30 éves az iráni forradalom: Forradalmi célkitűzések

Függetlenség, Szabadság és iszlám köztársaság

Harminc esztendő elteltével az iráni forradalom megértése még mindig nehézségeket okoz: Vajon a sah személye ellen irányuló mozgalom egyfajta Nyugat-ellenes forradalom volt? Netán valamiféle modern kísérletnek tekinthető a muszlim teokrácia gyakorlati megvalósítására? Vagy csupán egy párt hatalom-átvételi kísérlete volt? Ahhoz, hogy megválaszoljuk a kérdést, hogy jelenleg hol tart a Khomeini ajatollah által meghirdetett iszlám forradalom, előbb azt kell tisztáznunk, hogy valójában miről is szólt, és mi is történt pontosan 1979-ben?

Az iráni forradalom, akárcsak más forradalmak a történelem során, lázadás volt az állam ellen, de amíg a klasszikus nyugati forradalmakban csupán a társadalom egy-egy jogfosztott osztálya lázadt fel az uralmon lévők ellen, addig Iránban a lakosság szinte valamennyi rétege, a munkásosztálytól és a parasztságtól kezdve a középosztályon keresztül a gazdag kereskedőkig és a befolyásos egyházi vezetőkig, mind szembekerült a központi hatalommal. Az 1979-es iráni forradalom a modern történelem „legnépszerűbb forradalma” volt, amennyiben abban a lakosság 11 százaléka képviseltette magát aktívan. De vajon mi volt az, ami egységbe kovácsolta az iráni társadalmat?

A széles társadalmi mozgalom 1979-ben a „Függetlenség, szabadság és iszlám köztársaság!” hármas jelszó mentén szerveződött meg. Az irániak többsége függetlenséget szeretett volna az Egyesült Államoktól, amely szemükben nem csupán a sah elnyomó rendszerének támogatója és kiszolgálója volt, hanem az ország forrásainak kizsákmányolója is. Washington kénye-kedve szerint alakította az iráni kül- és olajpolitikát, és előszeretettel avatkozott be az iráni belügyekbe is. Az 1953-as puccs, amelyben megdöntötték a legitim módon megválasztott Mohamed Moszadek kormányfőt, csak mert nacionalizálni kívánta az iráni olajipart, szinte egyenesen vezetett az 1979-es forradalomhoz. Az erősen nacionalista irániak a 19. és 20. század „gyarmatosítási törekvéseit” követően egyszer s mindenkorra le kívántak számolni a külföldi „betolakodókkal”.

Az iráni lakosság döntő hányadát kétségkívül feldühítette a sah feltétel nélküli Amerika-barátsága, az emberek többségét azonban leginkább a sah diktatórikus rendszerének elutasítása fogta össze, amely a szabadság követelésében nyilvánult meg. Mohamed Reza Pahlavi rendszere nem csupán elnyomó diktatúra volt, hanem egy önkényes és korlátlan monarchia is, amely az iráni népesség körében sem politikai legitimációval, sem pedig társadalmi bázissal nem bírt. A „fehér forradalom” néven elhíresült nyugatosító modernizációjával pedig nemhogy legitimálni nem tudta a hatalmát, hanem éppen hogy aláásta azt. Az iparosítási folyamat rohamosan növelte a mezőgazdaság elmaradottságát, fokozta az élelmiszerhiányt, kiélezte a már meglévő különbségeket a szegények és gazdagok között, és olyan kulturális sokkhoz vezetett, amely teljesen szétzilálta a nemzet társadalmi szerkezetét.

A sikertelen földreform és az elhibázott mezőgazdasági politika következményeként született meg az 1979-es forradalom legnagyobb számú bázisa: a végsőkig elkeseredett parasztság és a nagyvárosokba vándorolt, földjüket elvesztett mezőgazdasági dolgozók osztálya. Az erőltetett iparosítás termelte ki a forradalom másik nagy tömegbázisát, amely munkásokból, iparosokból, szakiparosokból, valamint a polgárság tagjaiból állt. A sah túlfeszített fejlesztési terve pedig oly mértékben fokozta a szociális feszültségeket, hogy a korábban a rendszer iránt megértéssel viseltető rétegek (orvosok, tanárok, ügyvédek), valamint a monarchia tradicionális támogatói (kereskedők, földbirtokosok, egyháziak), akik pozíciójukat és privilégiumaikat féltették, szintén a sah ellen fordultak.

Mohamed Reza Pahlavi modern társadalmat kívánt létrehozni, csakhogy mindezt nem modern eszközökkel tette, s amíg a gazdaságot kétségkívül modernizálta, addig a politikai szférát érintetlenül hagyta. Rendszerében a társadalmi produktivitás és a politikai intézményépítés között hatalmas szakadék keletkezett, ami a forradalom kirobbanásához, majd győzelméhez vezetett.

1979-ben az iráni társadalom a sah rendszerével szemben az iszlám köztársasági modellre voksolt, mivel nagyrészt úgy gondolkodtak, hogy az iszlám képes lehet az előző rendszernél humánusabb, egyenlőbb és demokratikusabb politikai rendszert teremteni. A monarchia diktatórikus rendszere, eltorzult gazdaságpolitikája, mérhetetlen korrupciója a vallási és kulturális tradíciók figyelmen kívül hagyásával együttesen teremtette meg a forradalom társadalmi feltételeit, ugyanakkor pedig lehetővé tette azt is, hogy a sah-ellenes mozgalom irányítója a síita klérus legyen. A vallási vezetés rendelkezett a szükséges szervezeti rendszerrel, az ellenzékiség több évszázados hagyományával, tapasztalatával, és nem utolsósorban a „sajátot” testesítette meg az „idegennel” szemben. Ráadásul Ruhollah Khomeini személyében, aki a kezdetektől fogva vehemensen követelte a dinasztia trónfosztását, karizmatikus és közkedvelt vezetője is volt.

Az egyenlőség megteremtésének szándéka ugyan közvetlenül nem jelent meg a forradalmi jelszavak között, de a háttérben mindenképpen szerepet játszott a sah-ellenes mozgalom formálódásában. A mesés olajbevételek hallatán, illetve a Pahlavi-család fényűzése és pazarlása láttán a társadalom egésze fordult szembe a rendszerrel, magának jobb életszínvonalat, általánosságban pedig nagyobb társadalmi egyenlőséget és a javak igazságosabb elosztását követelve. Az 1979-es forradalom meghatározó politikai erejévé éppen ezért – a síita egyház mellett – a Tudeh (Iráni Kommunista Párt) és a különféle baloldali mozgalmak váltak. A tömegmozgalomban továbbá részt vett még a liberális értelmiség, a nacionalista tábor, valamint az alkotmányos monarchia mellett lándzsát törők csoportja. De fellázadtak a sah ellen az autonómiát, illetve nagyobb szabadságot követelő etnikai kisebbségek (így például a kurdok és az azeriek) is.

A despotikus, autokrata tekintélyuralmi rendszer, az ellenzéki megmozdulásokat kegyetlenül leverő erőszakszervezet, az Egyesült Államokkal való szoros külpolitikai és gazdasági kapcsolat, a nyugati kapitalizmustól egyoldalúan függő gazdasági fejlődés, az iszlám hagyományok és értékek teljes figyelmen kívül hagyása, a rohamos vagyoni-jövedelmi differenciálódás, a néptömegek széles rétegeinek marginalizálódása, romló életkörülményei, a „fehér forradalom” pozitívumait felülmúlva az 1970-es évek végére az iráni társadalom széles rétegeit szoros egységfrontba sorakoztatták a Pahlavi-rendszerrel szemben, és ez a széles összefogás végül elsöpörte a sah – nemzetközi körökben – oly stabilnak hitt hatalmát.