Ahmadinezsád show New Yorkban

AHMADINEZSÁD SIKERES PROPAGANDA HADJÁRATA AZ USA-BAN?

Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök amerikai útjával tetőzött az a médiakampány, amit a teheráni vezetés szeptember hónapra időzített, amellyel egyfelől igyekezett magát erősnek feltüntetni, másfelől pedig törekedett arra is, hogy az ország barátságosabb arculatát mutassa be. Ez utóbbiban az elnök által adott interjúk és a Columbia egyetemen tett látogatása talán nagyobb sikert ért el, mint azt a vallási körök korábban gondolták volna. Ahmadinezsád látogatása olyan nagy figyelmet kapott Amerikában, mint amelyet korábban egyetlen vezető sem.

Az iráni elnököt a párbeszéd és az ellentétes gondolatok megismerésének jegyében hívták meg a neves amerikai oktatási intézménybe, ahol azonban mégsem került sor szenvedélyes és elgondolkodtató vitára. Nos, mindez nem az iráni elnök vitatkozási és érvelési kvalitásainak hiánya miatt történt, egyes eseteket leszámítva ugyanis Ahmadinezsád remekül vette a megpróbáltatásokat, és visszakérdezve hárított minden támadást, valamint igyekezett érthetővé tenni az iráni álláspontokat. A valódi eszmecsere elmaradásának igazi oka az egyetem dékánja által elmondott nyitóbeszéd volt, amelyben egyszerűen lediktátorozta az iráni elnököt, aki eztán másfél órán keresztül mosolyogva igyekezett kortes beszédében bizonygatni országának békeszeretetét. Csak megjegyzem, hogy ez fordított esetben biztosan nem történt volna meg. No nem azért, mert George W. Bushnak esze ágában sincs Iránba utazni, hanem mert az ilyenfajta fogadtatás arrafelé nem dívik.

Ahmadinezsád morális győzelmet aratott, már csak azért is, mert sem az egyetemi vezetés, sem pedig az amerikai média nem tudott túllépni a folyamatosan szajkózott kormányzati vádakon, amelyekre tökéletes válaszokat adhatott az elnök, s fricskát is az amerikai sajtószabadságnak. Ezzel szemben elsikkadtak azok a kérdések, amelyek az iráni rendszer demokratikus reformjára, a Közel-Keleten folyó szaúdi-iráni rivalizálásra, vagy éppenséggel az ország gazdasági nehézségeire, többek között a munkanélküliségre irányulnak. Ezekre a felvetésekre Ahmadinezsád elnök úr minden bizonnyal kitérően válaszolt volna, de az Egyesült Államok politikája és megítélése a nemzetközi porondon és az Iszlám Köztársaságban egyaránt kedvező fordulatot vehetett volna. Ehelyett a szembenállást a jó és a rossz küzdelmére leszűkítve, az erőszak alkalmazását igazolva láttatva az USA tovább veszített a népszerűségéből.

A taktika visszájára sült el, a kemény megfogalmazás ugyanis nem hogy aláásta volna Ahmadinezsád támogatottságát, hanem éppen ellenkezőleg felsorakoztatta a konzervatívokat mögötte. Sőt másnap még a reformpárti lap, a Márdom Szálári (Demokrácia) is bírálóan tette fel a kérdést, hogy akkor most meghívás vagy kihallgatás volt-e az iráni elnök egyetemi látogatása. Az állami média mindazonáltal sikerként könyvelte el az elnök amerikai látogatását. Minderre szüksége is van Ahmadinezsádnak, mert helyzete egyre szorongatottabb odahaza. A teljesítetlen ígéretek szorításában növekszik a társadalmi elégedetlenség, a két év múlva esedékes elnökválasztásra pedig már most megkezdődött a versengés. Ezt bizonyítja a pragmatikus ex-elnökök (Hásemi Rafszanzsáni és Mohammed Khatemi) szövetségkötése is. Az iráni elnöknek így nincs más választása, mint kihasználni minden egyes megjelenést, hogy támogatottságát biztosítsa, amelyhez ironikus módon a múlt héten az Egyesült Államok asszisztált sikeresen.

