Ezért akar Irán atomot...

IRÁNI NUKLEÁRIS TÖREKVÉSEK

Lassan már másfél éve, hogy lekerültek az iráni nukleáris kutatóintézmények bejáratairól a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség lakatjai, s az iráni Natanzban újra megkezdődtek az urándúsítási kísérletek. Irán azóta is gőzerővel folytatja nukleáris programját. Mindez kétségkívül megerősíti azon kételyeket, amelyek szerint az Iszlám Köztársaság atomfegyverek előállítására törekszik.

Miért akar Irán atomfegyvert? Vajon a klérus szava a döntő, avagy a pragmatisták is beleszólnak az ország nukleáris ügyeibe? Kik azok akik pártolják a nukleáris fegyverkezést, illetve mekkora befolyással bírnak a cél érdekében? Végül milyen és mekkora hatása lehet Mahmúd Ahmadinezsád elnökségének a nukleáris megfontolásokra? Ezekre a kérdésekre csak akkor kaphatunk választ, ha igyekszünk jobban megérteni azokat a motivációkat, amelyek Iránt a nukleáris opció irányába terelték.

TÁRSADALMI ÉS TÖRTÉNELMI FOLYTONOSSÁG?

Irán nukleáris ambíciói nem az iszlám forradalom győzelmének eredményeként születtek meg, hanem sokkalta mélyebb gyökerekre vezethetők vissza. Az iráni atomprogram Mohamed Reza Pahlavi sah uralma alatt vette kezdetét. A „fehér forradalom” energiaszükséglete mellett pedig már ekkor is szerepet játszottak katonai szempontok a nukleáris tervezésben. Nevezetesen, hogy a sah országát nem csupán a Perzsa-öböl, hanem az Indiai-tenger vezető hatalmává kívánta tenni. Ilyen ambíciói persze a jelenlegi vezetésnek nincsenek, mindazonáltal a regionális hatalmiság konstans igénynek bizonyul az Iszlám Köztársaságban is.

A legtöbb iráni ma is úgy hiszi, hogy országa földrajzi helyzete, népességének aránya, természeti erőforrásainak bősége, valamint kulturális nagysága miatt vezető szerepre ítéltetett a Perzsa-öbölben. (Érdemes megjegyezni, hogy a térség többi állama az Arab-öböl kifejezést használja.) Valójában azonban síitaként és perzsaként esélyük sincsen a vezér szerepre, hiszen elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Mindazonáltal az atomenergia olyan presztízst jelenthet – lásd Pakisztán – amely nélkülözhetetlen a nagyhatalmiság deklarálásához, s amelynek birtokában Irán valóban az öböl legbefolyásosabb szereplőjévé válhatna.

A célok alapjaiban tehát nem változtak. A környezet viszont annál inkább. Az Egyesült Államok anno még nem kérdezte, hogy miért van szüksége egy olajban gazdag államnak atomenergiára, Európa pedig minden akadékoskodás nélkül adta el a kívánt berendezéseket a sah Iránjának. Az iszlám forradalom után azonban a helyzet megváltozott. Mindezeknek a függvényében tehát nem alaptalan, hogy azóta az iráni vezetők a kettős mérce alkalmazásával vádolják az Egyesült Államokat és európai partnereit. Ha a monarchiának lehettek ilyen irányú kísérletei, akkor az Iszlám Köztársaságtól miért vitatják el ezt a jogot? Nem is beszélve arról, hogy Izraelnek miért lehetnek hallgatólagosan nukleáris töltetei?

MIÉRT AKAR IRÁN ATOMBOMBÁT?

Az iráni nukleáris fegyverkezés mögött sokan éppen Izrael állam fenyegetését látják, mint indítékot. Bár kétségtelen tény, hogy az iráni-izraeli viszonyrendszer számtalan gyűlölködő megnyilvánulást tartalmaz, valójában azonban a két fél között nincsen valóságos stratégiai konfliktus. A fenyegető iráni retorika kevésbé szól a zsidó entitásnak, mint inkább Irán saját lakosságának, és magának az iszlám világnak. Az Iszlám Köztársaságnak Izrael talán ideológiai sértés vagy civilizációs kihívás, de nem elemi fenyegetés, amely indokolná atomfegyverek beszerzését, még inkább azok gyakorlati bevetését. Sokkalta kedvezőbb Irán számára továbbra is terrorista szervezeteken keresztül folytatni a zsidó állammal szembeni alacsony intenzitású konfliktust.

