Terrorista merényletek és politikai küzdelmek Törökországban

KIK LEHETNEK AZ ELKÖVETŐK, ÉS MILYEN KÖVETKEZMÉNYE LEHET AZ ESETNEK?

A 2003-as terrortámadásokat követően Isztambulban vasárnap ismét véres merényleteket hajtottak végre. Egymás után két, szemetes kukába rejtett pokolgép robbant fel a város, európai részén fekvő Güngören nevű negyedében. A detonációkban 17-en vesztették életüket, közel másfélszázan pedig megsebesültek. Az akcióra néhány órával azt megelőzően került sor, hogy a török legfelsőbb bíróság tárgyalni kezdte volna a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) a betiltására vonatkozó legfőbb ügyészi indítványt.

Törökországban a vallásos kormánypárt és a szekuláris ellenzék birkózik egymással az ország politikai és társadalmi orientációjának kérdését illetően, mindeközben a hadsereg folyamatosan küzd a kurd felkelőkkel, és az állítólagos al-Kaida terrorfenyegetésekkel szemben, emellett pedig időről-időre napvilágot látnak különféle vádak és bizonyítékok a kormányzat ellen irányuló puccskísérletekről is. Mindezeknek a fényében a kettős robbantás mögött egyaránt állhatnak iszlamisták, militánsok, avagy különféle ideológiai csoportosulások.

VAJON A KURDOK ÁLLNAK A ROBBANTÁSOK MÖGÖTT?

A merényletekért ez idáig egyetlen szervezet vagy csoport sem vállalta a felelősséget, mindazonáltal a török hatóságok figyelme azonnal a Kurd Munkáspártra (PKK) helyeződött, amelyet a terrorista akció elkövetésével gyanúsítottak meg. Nem ok nélkül tették mindezt, hiszen a szervezet régóta folytat fegyveres harcot a kurd önrendelkezésért, az 1980-as évek eleje óta végrehajtott akcióinak pedig eddig már több mint harminc ezren estek áldozatul. A magukat szabadságharcosoknak tekintő kurd lázadók legutóbb tavaly májusban, Ankarában követtek el pokolgépes merényleteket.

Noha a PKK határozottan elutasította, hogy köze lenne a mostani robbantásokhoz, a szervezettel szembeni gyanút mégis számos tényező igazolni látszik. Így a felhasznált plasztik robbanószer és a működési mechanizmus, valamint a feszült légkörben elkövetett akció mind-mind a Kurd Munkáspárt harcmodorát tükrözik. Érintettségét pedig egyértelműen igazolhatja a szervezet vezetőjének (Murat Karayilan) egy héttel korábban elhangzott figyelmeztetése is, nevezetesen: „ha az észak-iraki török offenzíva tovább folytatódik, úgy merényletek sorozatát fogják végrehajtani városi célpontok ellen.”

AZ AL-KAIDA ÉS AZ ISZLAMISTA CSOPORTOK AKCIÓJA?

Első szempillantásra úgy tűnik tehát, hogy a Kurd Munkáspárt áll az isztambuli merényletek mögött, valójában azonban akadnak még kételyek a robbantásokat illetően. Habár Güngören városrész puha célpontként alkalmas lehetett a kurd függetlenségi szervezet számára, hogy megmutassa nemcsak vidéken képes veszélyhelyzetet teremteni, hanem fegyvereivel a nagyobb városokat is célba tudja venni, mindazonáltal az akció által okozott pusztítás mértéke és az egymás után elkövetett robbantások kifinomultsága inkább az al-Kaida, és az azzal szimpatizáló csoportok tevékenységére emlékeztetnek.

Törökország számára a kurd szeparatisták mellett a különféle iszlamista csoportosulások (pl. a török Hezbollah) jelentenek komoly biztonsági fenyegetést. Isztambulban öt esztendővel ezelőtt radikális iszlamisták hajtottak végre pokolgépes merényleteket egy zsinagóga, valamint a brit konzulátus és a HSBC egyik bankfiókja ellen. A robbantásokért az al-Kaida helyi sejtjét tették felelőssé a hatóságok. Ez év júliusában pedig az isztambuli amerikai konzulátust érte támadás, amelynek kapcsán szintén a nemzetközi terrorhálózatra terelődött a gyanú. Az al-Kaida érintettségét most sem lehet kizárni.

A RADIKÁLIS NACIONALISTÁK, MINT LEHETSÉGES ELKÖVETŐK?

Nem lehet kizárni a lehetséges elkövetők köréből azokat a radikálisan nacionalista, illetve szekuláris mozgalmakat sem, amelyek szemben állnak a jelenleg kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának „iszlamizációs” törekvéseivel, és amelyek akár erőszakos eszközök alkalmazása révén is hajlandók fenntartani az államalapító Kemál Atatürk által kidolgozott világi berendezkedést. A nacionalista szerveződések közül is kiemelkedik az Ergenekon nevű csoport, amelynek 86 tagja ellen a kormányzat megdöntésének vádjával jelenleg is bírósági eljárás folyik.

A katonatisztekből, politikusokból, üzletemberekből, sőt alvilági figurákból is álló csoportosulás, már eddig is számos törvénytelen dolgot művelt, így például magas rangú tisztviselőket és közszereplőket gyilkolt meg, illetve több ízben nyilvános helyszíneken robbantásos merényleteket is végrehajtott már. Céljuk a zavargás-keltés a kritikus pillanatokban, ezáltal gyengítve a központi kormányzat működését, és egy olyan kaotikus helyzet kikényszerítése, amikor a köztársaság védelme érdekében szükségessé válhat a hadsereg politikába történő beavatkozása.

TÖRÖKORSZÁG AZ ISZLAMIZMUS ÉS A SZEKULARIZMUS SZORÍTÁSÁBAN?

A terrorcselekményekkel egyazon napon került volna sor a szekuláris örökség felszámolásával, illetve az iszlámizációs tevékenységgel vádolt kormánypárt betiltását célzó főügyészi beadvány tárgyalásának megkezdésére, s éppen ennek az időbeli egyezésnek köszönhetően sokakban felmerült, hogy esetleges kapcsolat van a két ügy között. Az összeesküvés-elmélet túlzásnak tűnik, azonban a robbantások és a jogi procedúra mindenképpen kihangsúlyozza azt, hogy mekkora is a bizonytalanság Törökországban, ahol az iszlám-orientációjú kormányzat, illetve a hadsereg és a bíróság által képviselt szekuláris erők vívnak egymással élet-halál harcot a hatalmi pozíciókért és az ország jövendőbeli irányvonalának meghatározásáért. A főbb törésvonalakat az alkoholfogyasztás, a nők helyzete és az oktatás alkotja.

Noha a bírósági kampány hátterében a jólétet és hatalmat monopolizáló régi politikai elit és az újonnan feltörekvő és megerősödő anatóliai rétegeket képviselő AKP közötti hatalmi harc áll, valójában a küzdelem már régóta az iszlám és a modernizmus között zajlik. A modern korhoz való alkalmazkodás és a tradicionális vallási értékekről való lemondás komoly dilemma elé állítja a döntő többségében muzulmán vallású lakosságot. A hívő mohamedánok és a keményvonalas szekulárisok, valamint a különféle vallási kisebbségek számára egyaránt elfogadható török identitás kialakítása rendkívül nehéz feladatnak látszik. A tábornokok vezette rendszerben aligha volt kérdéses, hogy az emberek töröknek tekintik magukat, manapság azonban egyre többen vallják inkább muzulmánnak magukat.

A KORMÁNYPÁRT GYŐZELME A BÍRÓSÁG FELETT?

Törökországban nem idegen a politikai pártok betiltásának gyakorlata, a szekuláris és az unitárius alapelvek védelmezése érdekében erre a legfelsőbb bíróság felállítása (1964) óta már 24 alkalommal sor került. Az Igazság és Fejlődés Pártjának megszüntetését, illetve a párt több mint 70 tagjának (így például az állam- és kormányfőnek) politikától való eltiltását kezdeményező ügyészi indítvány mégis szokatlan és új jelenségnek számít. Ez eddig ugyanis nem volt még példa arra, hogy kormánypártot fogjanak perbe, ráadásul olyat, amelynek a lakosság körében elképesztően erős támogatottsága van (az AKP 47 százalékot szerzett a tavalyi parlamenti választásokon). A párt rendkívül sikeres mind a politikai, mind pedig a gazdasági reformok tekintetében, s bár tevékenysége kapcsán valóban vannak kritikus pontok, de betiltott elődeihez képest messze nem képvisel radikálisan iszlamista programot.

A török legfelsőbb bíróság szerdán döntést hozott az AKP-ügyben. A bírák többsége ugyan a párt betiltása mellett foglalt állást, annak elfogadásához azonban hiányzott a hetedik egyetértő szavazat. Így a kormánypártnak sikerült megmenekülnie a „jogi puccstól”, de a központi költségvetésből kapott pénzek korlátozása (kb. 15 millió dollártól esett el a párt) mindenképpen intő jel lehet az AKP számára a jövőt illetően. A bírósági verdikt elsősorban igyekezett egységet teremteni a robbantásokat követő zűrzavaros időszakban. Az AKP betiltására vonatkozó indítvány elutasítása mögött pediglen számos további megfontolás is állhatott. Így például a betiltás jóváhagyása az országot vezető nélkül hagyva veszélyes politikai vákuumot eredményezhetett volna. Emellett a döntés könnyen az EU és az USA rosszallását is magával hozhatta volna, amelynek köszönhetően veszélybe kerülhetne Törökország uniós csatlakozása is. Végül a taktika könnyen a visszafelé sülhetett volna el, mivel az AKP, betiltását követően, új néven biztosan részt vett volna az előrehozott választásokon, és azon minden bizonnyal ismételten diadalmaskodott volna.

A jelenlegi körülményeket és a lehetséges következményeket számba véve a török legfelsőbb bíróság kompromisszumos döntést hozott. Az ügy megoldása azonban korántsem vetett véget a Törökországot jellemző megosztottságnak, noha az AKP hatalomban maradva minden bizonnyal mérsékli majd az egyes iszlamisták radikalizmusát. A döntés ugyanakkor kifejezésre juttatta azt, hogy a megváltozott politikai hangulat mellett az országnak alkotmányos és jogi reformokra van szüksége. Sokakban pedig megszilárdította azt a meggyőződést is, hogy a szekularizáció nem egyenlő a demokráciával. A döntést követően tehát a lakosság diadalmaskodott, a kérdés eztán csak az, hogy vajon változik-e majd valamit is az atatürki hagyományokon alapuló politikai rendszer, s az alkotmánybíróság és a nemzetbiztonsági tanács hatalmával szemben a választott intézmények jutnak majd döntő szerephez a jövőben.