TÖRVÉNYHOZÁSOK BIRKÓZÁSA

A propagandakampány tovább folytatódik, válaszul az amerikai kongresszusi határozatra, mely szerint az Iráni Forradalmi Gárdát felvették a terrorista szervezetek listájára, az iráni parlament a napokban fogadta el azt a határozatot, amely hasonlóképpen tesz az amerikai hadsereg és a nemzetbiztonsági szolgálat (CIA) kapcsán. A döntésben felsorolják a múltban és a jelenben elkövetett bűnöket, a hirosimai atomtámadástól az iraki civilek ellen elkövetett erőszakig, továbbá megnevezik az USA által rejtegetett terrorszervezeteket, valamint hangsúlyozzák az emberi jogi visszásságokat az amerikai börtönökben, s végül felhívják az ENSZ figyelmét, hogy cselekedjen, akadályozza meg a igaztalan beavatkozásokat. A 290 fős törvényhozásból 215 képviselő írta alá a nyilatkozatot, ami egyértelműen bizonyítja a vezetésen belüli egységet.

Szerzetesek kontra katonák

TÜNTETÉSEK BURMÁBAN: BUDDHIZMUS VS. MILITARIZMUS?

Burma a brit gyarmati rendszer megszűnését követően 1948-ban nyerte el a függetlenségét, azóta pedig különféle formákban folyamatosan a hadsereg irányítja az országot, amely a békés tüntetések vérbe fojtásával ez idáig minden esetben el tudta hallgattatni a kritikus hangokat, és hatalmon tudott maradni. A jelenlegi tüntetéssorozatban szerepet vállaló buddhista szerzetesek azonban új helyzetet teremthetnek, miután a velük szembeni erőszakos fellépés könnyen lángba boríthatja az országot.

Az ország lakosságának majd 90 százaléka mélyen hívő buddhista, s az emberek nagy tisztelettel viseltetnek a szerzetesek iránt. Az ország minden falujában találhatók buddhista kolostorok, amelyek vallási útmutatást és tanulási lehetőséget adva meghatározó szerepet játszanak a társadalomban. A burmai szerzetesek azonban nemcsak spirituális feladatokat látnak el, hanem aktivizmusuk révén komoly szerepet játszanak a politikában is. Mindez a királyság idejére nyúlik vissza, amikor még közvetítőként tevékenykedtek az uralkodó és a nép között, a későbbiekben pedig a britekkel szembeni függetlenségi küzdelem gerincét alkották. A kolostorok többségébe még nem jutottak el a legfrissebb fejlemények, de ha sikerül a szerzeteseket mobilizálni, úgy a katonai vezetés hatalma komoly veszélybe kerülhet. Szervezettsége és kiterjedtsége révén ugyanis a buddhizmus jelentheti az egyetlen erőt a katonai juntával szemben.

A burmai tüntetések kapcsán megszólalt a világpolitika, sőt maga az amerikai first lady is, de vajon milyen befolyása lehet mindennek a tábornokok politikájára? A nyugati világ már régóta szankciókkal sújtja a katonai juntát, éppen ezért az csak csekély hatással lehet az események menetére. Annál nagyobb viszont a szomszédos Kína és India mozgástere, akik számtalan kereskedelmi szállal kötődnek a nyersanyagban és ásványi kincsekben gazdag országhoz, ám éppen ezért nem érdekeltek a szankciópolitikában. A burmai forrásokért folytatott vetélkedés – amelybe Oroszország és Dél-Korea is beszállt – lehetetlenné teszi a rezsim elszigetelését. Kína az elmúlt években dollár milliárdokat fektetett be Burmában, amely így már kulcsfontosságú pillérnek számít a kínai energiapolitikában, s mindemellett kijutást is biztosít az Indiai-óceánra. A pekingi vezetésnek ugyanakkor lépnie kell valamit, ha meg kívánja őrizni a térség stabilitását, és ha az olimpia közeledtével javítani szeretne a külföldi megítélésén.

Kína kétségkívül nyomást gyakorolhat a burmai vezetésre, amely azonban egyáltalán nem biztos, hogy hallgat is a pekingi utasításra. Egyelőre lehetetlen megmondani, hogy a külső nyomásgyakorlás, vagy a társadalmi elégedetlenség miatt összeomolhat-e a rendszer, vagy a tüntetések vérbefojtásával ismételten megőrzi hatalmát a katonai junta. Az országot irányító három tábornok gondolkodása szinte kiszámíthatatlan, a vezetők számmisztikába és babonás hiedelmekbe vetett hite pedig még a kínai vezetést is meglepi. Az ország elszigeteltségének köszönhetően a tábornokoknak nincs mit veszítenie a szankciók bevezetésével, s ami még ennél is fontosabb, hogy a „burmai szocializmus” zsákutcája gazdaságilag lehetetlen helyzetet teremtett, aminek következtében nem fejlődhetett ki egy olyan modern üzleti középosztály, amely kiváltságait veszélyben érezvén a demokratikus reformok mellett kötelezte volna el magát. Indonéziában éppen ezen erőknek sikerült megbuktatni a korrupt Szuharto-rendszert. Burmában úgy tűnik, hogy ez a feladat a buddhista szerzetesekre vár, kérdéses azonban, hogy rendelkeznek-e az ehhez szükséges képességekkel...

Iráni erőfitogtatás az éves katonai parádén

BLÖFF, AVAGY MEKKORA ERŐT KÉPVISEL AZ IRÁNI HADIGÉPEZET?

Iránban a hétvégén megtartott katonai parádéval kezdetét vette a „szent védelmi hét”, amelynek keretében a teheráni vezetés az iraki-iráni háború kirobbanásának 27. évfordulójára emlékezik. Arra a háborúra, amely egyfelől megtizedelte és romba döntötte az országot, másfelől pedig szükségessé tette az önerőre támaszkodást és megindította a védelmi fegyverkezést. Az évente megrendezett felvonulás ezért mindig az iráni hadigépezet erejét és fejlettségét igyekszik demonstrálni. S nincs ez most sem másként, amikor a nemzetközi helyzet egyre inkább kiéleződik az iráni nukleáris válság kapcsán.

A Khomeini ajatollah sírhelyével szemközti téren megrendezett parádén az iráni fegyveres erők színe-java képviseltette magát, mint ahogyan felvonultatták a legújabb katonai fejlesztéseket is. Így a nézőközönség – amelynek tagjai körében külföldi diplomaták is helyet foglaltak – a masírozó katonák és harci járművek felett a levegőben megtekinthette a „mennydörgés” (Saegheh) és „villámlás” (Azarakhsh) nevű, saját építésű iráni vadászgépeket. Emellett bemutattak egy új ballisztikus rakétát is, amelynek hatótávolsága a hivatalos adatok szerint az 1800 kilométert is eléri, s amelyre a szokásos „halál Amerikára” és „halál Izraelre” propaganda üzenetek is felkerültek.

Az elmúlt évtizedben kétségkívül komoly fejlesztésekre került sor az iráni hadiiparban, aminek eredményeként az ország képes önerőből előállítani olyan bonyolult eszközöket, mint például tankokat, páncélozott harci járműveket, torpedókat, repülőgépeket, legújabban pedig úgynevezett lézervezérlésű, „okos” bombákat is. Bár Ahmadinezsád elnök úr beszédei kétséget sem hagynak afelől, hogy Irán technikailag rendkívül fejlett, s hogy egy külső agresszió esetén a hadsereg fájdalmas választ adna, a valóságban azonban az iráni képességek igencsak korlátozottak. Így például a bemutatott harci repülőgépek csupán a hidegháború amerikai gépeinek továbbfejlesztett változatai.

