Amerikai-iráni kapcsolatok: Fordulópontok

Történelmi fordulópontok az amerikai-iráni viszonyrendszerben

Ahhoz hogy megértsük, miként alakulhatott ki Teherán és Washington barátságosnak csöppet sem nevezhető kapcsolata, azokat a történelmi fordulópontokat kell szemrevételeznünk, amelyek napjaikig vízválasztó eseményeknek számítanak, és amelyek még mindig meghatározzák a másikról kialakított vélekedésüket. Hiszen az egyes történelmi sérelmek kapcsán szerzett keserű tapasztalatok, illetve a belőlük levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közötti megbékélést. Ennek megfelelően a több mint ötven évre visszanyúló amerikai-iráni kapcsolatrendszerben a következő eseményeket kell górcső alá vennünk: 1.) a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek elleni puccsot; 2.) a túszul ejtett amerikai diplomaták kálváriáját; 3.) az iraki-iráni háború alatt kötött titkos fegyvereladási ügyleteket; 4.) a Mohammed Khátemi elnök által kezdeményezett civilizációk közti párbeszédet; valamint 5.) az Egyesült Államokat ért terrortámadást követően kibontakozó „terrorizmus elleni háborút”.

1.) Moszadek-affér (1953)
 

Az iráni nacionalizmus második világháború utáni szárnybontogatásának eredményeként került hatalomra a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek miniszterelnök, és az őt támogató Nemzeti Front, amely egyfelől igyekezett újraformálni az iráni politikai és társadalmi berendezkedést, másfelől pedig kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze az ország nyersanyagkincse fölötti ellenőrzést. Az iráni olajipar államosítása (1951) kapcsán azonban komoly nemzetközi konfliktus bontakozott ki: London a magántulajdon sérelmére hivatkozott, míg Teherán az ország természeti kincsei feletti rendelkezés jogos követelésének adott hangot, a válságban pedig az Egyesült Államok igyekezett közvetíteni, majd Dwight D. Eisenhower elnök hivatalba lépését, illetve Moszadek támogatottságának csökkenését követően London és Washington 1953-ban a titkos katonai akció mellett döntött.

Az Egyesült Államokat több tényező is motiválhatta a döntésben, így például a Szovjetunió és a kommunista ideológia feltartóztatása, vagy éppenséggel a hatalmas iráni olajvagyon, illetve a britek pozícióinak megkaparintása. S bár Moszadek csöppet sem szimpatizált a kommunista ideológiával, kormánya mégis a hidegháborús versengésnek esett áldozatul. A „zéró végösszegű játékban” az iráni nacionalistáknak, akárcsak más – a harmadik világbeli – nacionalista mozgalmaknak, nem sok esélyük volt a sikerre. Az Ajax-hadművelet, amelynek keretében megdöntötték Moszadek baloldali kormányát, a legsikeresebb CIA puccsként vonult be a történelembe, s ezt követően az amerikai titkosszolgálat bátran vetette bele magát a világ más tájain is hasonló rejtett akciókba. 

A puccs eredményeként Mohamed Reza Pahlavi visszatért a száműzetéséből, és ezzel megkezdődött az abszolút monarchia kiépülése is, amihez az Egyesült Államok nyújtott hathatós támogatást. Mindez évtizedekkel vetette vissza az iráni demokratizálódás folyamatát, de ugyanakkor előre jelezte az iráni politika radikalizálódást is, amelynek vezető erejévé az elkövetkezendő években a síita egyház vált, mivel szervezettségénél és történelmi tradíciójánál fogva képes volt összefogni a sahhal szembeni tömegmozgalmat. Még ennél is fontosabb, hogy a Moszadek elleni akcióval leomlott az a nimbusz, amely az Egyesült Államokat övezte Iránban. Ezt követően Amerikára már nem mint a demokrácia élharcosára, illetve a szovjet machinációkkal és a brit imperializmussal szembeni megbízható partnerre tekintettek, hanem mint az elnyomó rendszerek támogatójára, külső agresszorra, amely önös érdekeitől vezérelve beavatkozott egy szuverén ország belügyeibe. Az Egyesült Államokkal szembeni gyanakvás ezután döntően határozza majd meg az iráni külpolitikai gondolkodást.

2.) Teheráni túszdráma (1979)

Az amerikai-iráni drámában hamarosan Washingtonnak is meg kellett tanulnia a leckét. 1979 novemberében, a sah kiadatását követelve, radikális diákok foglalták el az Egyesült Államok teheráni nagykövetségének épületét, és az ott dolgozó diplomatákat 444 napra túszul ejtették. Az amerikai média által felkapott témával a Carter adminisztráció nem tudott mit kezdeni: előbb gazdasági szankciókat hirdetett, majd katonai mentőakciót szervezett, de egyik sem hozott eredményt. A Vietnám-szindróma ismétlődött meg: az USA távoli konfliktusba keveredett, és megint legyőzetett, nem tudott hathatós választ megfogalmazni a túsz-válság feloldására. A megerősödött iráni vallási vezetést végül az iraki-iráni háború kirobbanása, illetve elhúzódása kényszerítette a megegyezésre, s a túszok szabadon engedésére.

A forradalmat vezető Khomeini ajatollah számára a túszdráma kettős célt szolgált. Egyfelől lehetőséget teremtett a belső ellenzékével való leszámolásra, a követségen talált terhelő bizonyítékokat követően valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül. De a túszügynek köszönhetően nemcsak reakciós ellenfeleiket járathatták le, hanem sikeresen mozgósíthatták a lakosságot, és egyben konszolidálhatták a hatalmukat is. Másfelől pedig megelőző csapást mérhettek Amerikára, amelyről úgy gondolták, hogy biztosan be fog avatkozni az iráni forradalom végkimenetelébe, s nem fogja hagyni a stratégiai fontosságú ország kiválását az amerikai támaszpontrendszerből. A túszejtéssel pedig komoly vereséget mérhettek a népszerűtlen Carter elnökre is. Khomeini ajatollah azonban elszámította magát, mert Ronald Reagannel a határozott erőpolitika kerekedett felül az USA-ban.

Az amerikai túszdrámát Iránban sikerként könyvelték el, és rövid távon valóban hozzájárult az iszlám köztársaság rendszerének megszilárdulásához, de hosszú távon elvetette az ellenségeskedés magját az Egyesült Államokban, annak közvéleményében és kormányzatában egyaránt. Amíg az irániak számára az 1953-as puccs jelentett törést az USA-val való kapcsolatban, addig az 1979-es teheráni túszdráma az amerikai fejekben hagyott mély nyomokat. A túszejtés eredményeként az Egyesült Államok is felépítette a bizalmatlanság áthatolhatatlannak tűnő falát. A teheráni túszdráma személyes története volt megannyi ártatlan sors tragédiájának, amelyeknek hatására Iránról, a „vallási fanatikusok országa” kollektív élmény alakult ki az USA-ban. A mentőakció sikertelenségét követően az amerikai katonai vezérkarban pedig azóta is sokszor elhangzott már: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”

3.) Irán-Kontra ügy (1984)

A teheráni túszdrámát követően állandósult az ellenségesség Teherán és Washington között. Miután az álláspontok mindkét oldalon megkeményedtek, a megbékélés lehetetlennek bizonyult. Az iraki-iráni háború elhúzódása, illetve a libanoni polgárháború eszkalálódása azonban a legélesebb szembenállás idején is titkos együttműködést eredményezett a felek között, amely „Irán-Kontra ügy” néven rögzült a köztudatban. Az Egyesült Államok kormánya kongresszusi tiltás ellenére titokban fegyvereket adott el Iránnak, az üzletből befolyt pénzekből pedig a nicaraguai kontrákat, a baloldali Sandinista rendszer ellenzékét támogatták. A közvetítő szerepet a biztonsági megfontolásai által vezérelt Izrael vállalta.

Washington számára az iraki-iráni konfliktus valóságos főnyeremény volt, hiszen abban egymást gyengítette a két regionális főszereplő. A reagani vezetés minden eszközzel igyekezett meggátolni az iszlamista erők térnyerését, ezért a háborúban Irakot támogatta Iránnal szemben. A Libanonban túszul ejtett amerikai katonák és diplomaták kiszabadításának igénye azonban szükségessé, a teheráni vezetés által kínált pénzösszeg pedig vonzóvá is tette Washington számára a titkos megegyezést. Iráni részről az Irakkal vívott háború megpróbáltatásai vezettek a kapcsolatfelvételhez. Az elképesztő gazdasági nehézségek, a társadalmi tömegtámogatás elapadása, illetve a fegyverzeti alkatrészek utánpótlásának szüksége együttesen késztette megegyezésre a forradalom vezetőjét. Mindazonáltal az üzlet annyira jól sikeredett, hogy Teherán ezt követően több ízben is megpróbálkozott a túszok jelentette ütőkártya kihasználásával Libanonban.

A titkos megállapodást ugyan mindkét oldalon a pragmatizmus eredményezte, mindez azonban az amerikai-iráni kapcsolatokon semmit sem változtatott, sőt a skandalum napvilágra kerülését követően csak még inkább erősödtek a korábban megfogalmazott sztereotípiák. Az USA-ban lejáratódott a Reagan vezette kormányzat, az amerikai külpolitika pedig óvatosabbá vált. Ezután már senki sem mert új és merész Irán-politikával előállni. Az iráni mérsékeltekbe vetett hit megrendült, Washington  pedig azóta is gyanakvással figyeli a pragmatisták ténykedését az Iszlám Köztársaságban. Az Irán-Kontra ügy nem hagyta érintetlenül az iráni belpolitikát sem, ahol a „Nagy Sátánnal” való kapcsolat-felvétel komoly frakcióharcokat eredményezett. S bár az ajatollah halálát követően a mérsékeltek kerültek vezető pozícióba, az Egyesült Államokkal való kiegyezésre azonban a konzervatív elutasítás miatt mégsem kerülhetett sor, a botrány ugyanis újabb hivatkozási alapot jelentett a számukra: „Washingtonban nem lehet megbízni”.

 

4.) Civilizációk párbeszéde (1997)

A reformista Mohammed Khátemi sikere az 1997-es elnökválasztáson új fejezetet nyitott az iszlám köztársaság történetében. A korábbi évek önelszigetelő magatartásával, a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikával szakítva, a teheráni vezetés végleg nyitott kifelé: meghirdette a „civilizációk párbeszédének” programját, amelynek alapjául az együttműködés, a kölcsönös függőség, a nemzetközi normák elfogadása, a szomszédok tiszteletben tartása, valamint a dialógus szükségessége szolgált. Khátemi elnök, az addigi legkomolyabb kihívást intézve a forradalmi ideológia ellen, kezdeményezte a kapcsolatok normalizálását a „Nagy Sátánnal”. A CNN hírtelevíziónak 1998 januárjában adott interjújában az Egyesült Államok és Irán közötti párbeszédre hívott fel.

Az iráni békülékenységnek a hátterében elsősorban az a felismerés állt, hogy nem dacolhatnak tovább a hidegháború lezárulta után globális hatalommá vált Egyesült Államokkal, valamint hogy az ország gazdasági és technológiai fejlődéséhez elengedhetetlen a Nyugattal való kapcsolatok felvétele és elmélyítése. Mindehhez megvolt a társadalmi támogató bázis is, miután a lakosság döntő részét kitevő fiataloknak már nem igen voltak forradalmi emlékeik, mindennapi életükre pedig egyre inkább a globalizáció kezdett el hatást gyakorolni. Az iráni nyitás pedig a washingtoni vezetést is politikájának újragondolására késztette, hiszen az adott körülmények között (pl. az Európai Unió által követett „kritikus párbeszédnek”, az arab államokkal való kapcsolatok javulásának, és Oroszország „stratégiai partnerségének” köszönhetően) már nem tűnt folytathatónak az Irán elszigetelésére irányuló politika. Megfogalmazódott a kérdés: hogy ki kit tart vissza, hogyan és meddig?

A civilizációk párbeszéde” mindenképpen elindított egyfajta közeledést az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság között, de a szimbolikus gesztusokon (pl. a birkózó-diplomácia) túl mégsem történt érdemleges változás a viszonyukban. Egyrészt, mert a sajátos, kettős felépítményű iráni hatalmi rendszerben, a valós döntéshozatali pozícióval bíró konzervatívok még mindig elutasították a „Nagy Sátánnal” való kiegyezést. Másrészt pedig, mivel a Bill Clinton vezette adminisztráció továbbra is bizalmatlankodva figyelte az iráni mérsékelteket, és bár végül elmozdult a hagyományos „féken tartás politikájától”, de csak kis lépéseket tett, és túlságosan későn. A korábban megfogalmazott amerikai vádak (pl. a közel-keleti terrorizmus támogatása) és szankciók (pl. az iráni-líbiai szankciótörvény) érvényben maradása miatt az iráni álláspont újból megkeményedett.

5.) Terrorizmus elleni háború (2001-)

A Clinton-adminisztráció képtelen volt időszerű és hatásos választ adni az iráni külpolitikai nyitásra, de az elszalasztott lehetőséget követően a 2001. szeptember 11-ei tragédia újabb alkalmat kínált arra, hogy Teherán és Washington megkísérelje rendezni ellenséges viszonyát. Irán kapva-kapott a lehetőségen, és igyekezett megszabadulni a korábban nem minden ok nélkül ráaggatott „rosszfiú” címkétől. Ugyan nem lett tagja a „terrorizmus elleni” koalíciónak, de közvetve mégis szerepet vállalt a háború első, Afganisztán elleni felvonásában. A szélsőséges tálib mozgalommal való szembenállás ugyanis azonos oldalra állította a feleket, ami a háború alatt számos titkos megállapodást, a harcokat követően pedig több sikeres együttműködést is produkált. Teherán konstruktív fellépése azonban csak időlegesen terelhette el a figyelmet az Iszlám Köztársaság terrorista priuszáról, a George W. Bush vezette adminisztráció kardcsörtető magatartásával – Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolásával –  a korábbi évek erőskezű, elszigetelő Irán-politikáját hozta vissza a gyakorlatba.

A terrortámadást követően az amerikai külpolitika jelentősen megváltozott. Az óvatos realista politikát és a multilaterális konfliktuskezelést felváltotta az idealista politizálás és az önállóan, önerőből történő cselekvés. A diplomáciai nyomásgyakorlást és a fegyveres elrettentést elutasítva a megelőző csapásra helyeződött a hangsúly. A külpolitikai döntéshozatali pozíciókat uraló republikánus neokonzervatívok gondolkodásmódja érvényesült, amely a reagani évekhez hasonlóan a határozott fellépést tekintette az egyedüli járható útnak. A fenyegetést azonban ezúttal már nem a kommunista terjeszkedés, hanem a nemzetközi terrorizmus és az iszlám radikalizmus jelentette számukra. A biztonság garanciáját pedig a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásában, illetve a demokratikus rendszerek és értékek elterjesztésében látták. Az új környezetben Irán már nem problémaként jelent meg, amit menedzselni kell, hanem mint radikális és kellemetlen rezsim, amelyet minden erővel meg kell dönteni.

A 2001-es amerikai eseményeket követően Teherán igyekezett kihasználni a kínálkozó alkalmat, hogy normalizálja viszonyát Washingtonnal, a megtett lépések azonban kevésnek bizonyultak. Az Egyesült Államok külpolitikai irányváltása pedig nem hagyta érintetlenül az iráni politikai folyamatokat sem. A terrorizmus elleni háború kétségkívül kedvező fejleményekkel szolgált Irán számára, de ugyanakkor komoly biztonsági fenyegetést is eredményezett. Az afganisztáni harcoknak, majd még inkább az iraki intervenciónak köszönhetően amerikai katonai gyűrű formálódott az ország határai mentén, ezáltal pedig az addig távoli fenyegetésnek tűnő washingtoni rezsimváltási törekvések kellemetlen közelségbe kerültek. Az éles amerikai retorikára válaszul Iránban előbb egységes elutasítás fogalmazódott meg, majd a parlamenti és elnökválasztásokat követően konzervatív visszarendeződésre került sor. Mahmud Ahmadinezsád személyével pedig ideologikus politika körvonalazódott Teheránban is. A külső fenyegetések nyomán az iráni hangnem élesedett, a hangsúly pedig a tárgyalás helyett az ellenség elrettentésre helyeződött (pl. a nukleáris fejlesztések esetében).

A 2001-el kínálkozó lehetőség tehát kihasználatlan maradt, az amerikai-iráni kapcsolatok pedig az azóta eltelt időszakban nem hogy javultak volna, hanem éppen hogy romlottak. Washingtonban és Teheránban egyaránt rögzült az elutasítás politikája, ami az időleges együttműködés (pl. földrengés-diplomácia) mellett továbbra is ellehetetlenítette az amerikai-iráni viszony normalizálását. A jelenlegi amerikai és iráni vezetést és retorikát szemlélve pedig úgy tűnik, mintha két fundamentalizmus (iszlám és protestáns) versengene egymással, amelyek egyaránt fekete-fehérben szemlélik a világot, és amelyek csak a saját álláspontjukat látják helytállónak. A kérdés csupán az, hogy vajon ez a rivalizálás eredményezhet-e a felek között fegyveres konfliktust, netán egyfajta hidegháborús versengést, vagy pediglen végül mégis az egyes oldalakon megfogalmazódó észérvek diadalmaskodnak?