Az
Iszlám Köztársaság három évtizedes fennállása alatt elmulasztotta az
egyenlőség, az igazságosság és a szabadság iránti igények maradéktalan
megvalósítását. Teljesítményében azonban a legnagyobb ellentmondást mégsem ez
jelenti, hanem hogy amíg a vezetés képes volt a gyakorlatban többé-kevésbé megvalósítani
és fenntartani az iszlám kormányzás elméletét, addig a forradalmat követő
iszlamizációs törekvései sorra kudarcot vallottak, és az egyházi szigornak, a
demográfiai és kulturális változásoknak, a politikai rendszer
legitimitás-vesztésének, valamint egyéb külső hatásoknak az eredményeként az
iráni társadalom elindult egy „szekularizációs lejtőn”.
A
forradalmat kísérő lelkesültségnek az iszlamizálási kampány hamar véget vetett,
s noha az iraki háború alatt a szigorú vallási elvek hirdetésével még sikeresen
lehetett mobilizálni (pl. mártíromság), addig az 1990-es évek gazdasági
rekonstrukciója közepette már tarthatatlannak bizonyult a túlontúl erős
erkölcsi szigor. A forradalom vívmányainak, még inkább saját hatalmának a
megőrzése érdekében a vallási vezetés számára nélkülözhetetlenné vált a
társadalmi „liberalizáció” valamilyen formájának és mértékének alkalmazása. Mindez
a forradalmi céloktól való eltérést jelentette, amire az állampolgárok részéről
1997-ben támogató válasz fogalmazódott meg. Ahmadinezsád megválasztásával
azonban konzervatív tábor rendezte sorait, és az elnök körül gyülekező „principalisták”
(neokonzervatívok) most újból a forradalmi elvek gyakorlati megvalósítására
tesznek kísérletet. Csakhogy a társadalomban végbement változásokat figyelembe
véve ez korántsem tűnik egyszerűnek.
Az
iráni társadalom az elmúlt harminc esztendőt követően nem csupán a sah előtti
társadalomtól különbözik élesen, hanem jelentősen eltér attól a társadalomtól
is, amit az Iszlám Köztársaság alapítója egykoron megálmodott. Az ország
lakossága a forradalom óta eltelt 30 évben megduplázódott (71 millió fő),
köszönhetően az egészségügyi ellátás és más alapvető szolgáltatások
javulásának, valamint a családtervezési politika átideologizáltságának. De a
„baby boom” korszak hamar véget ért, miként a vezetés átgondoltabb család-politikára
váltott, aminek köszönhetően ma kevesebb, mint két gyermek születik
családonként! Mindezeknek eredményeként deformálódott a társadalom
korszerkezete. Nevezetesen: az iráni lakosság kétharmada jelenleg 30 év alatti.
(Persze nem feledkezhetünk meg az iraki háború okozta veszteségekről sem!) Mindez
egyfelől komoly potenciált rejt magában, másfelől azonban – mint ahogyan azt a
munkahely-teremtés kapcsán láthattuk – gazdasági megterhelést is, sőt mi több,
a rendszer legitimációját is veszélyezteti, hiszen ma három irániból már csak
egynek van emléke és élménye az 1979-es forradalomról, s az azt megelőző
korszakról!
A
forradalom talán legnagyobb vívmánya az oktatás általánossá tétele volt, aminek
szintén fontos szerepe volt az iráni társadalom „tudati” fejlődésében. Az
Iszlám Köztársaság oktatási és nevelési politikájának köszönhetően ma a
lakosság döntő többsége (85%) tud írni és olvasni. A forradalmi tömegképzés
elvének köszönhetően pedig a korábbi néhány százezerrel szemben ma közel másfél
millióan folytathatnak egyetemi vagy főiskolai tanulmányokat. Mindez azt
eredményezte, hogy a jelenlegi fiatal generáció sokkalta képzettebb, mint a korábbiak
bármelyike. A globalizálódó világ és a telekommunikációs fejlődés hatására
pedig sokkalta tájékozottabbak is lettek az élet és a világ ügyeiben. A
háztetőkre aggatott közel hatmillió tányérantenna majd 15-20 millió iráninak
teszi lehetővé a műholdas hozzáférést, aminek köszönhetően egyfelől alternatív
hírforrásokhoz, másfelől pedig szórakozási lehetőségekhez juthatnak hozzá. Az
Internet népszerűségét illetően pediglen elég csak annyit megemlíteni, hogy a
világon az iráni a negyedik legnagyobb „blogoló” nemzet. Mindez nem meglepő,
hiszen az internetes naplóírás egyfajta privát szférát teremt, ahol lehetőség
nyílik az önkifejezésre és a vélemények megfogalmazására. A naplók széles
tárháza így nem másról, mint a fiatal korosztály öntudatra ébredéséről
tanúskodik.
A
forradalom óta eltelt 30 évben a társadalomnak nem csupán a szerkezete, hanem a
magatartásformái is jelentősen megváltoztak. Ehhez elég csupán a nőkkel
szembeni tradicionális korlátozások, a klasszikus szerepek lebomlását (lásd nők
részvétele a közéletben), vagy az iráni fiatalok attitűdjeinek megváltozását
(például a nyugati pop kultúra iránti rajongását) szemrevételezni. Ezekben a társadalmi
változásokban az oktatás kiterjesztése és a világ „megnyílása” játszotta kétségkívül
a legnagyobb szerepet, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a népesség
megkétszereződését gyors városiasodás kísérte, aminek eredményeként az ország
lakosságának jelenleg 70 százaléka városlakó. Mindent összevetve az iráni
társadalom modernizálódott és nyitottabbá vált, a demográfiai és kulturális változásoknak
köszönhetően pedig megjelent a lakosság „szekularizációja” is.
A
rendszer drákói szigora, mely az öltözködéstől kezdve az egyetemi felvételen
keresztül az ország büntetőjog-rendszeréig szinte mindenre kiterjedt,
visszájára sült el, és nagyban hozzájárult a lakosságnak a vallástól való
„elfordulásához”. Az erkölcsök felügyeletére létrejött intézmények (pl.
Baszídzs Milícia és Törvényt Betartató Erők) ugyan továbbra is sikeresen
tartják fenn a rendet és a fegyelmet, de erőszakos fellépésükkel és
túlkapásaikkal mindenképpen aláásták a fiatal generáció vallásosságát. Az
egyházi hatalmasságok gazdasági vállalkozásai és korrupciós ügyei, valamint más
visszásságai pedig szintén elidegenítették a lakosságot az iszlámtól. Elég
csupán a 2005-ös köztársasági elnökválasztás második fordulójára gondolni,
mikor is a verseny a dúsgazdag és befolyásos régi forradalmár, Hásemi
Rafszandzsáni hodzsatoleszlám, illetve a szegény sorsú, a nép gyermekét
megtestesítő és „laikus” származású Mahmúd Ahmadinezsád között zajlott. Ahmadinezsád
kétségkívül sokak számára vonzó alternatívát kínált. Így azok az irániak, akik
még nem ábrándultak ki teljesen a politikából (62 százalékban) rá adták a
voksukat!
A
társadalmi „szekularizáció” folyamatában döntő szerep jutott a rendszer
legitimációs válságának is. Az 1989-es alkotmánymódosítás, amely
szétválasztotta a legfőbb vallási méltóság és a legfőbb politikai vezető
pozícióját, eltávolodást jelentett Khomeini ajatollah iszlám kormányzási („az
iszlám jogtudós uralmának”) elvétől. Az utód, Ali Khamenei ajatollah ugyan
később „megszerezte” a legfőbb vallási „képességeket”, a forradalmi rendszer
legitimációja azonban mindenképpen sérült. A Khomeini ajatollah idejében
csendben háttérbeszoruló nagy ajatollahok aktívabbakká váltak, s közülük ma
sokan egyre vehemensebben bírálják a vezetést, s kínálnak alternatív
válaszokat. Az iszlám kormányzás elvének sérülését eredményezte továbbá a
Célszerűségi Tanács felállítása is, amennyiben az a parlament és az Őrök Tanácsa
közötti viták feloldását kapta feladatul, ezáltal pedig felülírhatta a
nagyhatalmú tanács döntéseit. Vagyis az ÖT elveszítette végső szavát, s a
nemzeti érdek előbbre került, mint az iszlám ideológia. S végezetül, nem szabad
elfelejteni azt sem, hogy az iszlám köztársasági rendszer nem csupán a
klasszikus síita teológiával (vallás és politika szétválasztásával) ment
szembe, hanem igyekezett azt uniformizálni is. Ez azonban teljesen idegen a
síita iszlámtól, amelyet a klérus pluralista szerkezete, s a nézetek és
gondolkodási iskolák sokfélesége jellemez.
Végezetül
meg kell állapítanunk, hogy a regionális folyamatok különösen fontos szerepet
játszanak napjaink iráni „szabadságharcában”. 30 évvel ezelőtt az iráni vezetés
igyekezett terjeszteni forradalmi vívmányait, manapság pedig az Egyesült
Államok kísérletezik valamifajta „demokrácia-exporttal”. Noha ez utóbbi
komolyan nem fenyegeti az Iszlám Köztársaságot, de áttételesen mindenképpen
érdekes folyamatokat indíthat meg. Az amerikai rendszerváltásnak köszönhetően a
síiták újult erőre kaptak a szomszédos Irakban. Közülük is kiemelkedik a
nagytekintélyű Ali Szisztani nagy ajatollah, aki a klasszikus, kvietista
álláspontot képviselve, a spirituális hatalom alternatív modelljét kínálva
nemcsak az iraki, hanem az iráni síiták körében is nagy népszerűségnek örvend.
Egy esetleges iraki sikertörténet pedig könnyen vonzó lehet a „síita
Perzsiában” is.
A
társadalomban bekövetkezett változásoknak, a vezetés túlzott szigorának és
legitimitás vesztésének, valamint a regionális és globális folyamatoknak
köszönhetően az iráni társadalom „szekularizálódott”. A hivatalos ideológiai
útmutatás és vallásértelmezés, illetve a magánvélemények és gyakorlat között
egyre nagyobb lett a szakadék, ami a fiatalok vallási elvektől és gyakorlattól
való elfordulásában, a magánszféra elkülönülésében, a tiltott termékek növekvő
fogyasztásában, a társadalmi szolidaritás gyengülésében, valamint a politikai
hatékonyság megkérdőjelezésében egyértelműen láthatóvá is vált. Amíg 1975-ben
az irániak 56 százaléka látogatott el hetente legalább egyszer a mecsetekbe,
addig 2000-ben már csak 40 százalék jelent meg az imádságokon. A fiatalok
körében a vallási aktivitásnak ez a formája még alacsonyabb értéket mutat
(31%). Az iráni lakosság vallásosságát illetően azonban nem lehet kétségünk,
mivel a „perzsaság” mellett a síita iszlám az, ami továbbra is egybefűzi a
nemzetet. Mindenesetre a forradalom azt a paradox helyzetet eredményezte, hogy
megjelent a „rejtőzködés” („taghiye”) modernkori változta, amennyiben az iráni
polgárok – a megtorlások elkerülése végett – ismételten igyekeznek a külvilág
elől elrejteni a vallásos meggyőződésüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése