ŰRPROGRAM AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN
Teherán a vitatott nukleáris törekvések árnyékában, de még inkább azokkal párhuzamosan ambiciózus űrkutatási programot folytat, amely azonban ez idáig csak csekély eredményt ért el. 2005 októberében orosz segítséggel Föld körüli pályára állították az első perzsa műholdat (Sinah-1), 2007 februárjában pedig sor került az első olyan rakéta fellövésére is, amely az atmoszférát átlépve eljuthat az űrbe, de az iráni kutatások még messze vannak a légköri határok tényleges áttörésétől. Sokan mégis már most megijednek attól, hogy mit is jelenthet egy, a világűrt meghódító Iszlám Köztársaság.
Az űrkutatások, akárcsak a nukleáris
fejlesztések, még a sah idejében kezdődtek, aki ezzel kívánta fokozni
országa tudományos fejlettségét. Irán így alapító tagja lett a világűr
békés célú felhasználását propagáló ENSZ bizottságnak, az országban
pedig létrehozták az Iráni Űrkutatás Központját. A munkák még a
forradalom és az Irakkal vívott pusztító háború alatt sem álltak le.
Majd tovább folytatódtak a mérsékeltebb vezetők hatalomra kerülésével,
akik ezen aktivizmusukkal az ország rossz nemzetközi megítélésén
igyekeztek változtatni. Az űrhatalommá válás lehetőségét a modernitás
eszközének látták. Ahmadinedzsád elnök úr éles kirohanásai azonban
megkérdőjelezik ezt a békés szándékot. Vajon milyen megfontolások
állhatnak napjaink kutatási programjai mögött?
A világűr kutatása minden kétséget kizáróan továbbra is valamifajta technológiai szintmérőnek számít a teheráni vezetés szemében. Ráadásul komoly presztízst is jelent, mivel az iszlám világban jelenleg nincsen egyetlen ország sem, amely képes lenne önállóan műholdat küldeni a világűrbe. (A régióban arra csak Izrael állam képes.) A sikeres kutatás mindemellett a nemzeti büszkeség forrásául szolgálva legitimitást is biztosíthat a jelenleg minden oldalról szorongatott iráni elnöknek. Nem csoda tehát, hogy Iránban minden egyes tudományos előrelépést nagy felhajtás kísér.
Emellett azonban számos észszerű meggondolás is szerepet játszik a háttérben. Így elsődlegesen az, hogy világűrből figyelemmel követhetők, adott esetben pedig előre is jelezhetők a természeti katasztrófák, ami egy földrengés sújtotta országnak igencsak előnyére válhat. A polgári célok között említhetjük továbbá a kommunikációs képességek fejlesztésének szükségességét, amit a demográfiai robbanás és az információs forradalom egyaránt indokolttá tesz. De bőven találunk katonai, illetve biztonságpolitikai indítékokat is. Az űrtechnológiának köszönhetően például lehetségessé válik Izrael állam területének megfigyelése, vagy a térségben jelenlévő amerikai csapatok mozgásának szemmel tartása. Nem is beszélve arról, hogy a pályára állított műholdaknak köszönhetően nagyban javulhat az iráni rakétaarzenál találati pontossága. S ez az, amitől Nyugaton a leginkább félnek.
Az űrprogram sok tekintetben párhuzamot mutat a nukleáris fejlesztések körül kialakult vitával, mivel az az atomprogramhoz hasonlóan egy „kettős felhasználású” technológia megszerzésére irányul. A műholdak fellövéséhez szükséges tudás birtokában ugyanis már csak egy lépés választaná el Iránt attól, hogy interkontinentális ballisztikus rakétát állítson elő. A kínai, pakisztáni és észak-koreai példát szem előtt tartva erre valós esély van. Már csak szorongatott helyzete folytán is, Teherán dönthet úgy, hogy űrkutatási vívmányait a hadiiparban fogja kamatoztatni. A nagy hatótávolságú rakétáknak nukleáris töltettel való felszerelése pedig valóban a nyugati rémálom szcenáriót támasztaná alá, amelyre válaszul talán már érthetőnek tűnnek az amerikai rakétavédelmi tervek is.
Az iráni űrkutatás kétségkívül számos impozáns eredménnyel büszkélkedhet, emellett Oroszország és Kína személyében komoly nemzetközi támogatókkal is rendelkezik, a kormányzat pedig külön prioritásként kezeli az ügyet (2005-ben egy 500 millió dollárnak megfelelő összegből finanszírozott ötéves projektet indítottak útnak.), mégsem lehet egyértelműen megállapítani, hogy hol is tart jelenleg a program, s fenyegeti-e Irán az európai kontinenst. Az „űrfenyegetésnek” feltehetőleg nagyobb a füstje, mint a lángja. Az iráni gyakorlatot szemlélve ugyanis nem elképzelhetetlen, hogy ismét csak elhamarkodott kijelentésekről van szó, amelyekhez a valóságban nincsen meg a szükséges technológiai háttér.
