AVAGY MIÉRT FONTOS GÁZA A VILÁG SZÁMÁRA?
Negyven esztendővel a hatnapos háború után nemhogy a közel-keleti konfliktus nem oldódott meg, s nemhogy egy önálló palesztin állam nem jött létre, de még a palesztin egységben is komoly törések keletkeztek. Az elmúlt hetekben a palesztin politikát meghatározó két párt, a Hamasz és a Fatah közötti rivalizálás, a korábbi torzsalkodást felülmúlva kvázi polgárháborús helyzetig mérgesedett el. Azt követően pedig, hogy a Hamasz lényegében irányítása alá helyezte a gázai övezetet, illetve, hogy Mahmúd Abbász új kormányt nevezett ki, már-már úgy tűnik, hogy kettős kormányzat alakul a palesztin területeken: Gázában egy „hamaszista”, Ciszjordániában pedig egy „fatahista”.
Hogyan juthattunk el idáig? Nos, napjaink palesztin civakodásában kétségkívül szerepet játszanak az elmúlt évek fejleményei és hibái, ironikus módon pedig maga az amerikai demokratizálási kísérlet is. A figyelmeztetések ellenére hagyták indulni a Hamaszt a tavalyi parlamenti választásokon, amelyet aztán fölényesen meg is nyert riválisával, a Fatahhal szemben. Utólag ugyan igyekeztek korlátozni az új kormány mozgásterét, többek között a különböző segélyek és hivatalos juttatások zárolásával, a nemzetközi elismerés megtagadásával, valamint a Palesztin Hatóság elnökének, Mahmúd Abbásznak nyújtott támogatással. Ez mindenképpen olaj volt a tűzre, s hozzájárult a palesztinok megosztottságához.
A Hamasz-Fatah ellentétnek mindazonáltal komoly történelmi, társadalmi és ideológiai gyökerei vannak. Nem is beszélve a személyes sérelmekről, amelyek megmagyarázzák azt is, hogy miért a biztonsági szolgálat irodáját vették célba a gázai harcok során. Valójában már korábban borítékolható volt, hogy a két szervezet előbb-utóbb konfrontálódik egymással, hiszen a megszületendő palesztin állam alapvető szervezési elvében nem értenek egyet. Nevezetesen abban, hogy szekuláris vagy iszlamista berendezkedés épüljön ki a palesztin területeken? Mint ahogyan az a két szerveződés nevéből is kiderül – Palesztin Felszabadítási Mozgalom (Fatah) és Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) – egymásnak teljesen ellentmondó ideológiát képviselnek. Így a kettejük közötti feszültség lényegében nem más, mint a nacionalizmus és az iszlamizmus párharca.
Más történelmi környezet szülte és formálta őket, valamint eltérő a társadalmi bázisuk is. Amíg az 1959-ben alakult Fatahot a palesztin nacionalizmus formálódása, majd az 1967-es háborút követően annak sikere, tette vonzóvá a palesztinok körében, s vált a palesztin nép egyetlen jogos képviselőjévé az 1970-es években, addig az iszlám reneszánszot meglovagoló Hamasz az 1987-es, első intifáda alkalmával született meg, majd az oslói békefolyamatot elutasítva nyert egyre nagyobb támogatást az 1990-es évek folyamán. Ez utóbbi sikerében természetesen szerepet játszott az is, hogy éles Izrael-ellenes álláspontja mellé hatékony szociális politika párosult. Na meg az, hogy puritán vezetőik nem keveredtek korrupciós botrányokba. Ráadásul a Muszlim Testvériség helyi, gázai irodájából alakulva, a Hamasz mindig is hazai szereplőnek minősült, szemben a Fatahhal, amely folyamatosan külföldi emigrációból igyekezett irányítani a palesztin mozgalmat. A küzdelem valójában nem másért megy, mint a vezetés kínálta előnyökért, azaz hatalomért, presztízsért, és természetesen pénzért.
Kétségkívül veszélyes a jelenlegi helyzet, de az öncélú gerillákkal ellentétben a politikusok nem érdekeltek a totális háborúban egyik oldalon sem. Ha ugyanis nem sikerül megegyezni, akkor talán egy generációra elveszhet az Izraellel való békekötés lehetősége és az önálló palesztin állam megteremtése. A folytatódó harcok hatására pedig akár össze is omolhat a gyenge lábakon álló Palesztin Hatóság, ami a szegénységet és elszigeteltséget tekintve katasztrofális hatással lehet a menekülttáborok lakosaira. S ami még ennél is veszélyesebb, hogy a megszállt területeken belül táptalajt biztosíthat egyfajta fundamentalista nacionalizmus kialakulásához, vagy netán egy, az al-Kaidához hasonló csoport megerősödéséhez, amely karöltve az iraki és libanoni eseményekkel a radikális iszlamizmus megerősödéséhez vezethet az egész régióban.
A gázai kérdés rendezése tehát nem csupán maguknak a palesztinoknak, valamint a szomszédos Izraelnek fontos, hanem magának a világnak is…
Negyven esztendővel a hatnapos háború után nemhogy a közel-keleti konfliktus nem oldódott meg, s nemhogy egy önálló palesztin állam nem jött létre, de még a palesztin egységben is komoly törések keletkeztek. Az elmúlt hetekben a palesztin politikát meghatározó két párt, a Hamasz és a Fatah közötti rivalizálás, a korábbi torzsalkodást felülmúlva kvázi polgárháborús helyzetig mérgesedett el. Azt követően pedig, hogy a Hamasz lényegében irányítása alá helyezte a gázai övezetet, illetve, hogy Mahmúd Abbász új kormányt nevezett ki, már-már úgy tűnik, hogy kettős kormányzat alakul a palesztin területeken: Gázában egy „hamaszista”, Ciszjordániában pedig egy „fatahista”.
Hogyan juthattunk el idáig? Nos, napjaink palesztin civakodásában kétségkívül szerepet játszanak az elmúlt évek fejleményei és hibái, ironikus módon pedig maga az amerikai demokratizálási kísérlet is. A figyelmeztetések ellenére hagyták indulni a Hamaszt a tavalyi parlamenti választásokon, amelyet aztán fölényesen meg is nyert riválisával, a Fatahhal szemben. Utólag ugyan igyekeztek korlátozni az új kormány mozgásterét, többek között a különböző segélyek és hivatalos juttatások zárolásával, a nemzetközi elismerés megtagadásával, valamint a Palesztin Hatóság elnökének, Mahmúd Abbásznak nyújtott támogatással. Ez mindenképpen olaj volt a tűzre, s hozzájárult a palesztinok megosztottságához.
A Hamasz-Fatah ellentétnek mindazonáltal komoly történelmi, társadalmi és ideológiai gyökerei vannak. Nem is beszélve a személyes sérelmekről, amelyek megmagyarázzák azt is, hogy miért a biztonsági szolgálat irodáját vették célba a gázai harcok során. Valójában már korábban borítékolható volt, hogy a két szervezet előbb-utóbb konfrontálódik egymással, hiszen a megszületendő palesztin állam alapvető szervezési elvében nem értenek egyet. Nevezetesen abban, hogy szekuláris vagy iszlamista berendezkedés épüljön ki a palesztin területeken? Mint ahogyan az a két szerveződés nevéből is kiderül – Palesztin Felszabadítási Mozgalom (Fatah) és Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) – egymásnak teljesen ellentmondó ideológiát képviselnek. Így a kettejük közötti feszültség lényegében nem más, mint a nacionalizmus és az iszlamizmus párharca.
Más történelmi környezet szülte és formálta őket, valamint eltérő a társadalmi bázisuk is. Amíg az 1959-ben alakult Fatahot a palesztin nacionalizmus formálódása, majd az 1967-es háborút követően annak sikere, tette vonzóvá a palesztinok körében, s vált a palesztin nép egyetlen jogos képviselőjévé az 1970-es években, addig az iszlám reneszánszot meglovagoló Hamasz az 1987-es, első intifáda alkalmával született meg, majd az oslói békefolyamatot elutasítva nyert egyre nagyobb támogatást az 1990-es évek folyamán. Ez utóbbi sikerében természetesen szerepet játszott az is, hogy éles Izrael-ellenes álláspontja mellé hatékony szociális politika párosult. Na meg az, hogy puritán vezetőik nem keveredtek korrupciós botrányokba. Ráadásul a Muszlim Testvériség helyi, gázai irodájából alakulva, a Hamasz mindig is hazai szereplőnek minősült, szemben a Fatahhal, amely folyamatosan külföldi emigrációból igyekezett irányítani a palesztin mozgalmat. A küzdelem valójában nem másért megy, mint a vezetés kínálta előnyökért, azaz hatalomért, presztízsért, és természetesen pénzért.
Kétségkívül veszélyes a jelenlegi helyzet, de az öncélú gerillákkal ellentétben a politikusok nem érdekeltek a totális háborúban egyik oldalon sem. Ha ugyanis nem sikerül megegyezni, akkor talán egy generációra elveszhet az Izraellel való békekötés lehetősége és az önálló palesztin állam megteremtése. A folytatódó harcok hatására pedig akár össze is omolhat a gyenge lábakon álló Palesztin Hatóság, ami a szegénységet és elszigeteltséget tekintve katasztrofális hatással lehet a menekülttáborok lakosaira. S ami még ennél is veszélyesebb, hogy a megszállt területeken belül táptalajt biztosíthat egyfajta fundamentalista nacionalizmus kialakulásához, vagy netán egy, az al-Kaidához hasonló csoport megerősödéséhez, amely karöltve az iraki és libanoni eseményekkel a radikális iszlamizmus megerősödéséhez vezethet az egész régióban.
A gázai kérdés rendezése tehát nem csupán maguknak a palesztinoknak, valamint a szomszédos Izraelnek fontos, hanem magának a világnak is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése