Pakisztán bizonytalan jövője

POLGÁRI DEMOKRÁCIA VAGY KATONAI DIKTATÚRA?

Pakisztánra zord idők járnak: a régóta fennálló etnikai törésvonalak és államszervezési problémák mellett egyre fokozódó belpolitikai káosszal, erősödő iszlamista fenyegetéssel, növekvő gazdasági válsággal, valamint az amerikai kapcsolatrendszer súlyosbodó problémájával kell szembenéznie az iszlámábádi vezetésnek. De vajon képes lesz-e rá, vagy az ország véglegesen a „bukott államok” közé kerül majd?

A DEMOKRATÁK, AZ ISZLAMISTÁK, ÉS A KATONÁK BIRKÓZÁSA

Pakisztán a megalakulása óta eltelt hat évtizedben folyamatosan a demokratikus kormányzás (27 év) és a katonai diktatúra (33 év) között ingadozott. Az elmúlt évben, az alkotmánybírák felmentésével, az arra adott társadalmi reakcióval, majd a parlamenti választások megtartásával, végül pedig a diktátor-elnök Pervez Musarraf távozásával úgy néz ki, hogy az ország most ismételten egy demokratikusabb korszakát éli, de a tényleges demokrácia megvalósulása még mindig igencsak hiú ábrándnak tűnik. A pakisztáni államberendezkedést még mindig az alapvető gyengeség jellemzi. Az etnikailag és vallásilag tagolt államban egymást követik a különféle erőszakos cselekmények, a három főbb politikai erő, a katonák, az iszlamisták és a demokraták pedig még mindig komoly csatározásokat folytatnak a hatalomért.

Hatvanegy év távlatából is eldöntetlen még a kérdés, hogy milyen identitás jellemezze Pakisztánt: egy liberális demokrata, avagy egy mélységesen iszlamista? Mindez elsősorban abból ered, hogy az ország az iszlám mérsékeltebb és konzervatívabb irányzatának találkozáspontján fekszik, valamint hogy anno felekezeti alapon került sor az államalapításra, miközben a politikai intézményrendszer kiépítése során bizonyos liberális alapelveket is igyekeztek beemelni. A két világnézet birkózásából az idők folyamán a katonaság profitált a legjobban, amely mindkét oldalon megvetette a lábát, és igyekezett egyensúlyt teremteni a versengő felek között, közben pedig domináns pozíciót harcolt ki magának a hatalmi felépítményben. A terrorizmus elleni háborúban való részvétel, valamint az országot fenyegető törzsi villongás és etnikai szeparatizmus ráadásul továbbra is döntő szerepet juttat a pakisztáni fegyveres erőknek.

MUSARRAF UTÁN: GYENGE POLGÁRI KORMÁNYZAT

A kvázi felülről végrehajtott demokratizálásnak kétségkívül vannak kézzel fogható nyomai, a polgári kormányzat azonban korántsem tűnik stabilnak, a történelmi tapasztalatokat számba véve pedig nem lehet sok bizodalmunk a demokratikus hatalomgyakorlás intézményesülésében. Ironikus módon a „tiszták országában” a demokratikusan megválasztott elnökök uralmának szinte majd minden esetben korrupciós ügy vetett véget. Az újonnan megválasztott köztársasági elnök, Aszif Ali Zardari gúnyneve, („Mr. Tíz százalék”) e tekintetben szintén nem kecsegtet sok jóval. Az új elnök azonban több szempontból is erős pozícióban van: egyrészről, mert a Musarraf korszakból egy igencsak kiterjedt hatáskört örökölt meg, másrészről pedig, mert valós politikai legitimációval és széles társadalmi támogatással bír. Szüksége is van minderre ahhoz, hogy kezelni tudja a Pakisztán előtt tornyosuló problémákat, a kérdés csak az, hogy vajon sikerülhet-e?

Noha az elnöki pozíció megkaparintása komoly hatásköröket juttatott a demokratikus erők kezébe, de míg Pervez Musarraf távozásának kikényszerítésében egyetértés volt a politikai erők között, addig a hogyan tovább kérdése már megosztja a Musarraf-ellenes szövetség tagjait. Az ellentétek miatt Navaz Sarif és pártja már ki is lépett a koalícióból, ami egyértelműen bizonyítja, komoly hatalmi rivalizálás van az ún. demokratikus táboron belül. A két politikus által irányított párt – Pakisztáni Néppárt (Zardari) és a Pakisztáni Muzulmán Liga (Sarif) –számos kérdésben ellentétes álláspontot képvisel, így például eltérően vélekednek az elnöki hatalom nagyságáról, az alkotmánybírák újbóli kinevezésének mikéntjéről, valamint alkotmányos jogkörükről, továbbá Musarraf ex-elnök felelősségre vonásáról és a hadsereg politikában betöltött szerepéről. Az egyéni sérelmek, a személyi rivalizálások, valamint az ideológiai ellentétek pedig további nehézségek elé állítják a pakisztáni demokratikus kormányzatot.

PAKISZTÁN A GAZDASÁGI CSŐD SZÉLÉN

Hatvanegy esztendővel a függetlenség elnyerése után szembetűnő a különbség a két egykori gyarmat, India és Pakisztán között. Míg előbbi a világgazdaság egyre fontosabb szereplőjévé válik, s elképesztő gazdasági fellendülést mutat, addig utóbbi nem tudott kitörni az elmaradottságból, s egyre inkább a gazdasági csőd felé sodródik. A nemzeti valuta történelmi mélyponton van a dollárhoz képest, az elmúlt időszak költekezéseinek és költségvetési hiányának köszönhetően pedig az infláció is az egekbe szökött (megközelítőleg 25 százalék). Az ország exportbevételei jelentősen csökkentek, a politikai helyzet bizonytalanságát követően ráadásul már a külföldi befektetők is megkezdték a tőkekivonást (június óta megközelítőleg 250 millió dollár értékben).

A nemzetközi folyamatok sem alakulnak kedvezően, az élelmiszerek és az energiahordozók árának emelkedése komoly fejfájást okoz a pakisztáni vezetésnek, hiszen az állami támogatások rendszere tovább már nem bővíthető. Március hónap óta például vagy tucatszor emelték a benzin árát, év végére pedig szeretnék a szubvenció mértékét tovább csökkenteni. Mindez elképesztően nehéz helyzet elé állítja az újonnan megválasztott köztársasági elnököt, akinek hatalmon maradása többek között éppen attól függ, hogy vajon képes lesz-e pakisztániak millióinak mindennapi megélhetését biztosítani. Amennyiben a stabilizációs programot sikerül kidolgozni, illetve alkalmazni, s ehhez a finanszírozást is biztosítani, úgy Pakisztán kimászhat a slamasztikából. Kétségkívül nehéz feladat lesz, de nem kivitelezhetetlen. Persze kérdéses, hogy vajon mit szól a gazdasági reformokhoz a hadsereg, amely maga is számos üzleti érdekeltséggel és piaci pozícióval rendelkezik.

KONTROLLÁLHATATLAN TÖRZSI TERÜLETEK ÉS ISZLAMISTA FENYEGETÉS

A belpolitikai káosz és gazdasági csőd mellett az iszlamizmus térnyerése veszélyezteti leginkább az újonnan formálódó demokratikus rendszert. Erősen kérdéses ugyanis, hogy Aszif Zardari köztársasági elnök mennyire lesz képes a központilag irányított törzsi területek komplex problematikáját kezelni. Az erős elnöki jogkör mit sem számít, hiszen az Afganisztánnal határos területeket valójában Iszlámábád csak névlegesen tartja ellenőrzése alatt, ahol a hatalom a különféle hadurak és törzsi vezetők kezében összpontosul, és amely valóságos menedéket nyújt a tálib harcosoknak, illetve az egyéb fegyveres csoportoknak.

A velük szembeni fellépés több szempontból is nehézkes: egyrészt, mert nem létezik közös cselekvési program, illetve a hadsereg kettős taktikát alkalmaz, egyszerre igyekszik fellépni az iszlamistákkal szemben, miközben egyes csoportokkal titokban továbbra is együttműködik, másrészt pediglen azért, mert a központi kormányzat továbbra sem képes ellátni a közoktatási és közegészségügyi feladatokat, amelyeket így az iszlamista csoportok oldanak meg, ezáltal pedig komoly társadalmi támogatottságot élveznek, nem is beszélve arról, hogy a vallási iskolákban (az ún. medresszékben) újabb és újabb radikális ideológiákat követő generációkat nevelnek ki.

A szélsőséges iszlám terjedése, Pakisztán „talibanizációja” már régóta fenyegetésként jelentkezik. A folyamat a szovjetek afganisztáni bevonulásával és Zia ul-Hak tábornok tudatos iszlamizációs politikájával kezdődött, az Egyesült Államokkal kötettett terror-ellenes szövetségnek köszönhetően azonban az iszlamisták még befolyásosabbá váltak az országban, amit az iszlámábádi vörös mecset tavaly nyári elfoglalása is egyértelműen bizonyított. Pakisztán paradox módon egyszerre résztvevője a terrorizmus elleni hadjáratnak, miközben egyre inkább áldozatává is válik a terrorista csoportok ténykedésének.

AZ AMERIKAI-PAKISZTÁNI KÉNYSZERHÁZASSÁG

Az Egyesült Államok és Pakisztán viszonyát mindig a kényszerházasságok jellemezték. Így volt ez a Szovjetunió afganisztáni bevonulásakor, s így van ez most is, amikor Washington a terrorizmus elleni háborúját folytatja Közép-Ázsiában. A pillanatnyi érdekazonosság azonban, mint a múltban, most is számos feszültséggel és problémával terhelt: Pakisztánban növekszik az Amerika-ellenesség (Az USA jelenleg népszerűtlenebb, mint az ősi rivális India.), az Egyesült Államokban pedig fokozódik az elégedetlenség és bizalmatlanság az iszlámábádi vezetéssel szemben, amely washingtoni érvelés szerint nem tesz elegendő erőfeszítést az al-Kaida és a Talibán harcosainak kézre kerítésére.

Az iszlámábádi vezetés ugyan egyértelműen elkötelezte magát a szélsőséges iszlamista csoportokkal szembeni fellépés mellett, de mind a kormányzat, mind pedig a katonai vezérkar tisztában van azzal, hogy az ehhez szükséges társadalmi támogatás igencsak ambivalens. A washingtoni döntéshozóknak mindeközben a pakisztáni demokrácia támogatásának dilemmájával is szembe kell nézniük. A sors iróniájaként az Egyesült Államok ismételten egy erősen centralizált (diktatórikus) pakisztáni rendszerben érdekelt, amely a meglévő társadalmi elégedetlenség mellett is képes lehet kiszolgálni az amerikai érdekeket a térségben.

Washington az iszlámábádi fellépéssel elégedetlenkedve döntött az unilaterális cselekvés mellett: a törzsi területek folyamatos bombázását követően szeptember elején kommandós egységeket is bevetett az iszlamistákkal szemben. Az ország szuverenitásának megsértésére válaszul a pakisztáni katonai vezetés parancsba adta, hogy ezután a fegyveres erők nyissanak tüzet minden amerikai „szárazföldi és légi határsértőre”. De vajon mindez eredményezheti-e a terrorizmus elleni amerikai-pakisztáni szövetség felbomlását?

Noha az amerikai-pakisztáni viszony kétségkívül feszültebbé vált, de a különleges kapcsolat még mindig fennáll, és aligha valószínű, hogy a közeljövőben komolyabb szakadásra kerül sor a terror-ellenes koalícióban. A felek túlságosan fontosak egymás számára, mintsem hogy felrúgják az együttműködést, még ha annak kellemetlen elemei is vannak. Pakisztán nem tudja önállóan felvenni a harcot a szélsőségesekkel szemben, ehhez mindenképpen szüksége van az amerikai támogatásokra (2001 óta az Egyesült Államoktól közel 12 milliárd dollár értékben kapott segélyt.), bármekkora is legyen az országban tapasztalható Amerika-ellenesség mértéke. Az USA szintén nem nélkülözheti Pakisztánt, amely stratégiai fekvése miatt főszereplője a terrorizmus elleni háborúnak, illetve kaotikus belpolitikai helyzetének és nukleáris fegyverarzenáljának köszönhetően erős bizonytalansági forrás lehet a térségben.

A KASMÍRI KAPCSOLAT: AZ INDIAI-PAKISZTÁNI SZEMBENÁLLÁS

Az iszlamisták erősödése nem csak a pakisztáni belpolitikát és az amerikai-pakisztáni viszonyt terheli, hanem a szomszédos Indiával való kapcsolatokat is érinti. Kasmír hovatartozásának kérdése már több mint hatvan esztendeje rendezetlen teherként van jelen az indiai-pakisztáni viszonyban. A felek ez eddig már három háborút is vívtak a terület megszerzéséért, a szembenállás pedig csak ebben az évben majd 20 esetben hozott határ menti összetűzéseket a kasmíri tűzszüneti vonal mentén. A vita feloldhatatlannak látszik, hiszen a területre mind Új-Delhi, mind pedig Iszlámábád igényt tart. Előbbi kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása miatt, valamint demokratikus és szekuláris rendszerének demonstrálása érdekében, s már csak azért is, mert anno Hari Szing maharadzsa az Indiához csatlakozás mellett döntött. Utóbbi ezzel szemben arra hivatkozik, hogy Brit-India felosztása és függetlenedése felekezeti alapon zajlott, éppen ezért a döntően muzulmán területek Pakisztánt illetnék meg. Az Afganisztán feletti befolyásért folytatott indiai-pakisztáni rivalizálásban pedig különösen felértékelődött a hegyvidéki terület.

A kasmíri-válság feloldására számos diplomáciai kísérlet született már, de mint ahogyan az ENSZ népszavazási kezdeményezése sem realizálódott, úgy futott zátonyra a többi próbálkozás is. A kommunális erőszak veszélye pedig nem hogy csökkent az elmúlt hatvan évben, hanem éppen annyira jellemzője Kasmírnak, mint amennyire az Indiához való csatlakozás idejében volt. Mindezt bizonyítja, hogy az Új-Delhi által igazgatott Kasmírban azt követően, hogy június hónapban kormányzati döntés született egy 92 hektáros terület hindu zarándokok számára történő átadásáról, egyre feszültebbé vált a felekezeti szembenállás. Ennek eredményeként úgy tűnik, hogy a 2004-ben elkezdődött enyhülési folyamat is komolyabb eredmények nélkül zárul majd. India, amely a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt, aligha fog kezdeményezően fellépni, a revizionista álmokat dédelgető Pakisztánnak pedig, még ha szeretné, sincsen valós esélye arra, hogy komolyabb sikert érjen el a túlerőben lévő szomszédjával szemben. A konfliktus napirenden tartása mindazonáltal Pakisztánban egyfelől politikai egységet kovácsolhat, másfelől pedig segíthet megakadályozni a hadsereg további népszerűségvesztését is.

MERRE TOVÁBB PAKISZTÁN?

Pakisztán nehéz helyzetben van tehát, hiszen a hosszú távú stabilitást csak úgy lehet elérni, ha olyan megegyezés születik, amely valamennyi politikai szereplő számára elfogadható. Mindez azonban az érdekek sokfélesége, illetve egymással való versengése miatt aligha képzelhető el. Az ország etnikai és vallási tagoltságát, a társadalom jelenlegi megosztottságát és töredezettségét, valamint a korábbi demokratikus kísérletek sikertelenségét szem előtt tartva nem valószínű, hogy Pakisztánban egyhamar valódi demokratikus rendszerváltásra kerül sor. Helyette minden bizonnyal tovább folytatódik a három hatalmi központ birkózása, az országot egyben tartó hadseregnek pedig továbbra is központi szerepe lesz.

Kibontakozóban egy újabb kasmíri válság?

VAJON LESZ-E ISMÉT HADDELHADD DÉL-ÁZSIÁBAN?

Az Új-Delhi által igazgatott Kasmírban azt követően, hogy június hónapban kormányzati döntés született egy 92 hektáros terület hindu zarándokok számára történő átadásáról, egyre feszültebbé válik a felekezeti szembenállás. A többségében muzulmánok lakta Kasmírban két évtizede nem tapasztalt tiltakozó mozgalom bontakozott ki, amely India számára komoly próbatétel lehet, nevezetesen, hogy vajon képes lesz-e megtartani az ellenőrzést a kasmíri-völgy felett. A kommunális erőszak kiújulása, és a helyi autonómia-törekvésekre adott kemény indiai válasz ráadásul könnyen a régió stabilitásának felborulásához és a konfliktus eszkalálódásához vezethet.

Kasmír hovatartozásának kérdése már több mint hatvan esztendeje rendezetlen teherként van jelen az indiai és pakisztáni viszonyban. A felek ez eddig már három háborút is vívtak a terület megszerzéséért, a szembenállás pedig csak ebben az évben több mint 19 esetben hozott határ menti összetűzéseket a kasmíri tűzszüneti vonal mentén. A kasmíri-válság feloldására számos diplomáciai kísérlet született már, de mint ahogyan az ENSZ népszavazási kezdeményezése sem realizálódott, úgy futott zátonyra a többi próbálkozás is. A jelenlegi feszült helyzetet látva pedig úgy tűnik, hogy a 2004-ben elkezdődött enyhülési folyamat is komolyabb eredmények nélkül zárul majd.

Nem véletlen hogy az 1947-es függetlenedés óta nem sikerült rendezni a vitát, hiszen a területre mind Új-Delhi, mind pedig Iszlámábád igényt tart. Előbbi kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása miatt, valamint demokratikus és szekuláris rendszerének demonstrálása érdekében tart igényt a kasmíri területre. S már csak azért is, mert anno Hari Szing, kasmíri maharadzsa Indiához csatlakozott. Utóbbi ezzel szemben arra hivatkozik, hogy Brit-India felosztása és függetlenedése felekezeti alapon zajlott, éppen ezért a döntően muzulmán területek Pakisztánt illetnék meg. Az Afganisztán feletti befolyásért folytatott indiai-pakisztáni rivalizálásban pedig különösen felértékelődött a hegyvidéki terület.

S noha a konfliktus nagyrészt a két utódállam között zajlik, a kasmíriak többsége azonban az esetleges népszavazáson alighanem a harmadik lehetőséget választaná, vagyis a függetlenséget mind Indiától, mind pedig Pakisztántól. A kasmíri önrendelkezés kérdése már a kezdeti időszakban felmerült, mint kívánatos opció, 1989 óta pedig fegyveres ellenállás is folyik a megszálló erőkkel, elsősorban Indiával szemben. Az emberi jogi visszásságok és a terület kvázi gyarmatosítása állandósította az India-ellenes közhangulatot, amelyet a nyári kormányzati döntés csak tovább erősített. Azt látva ugyanis sokan attól félnek, hogy az izraeli „telepes politika” érvényesül majd Kasmírban is.

India kétségkívül nem mondhat le a kasmíri területekről, mert azzal saját végrendeletét írná alá, túl sok ugyanis a központi kormányzattól elszakadni kívánó egyéb indiai terület. Ahogyan Manmohan Szing kormányfő fogalmazott: „Az eset fenyegetést jelent az ország egységére és integritására egyaránt.” Szuverenitásának védelmezése tekintetében tehát érthető a kemény fellépés (Közel félmillió katonát állomásoztat a térségben!), de mindez könnyen a visszájára is fordulhat, hiszen az erőszakos akciókkal egy olyan generáció születhet meg, amely fogékony a radikális gondolatokra, mindez pedig könnyen újabb erőszakhullámot válthat ki a térségben.

Jelen esetben ráadásul a pakisztáni belpolitikai események sem alakulnak kedvezően. Az iszlamizmus erősödik a törzsi területeken, s mindez Indiában is érezteti a hatását, ezt egyértelműen bizonyították a nyáron elkövetett robbantásos merényletek. Új-Delhi e tekintetben, mint mindig, most is a pakisztáni titkosszolgálatot gyanúsítja. S bár Pakisztánnak valóban fűződik érdeke a feszültség fenntartásához, egyfelől a kiújuló konfliktus politikai egységet kovácsolhat, másfelől pedig indokolhatja a hadsereg vezető pozícióját, valójában azonban Iszlámábádnak mégsem éri meg az Indiával való konfrontáció. A verseny ugyanis aránytalan: India feltörekvő nagyhatalom, Pakisztán pedig bukott állam.

Erősen kérdéses azonban, hogy vajon Pervez Musarraf távozását követően, a pakisztáni átalakulások közepette vajon ki fogja érdemben irányítani a Kasmírral és az indiai-pakisztáni viszonnyal foglalkozó döntéshozatalt. India pediglen parlamenti választásokra készülődik, amely a hindu nacionalisták erejét figyelembe véve nem valószínű, hogy lehetővé teszi a komolyabb engedmények megtételét. Emellett, mint azt az indiai kormányzat terület-átadási döntése kapcsán is láthattuk, a kommunális erőszak veszélye nem hogy csökkent az elmúlt hatvan esztendőben, hanem éppen annyira jellemzője Kasmírnak, mint amennyire az Indiához való csatlakozás idejében volt.

Ha pediglen itt baj van, akkor baj van az egész térségben. Ezt Afganisztán szovjet megszállása során már megtapasztalhattuk. Az, hogy vajon az erőszak ismételten kiújul-e a porózus hegyvidéki határok közepette, elsősorban attól függ, hogy a két regionális hatalom miként reagál az esetre. India, amely a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt, aligha fog kezdeményezően fellépni, a revizionista álmokat dédelgető Pakisztánnak pedig, még ha szeretné is, de nincsen valós esélye arra, hogy komolyabb sikert érjen el szomszédjával szemben. Egy azonban biztos, ha bármelyik fél is erőszakkal igyekszik célját elérni, az mindenképpen a konfliktus eszkalálódásához vezet majd az egész dél-ázsiai térségben.

Vajon borulhat-e a terrorizmus elleni koalíció?

AZ AMERIKAI-PAKISZTÁNI KÉNYSZERHÁZASSÁG JÖVŐJE

Az amerikai kommandós egységek Pakisztán területén végrehajtott akcióját és a hadsereg légierejének ismétlődő támadásait követően elmérgesedni látszik Washington és Iszlámábád viszonya. A katonai vezetés az ország szuverenitásának sorozatos megsértésére válaszul parancsba adta, hogy ezután a fegyveres erők nyissanak tüzet minden amerikai „szárazföldi és légi határsértőre”. De vajon mindez eredményezheti-e a terrorizmus elleni amerikai-pakisztáni szövetség felbomlását?

Az Egyesült Államok és Pakisztán viszonyát mindig a kényszerházasságok jellemezték. Így volt ez a Szovjetunió afganisztáni bevonulásakor, s így van ez most is, amikor Washington a terrorizmus elleni háborúját folytatja Közép-Ázsiában. A pillanatnyi érdekazonosság azonban, mint a múltban, most is számos feszültséggel és problémával terhelt: Pakisztánban növekszik az Amerika-ellenesség (Az USA jelenleg népszerűtlenebb, mint az ősi rivális India.), és emellett egyre jobban terjed az iszlamizmus, az Egyesült Államokban pedig fokozódik az elégedetlenség és a bizalmatlanság az iszlámábádi vezetéssel szemben, amely washingtoni érvelés szerint nem tesz elegendő erőfeszítést az al-Kaida és a Talibán harcosainak kézre kerítésére. A washingtoni döntéshozóknak mindeközben a pakisztáni demokrácia támogatásának dilemmájával is szembe kell nézniük.

A polgári kormányzat klasszikus lázadás elleni taktikája – nevezetesen, hogy csapatokat állomásoztat a kritikus területeken, illetve segélyekkel és tárgyalásokkal igyekszik megnyerni a törzsi vezetőket – nem nyerte el Washington tetszését, amely a sors iróniájaként ismételten egy erősen centralizált (diktatórikus) pakisztáni rendszerben érdekelt, hiszen az a meglévő társadalmi elégedetlenség mellett is képes lehet kiszolgálni az USA térségbeli érdekeit.

Washington az afganisztáni rendteremtést szem előtt tartva döntött a beavatkozás mellett, unilaterális cselekedetével azonban nemcsak Pakisztán szuverenitását sértette meg, hanem az iszlámábádi vezetést is nehéz helyzetbe hozta. Az amerikai katonai intervenciók egyértelművé tették a polgári kormányzat erőtlenségét, de ami még ennél is fontosabb, hogy tovább radikalizálta a már meglévő Amerika-ellenes közhangulatot. Karacsitól Pesavárig egyre többen gondolják úgy, hogy Washington Afganisztán stabilizálásának érdekében destabilizálja Pakisztánt. Emellett sokakban él még annak az emléke is, hogy hogyan s miként fordult el az Egyesült Államok Pakisztántól a hidegháborút követően, majd léptetett életbe szankciókat vele szemben a vitatott atomprogramja miatt. Mindez az Indiával köttetett amerikai nukleáris ügyletek fényében aktualitást is nyerhet.

A jogosulatlan amerikai beavatkozás, amelynek ráadásul majd egy tucat polgári személy is áldozatul esett, nem csak a demokratikusan megválasztott vezetést hozza ellehetetlenített helyzetbe, hanem az amerikai-pakisztáni szembenállás kiéleződésével a radikális csoportok és milíciák ellen folytatott pakisztáni akciók sikerességét is megkérdőjelezheti. A közvélemény pedig adott esetben akár ki is kényszerítheti az eddig követett politika megváltoztatását.

Az iszlámábádi vezetés ugyan egyértelműen elkötelezte magát a szélsőséges iszlamista csoportokkal szembeni fellépés mellett, de mind a kormányzat, mind pedig a katonai vezérkar tisztában van azzal, hogy az ehhez szükséges társadalmi támogatás igencsak ambivalens. Pervez Musarraf pedig nemcsak a diktatórikus uralmával szembeni ellenérzések miatt távozott az elnöki székéből, hanem azért is, mert a pakisztániak többsége úgy tekintett rá, mint az amerikaiak lakájára, aki a közakaratot figyelmen kívül hagyva hajtotta végre a washingtoni utasításokat. Aszif Ali Zardari, az újonnan megválasztott köztársasági elnök sincs jobb helyzetben, hiszen őt is a washingtoni politikával azonosítják. Sokat elmond e tekintetben az, hogy Zardari elnök nem kommentálta a rajtaütéseket, a brit miniszterelnökkel folytatott tárgyalásokon pedig szóba sem hozta az Egyesült Államok illegitim akcióját.

A pakisztáni tűzparancsról szóló bejelentést követően a figyelem egyértelműen az amerikai-pakisztáni kapcsolat konfliktusosságára terelődött. A washingtoni vezetésen belül pedig egyre többen adtak hangot aggodalmuknak, hogy vajon a polgári kormányzat a jövőben képes lesz-e fellépni a vallási szélsőségesekkel szemben, illetve továbbra is megbízható szövetségese marad-e az Egyesült Államok terrorizmus elleni hadjáratának?

Noha az amerikai-pakisztáni viszony feszültebbé vált, de a különleges kapcsolat még mindig fennáll, s aligha valószínű, hogy a közeljövőben komolyabb szakadásra kerül sor a terror-ellenes koalícióban. A felek túlságosan fontosak egymás számára, mintsem hogy felrúgják az együttműködést, még ha annak kellemetlen elemei is vannak. Pakisztán nem tudja önállóan felvenni a harcot a szélsőségesekkel szemben, ehhez mindenképpen szüksége van az amerikai támogatásokra (2001 óta a hadsereg az Egyesült Államoktól közel hat milliárd dollár értékben kapott segélyt.), bármekkora is legyen az országban tapasztalható Amerika-ellenesség mértéke. Az USA szintén nem nélkülözheti Pakisztánt, amely stratégiai fekvése miatt főszereplője a terrorizmus elleni háborúnak, illetve kaotikus belpolitikai helyzetének és nukleáris fegyverarzenáljának köszönhetően erős bizonytalansági forrás a térségben.

Jázd: Homokváros a sivatagban

VÁROS, AHOL A VÍZNEK MÚZEUMA, A TŰZNEK PEDIG TEMPLOMA VAN

Úgy hírlik, hogy az iráni Jázd városa a földkerekség egyik legrégebben lakott települése, s szó mi szó, a szűk utcácskákban, az anyagból és homokból épített házacskák között barangolva valóban úgy érezzük, mintha évszázadokat, sőt inkább évezredeket ugranánk vissza az időben.

A Lut és a Kavir sivatag között, a három és négyezer méteres hegyek lábánál fekvő Jazd a „Selyemút” fontos állomása volt, ahol egykoron (1272-ben) még maga Marco Polo is tiszteletét tette. A város piacait róva pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy Jázd továbbra is fontos kereskedelmi központ, kézműves remekei pedig még mindig méltán híresek messze földön. Így például a selyem, a porcelán és az édesség, amit mindenképpen meg kell említenünk.

A várost földrajzi elhelyezkedése miatt szerencsésen elkerülték a pusztító hódítások és természeti csapások, ennek megfelelően a hagyományos perzsa építészet remekművei szinte érintetlenül maradhattak fenn. Ezek közül az egyik leghíresebb a Péntek Mecset, amely a 14. században épült, ezáltal pedig egyike a legrégebbieknek Iránban. A város szinte semmit sem változott az évszázadok folyamán, a fejlődést csak a villanypóznák jelzik a szűk sikátorok mentén. No meg természetesen az, hogy egyre többen cserélték le kerékpárjukat valamilyen kismotorra. A sivatagi életmódra oly nagyon jellemző vendégszeretet azonban mit sem kopott az évek során.

A vályogházak között labirintusszerűen kacskaringózó utcácskák mindenképpen megkapó látványt nyújtanak. A város igazi csodája azonban a helyiek több ezer éves leleményességében keresendő, amellyel a kietlen és sivár tájból virágzó oázist varázsoltak. Amíg a föld alatti folyók és csatornarendszerek segítségével felvirágoztatták a sivatagot, addig a házak teteje fölé magasodó széltornyokkal („badgír”) és a félgömb alakú tetőszerkezetekkel évezredek óta sikeresen oldják meg a légkondicionálás feladatát ott, ahol a hőmérséklet nyaranta bőven negyven fok felett tanyázik. A víz jelentőségét szimbolizálja, hogy annak tiszteletére külön múzeumot is létrehoztak, ahol a szemlélődők az ősi technológiákkal ismerkedhetnek meg közelebbről.

A sivatagi homokváros az idők során mindvégig mentsvárként szolgált az üldözöttek számára. Így történhetett, hogy az iszlám terjeszkedése elől menekülő zoroaszter hívők oltalomra leltek Jázd falai között. A zoroasztriánus vallás pedig mind a mai napig komoly hídfőállással rendelkezik a városban. A főbb látnivalók közül mindenképpen érdemes megemlíteni a Tűz Templomát, ahol már közel 1500 éve őrzik a házi tűzhely lángját, amely a zoroaszter tanok szerint az igazságnak és a becsületességnek a jelképe. A város határában emelkedő Hallgatás Tornyait szintén látni kell, amelyek egykoron a zoroasztriánus vallás temetkezési helyszíneiül szolgáltak, manapság azonban már egyfajta piknikező helyként és kilátóként funkcionálnak, ahonnan ráláthatunk az egyre jobban terjeszkedő városra.

Jázdban járva van még egy látványosság, amit semmi esetre sem szabad kihagyni: egy ún. „erő házának” („zurkhane”) a meglátogatását. Ez az a hely, amely talán a legszebben példázza azt, hogy miként lehet a testmozgást, a költészetet, és a vallást összeegyeztetni egymással. Az „erő házában” ugyanis egyfelől valóban komoly testépítés, a férfierő összemérése, birkózás és zsonglőrködés folyik, miközben másfelől az edzést mélységesen áthatja a vallásos szertartásosság is. A gyakorlás például mindig imával kezdődik. A testmozgáshoz zenei aláfestést pedig egy, a háttérben ülő férfi szolgáltat, aki dobolás mellett verseket énekel Firdauszi híres költeményéből, a Királyok Könyvéből.

Ahogyan egy Iránban sokat látott barátom fogalmazott, ez a város tulajdonképpen nem más, mint „Irán esszenciája”, amit mindenképpen látni kell, ha az országban járunk. S nem csak pár rohanós napig…

HASZNOS INFORMÁCIÓ

Iránba a legolcsóbban a Gulf Air vagy az Austrian Airlines járatával utazhatunk el (130-150 ezer forintért). Teheránból repülővel vagy busszal juthatunk el Jázdba. Előbbi esetben számos belföldi légitársaság közül választhatunk, a jegyár a szezontól és a társaságtól függően 100-150 dollár között alakulhat, míg utóbbi, a távolsági busz lényegesen olcsóbb (5-10 dollár), s szinte valamennyi nagyobb iráni városból indul. Jázdban számos szállás közül választhatunk, de itt messze nincsen már akkora választék, mint mondjuk Shirázban vagy Iszfahánban. 5-20 dollárért már kellemes szobát találhatunk. A város nem túl nagy, alig lakják félmillióan, ennek megfelelően a tömegközlekedés hagy némi kívánni valót maga után, de gyalogszerrel szinte minden megközelíthető, csak arra ügyeljünk, hogy aztán hazataláljunk az utcák labirintusában.

Vajon ki nyert a grúz konfliktuson?

MINDEZ MIÉRT LEHET FONTOS AZ AMERIKAI-IRÁNI RELÁCIÓBAN?

Az elmúlt hónap orosz-grúz konfliktusa többről szól, mint egyszerűen az elszakadni vágyó területek kálváriájáról. Oroszország birodalmi ambíciói éledtek újjá, Moszkva Nyugattal való kapcsolatában pedig egyfajta elhidegülés következett be. Mindez rövidtávon kétségkívül kedvező lehet, a nukleáris programja kapcsán szorult helyzetbe került Irán számára, de hosszútávon korántsem biztos, hogy az orosz-barátság kifizetődő lesz Teherán számára.

A grúziai beavatkozást követően megromló amerikai-orosz viszonyt tekintve sokakban felmerült a gondolat, hogy ezt követően aligha sikerülhet majd az ENSZ keretein belül megoldást találni az iráni nukleáris engedetlenségre. Valójában azonban Moszkva Irán-politikája csöppet sem változott az elmúlt évekhez képest, hiszen továbbra is támogatja azokat a törekvéseket, amelyek arra irányulnak, hogy megakadályozzák Teherán atomfegyverekhez történő hozzájutását. Mindeközben igyekszik gondosan ügyelni arra, hogy ne az amerikaiak számára kedvezően alakuljanak az iráni események.

A folyamatosság oka elsősorban az, hogy mind Oroszország, mind pedig Irán elégedett a jelenlegi helyzettel: az erősödő, ámbár szimbolikus ENSZ határozatok elfogadásával. Moszkva úgy gondolja, hogy amíg a diplomáciai huzavona folytatódik, addig Washington nincsen olyan pozícióban, hogy újabb háborút kezdeményezzen a Közel-Keleten – amely konfliktus minden bizonnyal destabilizálná Oroszország peremvidékét. Teheránnak pedig a magas olajárak és a keleti feltörekvő hatalmak energiaszükséglete mellett aligha jelenthet komolyabb fejfájást az újabb szankciók elfogadása.

Oroszország ellentmondásos politikát folytat: egyrészről megszavazza az Iránnal szembeni nemzetközi szankciókat, másrészt azonban technikai támogatást nyújt a polgári célú nukleáris fejlesztésekhez. Moszkva számára ugyanis a jelenlegi amerikai-iráni szembenállás több szempontból is kedvező. A konfliktus egyfelől az olajárak emelkedését eredményezi, másfelől pedig elérhetetlenné is teszi Európa számára a hatalmas iráni földgáz tartalékokat, ezáltal erősítve a kontinens Moszkvától való energia-függőségét. Oroszország ráadásul Irán „Kelet felé fordulásából” is sokat profitálhat.

Grúzia konfliktusa Oroszországgal kétségkívül kedvezően hat az Iszlám Köztársaságra, mivel az orosz intervenciónak köszönhetően, ha ideiglenesen is, de elterelődik a figyelem a vitatott atomprogramról, a „legfőbb gonosz” szerepét pedig ezt követően már Moszkva tölti be. S valóban, az amerikai-orosz kapcsolatok elhidegülésével csökkenhet Irán háborús fenyegetettsége is. A grúz esetet felhasználva ráadásul Teherán azt az üzenetet kommunikálhatja a Perzsa-öböl államai felé, hogy gyermeteg hiba elfogadni az Egyesült Államok által kínált támogatását és védelmét. (Mindez egy olyan régióban, ahol az USA-ra, mint megbízhatatlan szereplőre tekintenek, komoly visszhangra tehet szert!)

Irán számára a grúziai konfliktus nyilvánvalóan számos előnnyel szolgál, mindazonáltal komoly veszélyeket is rejt magában. Az orosz birodalmi terjeszkedés kiújulásának eredményeként az eddig szunnyadó konfliktusok könnyen kiéleződhetnek Moszkva és Teherán között. Így például a földgáz-mezőket rejtő Kaszpi-tenger státuszáról, illetve felosztásáról szóló vita, valamint a csővezeték-játszma, amelyben a felek egymással versengenek az energiahordozók szállításából adódó haszonért. Ráadásul Perzsia a kaukázusi és közép-ázsiai orosz terjeszkedés során már sokszor érezhette az orosz medve leheletét, majd a SZU több ízben is kísérletet tett egy Perzsa Szocialista Köztársaság létrehozására.

Az elmúlt húsz esztendőben Moszkva és Teherán kapcsolata egyre kooperatívabbá vált. Az Iszlám Köztársaság páriaként igyekszik minél több barátra szert tenni, nincs ez másként Oroszország esetében sem. Az orosz befolyási zóna növekedése azonban nemcsak Washingtonban adhat okot aggodalmakra, hanem magában Iránban is. A jelenlegi orosz magatartást szemlélve pedig felmerülhet a kérdés, hogy vajon Oroszország ugyanilyen agresszíven és könyörtelenül lép majd fel Iránnal szemben is, ha annak nukleáris programja a kelleténél gyorsabban és sikeresebben előrehaladva netán komolyan veszélyezteti majd az orosz külpolitikai érdekeket? S vajon ez esetben ki lesz az, aki Teherán segítségére siethet?

Úgy tűnik, hogy a 19. századot követően egy újabb „Nagy Játszma” kezdődik Közép-Ázsiában, amelynek csupán csak a főszereplői változtak meg. Az orosz-amerikai versengés alighanem, mint egykoron a brit birodalom és a cári Oroszország közötti rivalizálás, hosszú konfrontációt eredményez, amelyben nem valószínű, hogy egykönnyen megoldás születik majd. A realizmus ugyanakkor könnyen arra ösztönözheti az amerikai vezetést, hogy javítsa kapcsolatait az Oroszország peremvidékén helyet foglaló államokkal, attól függetlenül, hogy azok ideológiája és politikai berendezkedése összhangban van-e az amerikai demokratikus ideálokkal, avagy nem.

Az Oroszország és Grúzia közötti konfliktus tehát hosszútávon akár komolyabb átrendeződést is elindíthat a térségben, adott esetben pedig hozzájárulhat az amerikai-iráni viszony normalizálódásához is. Az Egyesült Államoknak az orosz elutasítás és a nemzetközi szervezetek tehetetlensége folytán amúgy sincsen más lehetősége az iráni nukleáris válság feloldására, mint közvetlen tárgyalásokat kezdeményezni a teheráni vezetéssel. A regionális ambíciókkal bíró Iránnal kétségkívül nehéz lesz Washingtonnak megegyezni, de mindez korántsem tűnik lehetetlennek, hiszen Teherán racionális szereplő, s nincsen más célja, mintsem saját biztonságának garantálása.