Teherán a vitatott nukleáris törekvések árnyékában, de még inkább azokkal párhuzamosan ambiciózus űrkutatási programot folytat, amely azonban ez idáig csak csekély eredményt ért el. 2005 októberében orosz segítséggel Föld körüli pályára állították az első perzsa műholdat (Sinah-1), 2007 februárjában pedig sor került az első olyan rakéta fellövésére is, amely az atmoszférát átlépve eljuthat az űrbe, de az iráni kutatások még messze vannak a légköri határok tényleges áttörésétől. Sokan mégis már most megijednek attól, hogy mit is jelenthet egy, a világűrt meghódító Iszlám Köztársaság.
Az űrkutatások, akárcsak a nukleáris
fejlesztések, még a sah idejében kezdődtek, aki ezzel kívánta fokozni
országa tudományos fejlettségét. Irán így alapító tagja lett a világűr
békés célú felhasználását propagáló ENSZ bizottságnak, az országban
pedig létrehozták az Iráni Űrkutatás Központját. A munkák még a
forradalom és az Irakkal vívott pusztító háború alatt sem álltak le.
Majd tovább folytatódtak a mérsékeltebb vezetők hatalomra kerülésével,
akik ezen aktivizmusukkal az ország rossz nemzetközi megítélésén
igyekeztek változtatni. Az űrhatalommá válás lehetőségét a modernitás
eszközének látták. Ahmadinedzsád elnök úr éles kirohanásai azonban
megkérdőjelezik ezt a békés szándékot. Vajon milyen megfontolások
állhatnak napjaink kutatási programjai mögött?A világűr kutatása minden kétséget kizáróan továbbra is valamifajta technológiai szintmérőnek számít a teheráni vezetés szemében. Ráadásul komoly presztízst is jelent, mivel az iszlám világban jelenleg nincsen egyetlen ország sem, amely képes lenne önállóan műholdat küldeni a világűrbe. (A régióban arra csak Izrael állam képes.) A sikeres kutatás mindemellett a nemzeti büszkeség forrásául szolgálva legitimitást is biztosíthat a jelenleg minden oldalról szorongatott iráni elnöknek. Nem csoda tehát, hogy Iránban minden egyes tudományos előrelépést nagy felhajtás kísér.
Emellett azonban számos észszerű meggondolás is szerepet játszik a háttérben. Így elsődlegesen az, hogy világűrből figyelemmel követhetők, adott esetben pedig előre is jelezhetők a természeti katasztrófák, ami egy földrengés sújtotta országnak igencsak előnyére válhat. A polgári célok között említhetjük továbbá a kommunikációs képességek fejlesztésének szükségességét, amit a demográfiai robbanás és az információs forradalom egyaránt indokolttá tesz. De bőven találunk katonai, illetve biztonságpolitikai indítékokat is. Az űrtechnológiának köszönhetően például lehetségessé válik Izrael állam területének megfigyelése, vagy a térségben jelenlévő amerikai csapatok mozgásának szemmel tartása. Nem is beszélve arról, hogy a pályára állított műholdaknak köszönhetően nagyban javulhat az iráni rakétaarzenál találati pontossága. S ez az, amitől Nyugaton a leginkább félnek.
Az űrprogram sok tekintetben párhuzamot mutat a nukleáris fejlesztések körül kialakult vitával, mivel az az atomprogramhoz hasonlóan egy „kettős felhasználású” technológia megszerzésére irányul. A műholdak fellövéséhez szükséges tudás birtokában ugyanis már csak egy lépés választaná el Iránt attól, hogy interkontinentális ballisztikus rakétát állítson elő. A kínai, pakisztáni és észak-koreai példát szem előtt tartva erre valós esély van. Már csak szorongatott helyzete folytán is, Teherán dönthet úgy, hogy űrkutatási vívmányait a hadiiparban fogja kamatoztatni. A nagy hatótávolságú rakétáknak nukleáris töltettel való felszerelése pedig valóban a nyugati rémálom szcenáriót támasztaná alá, amelyre válaszul talán már érthetőnek tűnnek az amerikai rakétavédelmi tervek is.
Az iráni űrkutatás kétségkívül számos impozáns eredménnyel büszkélkedhet, emellett Oroszország és Kína személyében komoly nemzetközi támogatókkal is rendelkezik, a kormányzat pedig külön prioritásként kezeli az ügyet (2005-ben egy 500 millió dollárnak megfelelő összegből finanszírozott ötéves projektet indítottak útnak.), mégsem lehet egyértelműen megállapítani, hogy hol is tart jelenleg a program, s fenyegeti-e Irán az európai kontinenst. Az „űrfenyegetésnek” feltehetőleg nagyobb a füstje, mint a lángja. Az iráni gyakorlatot szemlélve ugyanis nem elképzelhetetlen, hogy ismét csak elhamarkodott kijelentésekről van szó, amelyekhez a valóságban nincsen meg a szükséges technológiai háttér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése