Amerikai-iráni kapcsolatok: Összegzés

Összegzés: „Egymás mellett elhaladó hajók?”

Az iráni nukleáris fejlesztések körül kibontakozó feszült helyzet ellenére a soron következő amerikai és iráni elnökválasztások fordulópontot eredményezhetnek az USA és Irán viszonyában. A történelmi tapasztalatokat szem előtt tartva azonban mégsem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a felek már eddig is számos hasonló lehetőséget tékozoltak el. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét találóan olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka sötét leple alatt keresztezik egymás útvonalát, és ütközés nélkül haladnak el egymás mellett. S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetőségét, az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg, amikor pedig a washingtoni adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Irán utasítja el azonnal.

                                  

Most mégis úgy tűnik, hogy a bizalmatlanságon túllépve, a kapcsolatfelvételből származó előnyöket felismerve és mérlegelve, valóban sor kerülhet egyfajta megegyezésre Teherán és Washington között. Az iráni vezetés a viszony normalizálásának szándékát meglebegtetve, illetve az iraki síiták körében gyakorolt befolyását a rendteremtésre összpontosítva megtette a kezdő lépést. A labda tehát jelenleg az Egyesült Államok térfelén van, amely már szintén tett lépéseket a kapcsolatfelvétel érdekében, így például majd harminc év után kilátásba helyezte egy teheráni diplomáciai misszió felállítását. De vajon lesz-e olyan amerikai „kapitány”, aki megfogadja az árbockosárban ülő tanácsát, s még időben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást. Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” több évtizedes birkózása?

Amerikai-iráni kapcsolatok: Elnökválasztás

Elnökválasztás itt és ott: újabb fordulópont?

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonyában az idén novemberben sorra kerülő amerikai, illetve a jövő év júniusában esedékes iráni elnökválasztás fontos mérföldkő lehet, adott esetben pedig a voksolások eredményei valós párbeszédet is eredményezhetnek a majd harminc éves amerikai-iráni szembenállásban.

Noha az amerikai elnökválasztás legfontosabb külpolitikai vitatémája kétségkívül Irak, de hasonlóan fontos kérdésnek számít Irán is. Az Iszlám Köztársaság központi jelentőségét felismerve most mind a demokraták, mind pedig a republikánusok a tárgyalások mellett törnek lándzsát, ám az elnökjelöltek által képviselt hangnemek igencsak eltérnek egymástól. A demokrata párti jelölt, Barack Obama a Teheránnal való tárgyalások előfeltételeit szűkítené, az ellentétek áthidalására pedig a „bekapcsolás” politikáját választaná, adott esetben pedig az iráni vezetéssel közvetlenül is hajlandó lenne leülni tárgyalni. Ezzel szemben a republikánus párti, John McCain a George W. Bush elnök által képviselt keményvonalas szemléletet igyekszik követni („maradjunk a megkezdett úton”), így például az Iránnal való kapcsolatfelvételt az urándúsítás leállításához és a közel-keleti békefolyamat elfogadásához köti.

Mit jelenthet mindez a jövőt illetően? A demokraták által képviselt külpolitikai váltásnak kétségkívül meglennének az előnyei, s az eddig követett elszigetelés politikájának kudarca miatt a szükségessége is. Bár az elnökválasztás nem oldja meg egy csapásra az iráni problémát, mint ahogyan kérdéses az is, hogy vajon mekkora mozgásteret enged majd az elnöknek az amerikai izraeli lobbi, de a demokrata párti győzelem esetén, a valós külpolitikai nyitás, paradigmaváltás eredményeként komoly változások kezdődhetnek az amerikai-iráni viszonyban. A republikánusok azonban kevésbé ilyen bizakodóak, az elhamarkodott kapcsolatfelvételt pedig meggondolatlan és veszélyes cselekedetnek tekintik, mivel álláspontjuk szerint a közvetlen amerikai-iráni találkozóból, nyilvánosságot nyerve a keményvonalas teheráni vezetés profitálhat a leginkább. Ezért részükről a későbbiekben, ha enyhébb mértékben is, de a nyomásgyakorlás és az „erővel való” politizálás folytatódása várható.

A novemberi amerikai elnökválasztásig hátralevő hónapokban azonban még sok minden történhet, ami hatással lehet a voksolás végeredményére. Így a belpolitikai események mellett az iráni vezetés magatartása és tevékenysége játszik döntő szerepet, s mint egykoron, most is könnyen meglehet, hogy az iráni fejlemények befolyásolják majd, hogy ki kerülhet az amerikai elnöki székbe. Amennyiben Teherán önmérsékletet tanúsít, úgy kedvező irányba terelheti az amerikai külpolitikát, ellenkező esetben azonban a viszony tovább romolhat. Az elnökválasztás kimenetelét másfelől a közel-keleti események befolyásolhatják döntően. Így többek között az iráni nukleáris létesítmények ellen irányuló izraeli katonai csapás, amelynek eshetősége a tavaly decemberi amerikai hírszerzési jelentés óta jelentősen növekedett. Izrael ugyanis attól tart, hogy az USA titokban megegyezik majd Iránnal, ezért ha veszélyben érzi magát, akár önállóan is lépni fog, mindez pedig egy újabb háborúpárti amerikai elnök megválasztását eredményezné.