Az atomfegyver előállítására való törekvésnek alapvetően két indoka van, amelyek az iraki-iráni háború befejeződésétől kezdve napjainkig meghatározzák az iráni nukleáris gondolkodást. Egyfelől a nemzeti stratégiai doktrínában bekövetkezett változás, amely szakított a korábban preferált forradalmi lelkesültséggel, s helyette a technológiai fejlettségre helyezte a hangsúlyt, amelynek részeként megkezdődtek a katonai célú nukleáris kutatások is. Másfelől a háborúban bevetett iraki vegyi fegyverek késztették ilyen irányú válaszreakcióra Teheránt, mivel felismerte, hogy a nem konvencionális fegyverek nagyobb elrettentő erővel bírnak. Az iraki agressziót övező nemzetközi apátia kapcsán pedig sokakban megkérdőjeleződött a nemzetközi szerződések hatékonyságába vetett bizalom.

Az amerikai kormányzati vélekedéssel szemben Irán nukleáris fegyverkezési törekvése tehát nem irracionális ideológiai követelmény, hanem az országot érő számtalan kihívásra adott elrettentési kísérlet, amelynek kialakításában, ha nem is tűnik annak, de a megfontoltság játszik szerepet. Iránnak nincsenek stabil és hű szövetségesei, ezért olyan elrettentő erőt szeretne kiépíteni, amely önmagában garantálja az ország biztonságát, valamint biztosítja nemzetközi mozgásterét egy veszélyes és bizonytalan környezetben.

Az iráni atomprogram hátterében midig ott húzódott valamely külső hatalom féken tartásának igénye. Nincsen ez most sem másként. Ahogyan fogalmaznak, ma a világon csupán két olyan ország van, amely csak az Egyesült Államokkal határos: Kanada és Irán. S valóban, ha a térképre tekintünk, láthatjuk, hogy Irán körül bezárult az úgynevezett amerikai „katonai gyűrű”. Amerikai csapatok vannak Afganisztánban és Irakban, az Iránnal szomszédos államok pedig mind szoros szálakkal kötődnek az Egyesült Államokhoz. Ebben a helyzetben nem meglepő, különösen ha a jelenlegi washingtoni vezetés kardcsörtető magatartását vesszük figyelembe, hogy az ajatollahok úgy gondolják, Irán lesz az USA terrorizmus elleni háborújának következő áldozata. Ezért minél hamarabb cselekedniük kell, minél hamarabb atomhatalommá kell válniuk. A kérdés csak az, hogy mindenki így gondolja-e?

EGYSÉG VAGY SZÉTHÚZÁS?

Iránban egység mutatkozik a különböző frakciók között a nukleáris program folytatását illetően, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy az Iszlám Köztársaságban korántsem olyan egyszerű konszenzusos döntésre jutni fontos ügyekben. Így van ez az ország atomprogramja kapcsán is, amely valamennyi politikai erőt megosztja. Kívülről talán nem látszik, de komoly nézeteltérések vannak a politikai, vallási és katonai vezetésben, hogy vajon miként válaszoljanak a nemzetközi nyomásra, átlépjék-e a nukleáris határt? Ami ez esetben nem jelent mást, mint kilépni az Atomsorompó Szerződésből, amelynek egyébként Irán 1970 óta tagja.

Az egymással szemben álló frakciók komoly vitát folytatnak arról, hogy miként lehetne a legjobban érvényesíteni az ország nemzeti érdekeit. A gazdasági szempontokat szem előtt tartó pragmatisták szerint létfontosságú, hogy Irán integrálódjon a nemzetközi rendszerbe, ezért adott esetben hajlamosak a nemzetközi korlátozások elfogadására. A mérsékeltebb szereplők a nukleáris válságnak az ország nemzetközi kapcsolataira gyakorolt hatásait emelik ki, hangsúlyozva, hogy az ország nukleáris ambíciói súlyosan károsítják a külpolitika más aspektusait. A keményvonalasok azonban az ország biztonságát és méltóságát sértve érezvén akár a szerződés elhagyására is hajlandóak.

Mahmúd Ahmadinezsád hatalomra kerülésével kétségkívül az utóbbi hangok erősödtek föl a hivatalos retorikában. A pragmatizmus és az ideológia harcából azonban nem került ki egyik fél sem győztesen. A végső döntést a legfőbb vezető hozza meg, de Khamenei ajatollah egyelőre még kivárásra játszik. Valamiféle pragmatizmus őt is jellemzi, a konzervatív tábor dominanciája ellenére pedig egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az ész érvek érvényesüljenek a döntéshozatalban. Mindehhez persze a nemzetközi körülmények kedvező alakulása szükségeltetik, különben tényleg elszabadulhat a „fék nélküli mozdony”, amelyhez az ország nukleáris programját hasonlítja az iráni elnök.

MIT SZÓL EHHEZ AZ UTCA EMBERE?

A politikai elithez hasonlóan a társadalom is megosztott a nukleáris fegyverkezést illetően. Egy valamiben azonban elképesztő nemzeti egység alakult ki, mégpedig abban, hogy Iránnak elidegeníthetetlen joga a nukleáris kutatás, s ezzel együtt az urándúsítás is. Az atomprogram minden kétséget kizáróan a nemzeti büszkeség forrásává vált, talán még némi kárpótlást is nyújthat a forradalom által elkövetett hibákért.

Ugyan az iráni atomprogramot elsődlegesen bizonyos stratégiai kihívások dominálják, de ahogyan az erőfeszítések kezdenek beérni, úgy fokozódik a nacionalista érzelem és a bürokratikus támogatás, amely egy ponton túl akár visszafordíthatatlanná teheti a nukleáris folyamatot. A nacionalista nyomás ugyan még nem érte el azt a szintet, amit Pakisztánban vagy Indiában, de ahogyan az idő múlik a nemzetközi tárgyalások sikertelensége, illetve az erősödő nyomás láttán hajthatatlanná válhat az iráni közvélemény.

ENERGIASZÜKSÉGLET ÉS GAZDASÁGI MEGFONTOLÁSOK?

Nem lenne teljes a kép, ha nem mutatnánk rá a nukleáris kérdés érdekes gazdasági motivációjára. Irán makacs ragaszkodását a teljes nukleáris fűtőanyag-kör kiépítéséhez egyszerű gazdasági megfontolások indokolják. Az iráni olajkészlet csökken, s miután az állami szubvenció miatt csak 16 forint egy liter benzin, pazarolnak is rendesen. Erre válaszul fogalmazzák meg napjainkban, s fogalmazta meg maga a sah is, hogy a kőolaj túlságosan értékes nyersanyag ahhoz, hogy elpazarolják vagy elégessék.

Nem meglepő, hogy a mai helyzetben is alapvetően gazdasági megfontolások húzódnak a háttérben. Irán bizonyítottan a világ egyik legnagyobb kőolaj-exportőre, de ironikus módon benzin-behozatalra szorul. A rossz tervezésnek és az újrainvesztálás hiányának, valamint az olajszektor állapotának köszönhetően a teljesítmény csak épphogy meghaladja a forradalom előtti szintet. Komplett renoválásra szorul az egész ágazat. Ezzel szemben a nukleáris energia felhasználásához nem kell ennyire mélyen a zsebbe nyúlni, ráadásul az országnak minden adottsága is megvan hozzá. Elég csak a Jazd körüli uránbányák magas érctartalmára gondolni.

Az ország nukleáris programja még egy fontos gazdasági vonatkozással bír, nevezetesen, hogy megrendeléseivel felfuttatja a hazai iparágakat. Legyen szó akár polgári, vagy katonai irányultságú fejlesztésekről. Ami azonban ennél is fontosabb, munkahelyeket teremt egy olyan országban, ahol az emberek majd negyven százaléka a létminimum alatt él, és ahol a munkanélküliség rátája hivatalosan eléri a 15 százalékot, a gyakorlatban azonban bőven 20 felett van.

VAJON TAGJA LESZ-E IRÁN AZ ATOMKLUBNAK?

„Irán belépett az atomkorba.” – fogalmazott Mahmúd Ahmadinezsád 2006 áprilisában, amikor ünnepélyesen jelentette be 164 centrifuga sikeres sorba kötését és az urándúsítás megkezdését. Egyelőre azonban az mégsem borítékolható, hogy az Iszlám Köztársaság lesz a nukleáris elitklub következő tagja. Habár a nukleáris kérdést illetően valódi vita van az iráni politikában, és még korántsem jelölték ki a nukleáris fejlesztések irányát, Irán tagsága paradox módon mégsem a teheráni vezetésen fog múlni, hanem a külső környezet alakulásán, nem utolsósorban pedig magán az Egyesült Államok Irán-politikáján.

Brazília vagy Ukrajna esetében a felkínált gazdasági ösztönzők, valamint a nemzetközi hitelekhez való hozzáférés lehetősége sikereket érhetett el, mivel kézzelfogható előnnyel járt az uralkodó elit számára. Egy olyan országban azonban, ahol az atomfegyverekre, mint a biztonság legfőbb zálogára tekintenek, sem a gazdasági erőszak, sem a katonai fenyegetés nem kecsegtethet sok sikerrel. Az Egyesült Államoknak nincsen más lehetősége: tárgyalnia kell Teheránnal, és be kell vonnia a régió ügyeinek intézésébe. Csak ezáltal foghatja ki a szelet az iráni radikálisok vitorlájából.