A libanoni konfliktus

LIBANON: CÉDRUSOK, ETNIKUMOK, FELEKEZETEK ÉS POLGÁRHÁBORÚK ORSZÁGA

Libanon a különböző etnikumok és vallási felekezetek miatt egy politikailag speciális berendezkedésű, társadalmilag-vallásilag pedig rendkívül megosztott állam. Izrael közvetlen szomszédjaként, a közel-keleti válság (az arab-izraeli háborúk és a palesztin-izraeli konfliktus) mindig is befolyással volt az ország sorsának alakulására. Éppen ezen okokból kifolyólag, Libanon még napjainkban is potenciális válsággócnak számít, a bizonytalan közel-keleti régióban.

TÖRTÉNELMI GYÖKEREK

Libanon sajátos helyet foglal el a Közel-Keleten, hegyes-völgyes vidékének köszönhetően ugyanis a történelem során több etnikum és felekezet is menedékre talált itt üldöztetése során. A cédrusok országában ma is 17 vallási felekezetet ismernek el államilag, amelyek együttesen alkotják a sokszínű libanoni társadalmat. A lakosság döntő többsége arab, de sok libanoni keresztény az ókori föníciaiak leszármazottjának tekinti magát. Ez adja a libanoni identitás kettősségét. A három meghatározó vallási-etnikai csoportot pedig a síita muszlimok, a szunnita muszlimok, valamint a maronita keresztények alkotják, de laknak itt még síita drúzok, görögkeleti katolikusok, örmény ortodoxok, valamint káldeus keresztények is.

Levante területe az első világháborúval szabadult fel az oszmán uralom alól, ezt követően francia népszövetségi mandátumterület lett. Libanont az ún. Nagy-Szíriáról leválasztva, 1920-ban hozták létre, nem titkoltan azzal a céllal, hogy egy keresztény dominanciájú államot teremtsenek a stratégiai fontosságú Közel-Keleten. Az ország francia alkotmányt kapott, politikai fejlődése pedig a francia köztársasági mintát követte. Függetlenségét a második világháború alatt nyerte el (1943), elsősorban a brit-francia rivalizálás eredményeként. A libanoni-francia kapcsolat mindazonáltal napjainkig különlegesnek tekinthető.

A francia mintára elfogadott alkotmány már 1926-ban rendelkezett a politikai tisztségek felekezetek közötti „fair” elosztásáról. A hatalom vallási csoportok közötti megosztásának ilyetén rendszerét (ún. konfesszionális rendszer) szentesítette a függetlenség kivívásakor megkötött íratlan Nemzeti Paktum, amely általános követelményként fogalmazta meg, hogy a jövőben a köztársasági elnöknek maronita kereszténynek, a miniszterelnöknek szunnita muszlimnak, a parlament elnökének pedig síita muszlimnak kell lennie. A parlamenti helyek elosztását pedig hat-öt arányban állapította meg a keresztények javára a muszlimokkal szemben. Mindezt egy 1932-es népszámlálás eredményére alapozva, amelyhez hasonlót a mai napig sem tartottak.

A LIBANONI POLGÁRHÁBORÚ

Libanont, fejlett bankrendszere, virágzó kereskedelme és sokszínű társadalma miatt egészen az 1960-as évekig a „Közel-Kelet Svájcának” tekintették. A vallási közösségek együttműködése azonban mindig is komplikált játszma volt. A felekezeti megoszlásra épülő politikai struktúrát pedig a népesség összetételében a muszlimok javára bekövetkező változások mindinkább megkérdőjelezték. Egyszerűen több gyermek született a síita és szunnita, mint a keresztény családokban. A helyzetet súlyosbította a jordániai polgárháború („fekete szeptember”) és a negyedik arab-izraeli háború („jóm kippúri” háború), amelynek eredményeként Libanont elözönlötték a palesztin, döntő többségében szunnita, menekültek.

Az 1975-ben kirobbanó, majd 15 évig eltartó véres polgárháború mögött tehát elsődlegesen a politikai rendszer megreformálásának, vagy ha úgy tetszik, arányosabbá tételének szándéka húzódott. A konfliktus azonban sokkalta összetettebb volt, mint a keresztények és a muszlimok harca a társadalmi súlyuknak megfelelő hatalomért. A libanoni polgárháború az egész közel-keleti helyzet súlyos ellentmondásait tükrözte. Az iszlám-keresztény szembenállást, a szekularizmus-iszlamizmus vitát, az Izrael és Szíria közötti versengést, valamint a mögöttük álló nagyhatalmak helyi érdekeinek az ütközését. S persze nem feledkezhetünk meg a személyi rivalizálásról sem, amely felettébb jellemző a különböző családok (pl. Hariri, Dzsemájel stb.) által uralt Libanonban.

A palesztin kérdés nemcsak a felekezeti arányokban bekövetkező változásokban játszott szerepet, hanem a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), mint állam az államban tevékenykedve kétségbe vonta a libanoni szuverenitást is. A konfliktusba így előbb, a status quo felborulásától tartva Szíria avatkozott be (1976), majd a palesztin ellenállási mozgalom megtörésének szándékával és egy esetleges szíriai fordulattól tartva Izrael állam is (1978). Ez utóbbi pedig 1982-től fogva megszállás alá vonta Dél-Libanont. Az ENSZ külön békefenntartó missziót szervezett (UNIFIL = United Nations Interim Force in Lebanon), de a nemzetközi erőknek hamar távozniuk kellett az országból. Ebben a polgárháború alatt, iráni segédlettel megszerveződő síita csoportnak, a Hezbollahnak volt döntő szerepe, amely szervezet számos terrorista merényletet követett el a koalíciós erők ellen.

ALLAH PÁRTJA

A Hezbollah az 1982-es izraeli megszállásra válaszul jött létre. Az iráni forradalom mintáját követve fogalmazta meg célkitűzéseit, s talált meghallgatásra a libanoni síiták körében. Akkor nyújtott ideológiai támogatást az ellenálláshoz, amikor egyre többen ismerték fel a konfliktus vallásos jellegét. Ráadásul emellett, iszlamista szervezetként különös hangsúlyt fektetett a szociális juttatásokra és segélyezésekre is, amelyek csak tovább növelték a szervezet népszerűségét.

A sokak által terrorszervezetnek tekintett Hezbollah megalakulásakor hármas célkitűzést fogalmazott meg, amelyeket többé-kevésbé sikerült is megvalósítania. Először is az 1980-as években elkövetett robbantásos merényletekkel (1983, Bejrút) távozásra bírta a nemzetközi koalíciós erőket. Majd a polgárháború kapcsán sikeresen elérte a konfesszionális rendszer arányosabbá tételét, de a célként kitűzött iszlám köztársaság kialakítására nem volt valós esélye. Végül a terror eszközét alkalmazva költségessé tette a libanoni megszállást Izrael számára, ezzel 2000-ben elérte az izraeli csapatok kivonulását Libanonból. A polgárháború befejeződését követően a Hezbollah a pragmatizmus jegyében igyekezett beépülni a politikai döntéshozatalba, terrorista múltját és erőszakos eszközeit tekintve azonban továbbra is sokan megkérdőjelezik ezt a normalizálódást. S kérik számon a fegyverek beszolgáltatását.

RENDEZÉS ÉS REFORMOK

Az Arab Liga kezdeményezésére 1989-ben a libanoni nemzetgyűlés tagjai a szaúd-arábiai Taifban ültek össze, ahol elfogadták a Nemzeti Megegyezés Okmányát („Taifi Egyezmény”), amely egyfelől megerősítette a felekezeti megoszláson alapuló politikai rendszert, másfelől azonban változtatásokat is eszközölt rajta. Így például a parlamenti helyeket és a kormányzati pozíciókat fele-fele arányban osztotta meg a két vallási felekezet, a keresztények és a muszlimok között, illetve jelentősen korlátozta a köztársasági elnök jogkörét. A politikai reformok ugyan nem vetettek automatikusan véget a harcoknak, mindazonáltal az 1990-es évek elején lezárulhatott a polgárháború, illetve megindulhatott Libanon konszolidációja, valamint gazdasági rekonstrukciója.

A polgárháború következményeként lejáratódott demokratikus rendszerbe újra életet kellett lehelni, ami többek között a politikai erők fragmentáltságának, a befolyásos családok versengésének, valamint a fegyveres milíciák továbbélésének köszönhetően nem volt könnyű feladat. Ráadásul az országban továbbra is jelen voltak idegen katonai alakulatok. Libanon így csak azt követően nyerhette vissza területi szuverenitását, hogy előbb az izraeli csapatok (2000), majd a szíriai haderők (2005) is kivonultak az ország területéről. A gazdasági prosperitás és a politikai stabilitás megteremtése számtalan reménnyel kecsegtetett, az elmúlt esztendő és napjaink libanoni eseményei azonban sokakban megkérdőjelezik, hogy vajon továbbra is fenntartható-e a felekezeti sokszínűségre épülő konfesszionális rendszer Libanonban.

ÚJJÁÉLEDŐ KONFLIKTUS?

A polgárháború lezárásaként elfogadott változtatások ugyan a demográfiai realitásokhoz igazították a felekezeti megoszláson alapuló libanoni politikai rendszert, de a társadalmi-felekezeti arányok változása a későbbiekben ismételten a rendszer összeomlásával fenyegethet. Napjainkban a libanoni lakosság közel hatvan százalékát teszik ki a muszlimok, míg a korábban domináns keresztények csupán negyven százalékot adnak. A rendszer tehát már most sem arányos, a szociológiai tényezőket figyelembe véve pedig tovább nőhet a különbség. Nagy eltérés van emellett az egyes felekezetek életkörülményeit illetően is. A síiták alkotják továbbra is Libanon legszegényebb társadalmi rétegét, s töltik fel a bejrút melletti nyomornegyedeket, míg a maronita keresztények még mindig kiváltságos és tehetős csoportnak számítanak. A következő konfliktust már nem a politikai jogokért, hanem talán a gazdasági egyenlőségért fogják vívni a cédrusok országában.

Az identitás kérdése sem rendezett még Libanonban, mi sem mutatja ezt jobban, mint napjaink polarizációja. Szíria kivonulását követően a kormányzat és a közvélemény is erősen megosztottá vált: Szíria-pártiakra (síiták) és Szíria-ellenesekre (szunniták, drúzok és keresztények koalíciója). A két tábor egymásnak feszülése mögött valójában a libanoni identitás meghatározásának kérdése áll: nevezetesen, hogy arabok-e a libanoniak? Ennek megfelelően az egyik tábor az arab államoktól kér segítséget, míg a másik a Nyugat felé fordul. Megoldhatatlan problémaként jelentkezik továbbá a palesztin menekültek ügye is, akiknek integrálódására nem került sor. Az északi menekülttáborokban pedig már meg is jelent a reményüket vesztett palesztinok körében egy, az al-Kaidához hasonló, radikális iszlamista szerveződés (Fatah al-Iszlám). Lehetséges, hogy a palesztinok az 1970-es évek után ismételten nem kívánatos személyekké válnak.

Libanon sorsának alakulását ismételten a közel-keleti konfliktus határozza meg. Tel-Aviv a palesztin területekhez hasonlóan nem kívánja Libanonban sem az iszlamisták megerősödését, ezért igyekszik a Hezbollah befolyását csökkenteni, s érvényt szerezni a szervezet lefegyverzésére vonatkozó ENSZ határozatnak (1701. számú határozat). Ezt a cél szolgálta a 2006 nyarán vívott háború is, amelyet azonban a katonai vezetés hibái miatt elveszített, s ez, paradox módon a Hezbollah további erősödését eredményezte. A közel-keleti békefolyamat elakadása és az amerikai demokratizálódási kísérletek kudarca kétségkívül hatással van a libanoni fejleményekre is. Irán és Szíria megerősödése folytán Libanon ismételten a regionális rivalizálás színterévé válhat, mint ahogyan a síita-szunnita szembenállás kiéleződése is ebbe az irányba hathat. Szaúd-Arábia és Irán küzdelme bontakozhat ki a cédrusok árnyékában.

FEJTEGETÉSEK

Vajon lehetséges-e a konfesszionális rendszer reformja? Elméletileg működne, a posztok és a területek, a hatalom kényesen precíz, rögzített elosztása alapján. De ezt a Hezbollah most szeretné, a síita lélekszámnak felelően megváltoztatni. Talán sikerülhet, és akkor megerősödik az országon belül. Akármi is lesz az eredmény, a belső egyensúly mindenképpen meg fog bomlani. A kérdés csak az, hogy sikerül-e majd orvosolni a helyzetet, vagy Libanon darabjaira hullik? A belső folyamatok mellett azonban sok fog múlni az izraeli vezetésen…