Amerikai-iráni kapcsolatok: Elnökválasztás

Elnökválasztás itt és ott: újabb fordulópont?

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonyában az idén novemberben sorra kerülő amerikai, illetve a jövő év júniusában esedékes iráni elnökválasztás fontos mérföldkő lehet, adott esetben pedig a voksolások eredményei valós párbeszédet is eredményezhetnek a majd harminc éves amerikai-iráni szembenállásban.

Noha az amerikai elnökválasztás legfontosabb külpolitikai vitatémája kétségkívül Irak, de hasonlóan fontos kérdésnek számít Irán is. Az Iszlám Köztársaság központi jelentőségét felismerve most mind a demokraták, mind pedig a republikánusok a tárgyalások mellett törnek lándzsát, ám az elnökjelöltek által képviselt hangnemek igencsak eltérnek egymástól. A demokrata párti jelölt, Barack Obama a Teheránnal való tárgyalások előfeltételeit szűkítené, az ellentétek áthidalására pedig a „bekapcsolás” politikáját választaná, adott esetben pedig az iráni vezetéssel közvetlenül is hajlandó lenne leülni tárgyalni. Ezzel szemben a republikánus párti, John McCain a George W. Bush elnök által képviselt keményvonalas szemléletet igyekszik követni („maradjunk a megkezdett úton”), így például az Iránnal való kapcsolatfelvételt az urándúsítás leállításához és a közel-keleti békefolyamat elfogadásához köti.

Mit jelenthet mindez a jövőt illetően? A demokraták által képviselt külpolitikai váltásnak kétségkívül meglennének az előnyei, s az eddig követett elszigetelés politikájának kudarca miatt a szükségessége is. Bár az elnökválasztás nem oldja meg egy csapásra az iráni problémát, mint ahogyan kérdéses az is, hogy vajon mekkora mozgásteret enged majd az elnöknek az amerikai izraeli lobbi, de a demokrata párti győzelem esetén, a valós külpolitikai nyitás, paradigmaváltás eredményeként komoly változások kezdődhetnek az amerikai-iráni viszonyban. A republikánusok azonban kevésbé ilyen bizakodóak, az elhamarkodott kapcsolatfelvételt pedig meggondolatlan és veszélyes cselekedetnek tekintik, mivel álláspontjuk szerint a közvetlen amerikai-iráni találkozóból, nyilvánosságot nyerve a keményvonalas teheráni vezetés profitálhat a leginkább. Ezért részükről a későbbiekben, ha enyhébb mértékben is, de a nyomásgyakorlás és az „erővel való” politizálás folytatódása várható.

A novemberi amerikai elnökválasztásig hátralevő hónapokban azonban még sok minden történhet, ami hatással lehet a voksolás végeredményére. Így a belpolitikai események mellett az iráni vezetés magatartása és tevékenysége játszik döntő szerepet, s mint egykoron, most is könnyen meglehet, hogy az iráni fejlemények befolyásolják majd, hogy ki kerülhet az amerikai elnöki székbe. Amennyiben Teherán önmérsékletet tanúsít, úgy kedvező irányba terelheti az amerikai külpolitikát, ellenkező esetben azonban a viszony tovább romolhat. Az elnökválasztás kimenetelét másfelől a közel-keleti események befolyásolhatják döntően. Így többek között az iráni nukleáris létesítmények ellen irányuló izraeli katonai csapás, amelynek eshetősége a tavaly decemberi amerikai hírszerzési jelentés óta jelentősen növekedett. Izrael ugyanis attól tart, hogy az USA titokban megegyezik majd Iránnal, ezért ha veszélyben érzi magát, akár önállóan is lépni fog, mindez pedig egy újabb háborúpárti amerikai elnök megválasztását eredményezné.

Mindent összevetve feszült három hónap elé nézünk, amely azonban akár az amerikai-iráni viszony normalizálódásához is elvezethet. Ehhez persze nem elég csupán az elnökválasztási siker, hanem az egész politikai döntéshozatal és a különféle érdekcsoportok egységes támogatása is szükségeltetik. A Barack Obama által megfogalmazott nézőpont mindazonáltal úgy tűnik, hogy már most befolyást gyakorol az amerikai külpolitikára: az elmúlt hetekben egyfelől amerikai-iráni dialógus kezdődött, másfelől pedig Washington időkeretet határozott meg az iraki kivonulást illetően. Mindezek fényében sokan gondolják úgy, hogy demokrata győzelem esetén valóban megvan annak az esélye, hogy az erőn alapuló politizálást a közeljövőben felelősségteljesebb és igazságosabb amerikai külpolitika váltja majd fel, amely – nem számolva egy esetleges izraeli megelőző csapással – pozitívan befolyásolhatja az iráni belpolitikai folyamatokat, és a politikai frakciók közötti küzdelmeket is.

A békülékeny amerikai politikának persze továbbra is megvan az a veszélye, hogy Iránban a nyitási szándékot félreértelmezik, de a jelenlegi körülmények között mégis úgy tűnik, hogy a teheráni vezetés valóban hajlandó a kiegyezésre. Egyfelől, mert az amerikai fegyverek és a nemzetközi szankciók gyűrűjében veszélyeztetve érzi a hatalmát, másfelől pedig, mert a közel-keleti és világpolitikai folyamatoknak köszönhetően olyan alkupozícióban találja magát, ahonnan alakíthatja és formálhatja az esetleges amerikai-iráni kapcsolatfelvételt. Annak eshetősége pedig, hogy az Iszlám Köztársaság iraki és afganisztáni kapcsolatait felhasználja a koalíciós erőkkel szemben, jelen esetben talán nagyobb zsarolási potenciált képvisel, mint maga a nukleáris fegyverkezés. De mit is akar Irán valójában? Nos mindenek előtt azt, hogy az Egyesült Államok fogadja el az iszlám köztársaság rendszerét, és ennek megfelelően tegyen le a rendszerváltoztató törekvésekről, valamint hogy Washington ismerje el és vegye figyelembe a perzsa állam regionális hatalmiságát, így például vonja be a helyi konfliktusok kezelésébe és megoldásába. Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, úgy iráni részről biztosan nem lesz akadálya a kapcsolatok újrafelvételének.

Az iráni elnökválasztásra ugyan csak jövő júniusban kerül majd sor, Mahmud Ahmadinezsádnak viszont már most számos kihívója akad, a politikai paletta szinte valamennyi spektrumából. Az iráni hatalmi eliten belül ugyanis egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik elégedetlenek a jelenlegi köztársasági elnök populista politikájával, gazdasági melléfogásaival, illetve az országot elszigetelő külpolitikájával. Mindezt egyértelműen bizonyította a tavasszal megrendezett iráni törvényhozási választás, amelyet ugyan a konzervatívok nyertek meg, de az új parlamentben az elnök kritikusai és a reformista képviselők is fontos pozíciókat szereztek. A tekintélyes házelnöki tisztséget például Ali Laridzsáni, a jelenlegi elnök egyik legfőbb riválisa nyerte el. Az iráni elnökválasztást követően pedig meglehet, hogy Teheránban is egyfajta pragmatikus váltásra kerül sor, és olyan személy kerül az elnöki székbe, akivel már Washington is szívesen fog leülni tárgyalni. A republikánusok sikere esetén azonban nem sok minden fog változni, ellenkezőleg, folytatódni fog a már több évtizede tartó retorikai háborúk és „áttételezett konfliktusok” sorozata.