A kemény retorika és az impozáns katonai bemutató inkább egyfajta reakciónak tekinthető, mintsem komoly fenyegetésnek. Irán katonai doktrínája a védelemre épül, és a fegyverkezés irányai is ezt támasztják alá. Az Egyesült Államok által képviselt kardcsörtető magatartás – amelyhez az elmúlt héten a francia vezetés is csatlakozott – továbbra is napirenden tartja az Iránnal szembeni katonai csapás lehetőségét. Mindez pedig aggodalmakra ad okot Teheránban, ahol ezért a vezetés igyekszik minden egyes alkalmat megragadni, hogy magát erősnek és elszántnak tűntesse fel az amerikai katonai fölénnyel szemben.

911-es évforduló

KÖZEL-KELETI KÖRKÉP HAT ÉVVEL SZEPTEMBER 11. UTÁN

2001 szeptemberében iszlám szélsőségesek utasszállító repülőgépeket térítettek el, s vezettek bele a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba New Yorkban, valamint a Védelmi Minisztérium ötszögletű épületébe Washingtonban. Közel háromezren (2893-an) vesztették életüket az Egyesült Államokat ért szörnyűséges terrortámadásban. Ezt követően az amerikai vezetés megindította a terrorizmus elleni háborúját, amelyre az elmúlt hat esztendőben több milliárd dollárt költött és több ezer katonát áldozott. S bár kétségkívül vannak pozitív fejlemények, az erőfeszítések ellenére mégsem látszik, hogy az elmúlt években csökkent volna a világ biztonságának fenyegetettsége.

Hatévnyi hajsza után sem sikerült a terrortámadásokért felelősnek tartott Oszama bin Láden nyomára akadni, az afganisztáni és iraki öngyilkos merényleteket látva pedig kétségünk sem lehet afelől, hogy a terrorizmus továbbra is része a mindennapjainknak. Az al-Kaidával szembeni kíméletlen küzdelem, a vezetők elleni hajtóvadászat, illetve a szervezet pénzügyi forrásainak korlátozása mindenképpen meggyengítette a szaúdi milliomos vezette „hálózatot”, a radikális eszmék azonban nem tűntek el, hanem az iraki káoszban újult erőre kaptak. Az arab ország olyan terrorista bázis lett, mint amilyen Afganisztán volt az Egyesült Államok katonai bevonulását megelőzően.

A történelem iróniája, hogy amíg az első iraki háború (1991) kötelezően megvívandó csata volt, és egyben az USA közel-keleti hegemóniájának kezdete is, addig a második iraki háború (2003) választás eredményeként született, amely döntést követően azonban Washington elveszíteni látszik a térség feletti befolyását. A Közel-Kelet konfliktusossága pedig cseppet sem csökkent az amerikai akciókat követően, s a régió továbbra is a világ legforróbb válságövezetének számít, ahol a permanens konfliktusok mellett számos új fenyegetés jelent meg, illetve több régi sérelem került felszínre. Előbbire az iráni atomválság, utóbbira pedig az iraki polgárháború szolgál bizonyítékul.

Az Egyesült Államok terrorellenes háborúját az iszlám világban sokan kétkedéssel fogadták, amelyet követően növekedett is a washingtoni politikával szembeni ellenérzés. Az Amerika-ellenes hangulat nem látott magaslatokba tőrt, amit számos merénylet és tüntetés-sorozat is bizonyított Pakisztántól Marokkóig. Több ország pedig úgy érezvén, hogy a gyanúsítottak listáján szerepelve áldozatul eshet az USA terrorizmus elleni háborújának, igyekszik mindent megtenni saját biztonságának garantálása érdekében. Az iráni és szíriai retorika radikalizálódásában, mint ahogyan az iráni nukleáris törekvések felgyorsulásában is, a térségben állomásozó amerikai csapatok jelentette bizonytalanság játszik döntő szerepet. Az atomfegyverkezés mindazonáltal veszélyes versengést indíthat útjára a térségben.

Az iraki eseményeket figyelve pedig láthatjuk, hogy nem egyszerűen a megszállók elleni küzdelemről van szó, hanem a Szaddám rezsim megdöntését követően újjáéledő síita-szunnita szembenállásról, valamint a hatalmi vákuum folytán előállt iráni-szaúdi rivalizálásról, amelynek határai bőven Irakon túl húzódnak. Így a libanoni kormányzati válság kiéleződését, a palesztin területek frakcióharcát akár úgy is felfoghatjuk, mint Irán és Szaúd-Arábia titkos háborúját a térség feletti hatalom megszerzéséért, vagy éppen a status quo fenntartásáért. Az ingatag helyzetek ráadásul kedvező légkört teremtenek a muszlim szélsőségeseknek is, akik akcióikkal csak még jobban kiélezik az iszlámon belüli majd 1400 éves konfliktust.

Az elmúlt években elkövetett terrorcselekmények alapján nyilvánvaló vált, hogy a terrorizmust nem lehet erőszakkal felszámolni. De mi a helyzet a demokratizálódás terén, amely szintén deklarált célja volt az amerikai háborúnak.

Nos, ironikus módon a helyzet éppen ott a legrosszabb, ahol az Egyesült Államok megpróbálkozott a demokrácia-exporttal. A rendszerváltási kísérletek mind Afganisztánban, mind pedig Irakban csődöt mondtak. Irak a felekezeti háború szélére süllyedt, Afganisztán pedig továbbra is bukott államnak számít, ahol egyebek mellett idén rekordot dönt az ópiumtermelés is. A demokrácia eszméjének erőltetése a palesztin területeken pedig egyenesen a visszájára fordult, amikor a törvényhozási választásokat utcahosszal megnyerő radikális Hamaszt nem engedték kormányozni. Az amerikai törekvéseknek köszönhetően egyfelől tehát lejáratódott a demokrácia fogalma, másfelől pedig bebizonyosodott, hogy nyers erővel nem lehet demokráciát kikényszeríteni ott, ahol ehhez nincsenek meg a szükséges (politikai, gazdasági és társadalmi) feltételek.

A közel-keleti helyzet hat évvel a szeptember 11-ei terrortámadások után cseppet sem bíztató. A jövő alakulása pedig nagyban függ attól, hogy miként cselekszik majd a washingtoni vezetés. Amennyiben felismerik az elkövetett hibákat, így a katonai erőre való túlzott támaszkodást, illetve a demokráciák békés egymás mellett élésébe vetett hitet, és változtatva a hozzáálláson nagyobb hangsúlyt fektetnek a diplomáciai megoldásokra és a széleskörű tárgyalásokra, akkor lehetségesnek tűnik a közel-keleti konfliktusosság csökkentése. Ha azonban az Egyesült Államok nem módosít a külpolitikáján, s netán úgy dönt, hogy nukleáris engedetlensége miatt megrendszabályozza az Iráni Iszlám Köztársaságot, könnyen elképzelhető, hogy a térség még évtizedekig nyugtalan és zavargó pontja lesz a világnak.

Irán az űrben

ŰRPROGRAM AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Teherán a vitatott nukleáris törekvések árnyékában, de még inkább azokkal párhuzamosan ambiciózus űrkutatási programot folytat, amely azonban ez idáig csak csekély eredményt ért el. 2005 októberében orosz segítséggel Föld körüli pályára állították az első perzsa műholdat (Sinah-1), 2007 februárjában pedig sor került az első olyan rakéta fellövésére is, amely az atmoszférát átlépve eljuthat az űrbe, de az iráni kutatások még messze vannak a légköri határok tényleges áttörésétől. Sokan mégis már most megijednek attól, hogy mit is jelenthet egy, a világűrt meghódító Iszlám Köztársaság.

Az űrkutatások, akárcsak a nukleáris fejlesztések, még a sah idejében kezdődtek, aki ezzel kívánta fokozni országa tudományos fejlettségét. Irán így alapító tagja lett a világűr békés célú felhasználását propagáló ENSZ bizottságnak, az országban pedig létrehozták az Iráni Űrkutatás Központját. A munkák még a forradalom és az Irakkal vívott pusztító háború alatt sem álltak le. Majd tovább folytatódtak a mérsékeltebb vezetők hatalomra kerülésével, akik ezen aktivizmusukkal az ország rossz nemzetközi megítélésén igyekeztek változtatni. Az űrhatalommá válás lehetőségét a modernitás eszközének látták. Ahmadinedzsád elnök úr éles kirohanásai azonban megkérdőjelezik ezt a békés szándékot. Vajon milyen megfontolások állhatnak napjaink kutatási programjai mögött?

A világűr kutatása minden kétséget kizáróan továbbra is valamifajta technológiai szintmérőnek számít a teheráni vezetés szemében. Ráadásul komoly presztízst is jelent, mivel az iszlám világban jelenleg nincsen egyetlen ország sem, amely képes lenne önállóan műholdat küldeni a világűrbe. (A régióban arra csak Izrael állam képes.) A sikeres kutatás mindemellett a nemzeti büszkeség forrásául szolgálva legitimitást is biztosíthat a jelenleg minden oldalról szorongatott iráni elnöknek. Nem csoda tehát, hogy Iránban minden egyes tudományos előrelépést nagy felhajtás kísér.

Emellett azonban számos észszerű meggondolás is szerepet játszik a háttérben. Így elsődlegesen az, hogy világűrből figyelemmel követhetők, adott esetben pedig előre is jelezhetők a természeti katasztrófák, ami egy földrengés sújtotta országnak igencsak előnyére válhat. A polgári célok között említhetjük továbbá a kommunikációs képességek fejlesztésének szükségességét, amit a demográfiai robbanás és az információs forradalom egyaránt indokolttá tesz. De bőven találunk katonai, illetve biztonságpolitikai indítékokat is. Az űrtechnológiának köszönhetően például lehetségessé válik Izrael állam területének megfigyelése, vagy a térségben jelenlévő amerikai csapatok mozgásának szemmel tartása. Nem is beszélve arról, hogy a pályára állított műholdaknak köszönhetően nagyban javulhat az iráni rakétaarzenál találati pontossága. S ez az, amitől Nyugaton a leginkább félnek.

Az űrprogram sok tekintetben párhuzamot mutat a nukleáris fejlesztések körül kialakult vitával, mivel az az atomprogramhoz hasonlóan egy „kettős felhasználású” technológia megszerzésére irányul. A műholdak fellövéséhez szükséges tudás birtokában ugyanis már csak egy lépés választaná el Iránt attól, hogy interkontinentális ballisztikus rakétát állítson elő. A kínai, pakisztáni és észak-koreai példát szem előtt tartva erre valós esély van. Már csak szorongatott helyzete folytán is, Teherán dönthet úgy, hogy űrkutatási vívmányait a hadiiparban fogja kamatoztatni. A nagy hatótávolságú rakétáknak nukleáris töltettel való felszerelése pedig valóban a nyugati rémálom szcenáriót támasztaná alá, amelyre válaszul talán már érthetőnek tűnnek az amerikai rakétavédelmi tervek is.

Az iráni űrkutatás kétségkívül számos impozáns eredménnyel büszkélkedhet, emellett Oroszország és Kína személyében komoly nemzetközi támogatókkal is rendelkezik, a kormányzat pedig külön prioritásként kezeli az ügyet (2005-ben egy 500 millió dollárnak megfelelő összegből finanszírozott ötéves projektet indítottak útnak.), mégsem lehet egyértelműen megállapítani, hogy hol is tart jelenleg a program, s fenyegeti-e Irán az európai kontinenst. Az „űrfenyegetésnek” feltehetőleg nagyobb a füstje, mint a lángja. Az iráni gyakorlatot szemlélve ugyanis nem elképzelhetetlen, hogy ismét csak elhamarkodott kijelentésekről van szó, amelyekhez a valóságban nincsen meg a szükséges technológiai háttér.

Imám Ahmadinezsád

A REJTŐZKÖDŐ IMÁM TANA AHMADINEZSÁD ELNÖK ÉRTELMEZÉSÉBEN

A síita iszlám követőinek központi gondolata, amelynek alapján élesen elkülönülnek a szunnita ágtól, hogy hisznek a minden idők imámjának, a rejtőzködő imámnak a visszatérésében. Ezzel kapcsolatban számtalan spekuláció volt és van jelenleg is a síita közösségekben, de különösen Iránban. A síita iszlámon belül két különböző nézet alakult ki azt illetően, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a Mahdi megjelenéséig: egyfelől passzív magatartást abban a hitben, hogy Isten egy meghatározott időpontban küldi majd el a messiásként tisztelt rejtőzködő imámot, másfelől pedig aktív hozzáállást, hogy ezzel is felkészüljenek, illetve segítsék a Mahdi megérkezését.

Ahmadinedzsád hatalomra kerülésével az aktivista attitűd látszik megerősödni, aki elnökségének kezdete óta konkrét lépéseket is tett a rejtőzködő imám visszatérésének meggyorsítására. A vallási központnak számító Kum városában lévő Dzsamkaran Mecset renoválására például több mint tízmillió dollárt fordítottak, amely a hiedelmek szerint a messiás eljövetelének színhelye – de a konzervatív vallási vezetés ez idáig nem tulajdonított jelentőséget neki. A pletykák szerint az iráni elnök és kormánya pedig odáig is elment, hogy megegyezést kötött egymással a rejtőzködő imám visszatérését segítendő munkáról, amely papírost aztán a mecset szent kútjában helyezték el. Az iráni politikai retorikában használt bizarrnak tűnő elemek mind az idők végezetét igyekeznek sugalmazni, hogy a Mahdi visszatérése kézzelfogható közelségben van.

Az Iránban meghatározó tizenkettes síita irányzat (az imámija) számára a Mahdi nem más, mint a kilencedik században rejtélyes körülmények között eltűnt tizenkettedik imám (Muhamad al-Mahdi). Ő az, akit rejtőzködő imámnak neveznek, s akiről úgy gondolják, hogy nem halt meg, hanem láthatatlan spirituális formában él tovább, irányítja életüket, s akit mind a mai napig visszavárnak, hogy igazságot, egyenlőséget és békét tegyen a világban. A jövendölés szerint minderre akkor fog csak sor kerülni, amikor az iszlám közösség a legnagyobb veszélyben van, megjelenését követően pedig majd az apokaliptikus csatában diadalmaskodik a gonosz felett, amelynek legyőzése után megvalósítja a tökéletes kormányzást és spiritualitást, amikor mindenki elfogadja és követője lesz az iszlámnak. A síitizmus mélyen messianisztikus vallás, s mint ilyen, rokon vonásokat mutat a kereszténységgel.

Az 1979-es forradalmat, de különösen az iszlám köztársaság rendszerének kiépülését követően sokan úgy gondolták, hogy elérkezett az idők végezete, Ruhollah Khomeini ajatollahra pedig mint a rejtőzködő imámra, vagy mint az ő megjelenésének előkészítőjére tekintettek. (Ő maga azonban nem nyilatkozott erről egyetlen egyszer sem.) Az ajatollah elutasította a passzív várakozás gondolatát, s helyette egy aktivista szemléletet képviselt. Iszlám kormányzásról alkotott elméletének központi gondolata pedig éppen az volt, hogy vessenek véget a tizenkettedik imám eljövetele utáni időtlen várakozásnak, s helyette a jelenre koncentrálva, a gyakorlatban érvényesítsék az iszlám jogtudós uralmának elméletét, amely nem csupán megteremti a Mahdi eljövetelének feltételeit, hanem segítséget is nyújt isteni programjának megvalósításához.

Khomeini halálával, illetve az olyan mérsékeltebb politikusok előtérbe kerülésével, mint Hásemi Rafszandzsáni, vagy Mohamed Khátami, a mahdizmus sokat veszített a támogatottságából. Mahmúd Ahmadinedzsád elnökválasztási győzelme azonban ismételten serkentőleg hatott, amit egyértelműen bizonyít, hogy hatalomra kerülése óta több tudományos, illetve vallási konferenciát is rendeztek a Mahdi eljövetelével kapcsolatban, amely témáról egyébként 2005-ben több mint 440 ezer könyvet adtak ki az ország vallási központjában.

A rejtőzködő imám eljövetelébe vetett hit ma már korántsem csak vallási doktrína és tradíció, hanem politikai megnyilatkozás is egyben. Ezt bizonyítja az aktivista álláspontot képviselő Ahmadinedzsád, aki politikájában mind otthon, mind pedig a nemzetközi porondon a rejtőzködő imám dicsőséges eljövetelének előkészítésére törekszik. Beszédeiben folyamatosan arra ösztökéli az iráni hallgatóságot, hogy keményen vegyék ki a részüket ebből a munkából, amely az elkövetkezendő két évben biztosan meghozza majd a gyümölcsét. A Mahdi eljövetelének időpontját a hagyományok szerint senki sem képes előre jelezni, az iráni elnök azonban a Mindenhatóval való személyes kapcsolatára hivatkozva váltig állítja, hogy a „nagy nap” már közel van.

Ahmadinedzsád gondolatvilágában a nemzetközi káosz, mint valamiféle előfeltétel jelentkezik az imám visszatéréséhez. Sőt, állítása szerint egyenesen azért kapta az elnöki megbízatást, hogy kirobbantsa a „civilizációk háborúját”. A messianisztikus küldetéstudat pedig kétségkívül jelen is van az elnöki retorikában, gondoljunk csak az Izrael-ellenes kirohanásaira, vagy az ENSZ Közgyűlésében elhangzott beszédére. Ez utóbbi már csak azért is érdekes, mert egyes iráni források szerint az elnökön a felszólalás közben egy glória jelent meg, amelyet saját bevallása szerint maga Ahmadinedzsád is érzett, miközben majd félóráig minden szempár őrá szegeződött. Mindez nem is csoda, hiszen a teremben ülők mind elképedtek az apokaliptikus terminusokban megfogalmazott beszéd hallatán, amelyben Iránnak a gonosz Nyugattal folytatott küzdelmét ecsetelte az iráni elnök.

Az elnök kijelentései lényegében azon meggyőződéséhez köthetők, hogy az Egyesült Államokkal, netán Izrael állammal konfrontálódva siettetni lehet a Mahdi visszatérését, aki eztán megjelenve megmentené az iszlám országokat, s megbüntetné az azokkal ellenségeseket, a zsidó és keresztény közösségeket. Mindehhez a nukleáris fegyverek nemcsak alapot adhatnak, hanem adott esetben eszközként is szolgálhatnának a visszatérő imám kezében. A Mahdi megjelenésének közelsége pedig egyfajta bátorságot is kölcsönöz az iráni elnöknek, amivel képessé válhat mellőzni minden észszerűséget a Nyugattal folytatott birkózásában. „Aktivista” szemléletének azonban a lakosság vallástól és politikától való fokozatos elidegenülése, valamint az iráni vezetés háttérben meglévő pragmatizmusa mindenképpen gátat szabhat.

Ahmadinedzsádnak ugyan vannak komoly szövetségesei és pártfogói az iráni teokratikus rendszerben, így a például a konzervatív körökben is radikálisnak számító Meszbáh-Jázdi ajatollah, a vallási vezetés tagjainak nagy része azonban ódzkodik a messianisztikus doktrína átpolitizálásától, mivel úgy gondolja, hogy az a közösség spirituális meggyengüléséhez vezetne. A Mahdi eljövetelébe vetett hit, a minden oldalról szorongatott Ahmadinedzsádnak talán egy újabb szalmaszálat jelenthet, a külső fenyegetettség érzetének folyamatos fenntartása mellett. Így próbálhatja meg vallási síkon is elterelni a közvélemény figyelmét a mindennapi megpróbáltatásokról, kérdéses azonban, hogy az átlag irániak is így gondolják majd?