Iszfahán: Perzsia gyöngyszeme

„HA ISZFAHÁNT MEGNÉZTED, AKKOR A FÉL VILÁGOT LÁTTAD MÁR”

Iszfahán városa Irán középső részén, csipkézett homokkő hegyek között helyezkedik el. Egy oázis a sivatagban, amely folyamatosan virágzik. Az ősi Perzsia ékköve, amelyet I. Abbász sah tett naggyá, s amely mind a mai napig Irán legszebb mesterművének számít. Ahogyan egy a 16. században született félsoros rím fogalmaz, „Eszfahan, neszf-e dzsáhan”, vagyis Iszfahán, a világ fele”, ami szabad fordításban, egy népszerű helyi mondás formájában csak annyit tesz, „ha Iszfahánt megnézted, akkor a fél világot láttad már”. A város kulturális és történelmi gazdagsága láttán efelől valóban semmi kétségünk sem lehet. De nézzük csak, hogy mit is érdemes felkeresni, s megnézni egy kétnapos „világ fele túrán” Iszfahánban.

ELSŐ NAP

Iszfaháni kalandozásunkat érdemes a Péntek mecsetnél kezdenünk, amely a város legrégebbi és az ország legnagyobb mecsetének számít, s amely komplexitásával, nevezetesen, hogy magán viseli a XI. és XVIII. század közötti iszlám építészet különböző stílusainak a lenyomatát, lenyűgöző látványt nyújt. Innen a keskeny utcácskákon végigterülő bazáron keresztül gyalogszerrel eljuthatunk az Imám térre, ahol a legnagyobb nevezetességek vannak. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy eltévedjünk a sikátorok útvesztőjében, no meg persze arra, hogy nehogy elcsábuljunk a megannyi színes portéka láttán.

A főtérre érkezve elámulunk annak grandiózus mérete láttán, s valóban a pekingi Tienanmen tér után az Imám tér a világ második legnagyobb tere. Még inkább lenyűgöz minket a perzsa építészet három gyöngyszeme, amelyek a kétszintes épületsorral körbevett térhez igazodnak. Az Ali Kapu palota tetőteraszáról, ahonnan egykoron a sah a lovaspóló játékokat szemlélte, csodálatos kép nyílik a térre és az azt övező kékmozaikos, barackvirágszín kupolás, kalligráfiákkal díszített mecsetekre: a Mekka felé tájolt Imám mecsetre és Sejk Lotfollah mecsetre, amelyek egyaránt a világ legszebb iszlám építészeti alkotásai közé tartoznak. Megtekintésük imaidőn kívül a nem muzulmánok számára is lehetséges.

További művészeti látványosság a Negyvenpillérű palota, amely csak rövid sétára van a főtértől. A lenyűgöző építményt egy csodálatos perzsa kertben találhatjuk, de a pillérek számolgatása fölösleges, hiszen az épületnek csak húsz oszlopa van, amelyek az előtte kialakított medence vízében tükröződve adják ki a negyven pillért. A palota belső szobáiban lévő freskók pedig az iszlám köztársaság talán legnagyobb meglepetésével szolgálnak, az egyik képen ugyanis egy félmeztelen leányzó szerepel.

Az este közeledtével ajánlatos visszatérni az Imám térre, ahol a napközbeni turista áradatot az iráni családok piknikezése váltja fel, amely közösségi eseményből adott esetben még a külföldi utazó sem vonhatja ki magát. A bazár bejárata feletti tradicionális teázóban iráni teát kortyolgatva és iszfaháni édességet eszegetve, az elmaradhatatlan vízipipával az oldalunkon, a megvilágított építészeti csodák és a híres keleti vendégszeretet közepette egyenesen úgy érezhetjük majd magunkat, mintha az ezeregy éjszaka meséjébe csöppentünk volna.

MÁSODIK NAP

Az iszfaháni városnézés második napját az örmény negyed megtekintésével kezdhetjük. Ez a városrész a síita dominanciájú Iránban üde színfoltot jelentő keresztény közösségnek ad otthont. Ezen a helyen jól megférnek egymás mellett a kupolák és templomtornyok. Így például a Vank katedrálisban, ahol az iszlám motívumok és a keresztény ábrázolásmódok érdekes egyveleget alkotnak. De van itt az örmény kultúrát és népirtást bemutató múzeum, valamint egy temető és tizenhárom örmény templom, amelyek közül a Betlehem és Szent Mária templomokat mindenképpen érdemes felkeresni.

