Pakisztán bizonytalan jövője

POLGÁRI DEMOKRÁCIA VAGY KATONAI DIKTATÚRA?

Pakisztánra zord idők járnak: a régóta fennálló etnikai törésvonalak és államszervezési problémák mellett egyre fokozódó belpolitikai káosszal, erősödő iszlamista fenyegetéssel, növekvő gazdasági válsággal, valamint az amerikai kapcsolatrendszer súlyosbodó problémájával kell szembenéznie az iszlámábádi vezetésnek. De vajon képes lesz-e rá, vagy az ország véglegesen a „bukott államok” közé kerül majd?

A DEMOKRATÁK, AZ ISZLAMISTÁK, ÉS A KATONÁK BIRKÓZÁSA

Pakisztán a megalakulása óta eltelt hat évtizedben folyamatosan a demokratikus kormányzás (27 év) és a katonai diktatúra (33 év) között ingadozott. Az elmúlt évben, az alkotmánybírák felmentésével, az arra adott társadalmi reakcióval, majd a parlamenti választások megtartásával, végül pedig a diktátor-elnök Pervez Musarraf távozásával úgy néz ki, hogy az ország most ismételten egy demokratikusabb korszakát éli, de a tényleges demokrácia megvalósulása még mindig igencsak hiú ábrándnak tűnik. A pakisztáni államberendezkedést még mindig az alapvető gyengeség jellemzi. Az etnikailag és vallásilag tagolt államban egymást követik a különféle erőszakos cselekmények, a három főbb politikai erő, a katonák, az iszlamisták és a demokraták pedig még mindig komoly csatározásokat folytatnak a hatalomért.

Hatvanegy év távlatából is eldöntetlen még a kérdés, hogy milyen identitás jellemezze Pakisztánt: egy liberális demokrata, avagy egy mélységesen iszlamista? Mindez elsősorban abból ered, hogy az ország az iszlám mérsékeltebb és konzervatívabb irányzatának találkozáspontján fekszik, valamint hogy anno felekezeti alapon került sor az államalapításra, miközben a politikai intézményrendszer kiépítése során bizonyos liberális alapelveket is igyekeztek beemelni. A két világnézet birkózásából az idők folyamán a katonaság profitált a legjobban, amely mindkét oldalon megvetette a lábát, és igyekezett egyensúlyt teremteni a versengő felek között, közben pedig domináns pozíciót harcolt ki magának a hatalmi felépítményben. A terrorizmus elleni háborúban való részvétel, valamint az országot fenyegető törzsi villongás és etnikai szeparatizmus ráadásul továbbra is döntő szerepet juttat a pakisztáni fegyveres erőknek.

MUSARRAF UTÁN: GYENGE POLGÁRI KORMÁNYZAT

A kvázi felülről végrehajtott demokratizálásnak kétségkívül vannak kézzel fogható nyomai, a polgári kormányzat azonban korántsem tűnik stabilnak, a történelmi tapasztalatokat számba véve pedig nem lehet sok bizodalmunk a demokratikus hatalomgyakorlás intézményesülésében. Ironikus módon a „tiszták országában” a demokratikusan megválasztott elnökök uralmának szinte majd minden esetben korrupciós ügy vetett véget. Az újonnan megválasztott köztársasági elnök, Aszif Ali Zardari gúnyneve, („Mr. Tíz százalék”) e tekintetben szintén nem kecsegtet sok jóval. Az új elnök azonban több szempontból is erős pozícióban van: egyrészről, mert a Musarraf korszakból egy igencsak kiterjedt hatáskört örökölt meg, másrészről pedig, mert valós politikai legitimációval és széles társadalmi támogatással bír. Szüksége is van minderre ahhoz, hogy kezelni tudja a Pakisztán előtt tornyosuló problémákat, a kérdés csak az, hogy vajon sikerülhet-e?

Noha az elnöki pozíció megkaparintása komoly hatásköröket juttatott a demokratikus erők kezébe, de míg Pervez Musarraf távozásának kikényszerítésében egyetértés volt a politikai erők között, addig a hogyan tovább kérdése már megosztja a Musarraf-ellenes szövetség tagjait. Az ellentétek miatt Navaz Sarif és pártja már ki is lépett a koalícióból, ami egyértelműen bizonyítja, komoly hatalmi rivalizálás van az ún. demokratikus táboron belül. A két politikus által irányított párt – Pakisztáni Néppárt (Zardari) és a Pakisztáni Muzulmán Liga (Sarif) –számos kérdésben ellentétes álláspontot képvisel, így például eltérően vélekednek az elnöki hatalom nagyságáról, az alkotmánybírák újbóli kinevezésének mikéntjéről, valamint alkotmányos jogkörükről, továbbá Musarraf ex-elnök felelősségre vonásáról és a hadsereg politikában betöltött szerepéről. Az egyéni sérelmek, a személyi rivalizálások, valamint az ideológiai ellentétek pedig további nehézségek elé állítják a pakisztáni demokratikus kormányzatot.

PAKISZTÁN A GAZDASÁGI CSŐD SZÉLÉN

Hatvanegy esztendővel a függetlenség elnyerése után szembetűnő a különbség a két egykori gyarmat, India és Pakisztán között. Míg előbbi a világgazdaság egyre fontosabb szereplőjévé válik, s elképesztő gazdasági fellendülést mutat, addig utóbbi nem tudott kitörni az elmaradottságból, s egyre inkább a gazdasági csőd felé sodródik. A nemzeti valuta történelmi mélyponton van a dollárhoz képest, az elmúlt időszak költekezéseinek és költségvetési hiányának köszönhetően pedig az infláció is az egekbe szökött (megközelítőleg 25 százalék). Az ország exportbevételei jelentősen csökkentek, a politikai helyzet bizonytalanságát követően ráadásul már a külföldi befektetők is megkezdték a tőkekivonást (június óta megközelítőleg 250 millió dollár értékben).

A nemzetközi folyamatok sem alakulnak kedvezően, az élelmiszerek és az energiahordozók árának emelkedése komoly fejfájást okoz a pakisztáni vezetésnek, hiszen az állami támogatások rendszere tovább már nem bővíthető. Március hónap óta például vagy tucatszor emelték a benzin árát, év végére pedig szeretnék a szubvenció mértékét tovább csökkenteni. Mindez elképesztően nehéz helyzet elé állítja az újonnan megválasztott köztársasági elnököt, akinek hatalmon maradása többek között éppen attól függ, hogy vajon képes lesz-e pakisztániak millióinak mindennapi megélhetését biztosítani. Amennyiben a stabilizációs programot sikerül kidolgozni, illetve alkalmazni, s ehhez a finanszírozást is biztosítani, úgy Pakisztán kimászhat a slamasztikából. Kétségkívül nehéz feladat lesz, de nem kivitelezhetetlen. Persze kérdéses, hogy vajon mit szól a gazdasági reformokhoz a hadsereg, amely maga is számos üzleti érdekeltséggel és piaci pozícióval rendelkezik.

KONTROLLÁLHATATLAN TÖRZSI TERÜLETEK ÉS ISZLAMISTA FENYEGETÉS

A belpolitikai káosz és gazdasági csőd mellett az iszlamizmus térnyerése veszélyezteti leginkább az újonnan formálódó demokratikus rendszert. Erősen kérdéses ugyanis, hogy Aszif Zardari köztársasági elnök mennyire lesz képes a központilag irányított törzsi területek komplex problematikáját kezelni. Az erős elnöki jogkör mit sem számít, hiszen az Afganisztánnal határos területeket valójában Iszlámábád csak névlegesen tartja ellenőrzése alatt, ahol a hatalom a különféle hadurak és törzsi vezetők kezében összpontosul, és amely valóságos menedéket nyújt a tálib harcosoknak, illetve az egyéb fegyveres csoportoknak.

A velük szembeni fellépés több szempontból is nehézkes: egyrészt, mert nem létezik közös cselekvési program, illetve a hadsereg kettős taktikát alkalmaz, egyszerre igyekszik fellépni az iszlamistákkal szemben, miközben egyes csoportokkal titokban továbbra is együttműködik, másrészt pediglen azért, mert a központi kormányzat továbbra sem képes ellátni a közoktatási és közegészségügyi feladatokat, amelyeket így az iszlamista csoportok oldanak meg, ezáltal pedig komoly társadalmi támogatottságot élveznek, nem is beszélve arról, hogy a vallási iskolákban (az ún. medresszékben) újabb és újabb radikális ideológiákat követő generációkat nevelnek ki.

A szélsőséges iszlám terjedése, Pakisztán „talibanizációja” már régóta fenyegetésként jelentkezik. A folyamat a szovjetek afganisztáni bevonulásával és Zia ul-Hak tábornok tudatos iszlamizációs politikájával kezdődött, az Egyesült Államokkal kötettett terror-ellenes szövetségnek köszönhetően azonban az iszlamisták még befolyásosabbá váltak az országban, amit az iszlámábádi vörös mecset tavaly nyári elfoglalása is egyértelműen bizonyított. Pakisztán paradox módon egyszerre résztvevője a terrorizmus elleni hadjáratnak, miközben egyre inkább áldozatává is válik a terrorista csoportok ténykedésének.

AZ AMERIKAI-PAKISZTÁNI KÉNYSZERHÁZASSÁG

Az Egyesült Államok és Pakisztán viszonyát mindig a kényszerházasságok jellemezték. Így volt ez a Szovjetunió afganisztáni bevonulásakor, s így van ez most is, amikor Washington a terrorizmus elleni háborúját folytatja Közép-Ázsiában. A pillanatnyi érdekazonosság azonban, mint a múltban, most is számos feszültséggel és problémával terhelt: Pakisztánban növekszik az Amerika-ellenesség (Az USA jelenleg népszerűtlenebb, mint az ősi rivális India.), az Egyesült Államokban pedig fokozódik az elégedetlenség és bizalmatlanság az iszlámábádi vezetéssel szemben, amely washingtoni érvelés szerint nem tesz elegendő erőfeszítést az al-Kaida és a Talibán harcosainak kézre kerítésére.

Az iszlámábádi vezetés ugyan egyértelműen elkötelezte magát a szélsőséges iszlamista csoportokkal szembeni fellépés mellett, de mind a kormányzat, mind pedig a katonai vezérkar tisztában van azzal, hogy az ehhez szükséges társadalmi támogatás igencsak ambivalens. A washingtoni döntéshozóknak mindeközben a pakisztáni demokrácia támogatásának dilemmájával is szembe kell nézniük. A sors iróniájaként az Egyesült Államok ismételten egy erősen centralizált (diktatórikus) pakisztáni rendszerben érdekelt, amely a meglévő társadalmi elégedetlenség mellett is képes lehet kiszolgálni az amerikai érdekeket a térségben.

Washington az iszlámábádi fellépéssel elégedetlenkedve döntött az unilaterális cselekvés mellett: a törzsi területek folyamatos bombázását követően szeptember elején kommandós egységeket is bevetett az iszlamistákkal szemben. Az ország szuverenitásának megsértésére válaszul a pakisztáni katonai vezetés parancsba adta, hogy ezután a fegyveres erők nyissanak tüzet minden amerikai „szárazföldi és légi határsértőre”. De vajon mindez eredményezheti-e a terrorizmus elleni amerikai-pakisztáni szövetség felbomlását?

Noha az amerikai-pakisztáni viszony kétségkívül feszültebbé vált, de a különleges kapcsolat még mindig fennáll, és aligha valószínű, hogy a közeljövőben komolyabb szakadásra kerül sor a terror-ellenes koalícióban. A felek túlságosan fontosak egymás számára, mintsem hogy felrúgják az együttműködést, még ha annak kellemetlen elemei is vannak. Pakisztán nem tudja önállóan felvenni a harcot a szélsőségesekkel szemben, ehhez mindenképpen szüksége van az amerikai támogatásokra (2001 óta az Egyesült Államoktól közel 12 milliárd dollár értékben kapott segélyt.), bármekkora is legyen az országban tapasztalható Amerika-ellenesség mértéke. Az USA szintén nem nélkülözheti Pakisztánt, amely stratégiai fekvése miatt főszereplője a terrorizmus elleni háborúnak, illetve kaotikus belpolitikai helyzetének és nukleáris fegyverarzenáljának köszönhetően erős bizonytalansági forrás lehet a térségben.

A KASMÍRI KAPCSOLAT: AZ INDIAI-PAKISZTÁNI SZEMBENÁLLÁS

Az iszlamisták erősödése nem csak a pakisztáni belpolitikát és az amerikai-pakisztáni viszonyt terheli, hanem a szomszédos Indiával való kapcsolatokat is érinti. Kasmír hovatartozásának kérdése már több mint hatvan esztendeje rendezetlen teherként van jelen az indiai-pakisztáni viszonyban. A felek ez eddig már három háborút is vívtak a terület megszerzéséért, a szembenállás pedig csak ebben az évben majd 20 esetben hozott határ menti összetűzéseket a kasmíri tűzszüneti vonal mentén. A vita feloldhatatlannak látszik, hiszen a területre mind Új-Delhi, mind pedig Iszlámábád igényt tart. Előbbi kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása miatt, valamint demokratikus és szekuláris rendszerének demonstrálása érdekében, s már csak azért is, mert anno Hari Szing maharadzsa az Indiához csatlakozás mellett döntött. Utóbbi ezzel szemben arra hivatkozik, hogy Brit-India felosztása és függetlenedése felekezeti alapon zajlott, éppen ezért a döntően muzulmán területek Pakisztánt illetnék meg. Az Afganisztán feletti befolyásért folytatott indiai-pakisztáni rivalizálásban pedig különösen felértékelődött a hegyvidéki terület.

A kasmíri-válság feloldására számos diplomáciai kísérlet született már, de mint ahogyan az ENSZ népszavazási kezdeményezése sem realizálódott, úgy futott zátonyra a többi próbálkozás is. A kommunális erőszak veszélye pedig nem hogy csökkent az elmúlt hatvan évben, hanem éppen annyira jellemzője Kasmírnak, mint amennyire az Indiához való csatlakozás idejében volt. Mindezt bizonyítja, hogy az Új-Delhi által igazgatott Kasmírban azt követően, hogy június hónapban kormányzati döntés született egy 92 hektáros terület hindu zarándokok számára történő átadásáról, egyre feszültebbé vált a felekezeti szembenállás. Ennek eredményeként úgy tűnik, hogy a 2004-ben elkezdődött enyhülési folyamat is komolyabb eredmények nélkül zárul majd. India, amely a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt, aligha fog kezdeményezően fellépni, a revizionista álmokat dédelgető Pakisztánnak pedig, még ha szeretné, sincsen valós esélye arra, hogy komolyabb sikert érjen el a túlerőben lévő szomszédjával szemben. A konfliktus napirenden tartása mindazonáltal Pakisztánban egyfelől politikai egységet kovácsolhat, másfelől pedig segíthet megakadályozni a hadsereg további népszerűségvesztését is.

MERRE TOVÁBB PAKISZTÁN?

Pakisztán nehéz helyzetben van tehát, hiszen a hosszú távú stabilitást csak úgy lehet elérni, ha olyan megegyezés születik, amely valamennyi politikai szereplő számára elfogadható. Mindez azonban az érdekek sokfélesége, illetve egymással való versengése miatt aligha képzelhető el. Az ország etnikai és vallási tagoltságát, a társadalom jelenlegi megosztottságát és töredezettségét, valamint a korábbi demokratikus kísérletek sikertelenségét szem előtt tartva nem valószínű, hogy Pakisztánban egyhamar valódi demokratikus rendszerváltásra kerül sor. Helyette minden bizonnyal tovább folytatódik a három hatalmi központ birkózása, az országot egyben tartó hadseregnek pedig továbbra is központi szerepe lesz.