Kibontakozóban egy újabb kasmíri válság?

VAJON LESZ-E ISMÉT HADDELHADD DÉL-ÁZSIÁBAN?

Az Új-Delhi által igazgatott Kasmírban azt követően, hogy június hónapban kormányzati döntés született egy 92 hektáros terület hindu zarándokok számára történő átadásáról, egyre feszültebbé válik a felekezeti szembenállás. A többségében muzulmánok lakta Kasmírban két évtizede nem tapasztalt tiltakozó mozgalom bontakozott ki, amely India számára komoly próbatétel lehet, nevezetesen, hogy vajon képes lesz-e megtartani az ellenőrzést a kasmíri-völgy felett. A kommunális erőszak kiújulása, és a helyi autonómia-törekvésekre adott kemény indiai válasz ráadásul könnyen a régió stabilitásának felborulásához és a konfliktus eszkalálódásához vezethet.

Kasmír hovatartozásának kérdése már több mint hatvan esztendeje rendezetlen teherként van jelen az indiai és pakisztáni viszonyban. A felek ez eddig már három háborút is vívtak a terület megszerzéséért, a szembenállás pedig csak ebben az évben több mint 19 esetben hozott határ menti összetűzéseket a kasmíri tűzszüneti vonal mentén. A kasmíri-válság feloldására számos diplomáciai kísérlet született már, de mint ahogyan az ENSZ népszavazási kezdeményezése sem realizálódott, úgy futott zátonyra a többi próbálkozás is. A jelenlegi feszült helyzetet látva pedig úgy tűnik, hogy a 2004-ben elkezdődött enyhülési folyamat is komolyabb eredmények nélkül zárul majd.

Nem véletlen hogy az 1947-es függetlenedés óta nem sikerült rendezni a vitát, hiszen a területre mind Új-Delhi, mind pedig Iszlámábád igényt tart. Előbbi kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása miatt, valamint demokratikus és szekuláris rendszerének demonstrálása érdekében tart igényt a kasmíri területre. S már csak azért is, mert anno Hari Szing, kasmíri maharadzsa Indiához csatlakozott. Utóbbi ezzel szemben arra hivatkozik, hogy Brit-India felosztása és függetlenedése felekezeti alapon zajlott, éppen ezért a döntően muzulmán területek Pakisztánt illetnék meg. Az Afganisztán feletti befolyásért folytatott indiai-pakisztáni rivalizálásban pedig különösen felértékelődött a hegyvidéki terület.

S noha a konfliktus nagyrészt a két utódállam között zajlik, a kasmíriak többsége azonban az esetleges népszavazáson alighanem a harmadik lehetőséget választaná, vagyis a függetlenséget mind Indiától, mind pedig Pakisztántól. A kasmíri önrendelkezés kérdése már a kezdeti időszakban felmerült, mint kívánatos opció, 1989 óta pedig fegyveres ellenállás is folyik a megszálló erőkkel, elsősorban Indiával szemben. Az emberi jogi visszásságok és a terület kvázi gyarmatosítása állandósította az India-ellenes közhangulatot, amelyet a nyári kormányzati döntés csak tovább erősített. Azt látva ugyanis sokan attól félnek, hogy az izraeli „telepes politika” érvényesül majd Kasmírban is.

India kétségkívül nem mondhat le a kasmíri területekről, mert azzal saját végrendeletét írná alá, túl sok ugyanis a központi kormányzattól elszakadni kívánó egyéb indiai terület. Ahogyan Manmohan Szing kormányfő fogalmazott: „Az eset fenyegetést jelent az ország egységére és integritására egyaránt.” Szuverenitásának védelmezése tekintetében tehát érthető a kemény fellépés (Közel félmillió katonát állomásoztat a térségben!), de mindez könnyen a visszájára is fordulhat, hiszen az erőszakos akciókkal egy olyan generáció születhet meg, amely fogékony a radikális gondolatokra, mindez pedig könnyen újabb erőszakhullámot válthat ki a térségben.

Jelen esetben ráadásul a pakisztáni belpolitikai események sem alakulnak kedvezően. Az iszlamizmus erősödik a törzsi területeken, s mindez Indiában is érezteti a hatását, ezt egyértelműen bizonyították a nyáron elkövetett robbantásos merényletek. Új-Delhi e tekintetben, mint mindig, most is a pakisztáni titkosszolgálatot gyanúsítja. S bár Pakisztánnak valóban fűződik érdeke a feszültség fenntartásához, egyfelől a kiújuló konfliktus politikai egységet kovácsolhat, másfelől pedig indokolhatja a hadsereg vezető pozícióját, valójában azonban Iszlámábádnak mégsem éri meg az Indiával való konfrontáció. A verseny ugyanis aránytalan: India feltörekvő nagyhatalom, Pakisztán pedig bukott állam.

Erősen kérdéses azonban, hogy vajon Pervez Musarraf távozását követően, a pakisztáni átalakulások közepette vajon ki fogja érdemben irányítani a Kasmírral és az indiai-pakisztáni viszonnyal foglalkozó döntéshozatalt. India pediglen parlamenti választásokra készülődik, amely a hindu nacionalisták erejét figyelembe véve nem valószínű, hogy lehetővé teszi a komolyabb engedmények megtételét. Emellett, mint azt az indiai kormányzat terület-átadási döntése kapcsán is láthattuk, a kommunális erőszak veszélye nem hogy csökkent az elmúlt hatvan esztendőben, hanem éppen annyira jellemzője Kasmírnak, mint amennyire az Indiához való csatlakozás idejében volt.

Ha pediglen itt baj van, akkor baj van az egész térségben. Ezt Afganisztán szovjet megszállása során már megtapasztalhattuk. Az, hogy vajon az erőszak ismételten kiújul-e a porózus hegyvidéki határok közepette, elsősorban attól függ, hogy a két regionális hatalom miként reagál az esetre. India, amely a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt, aligha fog kezdeményezően fellépni, a revizionista álmokat dédelgető Pakisztánnak pedig, még ha szeretné is, de nincsen valós esélye arra, hogy komolyabb sikert érjen el szomszédjával szemben. Egy azonban biztos, ha bármelyik fél is erőszakkal igyekszik célját elérni, az mindenképpen a konfliktus eszkalálódásához vezet majd az egész dél-ázsiai térségben.