához nem kell ennyire mélyen a zsebbe nyúlni, ráadásul az országnak minden adottsága is megvan hozzá. Elég csak a Jazd körüli uránbányák magas érctartalmára gondolni.

Az ország nukleáris programja még egy fontos gazdasági vonatkozással bír, nevezetesen, hogy megrendeléseivel felfuttatja a hazai iparágakat. Legyen szó akár polgári, vagy katonai irányultságú fejlesztésekről. Ami azonban ennél is fontosabb, munkahelyeket teremt egy olyan országban, ahol az emberek majd negyven százaléka a létminimum alatt él, és ahol a munkanélküliség rátája hivatalosan eléri a 15 százalékot, a gyakorlatban azonban bőven 20 felett van.

VAJON TAGJA LESZ-E IRÁN AZ ATOMKLUBNAK?

„Irán belépett az atomkorba.” – fogalmazott Mahmúd Ahmadinezsád 2006 áprilisában, amikor ünnepélyesen jelentette be 164 centrifuga sikeres sorba kötését és az urándúsítás megkezdését. Egyelőre azonban az mégsem borítékolható, hogy az Iszlám Köztársaság lesz a nukleáris elitklub következő tagja. Habár a nukleáris kérdést illetően valódi vita van az iráni politikában, és még korántsem jelölték ki a nukleáris fejlesztések irányát, Irán tagsága paradox módon mégsem a teheráni vezetésen fog múlni, hanem a külső környezet alakulásán, nem utolsósorban pedig magán az Egyesült Államok Irán-politikáján.

Brazília vagy Ukrajna esetében a felkínált gazdasági ösztönzők, valamint a nemzetközi hitelekhez való hozzáférés lehetősége sikereket érhetett el, mivel kézzelfogható előnnyel járt az uralkodó elit számára. Egy olyan országban azonban, ahol az atomfegyverekre, mint a biztonság legfőbb zálogára tekintenek, sem a gazdasági erőszak, sem a katonai fenyegetés nem kecsegtethet sok sikerrel. Az Egyesült Államoknak nincsen más lehetősége: tárgyalnia kell Teheránnal, és be kell vonnia a régió ügyeinek intézésébe. Csak ezáltal foghatja ki a szelet az iráni radikálisok vitorlájából.

Tehran Cyclorama

Teheráni kör- és utcakép

Péntek van. Perzsául dzsomé, vagy ahogyan mondják tátil-e rászmi, azaz hivatalos szünnap. Ez a nap Iránban is, mint az iszlám világban mindenhol, a pihenés, a fohászkodás és az elmélkedés napja. Ilyenkor napközben szinte egy lelket sem látni a teheráni utcákon, s teljesen kiürül a 16-7-8 milliós főváros. Ilyenkor nem pöfögnek a különféle csodajárgányok sem, amelyek a hétköznapokon hatalmas közlekedési káoszban ontják magukból a füstöt és teszik a világ legszennyezettebb fővárosává Teheránt. A hétköznapi forgataghoz képest mintha megállna ilyenkor az élet. Vagy csak a müezin imára szólító hangjára sereglenek az emberek a mecsetekbe?

A pénteki ima a teheráni egyetemen a sah uralmának megdöntése óta eltelt 28 évben mindig is a legfőbb vallásos eseménynek számított. Ma sincsen ez másként. Emberek ezrei gyűlnek össze, állnak fel, térdelnek le, hajolnak meg egyszerre az imavezető parancsára. Érzelmekkel átitatott emberáradat hullámzik a falak között. A vallásosság azonban már korántsem jelent forradalmiságot is egyben. Bár a falakra festett propaganda-festmények még mindig a forradalmi elveket hirdetik, no meg azt, hogy soha sem fogják letenni a zászlót, amelyet Khomeini ajatollah, az 1979-es forradalom vezetője emelt a magasba. Irán azonban mégis sokat változott, s a forradalmi lobogó már csak félárbócon lobog.

A kultúrát és a közszférát ugyan továbbra is a forradalmi elit uralja, de Irán személyisége, vagy ha úgy tetszik identitása, sokkalta mélyebbre vezethető vissza. Nevezetesen két eltérő gyökerű, de egymással szorosan összefonódó tradícióra, melyek hol harmóniában, hol konfliktusban állva kölcsönöznek Janus-arcúságot az országnak. A sah a perzsa hagyományokat erősítette, az ajatollah pedig az iszlám vonalat igyekezett kizárólagossá tenni. Egyikőjük sem ismerte fel, hogy egyazon érem két oldaláról van szó. Az identitás kettős természetéről, amelyhez szinte minden iráni érzelmileg ragaszkodik.

A regionális hatalmiság, legyen szó a perzsa birodalom feltámasztásáról, vagy a forradalmi iszlám terjesztéséről, mindig is része volt az iráni politikai gondolkodásnak, s mélyen áthatja a társadalom különböző rétegeit is. Az általános vélekedés szerint ehhez Iránnak minden adottsága megvan. Az Iszlám Köztársaság a térség legnagyobb és legnépesebb állama, kedvező a földrajzi elhelyezkedése, valamint rengeteg a nyersanyaga. S akkor még nem is beszéltünk történelmi kiterjedéséről és kulturális hagyományairól. Iránnak mindezek alapján valóban vezető szerep járna a térségben, csak két bökkenő akadályozza mindezt, hogy perzsaként és síitaként elvesznek az arabok és szunniták tengerében. Így hát hiába minden kultúrfölény diskurzus!

Az iraki-iráni háború nyolc évében pedig már az is kiderült hogy erőszakkal sem megy a befolyás terjesztése. A forradalom exportjára irányuló kísérlet nem talált meghallgatásra az iszlám világban, az ország pedig elszigetelődött és romokba dőlt. A házfalakon az állami propaganda részeként mártírok képei sorakoznak, de a teheráni temetőben, a mártírok kertjében elhelyezett sok friss virág mégsem a forradalmi fanatizmusnak szól, hanem a sok-sok elvesztett apának, fiúnak, testvérnek. A háború megpróbáltatásai elevenen élnek még a fejekben. Ennek megfelelően pedig rettentően pacifisták, s nem valószínű, hogy maguktól háborút kezdeményeznének, még ha ezt Nyugaton sokan így is gondolják. Az viszont már más kérdés, hogy nacionalizmusuk összeegyeztethető-e az USA rendszerváltást sürgető Irán-politikájával.

Ahogyan a nappali kánikula alábbhagy, s lassan a nap is lemegy úgy kel életre ismét a nyüzsgő metropolisz. Elvégre hétvége van. S ez nem csak a meditálás időszaka, hanem a pihenésé és a kikapcsolódásé is. Így aztán szépen lassan megtelnek a parkok piknikező családokkal és sétáló párocskákkal, a bevásárló utcákon pedig megkezdődik az éjszakába nyúló költekezés. Az utakon a napközbeni nyugalom után ismét a káosz lesz az úr. A sávok teljesen fölöslegessé válnak. Valamiért senki sem tartja magát a vonalakhoz. S ez magára a társadalomra is jellemző. Vörös vonalak? Cenzúra? Minek? Túlságosan sok itt a fiatal ahhoz, hogy ez menjen…

Csendes forradalom Iránban

INTERNET-HASZNÁLAT AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

„Éjjelenként Teheránban minden fény azt jelzi, hogy valaki a számítógép előtt ül, és az információs sztrádát használja. Ami nem más, mint egy puskaporos hordó. S ha egyszer lángra kap, hatalmas tűzijátékot eredményezhet a forradalmi iszlám központjában.” – írta pár éve a Payvand iráni internetes portál.

A mai globalizálódó világban az ajatollahok vezette Iráni Iszlám Köztársaságot is kétségtelenül elérte a technológiai forradalom. A háztetőkön sorakozó tányérantennáknál és a folyamatosan növekvő mobiltelefon-előfizetéseknél misem bizonyítja ezt jobban, mint az internetes és a számítástechnikai vívmányok elterjedése. Napjainkban Iránban, ahol az ezer főre jutó számítógépek száma magasabb, mint a közel-keleti átlag, ahol az e-mail használata szélesebb körben terjedt el, mint bárhol másutt a Közel-Keleten, a 70 milliós lakosságnak közel tíz százaléka (6-7 millió fő) használja rendszeresen az Internetet. S ez a szám csak tovább növekszik, miután havonta egyre többen fizetnek elő az országban működő több mint harminc Internet-szolgáltató valamelyikénél. De sokan lépnek a világhálóra az országban működő közel ezer internet-kávézó valamelyikén keresztül is, amelyek közül az első a sokat sejtető „Út a jövőbe” névvel nyitott meg 1998-ban.

Az Internet elterjedése talán minden eddigi információs és kommunikációs technológiánál nagyobb hatást gyakorolhat Iránban. A robbanáshoz egyetlen évtized is elegendőnek bizonyult. 1987-ben még csak kísérleti jelleggel működött a Védelmi Fejlesztési Tervek Ügynökségének felügyelete alatt. Egy évtizeddel később, Khatami köztársasági elnökké választását követően azonban már részévé vált a reformerek és konzervatívok között zajló hatalmi harcoknak. A sajtószabadság korlátozását célul kitűző hadjárat elől menekülve az újságírók és a reformpárti aktivisták mind helyet és szabadságot találtak maguknak az Interneten. S mivel a vezetés által felállított „vörös vonalak” itt még nem intézményesültek, könnyedén publikálhatták a rendszer legitimitását megkérdőjelező írásaikat, és terjeszthették alternatív nézeteiket.