Mindent összevetve feszült három hónap elé nézünk, amely azonban akár az amerikai-iráni viszony normalizálódásához is elvezethet. Ehhez persze nem elég csupán az elnökválasztási siker, hanem az egész politikai döntéshozatal és a különféle érdekcsoportok egységes támogatása is szükségeltetik. A Barack Obama által megfogalmazott nézőpont mindazonáltal úgy tűnik, hogy már most befolyást gyakorol az amerikai külpolitikára: az elmúlt hetekben egyfelől amerikai-iráni dialógus kezdődött, másfelől pedig Washington időkeretet határozott meg az iraki kivonulást illetően. Mindezek fényében sokan gondolják úgy, hogy demokrata győzelem esetén valóban megvan annak az esélye, hogy az erőn alapuló politizálást a közeljövőben felelősségteljesebb és igazságosabb amerikai külpolitika váltja majd fel, amely – nem számolva egy esetleges izraeli megelőző csapással – pozitívan befolyásolhatja az iráni belpolitikai folyamatokat, és a politikai frakciók közötti küzdelmeket is.

A békülékeny amerikai politikának persze továbbra is megvan az a veszélye, hogy Iránban a nyitási szándékot félreértelmezik, de a jelenlegi körülmények között mégis úgy tűnik, hogy a teheráni vezetés valóban hajlandó a kiegyezésre. Egyfelől, mert az amerikai fegyverek és a nemzetközi szankciók gyűrűjében veszélyeztetve érzi a hatalmát, másfelől pedig, mert a közel-keleti és világpolitikai folyamatoknak köszönhetően olyan alkupozícióban találja magát, ahonnan alakíthatja és formálhatja az esetleges amerikai-iráni kapcsolatfelvételt. Annak eshetősége pedig, hogy az Iszlám Köztársaság iraki és afganisztáni kapcsolatait felhasználja a koalíciós erőkkel szemben, jelen esetben talán nagyobb zsarolási potenciált képvisel, mint maga a nukleáris fegyverkezés. De mit is akar Irán valójában? Nos mindenek előtt azt, hogy az Egyesült Államok fogadja el az iszlám köztársaság rendszerét, és ennek megfelelően tegyen le a rendszerváltoztató törekvésekről, valamint hogy Washington ismerje el és vegye figyelembe a perzsa állam regionális hatalmiságát, így például vonja be a helyi konfliktusok kezelésébe és megoldásába. Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, úgy iráni részről biztosan nem lesz akadálya a kapcsolatok újrafelvételének.

Az iráni elnökválasztásra ugyan csak jövő júniusban kerül majd sor, Mahmud Ahmadinezsádnak viszont már most számos kihívója akad, a politikai paletta szinte valamennyi spektrumából. Az iráni hatalmi eliten belül ugyanis egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik elégedetlenek a jelenlegi köztársasági elnök populista politikájával, gazdasági melléfogásaival, illetve az országot elszigetelő külpolitikájával. Mindezt egyértelműen bizonyította a tavasszal megrendezett iráni törvényhozási választás, amelyet ugyan a konzervatívok nyertek meg, de az új parlamentben az elnök kritikusai és a reformista képviselők is fontos pozíciókat szereztek. A tekintélyes házelnöki tisztséget például Ali Laridzsáni, a jelenlegi elnök egyik legfőbb riválisa nyerte el. Az iráni elnökválasztást követően pedig meglehet, hogy Teheránban is egyfajta pragmatikus váltásra kerül sor, és olyan személy kerül az elnöki székbe, akivel már Washington is szívesen fog leülni tárgyalni. A republikánusok sikere esetén azonban nem sok minden fog változni, ellenkezőleg, folytatódni fog a már több évtizede tartó retorikai háborúk és „áttételezett konfliktusok” sorozata.

Amerikai-iráni kapcsolatok: Merre tovább?

Merre tovább? Háború, kiegyezés, vagy megbékélés?

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonya a 21. század hajnalán, még a részleges iraki kapcsolatfelvétel ellenére is, igencsak ellenséges. Washington a térség destabilizálásával, a terrorizmus támogatásával, valamint nukleáris fegyverkezéssel vádolja Iránt, mindeközben Teherán az ország köré font amerikai katonai gyűrűben hatalmát félti, és az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél. A felek közötti antagonizmus egyértelmű, de az már kevésbé, hogy ez az ellentét hogyan s miként alakul majd a közeljövőben. Egyfelől számolhatunk katonai konfliktussal, amelynek eszkalálódásával tovább növekedhet a Közel-Kelet konfliktusossága. Másfelől azonban a patthelyzet elfogadása és az érdekazonosság felismerése – mint ahogyan azt már korábban is láthattuk – rövid távú kiegyezést, adott esetben pedig akár hosszú távú megbékélést is eredményezhet a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” viszonyában.

