Vajon ki nyert a grúz konfliktuson?

MINDEZ MIÉRT LEHET FONTOS AZ AMERIKAI-IRÁNI RELÁCIÓBAN?

Az elmúlt hónap orosz-grúz konfliktusa többről szól, mint egyszerűen az elszakadni vágyó területek kálváriájáról. Oroszország birodalmi ambíciói éledtek újjá, Moszkva Nyugattal való kapcsolatában pedig egyfajta elhidegülés következett be. Mindez rövidtávon kétségkívül kedvező lehet, a nukleáris programja kapcsán szorult helyzetbe került Irán számára, de hosszútávon korántsem biztos, hogy az orosz-barátság kifizetődő lesz Teherán számára.

A grúziai beavatkozást követően megromló amerikai-orosz viszonyt tekintve sokakban felmerült a gondolat, hogy ezt követően aligha sikerülhet majd az ENSZ keretein belül megoldást találni az iráni nukleáris engedetlenségre. Valójában azonban Moszkva Irán-politikája csöppet sem változott az elmúlt évekhez képest, hiszen továbbra is támogatja azokat a törekvéseket, amelyek arra irányulnak, hogy megakadályozzák Teherán atomfegyverekhez történő hozzájutását. Mindeközben igyekszik gondosan ügyelni arra, hogy ne az amerikaiak számára kedvezően alakuljanak az iráni események.

A folyamatosság oka elsősorban az, hogy mind Oroszország, mind pedig Irán elégedett a jelenlegi helyzettel: az erősödő, ámbár szimbolikus ENSZ határozatok elfogadásával. Moszkva úgy gondolja, hogy amíg a diplomáciai huzavona folytatódik, addig Washington nincsen olyan pozícióban, hogy újabb háborút kezdeményezzen a Közel-Keleten – amely konfliktus minden bizonnyal destabilizálná Oroszország peremvidékét. Teheránnak pedig a magas olajárak és a keleti feltörekvő hatalmak energiaszükséglete mellett aligha jelenthet komolyabb fejfájást az újabb szankciók elfogadása.

Oroszország ellentmondásos politikát folytat: egyrészről megszavazza az Iránnal szembeni nemzetközi szankciókat, másrészt azonban technikai támogatást nyújt a polgári célú nukleáris fejlesztésekhez. Moszkva számára ugyanis a jelenlegi amerikai-iráni szembenállás több szempontból is kedvező. A konfliktus egyfelől az olajárak emelkedését eredményezi, másfelől pedig elérhetetlenné is teszi Európa számára a hatalmas iráni földgáz tartalékokat, ezáltal erősítve a kontinens Moszkvától való energia-függőségét. Oroszország ráadásul Irán „Kelet felé fordulásából” is sokat profitálhat.

Grúzia konfliktusa Oroszországgal kétségkívül kedvezően hat az Iszlám Köztársaságra, mivel az orosz intervenciónak köszönhetően, ha ideiglenesen is, de elterelődik a figyelem a vitatott atomprogramról, a „legfőbb gonosz” szerepét pedig ezt követően már Moszkva tölti be. S valóban, az amerikai-orosz kapcsolatok elhidegülésével csökkenhet Irán háborús fenyegetettsége is. A grúz esetet felhasználva ráadásul Teherán azt az üzenetet kommunikálhatja a Perzsa-öböl államai felé, hogy gyermeteg hiba elfogadni az Egyesült Államok által kínált támogatását és védelmét. (Mindez egy olyan régióban, ahol az USA-ra, mint megbízhatatlan szereplőre tekintenek, komoly visszhangra tehet szert!)

Irán számára a grúziai konfliktus nyilvánvalóan számos előnnyel szolgál, mindazonáltal komoly veszélyeket is rejt magában. Az orosz birodalmi terjeszkedés kiújulásának eredményeként az eddig szunnyadó konfliktusok könnyen kiéleződhetnek Moszkva és Teherán között. Így például a földgáz-mezőket rejtő Kaszpi-tenger státuszáról, illetve felosztásáról szóló vita, valamint a csővezeték-játszma, amelyben a felek egymással versengenek az energiahordozók szállításából adódó haszonért. Ráadásul Perzsia a kaukázusi és közép-ázsiai orosz terjeszkedés során már sokszor érezhette az orosz medve leheletét, majd a SZU több ízben is kísérletet tett egy Perzsa Szocialista Köztársaság létrehozására.

Az elmúlt húsz esztendőben Moszkva és Teherán kapcsolata egyre kooperatívabbá vált. Az Iszlám Köztársaság páriaként igyekszik minél több barátra szert tenni, nincs ez másként Oroszország esetében sem. Az orosz befolyási zóna növekedése azonban nemcsak Washingtonban adhat okot aggodalmakra, hanem magában Iránban is. A jelenlegi orosz magatartást szemlélve pedig felmerülhet a kérdés, hogy vajon Oroszország ugyanilyen agresszíven és könyörtelenül lép majd fel Iránnal szemben is, ha annak nukleáris programja a kelleténél gyorsabban és sikeresebben előrehaladva netán komolyan veszélyezteti majd az orosz külpolitikai érdekeket? S vajon ez esetben ki lesz az, aki Teherán segítségére siethet?

Úgy tűnik, hogy a 19. századot követően egy újabb „Nagy Játszma” kezdődik Közép-Ázsiában, amelynek csupán csak a főszereplői változtak meg. Az orosz-amerikai versengés alighanem, mint egykoron a brit birodalom és a cári Oroszország közötti rivalizálás, hosszú konfrontációt eredményez, amelyben nem valószínű, hogy egykönnyen megoldás születik majd. A realizmus ugyanakkor könnyen arra ösztönözheti az amerikai vezetést, hogy javítsa kapcsolatait az Oroszország peremvidékén helyet foglaló államokkal, attól függetlenül, hogy azok ideológiája és politikai berendezkedése összhangban van-e az amerikai demokratikus ideálokkal, avagy nem.

Az Oroszország és Grúzia közötti konfliktus tehát hosszútávon akár komolyabb átrendeződést is elindíthat a térségben, adott esetben pedig hozzájárulhat az amerikai-iráni viszony normalizálódásához is. Az Egyesült Államoknak az orosz elutasítás és a nemzetközi szervezetek tehetetlensége folytán amúgy sincsen más lehetősége az iráni nukleáris válság feloldására, mint közvetlen tárgyalásokat kezdeményezni a teheráni vezetéssel. A regionális ambíciókkal bíró Iránnal kétségkívül nehéz lesz Washingtonnak megegyezni, de mindez korántsem tűnik lehetetlennek, hiszen Teherán racionális szereplő, s nincsen más célja, mintsem saját biztonságának garantálása.