Az Internetben rejlő lehetőségek, pontosabban veszélyek hamar riadóztatták a konzervatív vezetést is. Kezdetben ugyan üdvözölték az új technikát, mivel az számukra lehetővé tette a forradalmi propaganda online folytatását a lakosság felé, az államilag támogatott hírügynökségek révén pedig az ország imázsának kifelé történő javítását. A serény weboldal-gyártást azonban hamar felváltotta a szigorú weboldal-ellenőrzés. Az internetes bűncselekmények felderítésére külön rendőrséget, a bűnelkövetők felelősségre vonására külön bíróságot hoztak létre. A 2001-es szabályozás értelmében pedig valamennyi Internet-szolgáltató köteles minden, az iszlámmal és az alkotmánnyal össze nem férő oldalt megszűrni. A gyakorlatban persze igyekeznek ezt a kritikus politikai oldalakra is kiterjeszteni. A felforgató tartalmú oldalakról már számtalan feketelistát állítottak össze. Sőt még azt is tervbe vették, hogy az országban egy, a nemzetközi világhálótól elválasztott belső hálózatot (Intranet) hoznak létre. Az Internet cenzúrázására irányuló kísérletek azonban nem sok reménnyel kecsegtetnek.

Ahogy a technikai és tudományos fejlődésnek nem lehet gátat vetni, úgy a demográfiai változásoknak sem lehet megállást parancsolni. A lakosság közel kétharmadát kitevő 30 éven aluliakat már elkapta a modernitás szele. Az egyetemi képzésbe bekapcsolódó diák – az ország bármely szegletéből, bármely társadalmi csoportjából jön is – hozzáférhet a világhálóhoz. Az oktatásban külön hangsúlyt fektetnek a modern kommunikációs ismeretek elsajátítására. Így volt ez azon a nyelvtanfolyamon is, amelyen tavaly vettem részt. Az ember nemcsak a klasszikus irodalmat és a helyes mondatszerkesztést sajátíthatja el, hanem azt is, hogy miként szörföljön a neten fársziul. Azon a nyelven, amely az internetes naplót (blog) írók körében jobban elterjedt, mint a német, a spanyol, az olasz, az orosz vagy a kínai. Így aztán felmerül a kérdés, hogy kiket is nevelnek az iráni oktatási intézményekben: forradalmárokat vagy blogolókat?

Egy olyan országban, amelyet a Reporters sans Frontiérs nevű francia civil szervezet 1979 óta a közel-keleti újságírók legnagyobb börtönének nevez, nem is csoda, hogy egyre inkább bővül a világhálót használók száma. Az Internet demokratikus kihívása a diktatórikus rendszerekkel szemben egyértelmű: a kibertér a kapcsolattartás és kölcsönös egymásra hatás olyan erőteljes eszköze, amely az ellenőrzés minden formáját elutasítja. Az Internet lehetőséget nyújt az irániaknak arra, hogy szigorú szabályok közé szorítva is megtalálják azokat a kiskapukat, amelyeken keresztül növelhetik személyes szabadságukat. A világháló használata, különösen az internetes naplóírás rendkívül népszerűvé vált az utóbbi időszakban. S bár az elmúlt év januárjától valamennyi weboldalt regisztráltatni kell a Kulturális és Iszlám Irányelvek Minisztériumánál, továbbá sor került már az első blogolók elrettentő megbüntetésére is, az országban mégis közel százezer aktív blogot regisztrálnak. Ezzel Irán a negyedik a világon!

A blogírás népszerűsége elsősorban abban rejlik, hogy hidat jelent a fiatalok és az idősek, a nők és a férfiak, a politikusok és a nép, az irániak és a nagyvilág között. A világhálón keresztül az iráni fiatalok nemcsak könnyebben szocializálódhatnak, és tarthatnak fenn kapcsolatot a másik nemmel, hanem érzelmeiket is megoszthatják egymással. Egyfajta privát szférát teremt, ahol mindent szabad. De megvitathatják itt problémájukat a barátok és a barátnők, a testvérek és a családtagok. Csak egy érdekes adat, hogy az iráni internetes telefonhívások több mint hatvan százaléka az Egyesült Államokba irányul, ahol sok családnak van közeli vagy távoli rokona. A csevegő szobáknak köszönhetően pedig a világhálóra lépők nagy részének több határon túli levelező társa is akad, aminek az eredményeként persze szélesedik az államilag szűkíteni igyekezett látókör. De akcióba lendült a politikusi és egyházi vezetés is, valamint több meghatározó személyiség. Az egykor utódnak kijelölt, ám kegyvesztetté vált Montazeri nagy ajatollah az elsők egyikeként ismerte fel az Internet kínálta előnyöket, majd használta a házi őrizetben töltött évei alatt.

Blogírásba kezdett maga az iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád is, akiről leginkább csak azt hallani, hogy konzervatív és fundamentalista, meg hogy éles kirohanásokat tesz Izrael és a zsidóság ellen. A forradalmi ideológia hűséges követőjéről azonban kevesen gondolnák, hogy valódi Internet-függő. A technikai haladás iránti elkötelezettségét ismerhetjük már a nukleáris fejlesztések körüli huzavonában tett kijelentéseiből. Progresszivitását bizonyítja azonban saját internetes naplója is, ahol a Brazíliától Nagy-Britannián át Kínáig terjedő olvasói levelekre rendszeresen válaszol. Válaszait pedig azonnal lefordítják arab, angol és francia nyelvre. A kérdések és válaszok természetesen átesnek egy szűrővizsgálaton, s így kerülnek fel az oldalra. Nagy részük ezért nem is szól másról, mint az elnök tömjénezéséről. Mindazonáltal az elnöki oldal időnként érdekes témákat bocsát internetes szavazásra, így például azt, hogy vajon igazságos-e az ENSZ jelenlegi struktúrája, és hogy szükséges-e a nemzetközi szervezet megreformálása.

Iránban blogolni már csak azért is népszerű, mert biztonságos menedéket nyújt a világhálón, ahol az emberek kifejthetik a véleményüket. Ráadásul egyfajta kávézóként is funkcionál, ahol autentikus vitát lehet folytatni bármilyen témáról. Még arról is, hogy milyen a demokrácia és az iszlám kapcsolata, vagy hogy szükséges-e az Amerikával való megbékélés. Egy internetes napló emellett teret enged azon írások publikálásának is, amelyekre a nyomtatott sajtóban nem lenne lehetőség. Számtalan betiltott könyv is felkerült a világhálóra, így például Salman Rushdie „Sátáni versek” című munkája is. A blogok azonban nem csak vitafórumokként szolgálnak, hanem a hírek elterjesztésének csatornájaként is. Mint ahogyan ez a Bam városát sújtó földrengés alkalmával is történt, amikor a blogolók mint helyszíni tudósítók közvetítettek az eseményekről. A 2003-as diáktüntetések kapcsán pedig nemcsak hírforrásként, hanem mozgósító csatornaként is funkcionáltak az internetes naplók.

Általuk megismerhetjük az ország valódi arcát, hogy hogyan látják a világot, saját országuk történelmét, társadalmi, politikai és gazdasági problémáit. Az önkifejezés ritka privilégiumának birtokában pedig rácáfolnak a rendíthetetlen forradalmár képére, mint ahogyan feloldják a vallási és kulturális paradoxonokat is. Ezek az ablakok azonban nemcsak a nyugati sztereotípiákat oszlatják el, hanem a vallási vezetés illúzióját is a rendszer támogatottságát illetően. Az internetes naplók tucatjai tanúskodnak arról, hogy az irániaknak már tele a hócipőjük a forradalmi jelszavakkal, valamint hogy teljességgel kiábrándultak már a jelenlegi elnyomó és korrupt rendszerből. Helyette egy olyan berendezkedést képzelnek el, ahol maradéktalanul érvényesülhet a népszuverenitás és a törvények uralma, valamint a képviselők elszámoltathatósága, illetve ahol maximálisan tiszteletben tartják egyéni szabadságjogaikat.

A demokráciához vezető utat nem lehet erőszakkal kikövezni, mivel az az adott ország társadalmának és kultúrájának folyamataiban gyökerezik. A lakosság körében bekövetkező változás lendítheti előre a demokratizálódás folyamatát. Iránban az Internet-használat elterjedése mindenképpen egy liberális szemléletű városi középosztály meglétéről tanúskodik, míg a blogok széles tárháza nem másról, mint a fiatal korosztály öntudatra ébredéséről. Olyan ez, mintha egy forradalom lenne a forradalmon belül. Egy „csendes” forradalom, amelynek malmai lassan őrölnek ugyan, de igen hatékonyan. Majd három évtizeddel az iszlám forradalom meglepő győzelmét követően, Irán lehet, hogy ismételten meglepi a nemzetközi közösséget…