A fegyveres konfliktus kirobbanása elsősorban a vitatott iráni atomprogram folytatódásától függ, valamint attól, hogy Irán mikor lépi át a „nukleáris határt”, ahonnan már nincs visszaút. Az amerikai-iráni viszony elmérgesedését eredményezheti továbbá az is, ha Washington kézzelfogható jelét találja annak, hogy Irán valóban destruktív szándékkal avatkozik be Afganisztán és Irak belügyeibe. Ennek a konfrontációnak azonban számos negatív és kontra-produktív következménye lenne: 1.) A nukleáris létesítmények elleni támadással nem lehet a kiterjedt iráni atomprogramot felszámolni, mint ahogyan a perzsa nacionalizmus által fűtött nukleáris törekvéseknek sem lehet megállást parancsolni, ráadásul a katonai agressziót követően csak felgyorsulnának a nukleáris fegyver kifejlesztésére irányuló iráni próbálkozások. 2.) Az amerikai hadi potenciál kétségkívül felülmúlja az iráni katonai képességeket, de az ország nagysága és földrajzi elhelyezkedése, még inkább a forradalmi vezetés regionális kapcsolatrendszere olyan lehetőségeket jelentenek, amelyekkel élve Teherán gazdasági és stratégiai bizonytalanságot okozhat, és ezzel megnehezítheti az Egyesült Államok dolgát. 3.) A katonai akció végül egyfajta egységet teremtene Iránban, aminek részeként a társadalom tekintélyes hányada a Mahmud Ahmadinezsád vezette kormányzat és politika mellett sorakozna fel, mindez pedig Irán radikalizálódását eredményezné.

Az Irán elleni katonai csapás még mindig napirenden van, de a lehetséges következményeket számba véve az amerikai adminisztráció csak a legvégső esetben szánhatja el magát a fegyveres fellépésre. Ehelyett a washingtoni vezetés egyfajta hidegháborús stratégiával kísérli meg elszigetelni az Iszlám Köztársaságot: egyfelől retorikai hadjáratot folytat a „gonosz birodalma” ellen, másfelől pedig széles szövetséget épít ki vele szemben. Washington a jól bevált kelet-európai taktikát is igyekszik latba vetni, az amerikai kormányzat majd 75 millió dollárt különített el az iráni rendszerváltás támogatására, illetve a demokratikus átalakulás népszerűsítésére. Az utóbbi időszakban pedig megemelték a titkos hadműveletekre fordított összegek mértékét, és egyre nagyobb támogatásban részesültek a különböző iráni ellenzéki mozgalmak is. Az iráni lakosság körében bár akadnak olyanok, akik pártfogolnák a külföldi intervenciót, de az öntudatos és nacionalista perzsák körében még mindig többen vannak azok, akik elutasítják az amerikaiak teheráni rendszerváltoztató beavatkozását. Iránban egyre inkább fokozódik a forradalmi vezetéssel szembeni társadalmi elégedetlenség, az Iszlám Köztársaság rendszere azonban – politikai (pl. Őrök Tanácsa), gazdasági (pl. Vallási Alapítványok), illetve katonai pilléreinek (pl. Forradalmi Gárda Csapatok) köszönhetően – továbbra is stabil lábakon áll. Emellett a „terrorizmus elleni háború” eredményeként átrajzolódott Közel-Keleten Irán olyan befolyásra tett szert, amelyet az Egyesült Államok már csak kevésbé képes békés úton ellensúlyozni. A „perzsa atomhatalom” jelentette fenyegetéssel szemben összehozott arab koalíció pedig a résztvevő országok érdekellentétét és rivalizálását figyelembe véve csupán időlegesen lehet életképes megoldás, amely ráadásul a síita-szunnita szembenállást kiélezve tovább növelheti a régió konfliktusosságát is.

Washingtonnak a hidegháborús taktikával sikerült térdre kényszerítenie a Szovjetuniót, Irán esetében azonban úgy tűnik, hogy nem fog működni ez a stratégia. Az Iszlám Köztársaságot egyelőre sem diplomáciai nyomásgyakorlással, sem nemzetközi szankciókkal, sem „helyettesített” háborúkkal nem lehet mérsékletre bírni, a közvetlen fegyveres konfrontáció pedig abszolút rossz ötletnek látszik. Az Egyesült Államoknak jelen esetben nincsen más lehetősége, mint leülni tárgyalni Iránnal, amely stabil és megkerülhetetlen szereplőnek bizonyul a Perzsa-öböl térségében. Az iraki rendteremtéshez ráadásul szüksége is van Washingtonnak Teheránra, amelynek kulturális és történelmi kapcsolatai révén komoly befolyása van az arab országban. S ha az iráni vezetés az iraki erőszak gázlángját nem is tudja elzárni, de felcsavarni mindenképpen képes lehet, amely a feszült amerikai-iráni viszonyt figyelembe véve komoly ütőkártyát adhat a teheráni vezetés kezébe. Az Egyesült Államoknak, mint ahogyan az már Kuba, Kína és Vietnám esetében bebizonyosodott, nem szabad elzárkóznia a tárgyalásoktól, hiszen azok, ha nem is működnek tökéletesen, de mindenképpen kifizetődőbbek lehetnek a katonai konfliktusnál. Az Iszlám köztársasággal való kiegyezésnek köszönhetően pedig nemcsak a nukleáris fenyegetésnek lehetne elejét venni (lásd Észak-Korea példáját), hanem a Közel-Kelet konfliktusait is könnyebben lehetne orvosolni. Kérdéses azonban, hogy van-e olyan politikai erő Washingtonban, amely hajlandó lenne meglépni ezt, az amerikai-iráni viszony rendezésére irányuló merész lépést, mint ahogyan az is, hogy miként reagálna Teherán az amerikai külpolitikai nyitásra.

Mahmud Ahmadinezsád retorikája kétségkívül tükrözi azon aggodalmakat, amelyeket az amerikai katonai csapás jelenthet az Iszlám Köztársaság számára, de a pragmatizmus a háborús hangnem és a kardcsörtető magatartás ellenére is jelen van Iránban, amelynek forradalmi elitje ráadásul közel sem olyan egységes, mint ahogyan azt első pillantásra gondolnánk. Az iráni társadalmat és politikát a mély tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. Emellett a frakcióharcoknak mindig fontos tárgya volt a külpolitika is, különösképpen pedig a „Nagy Sátánnal” való kapcsolatok alakulása. Nincs ez most sem másként. Az Amerika-ellenesség forradalmi dogmája ugyan továbbra is érvényben van, de az ország bekerítettségét érezvén egyre többen vetik fel a viszony normalizálásának szükségességét, még mielőtt túlságosan késő lenne. Az iráni politikának ugyanis a folyamatos harcok mellett sajátos jellemzője az is, hogy a politikai elit a veszélyes pillanatokban, amikor hatalmát veszélyeztetve érzi, zárja sorait és igyekszik egységesen fellépni, attól függetlenül, hogy kinek milyen a pártállása.

Teherán befolyása egyértelműen növekedett az elmúlt évek közel-keleti rendszerváltásait követően, az olajárak emelkedése folytán pedig több tekintetben az önbizalmát is visszanyerte a forradalmi vezetés. Az iráni adminisztráció a kínálkozó lehetőségeket kihasználva szeretné regionális hatalmiságát elfogadtatni Washingtonnal, mindazonáltal tisztában van azzal, hogy a túlzottan nagy és rendkívül gyorsan megszerzett hatalom komoly veszélyeket rejthet magában, ezért igyekszik is önmérsékletet tanúsítani mind Irakban, mind pedig Afganisztánban. Az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán elfogadott szankciók egyelőre nem okoznak komolyabb problémát, kérdéses azonban, hogy a Teheránhoz gazdaságilag és politikailag kötődő Peking és Moszkva – előbbi kőolajat, földgázt vesz, és egyre többet fektet be Iránban, utóbbi pedig nemcsak nukleáris know-how-t és fegyvereket ad át, hanem egyfajta USA-ellenes frontot is alkot az Iszlám Köztársasággal – meddig tudja obstruálni a komolyabb büntetések elfogadását. Az elszigeteltségből a keleti kapcsolatrendszer (Kína és India) és az Oroszországgal való partnerség kiutat jelenthet ugyan az Iránnak, de a gazdasági és technológiai fejlődéshez mégiscsak szüksége van a nyugati kapcsolatok normalizálására, főleg ha ténylegesen szeretne bekapcsolódni a világgazdasági vérkeringésbe. A mérséklődésre pedig már csak azért is szükség van, mert anélkül aligha képzelhető el az ország Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozása, valamint a jövedelmező közép-ázsiai földgáz és kőolajvezeték játszmában való részvétele. Szó, ami szó, úgy tűnik, hogy az iráni politikai elit nagy részének esze ágában sincsen visszatérni az 1980-as évek önelszigetelő politikájához.

Az USA és Irán kapcsolatát alapvetően továbbra is a szembenállás határozza meg, s bár az iráni nukleáris engedetlenség miatt egyre feszültebb a helyzet, valójában azonban egyik félnek sem áll érdekében a katonai konfrontáció kirobbantása. Éppen ezért a teheráni és a washingtoni vezetés is igyekszik nyitva hagyni a kiskapukat az esetleges megállapodás érdekében, amelynek megvalósulása az érdekazonosság felismerése, illetve kihasználása, valamint az egyes külpolitikákban bekövetkező mérséklődések esetén egyáltalán nem látszik elképzelhetetlennek. A kapcsolatok normalizálódása a regionális és nemzetközi folyamatok alakulása mellett most leginkább attól függ, hogy vajon lesz-e Washingtonban őrségváltás a novemberi választásokat követően.

