Az
Iszlám Köztársaság harmincéves fennállása alatt paradoxonok sorozatát produkálta.
Széles társadalmi mozgalom eredményeként született meg, rendszerében azonban a
polgárok nem jutottak valós szerephez. A sah uralma ugyan megbukott, de a
rendszer diktatórikus jellege nem sokban változott. A szegénység csökkent, de
az egyenlőtlenségek továbbra is megmaradtak a társadalomban. Az „iszlám
kormányzás” megvalósult ugyan, de közben „szekularizálódott” a társadalom.
Mindezen ellentmondásokat, valamint a jelenlegi gazdasági nehézségeket
figyelembe véve, a forradalom harmincéves évfordulóján az iráni társadalmat a
csalódottság és az elégedetlenség jellemzi. A jelenlegi helyzet ráadásul
ironikus módon sok tekintetben az 1979-es állapotokat idézi.
Az
1979-es forradalomhoz hasonlóan a társadalom ismételten „viharos korszakát”
éli, amennyiben elégedetlen vezetőinek teljesítményével. A forradalmi rendszert
a társadalom szinte minden csoportjából érik bírálatok, így a gazdaságilag
ellehetetlenített középosztály, a szabadságaitól megfosztott ifjúság, az
elhallgattatott reformista értelmiség, a több szempontból hátrányosan
megkülönböztetett nők, valamint a politika és vallás összekapcsolását bíráló
síita papság mind-mind komoly kritikával illeti a jelenlegi vezetést.
Elégedetlenkednek a társadalom alsóbb osztályai is, akiknek a helyzete ugyan
sokat javult a forradalom óta, de a gazdasági jólétről és társadalmi
igazságosságról szőtt álmaik mégsem váltak valóra. Sokan nem látnak különbséget
a sah monarchiája és az iszlám köztársaság között, ahogyan fogalmaznak: „Amíg a
sah rendszerében a Pahlavi-család korrupciója emésztette fel az olajból befolyó
bevételeket, addig napjainkban azokat a befolyásos családok és a vallási
alapítványok kaparintják meg.” A szociális elégedetlenség pediglen újra életre
keltette a munkaügyi tiltakozásokat, mint ahogyan kiújultak az ország
határvidékének erőszakos kormányzat-ellenes cselekményei is. A vallási vezetés
pedig a sah korához hasonlóan képtelen gátat vetni a kritikus hangoknak. Mint
ahogyan a forradalom előtt lehetetlen volt a másolt magnókazetták
elterjedésének a megakadályozása, úgy napjainkban, a világháló és a műholdas
tévécsatornák korában is megvalósíthatatlan feladatnak tűnik az állami cenzúra.
Az egyetemek pedig, akárcsak a sah idejében, most is a rendszert bíráló erők
gyűjtőhelyeivé váltak. S míg a 70-es évek végén az Aryamehr Egyetemnél csaptak
össze a rendőrök és a diákok, addig manapság a Teheráni Egyetem vált a
tiltakozások középpontjává. De vajon megismétlődhet-e történelem, vagyis a
társadalmi elégedetlenség és csalódottság eredményezhet-e bármiféle változást az
iszlám köztársaság fennálló rendszerében?
Khomeini
ajatollah anno egy tanácsadójának inflációval kapcsolatos aggodalmaira válaszul
mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”,
mostanság azonban éppen a gazdaság helyzetének alakulása határozhatja meg a
forradalom jövőjét. A reformista kudarcot követően a konzervatívok úgy nyerték
vissza pozíciójukat a rendszerben, pontosabban a választott intézményekben,
hogy gazdasági jólétet és fejlődést ígértek. A vezetés legitimációja a lakosság
körében (és a rendszer túlélése) éppen ezért most erősen függ attól, hogy vajon
képesek lesznek-e ígéreteiket beváltani a jövőben. A feladat nem lesz könnyű,
ha a rekordmagasságokban járó inflációt (30%) és munkanélküliséget (16%),
valamint az élelmiszer árak növekedését (35%), és az olajár-csökkenésből adódó
költségvetési deficitet (50 milliárd USD) tekintjük. Az iráni polgárok számára
jelenleg a gazdasági kérdések számítanak a legfontosabbaknak, amit a parlament
2008 nyarán Teheránban végzett közvélemény-kutatása is igazolt: a megkérdezettek
90 százaléka az inflációt és a magas árakat, 83 százaléka a lakhatási gondokat,
78 százaléka a munkanélküliséget, 72 százaléka pedig az igazságtalan és
aránytalan jövedelmeket nevezte meg legégetőbb problémának. Amennyiben a
vezetés továbbra is elszalasztja kihasználni az országban rejlő lehetőségeket,
úgy a társadalom frusztráltabbá fog válni, a demográfiai változásokat
figyelembe véve pedig előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor majd komolyabb
változtatásokra lesz szükség. Az Iszlám Köztársaság kétségkívül nehéz
helyzetben van, miután a társadalom „megfiatalodását” és „szekularizálódását”
követően már nem tud visszatérni a 1980-as évek szigorához, ráadásul a
gazdasági problémák és kulturális különbségek miatt a „kínai modell” sem tűnik
járható útnak.
Ne
feledjük azonban, hogy az Iszlám Köztársaság nagy „túlélőnek” számít, miként
fennállása óta számos válságot vészelt már át sikeresen, így a forradalom utáni
bizonytalanságot, a nyolc éven át pusztító iraki háborút, a hosszú nemzetközi
elszigeteltséget, a határozott reformpárti adminisztrációt, az alulról
szerveződő demokratikus mozgalmat, a diákzavargások és egyéb társadalmi
tiltakozások sorozatát, valamint két amerikai háborút az ország közvetlen szomszédságban.
Mindez pedig azt bizonyítja, hogy a rendszernek viszonylag racionális
döntéshozatali mechanizmusa van. A helyzet kétségkívül az 1979 előtti
társadalmi elégedetlenséget idézi, ráadásul a forradalmi elit hatalmának lényeges
pillérei a demográfiai változásoknak és a gazdasági félretervezéseknek
köszönhetően megrogyni látszanak, de egy újabb „állam elleni lázadásnak” és a
rendszer alapvető megváltozásának kevés a valós esélye. Az iszlám forradalom a
beváltatlan ígéretek ellenére is tartósnak bizonyult, továbbra is jelen van, és
meghatározza a mindennapokat. Az állami elnyomás egyfajta ernyőként ereszkedik
a társadalomra, kétséget sem hagyva afelől, hogy a vallási vezetés minden
szinten képes érvényesíteni a szemléletmódját. Mindezt ugyanakkor úgy teszi,
hogy közben igyekszik megfelelő távolságot is tartani a társadalomtól, hogy az
elegendő levegőhöz jusson, és persze, hogy ne háborodjon fel oly mértékben,
amely már veszélyeztethetné a vallási vezetés uralmát. A forradalmi elit
kétségkívül tanult a sah rendszerének hibáiból, mindezt a módszerek
„finomodása” mellett leginkább az iszlám köztársaság berendezkedésének többpilléres
szerkezete bizonyítja. Nevezetesen, hogy a forradalmat követően megszülető
rendszer politikailag, gazdaságilag és katonailag stabil és megbízható alapokra
épült. A vezetés politikai dominanciáját az iszlám köztársaság kinevezett
intézményei (például az Őrök Tanácsa) és tisztségviselői (például a legfőbb
vezető által kinevezett küldöttek: „vallási komisszárok”) biztosítják, az igazságszolgáltatás
központi ellenőrzése pedig a rendszer „törvényes” legitimációját is garantálja.
Az Iszlám Köztársaság fegyveres pillérét nem csak a reguláris hadsereg alkotja,
hanem a külön erre a célra létrejött a Forradalmi Gárda is, amely fegyveres erő
minden körülmény között lojális a legfőbb vezető iránt. Végezetül a síita
klérus stabil uralmát a politikai és katonai támasztékok mellett a vallási
alapítványok működése teszi lehetővé, miután azok kiterjedt gazdasági üzleteik
és az elszámoltathatóság hiánya révén egyfajta „gazdasági autonómiát” nyújtanak
a forradalmi vezetésnek!