A délutánt a távolabbi látványosságok megtekintésére fordíthatjuk. Taxiba pattanva célba vehetjük a város határában, egy kisebb hegyen lévő, használaton kívül álló iszfaháni tűz templomot, ahonnan kisebb hegymászást követően pompás látvány tárul elénk a városról és az azt keresztülszelő folyóról. Visszafelé menet pedig útba ejthetjük az ún. táncoló minareteket. Az eredetileg temetkezési helyként funkcionáló épület onnan kapta a nevét, hogy az egyik toronynak nekitámaszkodva, vagy azt erősen megütve, a minaret párjával együttesen egy előre-hátra történő „táncoló” mozgást produkál.

A naplementét végül a Zajandeh folyó partján csodálhatjuk meg. Igyekezzünk azonban világosban érkezni, hogy az esti kivilágítást megelőzően még napfényben is megcsodálhassuk a folyón átívelő hidakat, amelyek több szempontból is érdekesek. Többek között a Harminchárom ívű híd, amely 298 méteres hosszával a leghosszabb a 11 híd közül. Vagy a Sáhresztan híd, amely a legrégebbinek számít, egyesek szerint az alapjait már a 12. században lerakták. Végül a Khadzsu híd, amely kettős, teraszos felépítésének köszönhetően remek kilátóhelyként és találkozási pontként szolgál. A hidakat szegélyező tradicionális teaházak egyikébe betérve pedig biztosan jól fogunk szórakozni.

A nagy városnézés közepette ajánlatos még egy-két dologra időt szánni, ha tehetjük látogassunk el egy szőnyegárushoz, az iszfaháni szőttesek ugyanis messze földön híresek, és ne hagyjuk ki a tradicionális édességboltokat sem, amelyek a szárított epertől kezdve a karamelizált cukorig ezerféle földi jóval kényeztetnek.

HASZNOS INFORMÁCIÓK

Vízum: Magyar állampolgárok csak érvényes vízummal utazhatnak Iránba, amit előzetesen az Iszlám Köztársaság budapesti nagykövetségen (30 napos vízum kb. 15 ezer forintért), vagy érkezéskor a helyszínen (7 napos vízum kb. 5 ezer forintért) válthatnak meg.

Szervezett utazások: Magyarországon ma már egyre több utazási iroda szervez Iránba is körutazásokat (pl. AGRA Utazási Iroda). Azonban a merészebbek, akiket nem riasztanak el a nyelvi és kulturális nehézségek, saját szervezésben, olcsóbban is kalandozhatnak Iránban.

Egészségügyi tudnivalók: Az Iránba történő utazást megelőzően nincsen szükség semmilyen kötelező védőoltásra, továbbá fontos megemlíteni, hogy Iránban a csapvíz szinte mindenhol bátran fogyasztható. A piacokon és utcákon kínált portékákat pedig nyugodtan kipróbálhatjuk.

Repülőjegy: Budapestről átszállással szinte valamennyi nemzetközi légitársasággal eljuthatunk Teheránba (pl. a Gulf Air járatával kb. 120 ezer forintért), Bécsből pedig közvetlenül is repülhetünk az iráni fővárosba (pl. az Austrian Airlines gépével kb. 130 ezer forintért).

Közlekedés: Teheránból Iszfahánba több módon is utazhatunk: így egyrészt mehetünk távolsági busszal (3-4 USD), másrészt vonattal (5-15 USD), vagy pediglen harmadrészt repülővel (30-40 USD). Ez utóbbiak azonban az érvényben lévő szankciók miatt igencsak rossz állapotban vannak.

Szállások: Iszfahán nagy látogatottságnak örvend, ebből kifolyólag nagy választék van a szálláshelyeket illetően. Egyszerűbb szállást (ún. hostel-t) már 4-5 amerikai dollárért is találunk, egy jól felszerelt, középkategóriás szállodai szobáért 20-40 amerikai dollárt kell fizetnünk.

Belépők: A látványosságok megtekintésekor a legtöbb helyen belépőt kell váltani, ami azonban nincsen több pár dollárnál. Így például három amerikai dollárnak megfelelő összeget kell fizetnünk, ha az Imám tér mecseteibe, vagy ha az Ali Kapu palotába kívánunk bejutni.

Pénzváltás: Iránban a bank- és hitelkártyánkat nem tudjuk használni, ezért célszerű készpénzt vinni magunkkal. Az iráni bankok többségében rövidebb procedúra mellett könnyen válthatunk valutát, de megtehetjük ezt az utcai pénzváltóknál is. Egy amerikai dollár megközelítőleg 10000 iráni riál.

Helyi közlekedés: A város főbb látványosságai közel vannak egymáshoz, s gyalogszerrel könnyen megközelíthetők. Ha távolabb kalandoznánk, úgy igénybe vehetjük a helyi taxikat, de a viteldíjban igyekezzünk mindig előre megállapodni, az iszfaháni taxisofőröknek ugyanis igen rossz a hírük.

A Közel-Kelet és az amerikai elnökválasztás

VAJON AZ ISZLÁM VILÁGBAN KIT LÁTNÁNAK SZÍVESEN AZ AMERIKAI ELNÖKI SZÉKBEN?

Az arab és iszlám világban az amerikai elnökválasztást illetően két vélemény látszik körvonalazódni. Egyfelől létezik egy bizakodó kisebbség, amely demokrata párti győzelem esetén valós külpolitikai paradigmaváltásban reménykedik, illetve abban, hogy Barack Obama személye csökkentheti a terror elleni háború által keltett ellentéteket a muzulmán és a nyugati világ kapcsolatrendszerében. Másfelől van a szkeptikus többség, amely úgy gondolkodik, hogy a demokrata és republikánus jelöltek között nincsen lényegi különbség, a külpolitikai döntéshozatal működését figyelembe véve pediglen nem is valószínű, hogy komolyabb elmozdulásra kerülhet sor a washingtoni Közel-Kelet politikában.

Teherántól Tuniszig szinte mindenhol szívsebben látnák a demokrata párti jelöltet az amerikai elnöki székben. Mindez nem is meglepő, hiszen a Barack Obama nyújtotta alternatíva sokkalta vonzóbb, mint a republikánus John McCain által képviselt „maradjunk a megkezdett úton” hozzáállás. Az illinoisi szenátor a katonai fellépéssel szemben a diplomáciai eszközöket részesíti előnyben, a konfliktusok kezelésében nagy hangsúlyt fektet az együttműködésre, a közel-keleti államokat pediglen egyenrangú félként igyekszik kezelni. S az optimisták szerint demokrata győzelem esetén valóban megvan annak az esélye, hogy az erőn alapuló politizálást a közeljövőben egy felelősségteljesebb és igazságosabb amerikai külpolitika váltja majd fel. A Barack Obama által megfogalmazott nézőpont úgy tűnik, hogy már most is befolyást gyakorol az amerikai külpolitikára: az elmúlt hetekben egyfelől amerikai-iráni dialógus kezdődött, másfelől pedig Washington időkeretet határozott meg az iraki kivonulást illetően.

A demokrata elnökjelölt a Bush-adminisztráció bírálata mellett már csak azért is népszerű a közel-keleti utcákon, mert színes bőrű, s bár keresztény vallású, de muzulmán felmenőkkel rendelkezik, ráadásul Mohamed próféta unokájának, Husszeinnek a nevét viseli. S bár a négy esztendővel ezelőtti választásokhoz képest most sokkalta nagyobb figyelem kíséri az amerikai elnökválasztást, Barack Obama körül még sincsen akkora lelkesedés, mint azt első szempillantásra gondolnánk. Ahogyan egy kairói taxisofőr fogalmazott ironikusan: „Condoleezza Rice és Colin Powell is színes bőrű politikusok voltak, az Egyesült Államok mégis megtámadta Irakot.” S valóban az afganisztáni és iraki beavatkozás és az elkövetett emberi jogi visszaélések olyan barátságtalan helyzetet teremtettek, amelyben az elnökválasztás egymagában aligha eredményezhet változást. Sokan pedig egyenesen úgy vélekednek, hogy az amerikai politikai rendszer bizonyos elemei, imperialista ambícióikat veszélyeztetve érezvén, így vagy úgy, de mindenképpen megakadályozzák majd Obama és a demokraták választási győzelmét.

A pesszimisták döntő többsége a problémát abban látja, hogy Barack Obama mint a többi amerikai politikus, egyszerűen csak szerepet játszik, éppen ezért a közel-keleti országoknak bőven lesz majd félnivalójuk az ő elnöksége alatt is. Így például a demokrata elnökjelölt eltökéltsége a közel-keleti demokratizálódást illetően mindenképpen kellemetlenségeket okozhat az autokratikus rendszerek vezetőinek. Még inkább problémás lehet, hogy vajon az elnök mekkora mozgásteret kap majd az izraeli lobbitól, illetve a többi amerikai érdekcsoporttól és politikai szereplőtől. E tekintetben Obama megnyilatkozásai – amelyek olykor igencsak ellentmondásosak – már most sem kecsegtetnek semmi jóval. Az afganisztáni háború kiszélesítésének tervét, de még inkább Jeruzsálem Izrael fővárosaként történő említését, valamint a zsidó állam közel 30 milliárdos támogatási javaslatát aligha fogadták kedvezően az iszlám világban. Az iraki kivonulási tervet illetően pedig szinte már csak hónapokban térnek el egymástól a republikánus és demokrata forgatókönyvek.

Nem véletlen tehát, hogy a Közel-Keleten a szkeptikusok kerültek többségbe, de még a jelenlegi helyzetben is akadnak azért olyanok, akik továbbra is reménykednek az amerikai rendszerváltásban, és annak a térségre gyakorolt pozitív hatásaiban. Barack Obama választási győzelme pedig kedvezően befolyásolhatja a nyugati és az iszlám világ kapcsolatát, de hogy valóban változnak-e majd a dolgok, azt egyelőre lehetetlen megmondani. Mindenesetre a változásba vetett hit most úgy tűnik, hogy inkább az amerikai, s nem a közel-keleti lakosságot jellemzi. Az arab és iszlám világban a demokrata jelöltre csak mint „kisebbik rosszra” tekintenek, hiszen tudják, hogy a republikánus John McCain győzelme újabb négy, adott esetben pedig nyolc konfliktusos évet eredményezne.

India & Pakisztán: Veszedelmes viszonyok?

EGY VÉGET NEM ÉRŐ KONFLIKTUS?

India és Pakisztán 61 esztendővel ezelőtt egy igencsak véres felekezeti felosztás eredményeként nyerte el a függetlenségét a brit birodalomtól, a vitatott hovatartozású Kasmír miatt pedig azóta már három ízben is háborúztak egymással. A felekezeti és területi szembenállást csak tovább tetézte, hogy a felek az 1990-es években atomfegyverekre tettek szert. 2004-ben ugyan egyfajta megbékélési és együttélési kísérlet kezdődött Iszlámábád és Új-Delhi között, kapcsolatukban azonban mégsem került sor érdemi áttörésre. Ehelyett fennmaradt a mély bizalmatlanság és folytatódtak az időszakos határvillongások. Az elmúlt hetek indiai érdekeltségek és célpontok ellen végrehajtott terrorista merényletei pediglen könnyen a dél-ázsiai szembenállás újbóli elmérgesedéséhez vezethetnek.

Az indiai-pakisztáni enyhülés jegyében rendeztek már számos találkozót és krikett mérkőzést, a főbb városok között repülőjáratokat és a kasmíri határon keresztül pedig busz- és vonatjáratokat indítottak, sőt Pakisztánban az indiai filmipar termékeire kirótt tiltást is feloldották már. Az ellentét azonban nem szűnt meg, mint ahogyan ezt a merényletek is bizonyították. Előbb a kabuli indiai követséget érte terrortámadás, majd később két indiai városban (Ahmedabad és Bangalore) követtek el robbantásos merényleteket, végül a kasmíri tűzszüneti vonal mentén robbant ki tűzpárbaj. Az erőszakos cselekményeket követően a szokásos vádaskodás és egymásra mutogatás következett: Új-Delhi a pakisztáni vezetést és a titkosszolgálatot tette felelőssé a merényletekért, mindeközben Iszlámábád a fegyverszünet megsértésével vádolta meg Indiát. A fokozódó szembenállás a Dél-Ázsiai Regionális Együttműködés Szövetségének éves ülését is beárnyékolta.

Kasmírban már régóta zajlik a küzdelem India és Pakisztán között, előbbi a kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása érdekében tart igényt a területre, míg utóbbi arra törekszik, hogy felügyelete és irányítása alá vonja a döntő többségében muzulmánok lakta területet. 1989 óta pedig a kasmíri önrendelkezés hívei is harcot folytatnak a megszálló erők, elsősorban India ellen. Afganisztán azonban újabb jellegű konfliktus. Iszlámábád számára az északi szomszéd mindig is különleges fontossággal bírt, mivel egyfajta hátországként szolgált az Indiával szembeni küzdelemben, Új-Delhi azonban csak újabban, elsősorban gazdasági és biztonsági megfontolásokból érdeklődik a közép-ázsiai állam iránt. (India konzulátusokat nyitott országszerte és majd 750 millió dollár értékben nyújtott segélyeket Afganisztánnak.) Pakisztán és India között úgy tűnik, hogy egyfajta befolyási küzdelem kezdődött a geopolitikailag felértékelődött területért.

Az ellentétek és azoknak az okai egyértelműek, a felek azonban inkább a békeállapot fenntartásában, mintsem az erőszak eszkalálódásában érdekeltek. Pakisztánban, ahol a belpolitikai helyzet igencsak törékeny, a békeállapot megőrzése sokkalta fontosabb, hiszen egy esetleges konfliktusban csak tovább erősödnének a már amúgy is befolyásos, és az állam működésére veszélyes iszlamisták, akik nemcsak a békefolyamattal állnak szemben, hanem az új polgári kormányzattal is ellenségesek. Ezáltal pedig veszélybe kerülhetnek a pakisztáni demokratizálódás eddig elért sikerei. Indiában az erőszak kiújulása ugyan erősítheti azon nacionalistákat, akik elutasítják a kapcsolatok normalizálását Pakisztánnal, a soron követő választásokat figyelembe véve pedig ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, voltaképpen Új-Delhinek még sincsen más választása, mint bölcsen cselekedni, s együttműködni a mérsékelt iszlámábádi vezetéssel, amelynek támogatásával a jövőben sikerülhet kifogni a szelet a pakisztáni radikálisok vitorlájából.

MELLÉKLET

A DÉL-ÁZSIAI KONFLIKTUS IDŐRENDI ÁTTEKINTÉSE

1947: A szubkontinens felosztása: létrejön a független Hindusztán és Pakisztán.

1947-1948: Az első indiai-pakisztáni háború: Pakisztán kísérletet tesz Kasmír megszerzésére.

1965: A második indiai-pakisztáni háború: Pakisztán titkos offenzívát indít India ellen.

1971: Pakisztánban polgárháború tör ki: az indiai-pakisztáni kapcsolatok mélyponton.

1989: Kasmíri lázadás: a Kasmír-völgyben felkelés kezdődik az indiai fennhatóság ellen.

1996-1997: Diplomáciai erőfeszítések: tárgyalások kezdődnek a konfliktus rendezése érdekében.

1998: Nukleáris rivalizálás: az indiai robbantásokra válaszul pakisztáni rakétakísérletek.

1999: A „kargili” konfliktus: fegyveres összecsapások Kasmírban India és Pakisztán között.

2001: A háború szélén: a terrorista merényleteket követően kiéleződik a szembenállás.

2003: Diplomáciai kapcsolatfelvétel: béke-megállapodás és a viszony enyhülése.

2005: Az enyhülés jegyében: buszjárat indítása, illetve krikett-játszma Pakisztán és India között.

2008: A viszony megromlása: a kabuli merényletet követően a felek szembenállása kiéleződik?

Afganisztán a bajban

A BETELJESÍTETLEN ÍGÉRETEK ÉS AZ EGYRE ERŐSÖDŐ TÁLIBOK SZORÍTÁSÁBAN

Afganisztán ma talán sokkalta veszélyesebb helynek számít, mint eddig bármikor a tálibok uralmának 2001-es megdöntése óta eltelt időszakban. Noha számos területen előrelépést tapasztalhatunk, az afgán helyzet valójában igencsak kritikus és veszélyes: a hadsereg ugyan egyre jobban teljesít, de a központi kormányzat még mindig képtelen ellenőrzése alá vonni az ország egész területét; a szakértelem hiánya és a mérhetetlen korrupció a sikeres segélyezések ellehetetlenítése mellett a rendszerbe vetett bizalmat is megkérdőjelezik; a tálibok pedig a harcra alkalmas nyári hónapokat kihasználva új stratégiával álltak elő, amelyben már az emberek személyes biztonsága lett a célpont.

A koalíciós erők jelenleg 70 ezer katonát állomásoztatnak a közép-ázsiai országban, a nemzetközi közösség pedig ez idáig majd 15 milliárd dollárt fordított az afganisztáni újjáépítésre, de úgy tűnik, hogy mindez mégsem elegendő az afgán probléma orvoslásához. Az elmúlt években utak és iskolák épültek (ma közel 6 millió gyerek jár iskolába), de az infrastruktúra még mindig igencsak szegényes, az ország nagy részén továbbra sincs ivóvíz hálózat és egészségügyi ellátás. Az elektromos energia-szolgáltatás pedig még a fővárosban is csak időlegesen biztosított. Mindezeket látva egyre többekben merül fel, hogy vajon akkor vezetőik mire költötték el a külföldi segélyeket és pénzeket?

Afganisztánban a kezdeti időszak eufórikus állapotát mára már egyértelműen a csalódottság váltotta fel. Ebben a hatalmi-politikai intézményrendszer gyengesége és a valamennyi döntési szintet behálózó korrupció mellett a különböző klánok és törzsek egymással való versengése, a valamilyen sérelmet elszenvedők magas aránya, a drogcsempészek és az opportunisták törvénytelen tevékenysége, a munkanélküli fiatalság egyre növekvő kiábrándultsága, valamint a külföldi segélyek korlátozott hozzáférhetősége játszik szerepet. A jövőre esedékes elnökválasztás pediglen könnyen újabb frakció-harcokat és személyi rivalizálásokat eredményezhet az amúgy sem egységes politikai vezetésen belül.

A társadalmi elégedetlenség mellé nagyfokú bizonytalanság is párosul, ami elsődlegesen a Talibán megerősödésének köszönhető. A mozgalom tagjai tisztában vannak azzal, hogy a szövetséges erők katonai erejével és technikai fölényével nem vehetik fel hosszú távon a harcot, ezért „üss és fuss” akcióikkal elsősorban nem is területet akarnak szerezni, vagy megvédeni, hanem a személyes biztonságot veszélyeztetve egyfajta káoszt igyekeznek teremteni, azt sugallva ezáltal, hogy a központi kormányzat képtelen az ország irányítására és polgárainak megvédésére. S valóban sokakban már most jelentkezik egyfajta „vágyódás” a tálibok által egykoron nyújtott rend és biztonság iránt.

A tálibok megerősödésére – amit a kabuli indiai követség elleni merénylet is bizonyított – válaszul az Egyesült Államok csapaterősítést helyezett kilátásba, az újabb egységek bevetése azonban, mint ahogyan azt a Szovjetunió afganisztáni megszállása során láthattunk, korántsem lehet garancia a biztos sikerre. S akárcsak a hidegháború éveiben, most is úgy tűnik, hogy Pakisztán játssza a főszerepet az afgán drámában. Az afganisztáni-pakisztáni határvidéken, amelyet Iszlámábád csak névlegesen tart ellenőrzése alatt, a tálibok nemcsak menedékre találhatnak, illetve kiképzést és támogatást kaphatnak, hanem a központi hírszerzés egyes tisztjeinek köszönhetően információkhoz is hozzájuthatnak.

Afganisztán tehát komolyan bajban van. Az ország megsegítése érdekében a nemzetközi közösségnek türelmesnek és elszántnak kell lennie, s a prioritásokat a jövőben egyfelől a segélyek felhasználásának és elosztásának minőségi javítására, másfelől pedig a tálibokkal – és az egyéb ellenzéki csoportokkal – szembeni fellépés hatékonyságának fokozására kell helyeznie. A siker érdekében az afgán és koalíciós erők egységes fellépésére van szükség, de még ennél is fontosabb, hogy Pakisztán érdemileg lépjen fel a határt illegálisan átlépő személyekkel szemben. Kérdés azonban, hogy lehetséges-e bárhogyan is (katonai akcióval vagy gazdasági szankcióval) nyomást gyakorolni az iszlámábádi vezetésre.

Terrorista merényletek és politikai küzdelmek Törökországban

KIK LEHETNEK AZ ELKÖVETŐK, ÉS MILYEN KÖVETKEZMÉNYE LEHET AZ ESETNEK?

A 2003-as terrortámadásokat követően Isztambulban vasárnap ismét véres merényleteket hajtottak végre. Egymás után két, szemetes kukába rejtett pokolgép robbant fel a város, európai részén fekvő Güngören nevű negyedében. A detonációkban 17-en vesztették életüket, közel másfélszázan pedig megsebesültek. Az akcióra néhány órával azt megelőzően került sor, hogy a török legfelsőbb bíróság tárgyalni kezdte volna a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) a betiltására vonatkozó legfőbb ügyészi indítványt.

Törökországban a vallásos kormánypárt és a szekuláris ellenzék birkózik egymással az ország politikai és társadalmi orientációjának kérdését illetően, mindeközben a hadsereg folyamatosan küzd a kurd felkelőkkel, és az állítólagos al-Kaida terrorfenyegetésekkel szemben, emellett pedig időről-időre napvilágot látnak különféle vádak és bizonyítékok a kormányzat ellen irányuló puccskísérletekről is. Mindezeknek a fényében a kettős robbantás mögött egyaránt állhatnak iszlamisták, militánsok, avagy különféle ideológiai csoportosulások.

VAJON A KURDOK ÁLLNAK A ROBBANTÁSOK MÖGÖTT?

A merényletekért ez idáig egyetlen szervezet vagy csoport sem vállalta a felelősséget, mindazonáltal a török hatóságok figyelme azonnal a Kurd Munkáspártra (PKK) helyeződött, amelyet a terrorista akció elkövetésével gyanúsítottak meg. Nem ok nélkül tették mindezt, hiszen a szervezet régóta folytat fegyveres harcot a kurd önrendelkezésért, az 1980-as évek eleje óta végrehajtott akcióinak pedig eddig már több mint harminc ezren estek áldozatul. A magukat szabadságharcosoknak tekintő kurd lázadók legutóbb tavaly májusban, Ankarában követtek el pokolgépes merényleteket.

Noha a PKK határozottan elutasította, hogy köze lenne a mostani robbantásokhoz, a szervezettel szembeni gyanút mégis számos tényező igazolni látszik. Így a felhasznált plasztik robbanószer és a működési mechanizmus, valamint a feszült légkörben elkövetett akció mind-mind a Kurd Munkáspárt harcmodorát tükrözik. Érintettségét pedig egyértelműen igazolhatja a szervezet vezetőjének (Murat Karayilan) egy héttel korábban elhangzott figyelmeztetése is, nevezetesen: „ha az észak-iraki török offenzíva tovább folytatódik, úgy merényletek sorozatát fogják végrehajtani városi célpontok ellen.”

AZ AL-KAIDA ÉS AZ ISZLAMISTA CSOPORTOK AKCIÓJA?

Első szempillantásra úgy tűnik tehát, hogy a Kurd Munkáspárt áll az isztambuli merényletek mögött, valójában azonban akadnak még kételyek a robbantásokat illetően. Habár Güngören városrész puha célpontként alkalmas lehetett a kurd függetlenségi szervezet számára, hogy megmutassa nemcsak vidéken képes veszélyhelyzetet teremteni, hanem fegyvereivel a nagyobb városokat is célba tudja venni, mindazonáltal az akció által okozott pusztítás mértéke és az egymás után elkövetett robbantások kifinomultsága inkább az al-Kaida, és az azzal szimpatizáló csoportok tevékenységére emlékeztetnek.

Törökország számára a kurd szeparatisták mellett a különféle iszlamista csoportosulások (pl. a török Hezbollah) jelentenek komoly biztonsági fenyegetést. Isztambulban öt esztendővel ezelőtt radikális iszlamisták hajtottak végre pokolgépes merényleteket egy zsinagóga, valamint a brit konzulátus és a HSBC egyik bankfiókja ellen. A robbantásokért az al-Kaida helyi sejtjét tették felelőssé a hatóságok. Ez év júliusában pedig az isztambuli amerikai konzulátust érte támadás, amelynek kapcsán szintén a nemzetközi terrorhálózatra terelődött a gyanú. Az al-Kaida érintettségét most sem lehet kizárni.

A RADIKÁLIS NACIONALISTÁK, MINT LEHETSÉGES ELKÖVETŐK?

Nem lehet kizárni a lehetséges elkövetők köréből azokat a radikálisan nacionalista, illetve szekuláris mozgalmakat sem, amelyek szemben állnak a jelenleg kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának „iszlamizációs” törekvéseivel, és amelyek akár erőszakos eszközök alkalmazása révén is hajlandók fenntartani az államalapító Kemál Atatürk által kidolgozott világi berendezkedést. A nacionalista szerveződések közül is kiemelkedik az Ergenekon nevű csoport, amelynek 86 tagja ellen a kormányzat megdöntésének vádjával jelenleg is bírósági eljárás folyik.

A katonatisztekből, politikusokból, üzletemberekből, sőt alvilági figurákból is álló csoportosulás, már eddig is számos törvénytelen dolgot művelt, így például magas rangú tisztviselőket és közszereplőket gyilkolt meg, illetve több ízben nyilvános helyszíneken robbantásos merényleteket is végrehajtott már. Céljuk a zavargás-keltés a kritikus pillanatokban, ezáltal gyengítve a központi kormányzat működését, és egy olyan kaotikus helyzet kikényszerítése, amikor a köztársaság védelme érdekében szükségessé válhat a hadsereg politikába történő beavatkozása.

TÖRÖKORSZÁG AZ ISZLAMIZMUS ÉS A SZEKULARIZMUS SZORÍTÁSÁBAN?

A terrorcselekményekkel egyazon napon került volna sor a szekuláris örökség felszámolásával, illetve az iszlámizációs tevékenységgel vádolt kormánypárt betiltását célzó főügyészi beadvány tárgyalásának megkezdésére, s éppen ennek az időbeli egyezésnek köszönhetően sokakban felmerült, hogy esetleges kapcsolat van a két ügy között. Az összeesküvés-elmélet túlzásnak tűnik, azonban a robbantások és a jogi procedúra mindenképpen kihangsúlyozza azt, hogy mekkora is a bizonytalanság Törökországban, ahol az iszlám-orientációjú kormányzat, illetve a hadsereg és a bíróság által képviselt szekuláris erők vívnak egymással élet-halál harcot a hatalmi pozíciókért és az ország jövendőbeli irányvonalának meghatározásáért. A főbb törésvonalakat az alkoholfogyasztás, a nők helyzete és az oktatás alkotja.

Noha a bírósági kampány hátterében a jólétet és hatalmat monopolizáló régi politikai elit és az újonnan feltörekvő és megerősödő anatóliai rétegeket képviselő AKP közötti hatalmi harc áll, valójában a küzdelem már régóta az iszlám és a modernizmus között zajlik. A modern korhoz való alkalmazkodás és a tradicionális vallási értékekről való lemondás komoly dilemma elé állítja a döntő többségében muzulmán vallású lakosságot. A hívő mohamedánok és a keményvonalas szekulárisok, valamint a különféle vallási kisebbségek számára egyaránt elfogadható török identitás kialakítása rendkívül nehéz feladatnak látszik. A tábornokok vezette rendszerben aligha volt kérdéses, hogy az emberek töröknek tekintik magukat, manapság azonban egyre többen vallják inkább muzulmánnak magukat.

A KORMÁNYPÁRT GYŐZELME A BÍRÓSÁG FELETT?

Törökországban nem idegen a politikai pártok betiltásának gyakorlata, a szekuláris és az unitárius alapelvek védelmezése érdekében erre a legfelsőbb bíróság felállítása (1964) óta már 24 alkalommal sor került. Az Igazság és Fejlődés Pártjának megszüntetését, illetve a párt több mint 70 tagjának (így például az állam- és kormányfőnek) politikától való eltiltását kezdeményező ügyészi indítvány mégis szokatlan és új jelenségnek számít. Ez eddig ugyanis nem volt még példa arra, hogy kormánypártot fogjanak perbe, ráadásul olyat, amelynek a lakosság körében elképesztően erős támogatottsága van (az AKP 47 százalékot szerzett a tavalyi parlamenti választásokon). A párt rendkívül sikeres mind a politikai, mind pedig a gazdasági reformok tekintetében, s bár tevékenysége kapcsán valóban vannak kritikus pontok, de betiltott elődeihez képest messze nem képvisel radikálisan iszlamista programot.

A török legfelsőbb bíróság szerdán döntést hozott az AKP-ügyben. A bírák többsége ugyan a párt betiltása mellett foglalt állást, annak elfogadásához azonban hiányzott a hetedik egyetértő szavazat. Így a kormánypártnak sikerült megmenekülnie a „jogi puccstól”, de a központi költségvetésből kapott pénzek korlátozása (kb. 15 millió dollártól esett el a párt) mindenképpen intő jel lehet az AKP számára a jövőt illetően. A bírósági verdikt elsősorban igyekezett egységet teremteni a robbantásokat követő zűrzavaros időszakban. Az AKP betiltására vonatkozó indítvány elutasítása mögött pediglen számos további megfontolás is állhatott. Így például a betiltás jóváhagyása az országot vezető nélkül hagyva veszélyes politikai vákuumot eredményezhetett volna. Emellett a döntés könnyen az EU és az USA rosszallását is magával hozhatta volna, amelynek köszönhetően veszélybe kerülhetne Törökország uniós csatlakozása is. Végül a taktika könnyen a visszafelé sülhetett volna el, mivel az AKP, betiltását követően, új néven biztosan részt vett volna az előrehozott választásokon, és azon minden bizonnyal ismételten diadalmaskodott volna.

A jelenlegi körülményeket és a lehetséges következményeket számba véve a török legfelsőbb bíróság kompromisszumos döntést hozott. Az ügy megoldása azonban korántsem vetett véget a Törökországot jellemző megosztottságnak, noha az AKP hatalomban maradva minden bizonnyal mérsékli majd az egyes iszlamisták radikalizmusát. A döntés ugyanakkor kifejezésre juttatta azt, hogy a megváltozott politikai hangulat mellett az országnak alkotmányos és jogi reformokra van szüksége. Sokakban pedig megszilárdította azt a meggyőződést is, hogy a szekularizáció nem egyenlő a demokráciával. A döntést követően tehát a lakosság diadalmaskodott, a kérdés eztán csak az, hogy vajon változik-e majd valamit is az atatürki hagyományokon alapuló politikai rendszer, s az alkotmánybíróság és a nemzetbiztonsági tanács hatalmával szemben a választott intézmények jutnak majd döntő szerephez a jövőben.