Amerikai-iráni kapcsolatok: Fordulópontok

Történelmi fordulópontok az amerikai-iráni viszonyrendszerben

Ahhoz hogy megértsük, miként alakulhatott ki Teherán és Washington barátságosnak csöppet sem nevezhető kapcsolata, azokat a történelmi fordulópontokat kell szemrevételeznünk, amelyek napjaikig vízválasztó eseményeknek számítanak, és amelyek még mindig meghatározzák a másikról kialakított vélekedésüket. Hiszen az egyes történelmi sérelmek kapcsán szerzett keserű tapasztalatok, illetve a belőlük levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közötti megbékélést. Ennek megfelelően a több mint ötven évre visszanyúló amerikai-iráni kapcsolatrendszerben a következő eseményeket kell górcső alá vennünk: 1.) a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek elleni puccsot; 2.) a túszul ejtett amerikai diplomaták kálváriáját; 3.) az iraki-iráni háború alatt kötött titkos fegyvereladási ügyleteket; 4.) a Mohammed Khátemi elnök által kezdeményezett civilizációk közti párbeszédet; valamint 5.) az Egyesült Államokat ért terrortámadást követően kibontakozó „terrorizmus elleni háborút”.

1.) Moszadek-affér (1953)
 

Az iráni nacionalizmus második világháború utáni szárnybontogatásának eredményeként került hatalomra a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek miniszterelnök, és az őt támogató Nemzeti Front, amely egyfelől igyekezett újraformálni az iráni politikai és társadalmi berendezkedést, másfelől pedig kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze az ország nyersanyagkincse fölötti ellenőrzést. Az iráni olajipar államosítása (1951) kapcsán azonban komoly nemzetközi konfliktus bontakozott ki: London a magántulajdon sérelmére hivatkozott, míg Teherán az ország természeti kincsei feletti rendelkezés jogos követelésének adott hangot, a válságban pedig az Egyesült Államok igyekezett közvetíteni, majd Dwight D. Eisenhower elnök hivatalba lépését, illetve Moszadek támogatottságának csökkenését követően London és Washington 1953-ban a titkos katonai akció mellett döntött.

Az Egyesült Államokat több tényező is motiválhatta a döntésben, így például a Szovjetunió és a kommunista ideológia feltartóztatása, vagy éppenséggel a hatalmas iráni olajvagyon, illetve a britek pozícióinak megkaparintása. S bár Moszadek csöppet sem szimpatizált a kommunista ideológiával, kormánya mégis a hidegháborús versengésnek esett áldozatul. A „zéró végösszegű játékban” az iráni nacionalistáknak, akárcsak más – a harmadik világbeli – nacionalista mozgalmaknak, nem sok esélyük volt a sikerre. Az Ajax-hadművelet, amelynek keretében megdöntötték Moszadek baloldali kormányát, a legsikeresebb CIA puccsként vonult be a történelembe, s ezt követően az amerikai titkosszolgálat bátran vetette bele magát a világ más tájain is hasonló rejtett akciókba. 

A puccs eredményeként Mohamed Reza Pahlavi visszatért a száműzetéséből, és ezzel megkezdődött az abszolút monarchia kiépülése is, amihez az Egyesült Államok nyújtott hathatós támogatást. Mindez évtizedekkel vetette vissza az iráni demokratizálódás folyamatát, de ugyanakkor előre jelezte az iráni politika radikalizálódást is, amelynek vezető erejévé az elkövetkezendő években a síita egyház vált, mivel szervezettségénél és történelmi tradíciójánál fogva képes volt összefogni a sahhal szembeni tömegmozgalmat. Még ennél is fontosabb, hogy a Moszadek elleni akcióval leomlott az a nimbusz, amely az Egyesült Államokat övezte Iránban. Ezt követően Amerikára már nem mint a demokrácia élharcosára, illetve a szovjet machinációkkal és a brit imperializmussal szembeni megbízható partnerre tekintettek, hanem mint az elnyomó rendszerek támogatójára, külső agresszorra, amely önös érdekeitől vezérelve beavatkozott egy szuverén ország belügyeibe. Az Egyesült Államokkal szembeni gyanakvás ezután döntően határozza majd meg az iráni külpolitikai gondolkodást.

2.) Teheráni túszdráma (1979)

Az amerikai-iráni drámában hamarosan Washingtonnak is meg kellett tanulnia a leckét. 1979 novemberében, a sah kiadatását követelve, radikális diákok foglalták el az Egyesült Államok teheráni nagykövetségének épületét, és az ott dolgozó diplomatákat 444 napra túszul ejtették. Az amerikai média által felkapott témával a Carter adminisztráció nem tudott mit kezdeni: előbb gazdasági szankciókat hirdetett, majd katonai mentőakciót szervezett, de egyik sem hozott eredményt. A Vietnám-szindróma ismétlődött meg: az USA távoli konfliktusba keveredett, és megint legyőzetett, nem tudott hathatós választ megfogalmazni a túsz-válság feloldására. A megerősödött iráni vallási vezetést végül az iraki-iráni háború kirobbanása, illetve elhúzódása kényszerítette a megegyezésre, s a túszok szabadon engedésére.

A forradalmat vezető Khomeini ajatollah számára a túszdráma kettős célt szolgált. Egyfelől lehetőséget teremtett a belső ellenzékével való leszámolásra, a követségen talált terhelő bizonyítékokat követően valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül. De a túszügynek köszönhetően nemcsak reakciós ellenfeleiket járathatták le, hanem sikeresen mozgósíthatták a lakosságot, és egyben konszolidálhatták a hatalmukat is. Másfelől pedig megelőző csapást mérhettek Amerikára, amelyről úgy gondolták, hogy biztosan be fog avatkozni az iráni forradalom végkimenetelébe, s nem fogja hagyni a stratégiai fontosságú ország kiválását az amerikai támaszpontrendszerből. A túszejtéssel pedig komoly vereséget mérhettek a népszerűtlen Carter elnökre is. Khomeini ajatollah azonban elszámította magát, mert Ronald Reagannel a határozott erőpolitika kerekedett felül az USA-ban.

Az amerikai túszdrámát Iránban sikerként könyvelték el, és rövid távon valóban hozzájárult az iszlám köztársaság rendszerének megszilárdulásához, de hosszú távon elvetette az ellenségeskedés magját az Egyesült Államokban, annak közvéleményében és kormányzatában egyaránt. Amíg az irániak számára az 1953-as puccs jelentett törést az USA-val való kapcsolatban, addig az 1979-es teheráni túszdráma az amerikai fejekben hagyott mély nyomokat. A túszejtés eredményeként az Egyesült Államok is felépítette a bizalmatlanság áthatolhatatlannak tűnő falát. A teheráni túszdráma személyes története volt megannyi ártatlan sors tragédiájának, amelyeknek hatására Iránról, a „vallási fanatikusok országa” kollektív élmény alakult ki az USA-ban. A mentőakció sikertelenségét követően az amerikai katonai vezérkarban pedig azóta is sokszor elhangzott már: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”

3.) Irán-Kontra ügy (1984)

A teheráni túszdrámát követően állandósult az ellenségesség Teherán és Washington között. Miután az álláspontok mindkét oldalon megkeményedtek, a megbékélés lehetetlennek bizonyult. Az iraki-iráni háború elhúzódása, illetve a libanoni polgárháború eszkalálódása azonban a legélesebb szembenállás idején is titkos együttműködést eredményezett a felek között, amely „Irán-Kontra ügy” néven rögzült a köztudatban. Az Egyesült Államok kormánya kongresszusi tiltás ellenére titokban fegyvereket adott el Iránnak, az üzletből befolyt pénzekből pedig a nicaraguai kontrákat, a baloldali Sandinista rendszer ellenzékét támogatták. A közvetítő szerepet a biztonsági megfontolásai által vezérelt Izrael vállalta.

Washington számára az iraki-iráni konfliktus valóságos főnyeremény volt, hiszen abban egymást gyengítette a két regionális főszereplő. A reagani vezetés minden eszközzel igyekezett meggátolni az iszlamista erők térnyerését, ezért a háborúban Irakot támogatta Iránnal szemben. A Libanonban túszul ejtett amerikai katonák és diplomaták kiszabadításának igénye azonban szükségessé, a teheráni vezetés által kínált pénzösszeg pedig vonzóvá is tette Washington számára a titkos megegyezést. Iráni részről az Irakkal vívott háború megpróbáltatásai vezettek a kapcsolatfelvételhez. Az elképesztő gazdasági nehézségek, a társadalmi tömegtámogatás elapadása, illetve a fegyverzeti alkatrészek utánpótlásának szüksége együttesen késztette megegyezésre a forradalom vezetőjét. Mindazonáltal az üzlet annyira jól sikeredett, hogy Teherán ezt követően több ízben is megpróbálkozott a túszok jelentette ütőkártya kihasználásával Libanonban.

A titkos megállapodást ugyan mindkét oldalon a pragmatizmus eredményezte, mindez azonban az amerikai-iráni kapcsolatokon semmit sem változtatott, sőt a skandalum napvilágra kerülését követően csak még inkább erősödtek a korábban megfogalmazott sztereotípiák. Az USA-ban lejáratódott a Reagan vezette kormányzat, az amerikai külpolitika pedig óvatosabbá vált. Ezután már senki sem mert új és merész Irán-politikával előállni. Az iráni mérsékeltekbe vetett hit megrendült, Washington  pedig azóta is gyanakvással figyeli a pragmatisták ténykedését az Iszlám Köztársaságban. Az Irán-Kontra ügy nem hagyta érintetlenül az iráni belpolitikát sem, ahol a „Nagy Sátánnal” való kapcsolat-felvétel komoly frakcióharcokat eredményezett. S bár az ajatollah halálát követően a mérsékeltek kerültek vezető pozícióba, az Egyesült Államokkal való kiegyezésre azonban a konzervatív elutasítás miatt mégsem kerülhetett sor, a botrány ugyanis újabb hivatkozási alapot jelentett a számukra: „Washingtonban nem lehet megbízni”.

 

4.) Civilizációk párbeszéde (1997)

A reformista Mohammed Khátemi sikere az 1997-es elnökválasztáson új fejezetet nyitott az iszlám köztársaság történetében. A korábbi évek önelszigetelő magatartásával, a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikával szakítva, a teheráni vezetés végleg nyitott kifelé: meghirdette a „civilizációk párbeszédének” programját, amelynek alapjául az együttműködés, a kölcsönös függőség, a nemzetközi normák elfogadása, a szomszédok tiszteletben tartása, valamint a dialógus szükségessége szolgált. Khátemi elnök, az addigi legkomolyabb kihívást intézve a forradalmi ideológia ellen, kezdeményezte a kapcsolatok normalizálását a „Nagy Sátánnal”. A CNN hírtelevíziónak 1998 januárjában adott interjújában az Egyesült Államok és Irán közötti párbeszédre hívott fel.

Az iráni békülékenységnek a hátterében elsősorban az a felismerés állt, hogy nem dacolhatnak tovább a hidegháború lezárulta után globális hatalommá vált Egyesült Államokkal, valamint hogy az ország gazdasági és technológiai fejlődéséhez elengedhetetlen a Nyugattal való kapcsolatok felvétele és elmélyítése. Mindehhez megvolt a társadalmi támogató bázis is, miután a lakosság döntő részét kitevő fiataloknak már nem igen voltak forradalmi emlékeik, mindennapi életükre pedig egyre inkább a globalizáció kezdett el hatást gyakorolni. Az iráni nyitás pedig a washingtoni vezetést is politikájának újragondolására késztette, hiszen az adott körülmények között (pl. az Európai Unió által követett „kritikus párbeszédnek”, az arab államokkal való kapcsolatok javulásának, és Oroszország „stratégiai partnerségének” köszönhetően) már nem tűnt folytathatónak az Irán elszigetelésére irányuló politika. Megfogalmazódott a kérdés: hogy ki kit tart vissza, hogyan és meddig?

A civilizációk párbeszéde” mindenképpen elindított egyfajta közeledést az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság között, de a szimbolikus gesztusokon (pl. a birkózó-diplomácia) túl mégsem történt érdemleges változás a viszonyukban. Egyrészt, mert a sajátos, kettős felépítményű iráni hatalmi rendszerben, a valós döntéshozatali pozícióval bíró konzervatívok még mindig elutasították a „Nagy Sátánnal” való kiegyezést. Másrészt pedig, mivel a Bill Clinton vezette adminisztráció továbbra is bizalmatlankodva figyelte az iráni mérsékelteket, és bár végül elmozdult a hagyományos „féken tartás politikájától”, de csak kis lépéseket tett, és túlságosan későn. A korábban megfogalmazott amerikai vádak (pl. a közel-keleti terrorizmus támogatása) és szankciók (pl. az iráni-líbiai szankciótörvény) érvényben maradása miatt az iráni álláspont újból megkeményedett.

5.) Terrorizmus elleni háború (2001-)

A Clinton-adminisztráció képtelen volt időszerű és hatásos választ adni az iráni külpolitikai nyitásra, de az elszalasztott lehetőséget követően a 2001. szeptember 11-ei tragédia újabb alkalmat kínált arra, hogy Teherán és Washington megkísérelje rendezni ellenséges viszonyát. Irán kapva-kapott a lehetőségen, és igyekezett megszabadulni a korábban nem minden ok nélkül ráaggatott „rosszfiú” címkétől. Ugyan nem lett tagja a „terrorizmus elleni” koalíciónak, de közvetve mégis szerepet vállalt a háború első, Afganisztán elleni felvonásában. A szélsőséges tálib mozgalommal való szembenállás ugyanis azonos oldalra állította a feleket, ami a háború alatt számos titkos megállapodást, a harcokat követően pedig több sikeres együttműködést is produkált. Teherán konstruktív fellépése azonban csak időlegesen terelhette el a figyelmet az Iszlám Köztársaság terrorista priuszáról, a George W. Bush vezette adminisztráció kardcsörtető magatartásával – Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolásával –  a korábbi évek erőskezű, elszigetelő Irán-politikáját hozta vissza a gyakorlatba.

A terrortámadást követően az amerikai külpolitika jelentősen megváltozott. Az óvatos realista politikát és a multilaterális konfliktuskezelést felváltotta az idealista politizálás és az önállóan, önerőből történő cselekvés. A diplomáciai nyomásgyakorlást és a fegyveres elrettentést elutasítva a megelőző csapásra helyeződött a hangsúly. A külpolitikai döntéshozatali pozíciókat uraló republikánus neokonzervatívok gondolkodásmódja érvényesült, amely a reagani évekhez hasonlóan a határozott fellépést tekintette az egyedüli járható útnak. A fenyegetést azonban ezúttal már nem a kommunista terjeszkedés, hanem a nemzetközi terrorizmus és az iszlám radikalizmus jelentette számukra. A biztonság garanciáját pedig a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásában, illetve a demokratikus rendszerek és értékek elterjesztésében látták. Az új környezetben Irán már nem problémaként jelent meg, amit menedzselni kell, hanem mint radikális és kellemetlen rezsim, amelyet minden erővel meg kell dönteni.

A 2001-es amerikai eseményeket követően Teherán igyekezett kihasználni a kínálkozó alkalmat, hogy normalizálja viszonyát Washingtonnal, a megtett lépések azonban kevésnek bizonyultak. Az Egyesült Államok külpolitikai irányváltása pedig nem hagyta érintetlenül az iráni politikai folyamatokat sem. A terrorizmus elleni háború kétségkívül kedvező fejleményekkel szolgált Irán számára, de ugyanakkor komoly biztonsági fenyegetést is eredményezett. Az afganisztáni harcoknak, majd még inkább az iraki intervenciónak köszönhetően amerikai katonai gyűrű formálódott az ország határai mentén, ezáltal pedig az addig távoli fenyegetésnek tűnő washingtoni rezsimváltási törekvések kellemetlen közelségbe kerültek. Az éles amerikai retorikára válaszul Iránban előbb egységes elutasítás fogalmazódott meg, majd a parlamenti és elnökválasztásokat követően konzervatív visszarendeződésre került sor. Mahmud Ahmadinezsád személyével pedig ideologikus politika körvonalazódott Teheránban is. A külső fenyegetések nyomán az iráni hangnem élesedett, a hangsúly pedig a tárgyalás helyett az ellenség elrettentésre helyeződött (pl. a nukleáris fejlesztések esetében).

A 2001-el kínálkozó lehetőség tehát kihasználatlan maradt, az amerikai-iráni kapcsolatok pedig az azóta eltelt időszakban nem hogy javultak volna, hanem éppen hogy romlottak. Washingtonban és Teheránban egyaránt rögzült az elutasítás politikája, ami az időleges együttműködés (pl. földrengés-diplomácia) mellett továbbra is ellehetetlenítette az amerikai-iráni viszony normalizálását. A jelenlegi amerikai és iráni vezetést és retorikát szemlélve pedig úgy tűnik, mintha két fundamentalizmus (iszlám és protestáns) versengene egymással, amelyek egyaránt fekete-fehérben szemlélik a világot, és amelyek csak a saját álláspontjukat látják helytállónak. A kérdés csupán az, hogy vajon ez a rivalizálás eredményezhet-e a felek között fegyveres konfliktust, netán egyfajta hidegháborús versengést, vagy pediglen végül mégis az egyes oldalakon megfogalmazódó észérvek diadalmaskodnak?

Amerikai-iráni kapcsolatok: Bevezető

Lehetséges-e kitörni a bizalmatlanság csapdájából?

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, idestova több mint 28 esztendeje feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos párbeszédet. Irak kapcsán ugyan sort kerítettek már nagyköveti szintű találkozóra, de a diplomáciai kapcsolatfelvétel mind a mai napig várat magára. Az amerikai-iráni kapcsolatrendszerre jellemző gyanakváson nem sikerült túllépni, sőt a vitatott iráni nukleáris program miatt a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a jövőben. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság közötti viszony most legalább olyan fagyosnak tűnik, mint amilyen annak idején 1979 novemberében, a teheráni túszdrámakor volt.

Irán és az Egyesült Államok kapcsolata azonban korántsem csak antagonizmusok sorozata, hiszen viszonyuknak a retorikai hadviselés és a kölcsönös gyűlölködés mellett több ízben jellemzője volt a pragmatikus megegyezés és a titkos együttműködés is. S mindez, a látványos szembenállás és a kardcsörtető magatartás ellenére, napjainkban is megfigyelhető a két fél kapcsolatában. Teherán és Washington egyfelől konfrontálódik az iráni nukleáris program és a közel-keleti békefolyamat tekintetében, másfelől azonban együtt is működik olyan létfontosságú kérdésekben, mint például az afganisztáni újjáépítés, illetve a kábítószer-kereskedelem ellen folytatott mindennapos küzdelem.