Imám Ahmadinezsád

A REJTŐZKÖDŐ IMÁM TANA AHMADINEZSÁD ELNÖK ÉRTELMEZÉSÉBEN

A síita iszlám követőinek központi gondolata, amelynek alapján élesen elkülönülnek a szunnita ágtól, hogy hisznek a minden idők imámjának, a rejtőzködő imámnak a visszatérésében. Ezzel kapcsolatban számtalan spekuláció volt és van jelenleg is a síita közösségekben, de különösen Iránban. A síita iszlámon belül két különböző nézet alakult ki azt illetően, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a Mahdi megjelenéséig: egyfelől passzív magatartást abban a hitben, hogy Isten egy meghatározott időpontban küldi majd el a messiásként tisztelt rejtőzködő imámot, másfelől pedig aktív hozzáállást, hogy ezzel is felkészüljenek, illetve segítsék a Mahdi megérkezését.

Ahmadinedzsád hatalomra kerülésével az aktivista attitűd látszik megerősödni, aki elnökségének kezdete óta konkrét lépéseket is tett a rejtőzködő imám visszatérésének meggyorsítására. A vallási központnak számító Kum városában lévő Dzsamkaran Mecset renoválására például több mint tízmillió dollárt fordítottak, amely a hiedelmek szerint a messiás eljövetelének színhelye – de a konzervatív vallási vezetés ez idáig nem tulajdonított jelentőséget neki. A pletykák szerint az iráni elnök és kormánya pedig odáig is elment, hogy megegyezést kötött egymással a rejtőzködő imám visszatérését segítendő munkáról, amely papírost aztán a mecset szent kútjában helyezték el. Az iráni politikai retorikában használt bizarrnak tűnő elemek mind az idők végezetét igyekeznek sugalmazni, hogy a Mahdi visszatérése kézzelfogható közelségben van.

Az Iránban meghatározó tizenkettes síita irányzat (az imámija) számára a Mahdi nem más, mint a kilencedik században rejtélyes körülmények között eltűnt tizenkettedik imám (Muhamad al-Mahdi). Ő az, akit rejtőzködő imámnak neveznek, s akiről úgy gondolják, hogy nem halt meg, hanem láthatatlan spirituális formában él tovább, irányítja életüket, s akit mind a mai napig visszavárnak, hogy igazságot, egyenlőséget és békét tegyen a világban. A jövendölés szerint minderre akkor fog csak sor kerülni, amikor az iszlám közösség a legnagyobb veszélyben van, megjelenését követően pedig majd az apokaliptikus csatában diadalmaskodik a gonosz felett, amelynek legyőzése után megvalósítja a tökéletes kormányzást és spiritualitást, amikor mindenki elfogadja és követője lesz az iszlámnak. A síitizmus mélyen messianisztikus vallás, s mint ilyen, rokon vonásokat mutat a kereszténységgel.

Az 1979-es forradalmat, de különösen az iszlám köztársaság rendszerének kiépülését követően sokan úgy gondolták, hogy elérkezett az idők végezete, Ruhollah Khomeini ajatollahra pedig mint a rejtőzködő imámra, vagy mint az ő megjelenésének előkészítőjére tekintettek. (Ő maga azonban nem nyilatkozott erről egyetlen egyszer sem.) Az ajatollah elutasította a passzív várakozás gondolatát, s helyette egy aktivista szemléletet képviselt. Iszlám kormányzásról alkotott elméletének központi gondolata pedig éppen az volt, hogy vessenek véget a tizenkettedik imám eljövetele utáni időtlen várakozásnak, s helyette a jelenre koncentrálva, a gyakorlatban érvényesítsék az iszlám jogtudós uralmának elméletét, amely nem csupán megteremti a Mahdi eljövetelének feltételeit, hanem segítséget is nyújt isteni programjának megvalósításához.

Khomeini halálával, illetve az olyan mérsékeltebb politikusok előtérbe kerülésével, mint Hásemi Rafszandzsáni, vagy Mohamed Khátami, a mahdizmus sokat veszített a támogatottságából. Mahmúd Ahmadinedzsád elnökválasztási győzelme azonban ismételten serkentőleg hatott, amit egyértelműen bizonyít, hogy hatalomra kerülése óta több tudományos, illetve vallási konferenciát is rendeztek a Mahdi eljövetelével kapcsolatban, amely témáról egyébként 2005-ben több mint 440 ezer könyvet adtak ki az ország vallási központjában.

A rejtőzködő imám eljövetelébe vetett hit ma már korántsem csak vallási doktrína és tradíció, hanem politikai megnyilatkozás is egyben. Ezt bizonyítja az aktivista álláspontot képviselő Ahmadinedzsád, aki politikájában mind otthon, mind pedig a nemzetközi porondon a rejtőzködő imám dicsőséges eljövetelének előkészítésére törekszik. Beszédeiben folyamatosan arra ösztökéli az iráni hallgatóságot, hogy keményen vegyék ki a részüket ebből a munkából, amely az elkövetkezendő két évben biztosan meghozza majd a gyümölcsét. A Mahdi eljövetelének időpontját a hagyományok szerint senki sem képes előre jelezni, az iráni elnök azonban a Mindenhatóval való személyes kapcsolatára hivatkozva váltig állítja, hogy a „nagy nap” már közel van.

Ahmadinedzsád gondolatvilágában a nemzetközi káosz, mint valamiféle előfeltétel jelentkezik az imám visszatéréséhez. Sőt, állítása szerint egyenesen azért kapta az elnöki megbízatást, hogy kirobbantsa a „civilizációk háborúját”. A messianisztikus küldetéstudat pedig kétségkívül jelen is van az elnöki retorikában, gondoljunk csak az Izrael-ellenes kirohanásaira, vagy az ENSZ Közgyűlésében elhangzott beszédére. Ez utóbbi már csak azért is érdekes, mert egyes iráni források szerint az elnökön a felszólalás közben egy glória jelent meg, amelyet saját bevallása szerint maga Ahmadinedzsád is érzett, miközben majd félóráig minden szempár őrá szegeződött. Mindez nem is csoda, hiszen a teremben ülők mind elképedtek az apokaliptikus terminusokban megfogalmazott beszéd hallatán, amelyben Iránnak a gonosz Nyugattal folytatott küzdelmét ecsetelte az iráni elnök.

Az elnök kijelentései lényegében azon meggyőződéséhez köthetők, hogy az Egyesült Államokkal, netán Izrael állammal konfrontálódva siettetni lehet a Mahdi visszatérését, aki eztán megjelenve megmentené az iszlám országokat, s megbüntetné az azokkal ellenségeseket, a zsidó és keresztény közösségeket. Mindehhez a nukleáris fegyverek nemcsak alapot adhatnak, hanem adott esetben eszközként is szolgálhatnának a visszatérő imám kezében. A Mahdi megjelenésének közelsége pedig egyfajta bátorságot is kölcsönöz az iráni elnöknek, amivel képessé válhat mellőzni minden észszerűséget a Nyugattal folytatott birkózásában. „Aktivista” szemléletének azonban a lakosság vallástól és politikától való fokozatos elidegenülése, valamint az iráni vezetés háttérben meglévő pragmatizmusa mindenképpen gátat szabhat.

Ahmadinedzsádnak ugyan vannak komoly szövetségesei és pártfogói az iráni teokratikus rendszerben, így a például a konzervatív körökben is radikálisnak számító Meszbáh-Jázdi ajatollah, a vallási vezetés tagjainak nagy része azonban ódzkodik a messianisztikus doktrína átpolitizálásától, mivel úgy gondolja, hogy az a közösség spirituális meggyengüléséhez vezetne. A Mahdi eljövetelébe vetett hit, a minden oldalról szorongatott Ahmadinedzsádnak talán egy újabb szalmaszálat jelenthet, a külső fenyegetettség érzetének folyamatos fenntartása mellett. Így próbálhatja meg vallási síkon is elterelni a közvélemény figyelmét a mindennapi megpróbáltatásokról, kérdéses azonban, hogy az átlag irániak is így gondolják majd?