911-es évforduló

KÖZEL-KELETI KÖRKÉP HAT ÉVVEL SZEPTEMBER 11. UTÁN

2001 szeptemberében iszlám szélsőségesek utasszállító repülőgépeket térítettek el, s vezettek bele a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba New Yorkban, valamint a Védelmi Minisztérium ötszögletű épületébe Washingtonban. Közel háromezren (2893-an) vesztették életüket az Egyesült Államokat ért szörnyűséges terrortámadásban. Ezt követően az amerikai vezetés megindította a terrorizmus elleni háborúját, amelyre az elmúlt hat esztendőben több milliárd dollárt költött és több ezer katonát áldozott. S bár kétségkívül vannak pozitív fejlemények, az erőfeszítések ellenére mégsem látszik, hogy az elmúlt években csökkent volna a világ biztonságának fenyegetettsége.

Hatévnyi hajsza után sem sikerült a terrortámadásokért felelősnek tartott Oszama bin Láden nyomára akadni, az afganisztáni és iraki öngyilkos merényleteket látva pedig kétségünk sem lehet afelől, hogy a terrorizmus továbbra is része a mindennapjainknak. Az al-Kaidával szembeni kíméletlen küzdelem, a vezetők elleni hajtóvadászat, illetve a szervezet pénzügyi forrásainak korlátozása mindenképpen meggyengítette a szaúdi milliomos vezette „hálózatot”, a radikális eszmék azonban nem tűntek el, hanem az iraki káoszban újult erőre kaptak. Az arab ország olyan terrorista bázis lett, mint amilyen Afganisztán volt az Egyesült Államok katonai bevonulását megelőzően.

A történelem iróniája, hogy amíg az első iraki háború (1991) kötelezően megvívandó csata volt, és egyben az USA közel-keleti hegemóniájának kezdete is, addig a második iraki háború (2003) választás eredményeként született, amely döntést követően azonban Washington elveszíteni látszik a térség feletti befolyását. A Közel-Kelet konfliktusossága pedig cseppet sem csökkent az amerikai akciókat követően, s a régió továbbra is a világ legforróbb válságövezetének számít, ahol a permanens konfliktusok mellett számos új fenyegetés jelent meg, illetve több régi sérelem került felszínre. Előbbire az iráni atomválság, utóbbira pedig az iraki polgárháború szolgál bizonyítékul.

Az Egyesült Államok terrorellenes háborúját az iszlám világban sokan kétkedéssel fogadták, amelyet követően növekedett is a washingtoni politikával szembeni ellenérzés. Az Amerika-ellenes hangulat nem látott magaslatokba tőrt, amit számos merénylet és tüntetés-sorozat is bizonyított Pakisztántól Marokkóig. Több ország pedig úgy érezvén, hogy a gyanúsítottak listáján szerepelve áldozatul eshet az USA terrorizmus elleni háborújának, igyekszik mindent megtenni saját biztonságának garantálása érdekében. Az iráni és szíriai retorika radikalizálódásában, mint ahogyan az iráni nukleáris törekvések felgyorsulásában is, a térségben állomásozó amerikai csapatok jelentette bizonytalanság játszik döntő szerepet. Az atomfegyverkezés mindazonáltal veszélyes versengést indíthat útjára a térségben.

Az iraki eseményeket figyelve pedig láthatjuk, hogy nem egyszerűen a megszállók elleni küzdelemről van szó, hanem a Szaddám rezsim megdöntését követően újjáéledő síita-szunnita szembenállásról, valamint a hatalmi vákuum folytán előállt iráni-szaúdi rivalizálásról, amelynek határai bőven Irakon túl húzódnak. Így a libanoni kormányzati válság kiéleződését, a palesztin területek frakcióharcát akár úgy is felfoghatjuk, mint Irán és Szaúd-Arábia titkos háborúját a térség feletti hatalom megszerzéséért, vagy éppen a status quo fenntartásáért. Az ingatag helyzetek ráadásul kedvező légkört teremtenek a muszlim szélsőségeseknek is, akik akcióikkal csak még jobban kiélezik az iszlámon belüli majd 1400 éves konfliktust.

Az elmúlt években elkövetett terrorcselekmények alapján nyilvánvaló vált, hogy a terrorizmust nem lehet erőszakkal felszámolni. De mi a helyzet a demokratizálódás terén, amely szintén deklarált célja volt az amerikai háborúnak.

Nos, ironikus módon a helyzet éppen ott a legrosszabb, ahol az Egyesült Államok megpróbálkozott a demokrácia-exporttal. A rendszerváltási kísérletek mind Afganisztánban, mind pedig Irakban csődöt mondtak. Irak a felekezeti háború szélére süllyedt, Afganisztán pedig továbbra is bukott államnak számít, ahol egyebek mellett idén rekordot dönt az ópiumtermelés is. A demokrácia eszméjének erőltetése a palesztin területeken pedig egyenesen a visszájára fordult, amikor a törvényhozási választásokat utcahosszal megnyerő radikális Hamaszt nem engedték kormányozni. Az amerikai törekvéseknek köszönhetően egyfelől tehát lejáratódott a demokrácia fogalma, másfelől pedig bebizonyosodott, hogy nyers erővel nem lehet demokráciát kikényszeríteni ott, ahol ehhez nincsenek meg a szükséges (politikai, gazdasági és társadalmi) feltételek.

A közel-keleti helyzet hat évvel a szeptember 11-ei terrortámadások után cseppet sem bíztató. A jövő alakulása pedig nagyban függ attól, hogy miként cselekszik majd a washingtoni vezetés. Amennyiben felismerik az elkövetett hibákat, így a katonai erőre való túlzott támaszkodást, illetve a demokráciák békés egymás mellett élésébe vetett hitet, és változtatva a hozzáálláson nagyobb hangsúlyt fektetnek a diplomáciai megoldásokra és a széleskörű tárgyalásokra, akkor lehetségesnek tűnik a közel-keleti konfliktusosság csökkentése. Ha azonban az Egyesült Államok nem módosít a külpolitikáján, s netán úgy dönt, hogy nukleáris engedetlensége miatt megrendszabályozza az Iráni Iszlám Köztársaságot, könnyen elképzelhető, hogy a térség még évtizedekig nyugtalan és zavargó pontja lesz a világnak.