Terrorizmus enciklopédia: Definiálás

A fogalmi keretek tisztázása: a terrorizmus definiálása

Bár a téma minden, csak nem új, annak egységesen elfogadott definíciójában még mindeddig nem sikerült megállapodni, hogy tulajdonképpen mi is a terrorizmus. A terrorizmus fogalmát körülírni igyekvő politikai és tudományos próbálkozások rendre fennakadtak magán a definíción, azon a próbálkozáson, hogy a terrorizmust megkülönböztessék a köztörvényes erőszaktól és a harci cselekedetektől.

A definiálás sikertelensége több okból adódik. Elsősorban azért nehéz általánosan elfogadott meghatározást alkotni, mert „kívülről” jövő címkézésről van szó. Szinte egyetlen személy vagy csoport sem nevezi magát önként terroristának, a megnevezést mások – elsősorban az általuk megtámadott államok kormányai – ragasztják rájuk. Erőszakos ellenfeleiket a kormányok sietnek terroristának bélyegezni, főleg azért, mert a fogalom magában hordozza a kriminalitásnak, az embertelenségnek, valamint a tényleges politikai támogatottság hiányának a mellékjelentéseit. Ennél fogva a hatalmak bőséggel tudnak meghatározásokat adni a terrorizmus mibenlétére. Az Egyesült Államok definíciója például a következőképpen hangzik: „az erőszak kiszámított alkalmazása vagy erőszakkal való fenyegetés a félelem felkeltésének, a kormányzat és a társadalom megzsarolásának, illetve megfélemlítésének céljából.” A brit kormányzat fogalommagyarázata hasonló: „személyek vagy anyagi javak elleni súlyos erőszak alkalmazása vagy azzal való fenyegetés valamely politikai, vallási vagy ideológiai cél elérése érdekében.” A kormányzatok úgy vélik, hogy csak az államnak van joga az erő alkalmazásához. Más szóval a törvényes erőszak állami monopólium. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon az erőszak törvénytelen alkalmazásai egyben igazságtalanok is lennének? Nem, ha a forradalmi terroristák érvelését tekintjük, amely szerint jogos cselekedet erőszakkal szembefordulni a hatalommal, amely korlátozza vagy elnyomja a szabadságjogok érvényesülését. Így fogalmazódott meg az a szállóige, amely szerint „aki az egyik oldalon terrorista, az a másikon szabadságharcos”. Alapvetően ez a viszonylagosság teszi lehetetlenné a terrorizmus egyértelmű meghatározását.

Az általánosan elfogadott definíció megalkotásának lehetetlenségét okozza az is, hogy egyszerre több nézet létezik a terrorizmusról. Így létezik egy nézet az akadémikusok és tudományos kutatók körében, amely talán a legobjektívabb, ugyanakkor a legbonyolultabb definíciót jelenti. A hivatalos kormányzati szereplőknek szintén megvannak a saját nézeteik, amelyeket mindenkor erősen befolyásolnak az állami és nemzeti érdekek, és amelyeknek a megfogalmazás ebből kifolyólag nem lehet objektív. A közvéleménynek is van saját terrorizmus definíciója, amelyet viszont különböző csatornákon keresztül a média alakít ki, amiből pedig az következik, hogy a megalkotott fogalom – a média szenzációéhsége miatt – erősen torzított. S végül létezik a terroristák által saját magukról kialakított nézet is, amely törekszik a morális érvelésre helyezni a hangsúlyt. A terroristák igyekeznek saját cselekményeiket szembeállítani az ellenük elkövetett tettekkel. Mindezt az egyes csoportok névválasztása is hűen tükrözi. Előszeretettel választanak ugyanis olyan nevet maguknak, amellyel ki tudják fejezni harcuk szükségességét (pl. Palesztin Felszabadítási Szervezet, Ír Köztársasági Hadsereg, Iszlám Ellenállási Mozgalom, Zsidó Védelmi Szervezet, Baszk Haza és Szabadság, Világ Elnyomottainak Szervezete stb.).

A definiálás nehézségét okozza továbbá az is, hogy a terrorizmus fogalma jelentős változásokon ment keresztül a történelem során. Érdemes például megjegyeznünk, hogy a modern korban használatos terrorizmus szó a francia forradalom idejéből származik, és eredetileg pozitív jelentést takart, azokra a módszerekre utalva, amelyekkel a születő félben lévő forradalmi állam megszilárdította hatalmát és rendet teremtett. A fogalom azóta több fejlődési szakaszon is keresztülment, többféle jelentést nyerve, ám jelenlegi formájában egyértelműen negatív értelmet hordoz. A terrorizmus minimum három fontos elemet tartalmaz: a félelemkeltést, az erőszak alkalmazását és az ártatlan emberek megtámadását. Vajon igazolható-e valaha is a terrorista támadás? A kérdésre adott válasz húzza meg a fő választóvonalat azok között, akik a terrorizmust magával a támadás aktusával azonosítják és a politikai célt másodlagosnak vagy irrelevánsnak tekintik, valamint azok között, akik a terrorizmus alatt a cselekmény hosszú távú következményeit értik, és a mögötte rejlő politikai motivációknak nagy jelentőséget tulajdonítanak. Ez utóbbi csoport érvelése szerint ráadásul a terrorizmus áldozatai gyakran egyáltalán nem is ártatlanok, mivel közvetve vagy közvetlenül azt a rendszert támogatják, amely ellen a terrorizmus fellép. A legtöbb tudományos elemzés a terrorizmust magával az aktussal azonosítja, és a célokat, amelyek elérésére az erőszak irányul lényegtelennek tekinti, megszüntetve ezzel azt a morális bizonytalanságot, amely a másik megközelítésben fellelhető, és amelyben végül is a „cél szentesíti az eszközt”.

A terrorizmus fogalmának értelmezésekor tehát számtalan megválaszolatlan kérdés merül fel. Így például az, hogy a végrehajtott cselekményeket illetően milyen tág fogalmat fogadunk el. A tulajdon elleni támadásokra éppúgy alkalmazzuk a terrorizmus fogalmát, mint az emberek ellen elkövetett támadásokra? Milyen mértékben kell számításba venni az elkövetők szándékait és motívumait? Vajon meg kell-e különböztetni az egyértelműen bűncselekménynek minősülő támadásokat azok politikai hátterétől? Definícióra azonban szükség van, mert csak pontos és elfogadott fogalom alapján lehet meghatározni az „ellenséget”. A terrorizmus elleni fellépés „eszköztárának” meghatározásához szükséges jogi háttér alapját ugyancsak a definícióból való kiindulás kell, hogy képezze. De hasonló jelentősége van a rögzített fogalmaknak a nemzetközi együttműködés keretében megalkotott különböző okmányokban, az egyes országok vagy nemzetközi biztonságpolitikai intézmények, katonai szervezetek terrorizmus elleni fellépését előirányzó dokumentumokban, hiszen ezek képezik a fellépés legitimitásának alapját. A másik oldalon egy nemzetközileg elfogadott terrorizmus definíció egyúttal kizárja azt is, hogy a terrorista szervezetek vagy terrorista államok a terrorcselekmények elkövetéséhez legitimációt vagy igazolást kereshessenek. Egy egységes definíció megszüntetné azt a paradox helyzetet, ami ma jellemző a világban: az Egyesült Államok terrorizmussal vádolja Iránt, Irakot, Észak-Koreát, Kubát, Szíriát, Líbiát és Szudánt, ezen államok pedig éppen fordítva vélekednek, és az USA-t, Izraelt és a nyugati világ számos más államát tekintik terroristának. Egy általánosan elfogadott definícióval talán fel lehetne oldani ezt az ellentétet. Az eltérő politikai állásfoglalások és érdekek miatt azonban erre csekély a valós esély. Erre példa az amerikai vezetés, amely 2001. szeptember 11. után számos addig terroristának bélyegzett államot „emelt” szövetségesei közé (pl. Pakisztán, Tádzsikisztán stb.), a csecsen szakadárok pedig szabadságharcosokból egyszerre terroristák lettek Washington szemében.

Egyes elemzők szerint a pontos definíció délibábjának kergetése helyett célszerűbb volna felállítani az általánosan terroristának tekintett cselekmények tipológiáját. Nyilvánvaló, hogy a terrorista akciók egy része – merényletek, emberrablások, repülőgép-eltérítések – nemigen szerepel a hagyományos katonai konfliktusok eszköztárában, sokkal inkább az erőszaknak egy sajátos kategóriáját alkotja. Az effajta kategorizálás azonban félrevezető lehet, mivel sok terrorcselekmény igenis katonai műveleteket vagy köztörvényes bűntetteket másol. A terroristák nagy előszeretettel folyamodnak a hadviselés zsargonjához. Azzal, hogy hadat üzennek, legitimnek és igazoltnak tekintik akcióikat. Így nem nehéz morális szempontból egyenértékűnek tekinteni azt, hogy egy utasszállító repülőgépet nekiirányítanak egy felhőkarcolónak azzal, ha egy nemzeti hadsereg hadműveletet kezd Irak ellen. A terroristák a legitimitásra való törekvésüket az „igazságos háború” tradíciójának emlegetésével is erősíteni kívánják. A történelmi tanulságok szerint az ilyen háborút mindig az olyan „igazságos ügy” védelmére hivatkozva indították, mint egy igazságtalanul megtámadott nép megvédése, a gonosztevők megbüntetése vagy az önvédelem. Anélkül azonban, hogy ezen feltételek teljesülését vizsgálnánk, meg kell jegyeznünk, hogy az erőszak felhasználásának fontos követelménye annak egy kompetens hatóság kezébe való helyezése. Az erőszak használata feletti állami monopólium a modern államrendszer fontos normája, és a terrorista csoportok a katonai zsargon kisajátításával ezzel egyenértékű legitimitásra törekednek. Nemcsak a háborúhoz való jog monopóliumával szemben intéznek kihívást, hanem az erőszak használatának hagyományos korlátaival szemben is. A háborús tradíciók szerint kímélni kell a civil lakosságot, és harc közben nem szabad szükségtelenül nagymértékű erőszakot alkalmazni. A terrorista akciók viszont tudatosan a civil tömegek ellen irányulnak a minél nagyobb félelem keltése céljából.

A háború és a terror hasonlóságai nyilvánvalóak. Nehéz elképzelni olyan háborút, amely nem kelt félelmet az emberekben, és ez gyakran nemcsak az erőszak mellékhatása, hanem az egyik elsődleges cél. A történelem során az elfoglalt városokat például azért fosztották ki vagy rombolták éppen porig, hogy megfélemlítsék más városok lakóit. A második világháború alatt a stratégiai bombázások is pszichológiai elméleteken alapultak. Amellett, hogy ily módon igyekeztek elkerülni az elhúzódó, költséges és nem egyszer lényeges sikert nem eredményező lövészárok-hadviselést, ezek elsősorban az ellenséges lakosság morálját voltak hivatottak megtörni. Mindazonáltal a háborúban a félelem keltése nem főcél, ezzel szemben a terrorcselekmények célja egyértelműen a félelem érzet kialakítása az egyes emberekben. Lényegi különbség a működési logikájukban van: a háború kényszerítő jellegű fizikai jelenség, ezzel szemben a terror hatáskeltő mentális jelenség. A háború és a terrorizmus megkülönböztethető emellett úgy is, hogy míg a háborúkat államok vívják, addig a terrorizmus azok eszköze, akik gyengék ahhoz, hogy nyíltan szembeforduljanak az állammal. E gondolatmenet szerint a terrorizmus a „gyengék fegyvere”, ami valóban így van, főleg ha azt nézzük, hogy a terrorszervezetek döntő többsége csak azt követően nyúlt az erőszak eszközéhez, miután a hagyományos érdekérvényesítés minden egyes lépcsőfokát végigjárta – sikertelenül. A terrorizmus és a háború között lévő alapvető különbséget azonban abban találhatjuk meg, hogy míg a háború központi elemét az ütközet jelenti, addig a terrorizmus nem vállalja a nyílt ütközetet. A terrorszervezetek úgy választanak célpontot, hogy kizárják az önvédelem lehetőségét, s ezzel mintegy felrúgják a hadviselés – írott és íratlan – nemzetközi törvényeit. A célpontok azonban – mint ahogy már fentebb említettem – nem szükségszerűen ártatlan személyek, hanem valamilyen úton-módon köthetők az ellenséghez. Másfelől azonban védtelenek, s ezáltal válnak a terrorizmus áldozataivá, amelynek lényege így: fegyveresek erőszaktétele fegyverteleneken.

A terrorizmus a katonai logikát követve több ponton is hasonlóságot mutat a gerilla-hadviseléssel. Mindkét fogalom irreguláris harci módszereket jelöl, amelyeket egyébként gyakran kombináltan alkalmaznak. Terrormerényletek képezhetik egy gerillahadjárat bevezetőjét vagy lecsengését. Az ilyen folyamatos átmenetek mellett számos más tekintetben is nagy az átfedés a fegyveres erőszak e két formája között. A terrorizmus és a gerilla-hadviselés egyaránt félelemkeltéssel igyekszik befolyásolni az ellenség magatartását. Így sok esetben azonos eszközöket és stratégiákat alkalmaznak (pl. emberrablás és robbantás). Hasonlóság mutatkozik a tekintetben is, hogy a tagok nem viselnek egyenruhát. Ezek a hasonlóságok azonban nem téveszthetnek meg senkit abban a tekintetben, hogy két különböző felkelő harcmodorról van szó. A gerillaharc katonai stratégia, ahol az ellenséggel szembeni katonai akcióról, illetve annak teljes megsemmisítéséről van szó. Ezzel szemben a terrorizmus kommunikációs stratégia, ahol az erőszakot nem romboló hatása miatt, hanem jelzésként alkalmazzák, hogy széleskörű pszichológiai hatást érjenek el. Ahogyan Franz Wördemann fogalmaz: „amíg a gerilla az adott térséget, addig a terrorista a gondolkodást kívánja elfoglalni”. Terrorista csoportok ritkán gyakorolják a szuverenitás formáit, míg a gerillaszervezetek elsődleges célja éppen valamely terület, illetve lakosság fölötti ellenőrzés megszerzése. Emellett a fő különbség mellett még van néhány szempont, ami alapján a gerillaharc és a terrorizmus elválasztható egymástól. Így például a gerillák, tekintet nélkül irreguláris harcmodorukra, tiszteletben tartják a fegyveresek és a civilek közötti választóvonalat. Célpontjaikat elsősorban az ellenség katonai egységeiből választják ki. Ezzel szemben a terrorista csoportok nem riadnak vissza attól, hogy bármely civil személyt véres üzenetük hordozójává tegyenek. A gerillaharc és a terrorizmus elkülöníthető aszerint is, hogy amíg a gerilla csoportok katonai egységként tevékenykednek, addig a terrorszervezetek a fegyveres harc mellett más – társadalmi és segélyező – feladatokat is ellátnak (pl. az Iszlám Ellenállási Mozgalom a palesztin menekülttáborok területén). Ennek ellenére a terrorizmus és a terrorista erősen negatív tartalmú fogalmak, míg a gerillaharc és a gerilla pozitív asszociációkat is keltők.

A fentiekhez hasonlóan a terrorizmus jelenségét el kell határolni a bűncselekmény fogalmától is. Bár a terrorista és a közönséges bűnöző is erőszakot alkalmaz egy cél elérése érdekében, de lényeges különbség van a cselekményt kiváltó okok és motivációk tekintetében. A bűnöző saját szükségleteit igyekszik kielégíteni, például egy bankrablás vagy emberrablás során. Tevékenysége nem szolgál közös ügyet, hanem kizárólag önző cselekedet. Ezzel szemben a terrorista cselekmények elkövetésére mindig valamiféle közös cél elérése (pl. forradalmi változás vagy függetlenség kivívása) érdekében kerül sor. A terrorizmus tipikusan közösségi cselekmény. A csoport mindenkor fontosabb az egyes egyénnél, még ha a csoport ereje az egyének által az egyéni akciók (pl. öngyilkos merényletek) révén valósul is meg. Ahogyan Konrad Kellen fogalmaz: „a terrorista ügy nélkül nem terrorista”. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a terrorszervezetek ne követnének el bűncselekményeket. Elég csak arra gondolni, hogy az egyes csoportok hogyan szereznek működésükhöz szükséges anyagi tőkét. A németországi Vörös Hadsereg Frakció például korai szakaszában több bankrablást is elkövetett, hogy finanszírozni tudja későbbi tevékenységét. A terrorizmus elhatárolása a bűncselekményektől tehát ugyanolyan nehéz, mint amilyen a háború és a gerillaharc esetében volt az elkülönítés. A nehézségek ellenére azonban látható az alapvető különbség valamennyi relációban.

A terrorizmusnak a különböző más erőszakos cselekményektől való elhatárolása után, ha általánosan elfogadott definíciót nem is tudunk alkotni, de lehetségessé válik bizonyos karakterjegyek és általános jellemzők megragadása, amelyek alapján inkább meghatározhatjuk a terrorizmus fogalmát. Így alapvetően a következő általános vonások jellemzik a terrorizmus jelenségét:

1.) A terrorizmus meghatározó eleme az erőszak és annak különböző formái. A különböző terrorszervezetek mindegyike az erőszak valamely formájának alkalmazásával kíván célt érni.

2.) A terrorista akciók céltudatosan túllépnek a mindenkori érvényes jogi és erkölcsi konvenciókon. A terrorcselekményeket a különös embertelenség, önkényesség és brutalitás jellemzi.

3.) A terrorizmus alapja a rémület és a megfélemlítés. A terroristák félelmet igyekszenek kelteni a célközösségben, hogy annak magatartását a saját érdekük szerint alakítsák, illetve befolyásolják.

4.) A terrorizmus mindig valamilyen cél elérésére irányul. Ezek a célok a legkülönfélébbek lehetnek, az önálló államiság megteremtésétől egészen az abortusz ellenzéséig terjedhetnek.

5.) A terrorizmus konfliktusokat előfeltételez. Egy terrorista csoport keletkezése és ideológiai igazolása nem véletlenül alakul ki, hanem bizonyos társadalmi-történelmi hátteret tükröz vissza.

6.) A terrorcselekményeket általában egy csoport hajtja végre. Bár egyes államok is előszeretettel nyúlnak a terror eszközéhez, azt mégis a nem állami szereplők alkalmazzák döntő többségben.

7.) A terrorista cselekmények mindig valamilyen célpont ellen irányulnak. A terrorszervezetek céljaik elérése érdekében a legkülönfélébb célpontok ellen intézhetnek támadást.

8.) A célpontválasztást a megtámadott önvédelmi lehetőségének teljes kizárása jellemzi. Az erőszak olyan célpontok ellen irányul, amelyek védtelenek azzal szemben.

9.) A terrorizmus központi eleme a nyilvánosság. A terroristák minden esetben arra törekszenek, hogy felhívják a közvélemény figyelmét saját ügyükre, sérelmeikre, céljaikra. Publicitásra törekszenek.

10.) A terroristák célja az üzenetközvetítés. A terrorista akciókat követően szinte minden esetben megfogalmazódnak és nyilvánosságot kapnak az elérni kívánt követelések és célok.

11.) A terrorcselekményeket általában véve szisztematikus tervezés előzi meg. A terrorista szervezetek a nagy vállalatokhoz hasonlóan végeznek költség-haszon jellegű számítást.

12.) A terrorista akciókat másfelől a kiszámíthatatlanság is jellemzi. A terrorcselekmények mindegyike váratlanul és gyorsan zajlik le. A nyílt küzdelemmel szemben lesből támadnak.

13.) A terrorszervezeteket az erős összetartozás érzés jellemzi. A merényletet akár egyetlen ember is elkövetheti, de valójában olyan csoporttevékenységről van szó, ahol rendkívül erős az összetartás.

14.) A terroristákat a kompromisszumképtelenség jellemzi. Maximalista álláspontot képviselnek, követeléseikből csak igen ritkán engednek.

Végső soron megállapíthatjuk, hogy a terrorizmusra nem maguk az akciók jellemzők, hanem azok szándékolt politikai szerepe. A terroristákat nem érdekli az elkövetett akciók tulajdonképpeni romboló hatása. A terror csupán egy eszköz számukra, bizonyos fajta jelzés, amelynek segítségével közölni tudják sérelmeiket és követeléseiket. Ebből kifolyólag a terrorizmus első sorban közlési stratégia. De mifélék azok az üzenetek, amelyeket a terroristák közölni akarnak? A terroristák a félelem és a rémület hangulatát igyekeznek kialakítani, hogy aláássák az állam képességét, hogy megvédje polgárait. Ez a terrorista cselekmények negatív hatását túlhangsúlyozó szemléletmód azonban túlságosan leegyszerűsítő. A terroristák ugyanis, mint gyenge csoport rá vannak utalva arra is, hogy szövetségeseket keressenek és toborozzanak, hogy politikai céljaiknak szimpátiát és támogatást szerezzenek. Ezért merényleteiket a lakosság egy része számára a remény jelének is szánják. Vagyis a terrorizmus nemcsak a célközösség felé közvetít üzenetet, hanem a saját támogató bázisának szélesítésére is irányul.

Az üzenetek milyensége mellett felvetődik egy másik kérdés is, mégpedig az, hogy milyen kommunikációs területen képesek hatékonyan tevékenykedni a különféle terrorista szervezetek? Nyilvánvalóan az erőszak üzeneteit csak megfelelő környezetben lehet jól közvetíteni. Annak érdekében, hogy erőszakos jelzéseiket figyelembe vegyék, a terroristák cselekvési színterükként előszeretettel részesítik előnyben az erőszakmentes politikai-társadalmi rendszereket (pl. a nyugati ipari országokat), ahol egy erőszakos akció igazi sokkhatást érhet el. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Afrika, Ázsia és Latin-Amerika fejlődő országaiban ne lennének terrorista cselekmények. A nagyvárosok az egész világon olyan rendező és rezonáló környezetet jelentenek, ahol az erőszakos akciók minden esetben bizonytalanságot és félelmet váltanak ki. De egy Limában vagy Fokvárosban elkövetett robbantásos merénylet sokkoló hatása nem hasonlítható össze azzal, ami egy Washingtonban vagy Londonban elkövetett robbantás pánik-reakciójától várható. 

Végül az utolsó kérdés, amit meg kell válaszolni, hogy hogyan hat ki a közlési funkció a terrorista akciók gyakoriságára? A jelzések csak akkor lehetnek hatásosak, ha azok nem jelentkeznek túlságosan sűrűn. A terrorizmus a „kis erővel vívott háború” jellegzetes formája – ha lehet egyáltalán háborúnak nevezni. Vagyis olyan fegyveres konfliktus, amely a hagyományos háborútól eltérően, úgymond kisebb lángon – a hagyományos fegyveres erők bevetése nélkül – folyik. A terrorizmus viszonylag kevés emberáldozatot követel (pl. az 1967 óta eltelt időszakban terrorcselekményekben elhalálozott izraeli civilek száma említésre sem méltó a kórházi statisztikákban). A tömegpusztító fegyverek terrorista kezekben történő jövőbeli megjelenése azonban változtathat ezen. Mindazonáltal meg kell jegyezni azt, hogy a terrorizmus éppen az akciók szimbolikus funkciója miatt az erőszak-alkalmazás viszonylag „gazdaságos” formáját jelenti – különösen, ha a polgárháborúkhoz és a gerillahadjáratokhoz hasonlítjuk.

A terrorizmus megjelenési formái igen szerteágazóak, szervezeti keretei pedig nagyon összetettek. A terrorista motivációk, a politikai célkitűzések, az alkalmazási területek és a kiválasztott célpontok rendkívül eltérőek. Egyvalami azonban közös valamennyi terrorista cselekményben, mégpedig az, hogy fegyveresek erőszakot alkalmaznak fegyvertelenekkel szemben annak érdekében, hogy valamilyen üzenetet közöljenek a társadalom széles rétegeivel, illetve a politikai vezetés szereplőivel. Ezen üzenetek egyfelől bizonytalanságot és rémületet keltenek, másfelől azonban szimpátiát és támogatást is eredményezhetnek. A terrorizmus definíciója így a következőképpen hangozhat: védtelen polgárokon gyakorolt szándékos és módszeres erőszak, amely az általa kiváltott félelmen keresztül kívánja céljait megvalósítani.