Miben
áll tehát a rendszer stabilitása? Nos, egyfelől eléggé erős ahhoz, hogy minden
ellenzéki erőt elhallgattasson, másfelől pediglen rugalmas is annyira, hogy
valamelyest alkalmazkodjon a lakosság igényeihez. A rendszer továbbélésének
kedvez továbbá a forradalom olyan jellegű intézményesülése is, hogy az irániak
többsége a zűrzavaros forradalmi évek, az Irakkal vívott háború, valamint az 1990-es
évek tiltakozó mozgalmai, illetve napjaink gazdasági megszorításai után már
belefásult a folyamatos politikai csatározásokba, a kis szabadságok
megtapasztalásával pedig el is kényelmesedett annyira, hogy korábban kiharcolt
jogosítványait és lehetőségeit ne kockáztassa a vallási vezetéssel való
esetleges konfrontációban. Amíg 1979-ben a társadalom politikailag mobilis és
aktív volt, addig 30 esztendő elteltével az iráni polgárok mozdulatlanná és
passzívvá váltak. A sikeres forradalomhoz pedig nem elegendő a rendszer iránti
ellenszenv, hanem kell az is, hogy erőteljes mobilizáció is párosuljon hozzá,
amely különféle mechanizmusok útján kikényszerítheti a hatalom megdöntését.
Ráadásul mindehhez szükségeltetik egy egységes ellenzék is, amely egyfelől
irányíthatja az eseményeket, másfelől pedig elfogadható alternatívát nyújthat a
polgárok számára a jövőt illetően. Az iráni ellenzék azonban igencsak
megosztott, és hiányzik az olyan karizmatikus vezető is, mint amilyen az
1979-es események folyamán maga Khomeini ajatollah volt. Az Internet a magnókazettákhoz
hasonlóan komoly lehetőséget rejt magában, ám közel sem képez akkora erőt,
amelynek birtokában lehetséges lenne a tömegek informálása és mobilizálása. Az
elmúlt időszak társadalmi megmozdulásai nem öltöttek országos méreteket, a
konzervatív vezetés pedig még mindig képes csatasorba állítani saját
támogatóit, akikkel az utcán is sikeresen ellensúlyozhatja az ellenzéki erőket.
A
forradalmakat nem lehet előre jelezni, azok mindig „mint derült égből a
villámcsapás érkeznek”, s ritkán következnek be. Ráadásul az iszlám forradalom
elődjével, a századelő alkotmányos forradalmával szemben igencsak stabilnak
bizonyult. Az iráni társadalomban a gazdasági nehézségek kiéleződésével ugyan kétségkívül
megnőtt az elégedetlenség az iszlám köztársaság berendezkedésével és politikájával
szemben, a forradalmi rendszer azonban stabil lábakon áll, és éppen ezért
sikeresen vet véget minden ellenzéki mozgolódásnak, a lakosság pedig már
kellőképpen apátiába süllyedt ahhoz, hogy egy elhúzódó összecsapásban sikeresen
harcolja ki a szabadságát. S persze azt sem szabad elfelejteni, hogy Iránban
minden politikai erő ugyanannak a színdarabnak a szereplője, akik között
többé-kevésbé egyensúly van. Mint láthattuk, a forradalmi elit képes zárni a
sorait, ha veszélyben érzi a hatalmát, miként, ha a szükség úgy hozza, hajlik a
reformokra, vagy ha úgy tetszik, az ideológiai „kiegészítésekre” és
„korrigálásokra” is. Így a közeljövőben az iszlám köztársaság rendszerében
bekövetkező alapvető változásnak nincs reális esélye, vagyis nem lesz
forradalom Iránban, az ország azonban
lassan, de biztosan továbbhaladhat a „szabadabb lét” felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése