India & Irán

Civilizációs kapcsolat vagy stratégiai kényszer?

India és Irán kapcsolata komoly történelmi előzményekkel bír, manapság pedig olyan ügyek és kérdések kötik össze a feleket, mint például az energia-szállítás, vagy az afganisztáni stabilitás. Delhi és Teherán viszonya azonban a gazdasági, politikai és biztonsági kooperáció elmélyülése ellenére sem tekinthető stratégiainak, s még kevésbé, ha a felek nemzetközi kapcsolatrendszerét is figyelembe vesszük.

Irán és India kapcsolata időben messzire nyúlik vissza, ahogyan a felek fogalmaznak, a két nép közt egyfajta civilizációs-történelmi kötelék van, ami az indoeurópai kultúrkörhöz való tartozásból, valamint az évezredes egymás mellett élésből ered. S valóban, a hatások szemmel láthatóak, ha Tádzs Mahal perzsa építészeti jegyeit szemléljük, vagy ha az iszlám előtti Perzsiára gyakorolt buddhista befolyást nézzük. Itt érdemes megemlíteni továbbá azt is, hogy az Indiában élő közel 25 milliós síita közösség a legnépesebb csoportnak számít Iránon kívül. A XX. században a két fél kapcsolata a nagyhatalmi, majd a hidegháborús szembenállás eredményeként egyfajta kényszerpályán mozgott (korlátozva volt), az 1990-es évek elején lezajló nemzetközi változásokra válaszul újrafogalmazott külpolitikai törekvések következtében azonban fokozatosan javulásnak indult. Viszonyuk az elmúlt évtizedben a gazdasági, politikai, de legfőképpen stratégiai okok és megfontolások miatt pedig egyre szorosabbá vált.  

Első pillantásra úgy fest, hogy Delhi és Teherán kapcsolatában a gazdasági érdekek dominálnak. S valóban, a két ország gazdasági adottságait és képességeit számba véve, egyfajta természetes szövetség körvonalazódik: az energia-gondokkal küszködő India kőolajhoz és földgázhoz juthat Irántól, míg utóbbi a mezőgazdaság, a vegyipar, vagy éppenséggel az információs technológia terén profitálhat a kereskedelmi kapcsolatokból. A gazdasági együttműködés azonban mindezek ellenére mégsem olyan szoros, sőt éppen ellenkezőleg, az amerikai szankciók hatására kifejezetten gyengének tűnik. Mindezt jól bizonyítja, hogy Delhi számára Irán – Szaúd-Arábia és Irak után – csak a harmadik legnagyobb kőolaj-beszállító (jelenleg csupán 8 százalékát adja az indiai kőolaj-importnak). Az együttműködés vontatottságát jól szemlélteti továbbá az is, hogy az elmúlt években semmiféle előrelépés nem történt a három országot (Iránt, Pakisztánt és Indiát) összekötő földgázvezeték („békevezeték”) ügyében.

Delhi és Teherán együttműködésében a gazdasági érdekeknél talán sokkal fontosabbak a stratégiai szükségszerűségek, így például a pakisztáni problematika, ami már régóta jelent kihívást mindkét félnek. India a függetlenség kivívása (1947) óta négy nagyobb háborút vívott Pakisztánnal, Kasmír hovatartozásának kérdése pedig mind a mai napig ellehetetleníti a felek közti békés megegyezést. Az iszlámábádi fenyegetés árnyékában Irán, mint Pakisztán nyugati szomszédja, mindig is kitüntetett szereppel bírt az indiai biztonsági-stratégiai gondolkodásban, s nincs ez most sem másként. Irán az indiai-pakisztáni szembenállásban Delhi mellett foglalt állást, amely döntésében biztonságpolitikai megfontolások játszottak, és játszanak továbbra is döntő szerepet. Teherán a pakisztáni instabilitásban és radikalizmusban komoly fenyegetést lát, mivel a síita-szunnita szembenállás elmélyülése, még inkább a beludzsi szeparatizmus erősödése az ország területi integritását is veszélybe sodorhatja. 

India és Irán stratégiai érdekei manapság különösen Afganisztánban esnek egybe, amennyiben mind a ketten érdekeltek a rend és stabilitás helyreállításában, valamint Pakisztán befolyásának korlátozásában. Delhi és Teherán számára egyaránt rémálom-szcenárió, hogy az USA afganisztáni kivonulását követően ismét a Pakisztánhoz közel álló tálib radikálisok kerülnek majd hatalomra Kabulban. Éppen ezért a felek egyfelől igyekeznek a segélyezések és befektetések révén minél nagyobb befolyásra szert tenni az afgán vezetés és közvélemény körében, másfelől pedig egymás közt szorosabbra fűzni a biztonsági és védelmi kooperációt. A kábítószer-kereskedelem és a terrorizmus elleni fellépésben számos közös programot működtetnek, valamint több ízben tartottak már együttes hadgyakorlatot is. Az afganisztáni együttműködés összességében mindkét fél számára előnyös: amíg India Pakisztánt megkerülve juthat befolyáshoz Afganisztánban, addig Irán a keleti országrész infrastrukturális fejlesztéséből profitálhat.

Az indiai-iráni kapcsolatokat vizsgálva nem feledkezhetünk meg a gazdasági és stratégiai érdekek mellett a politikai megfontolásokról és törekvésekről sem. Az erősödő nemzetközi nyomás és fokozódó elszigetelődés közepette Teheránnak minden szövetséges jól jön, különösen, ha a partner a regionális és világpolitika olyan feltörekvő szereplője, mint India. Delhinek szintén fontos az iráni kapcsolat, egyrészt mert azzal ellensúlyozhatja az Egyesült Államokkal való partnerségét, valamint az Izraellel zajló kereskedelmi kapcsolatait, vagyis demonstrálhatja külpolitikai „függetlenségét” a nemzetközi porondon, legfőképpen pedig az iszlám világban. Másrészt, hozzájárulhat a hazai kommunális erőszak csökkenéséhez és felekezeti szembenállás enyhüléséhez is, mint ahogyan a baloldali pártok vitorlájából is kifoghatja a szelet, akik az „el nem kötelezettség” elvét számon kérve élesen bírálják a kormányzat egyoldalú nyugati orientációját. (Hovatovább Irán fontos terület a Kínával folytatott rivalizálásban is.)

Delhi és Teherán kapcsolata sok tekintetben kétségkívül elmélyülni látszik, azonban a komolyabb együttműködést, a valódi stratégiai partnerséget több tényező is hátráltatja. Így elsősorban az Egyesült Államok és India speciális viszonyrendszere az, ami áthidalhatatlan akadályt képez Delhi és Teherán szorosabb kooperációjában. Washington nyomására India nem csupán az iráni atomdosszié ENSZ BT elé utalását támogatta, hanem a súlyos energiaellátási problémái dacára idén hajlandónak mutatkozott az iráni olaj-importjának volumenét is csökkenteni. Továbbá fontos látni azt is, hogy bár Irán igencsak fontos az indiai stratégáknak, de a perzsa állam elmúlt évtizedben tapasztalt megerősödése komoly aggodalmakat is generál Delhiben. India a regionális erőegyensúly megőrzése érdekében igyekszik Szaúd-Arábiával és az öböl-monarchiákkal is erősíteni az együttműködését. Irán éppen ezért nem stratégiai partner, hanem csak egy kulcsfontosságú elem a tágabb közel-keleti indiai külpolitikában.

Teheránban az amerikai-indiai kapcsolatok mindenképpen ellenérzéseket szülnek, s óvatosságra intik a forradalmi vezetést. Az indiai-iráni relációban azonban nem csak az Egyesült Államok jelent problémát, hanem Kína is, amely a nemzetközi elszigetelődést kihasználva kvázi monopolhelyzetbe került az iszlám köztársaságban (a legnagyobb kereskedelmi partnernek és kőolaj-vásárlónak számít). Delhi a kínai pozíciók erősödését látva pedig attól tart, hogy Irán külpolitikáját hosszabb távon Peking fogja majd meghatározni. India és Irán kapcsolatrendszerét így összességében egy kettős folyamattal lehet a legjobban leírni: egyfelől regionális szinten a kölcsönös gazdasági előnyöknek és politikai érdekeknek, valamint a biztonságpolitikai egymásrautaltságnak köszönhetően a viszonyuk egyre szorosabbá válik, másfelől azonban a nemzetközi-világpolitikai porondon távolodnak egymástól, amennyiben ellentétes táborok felé orientálódnak: India az Egyesült Államokkal, Irán a Kínai Népköztársaság barátkozik.

Bahrein és a regionális kontextus

BAHREIN A REGIONÁLIS HATALMI JÁTSZMÁBAN ÉS AZON IS TÚL

Bahreinben, az öböl legkisebb arab államában a külső, térségbeli történések mindig is befolyásolták a belpolitikai folyamatokat. Most azonban úgy fest, hogy a szigetállamban zajló események vannak hatással a regionális erőviszonyokra és a szereplők által követett politikákra. Mintha megfordult volna a klasszikus szereposztás, vagy mégsem?

A bahreini történések, még inkább azok hatásai túlnyúlnak a sziget határain, s lényegében az egész Perzsa-öböl térségét befolyásolják. A felekezeti törésvonal elmélyülésével és az erőszak fokozódásával ugyanis a szektariánus konfliktus (a síita-szunnita szembenállás) átterjedhet a szomszédos államokra is, ami minden bizonnyal komoly instabilitást eredményezne a világgazdaságban (gondoljunk csak az esetleges szaúdi zavargások miatt kieső olajtermelésre). A konfliktus elhúzódása és militarizálódása pedig kiélezheti a szaúdi-iráni szembenállást is, amely rivalizálásban a sziget egyfajta „áttételes háború” színhelyévé válhat, és amely konfliktus alapjaiban változtathatja meg a regionális erőegyensúlyt (adott esetben Irán megerősödésével járhat). Továbbá, a bahreini forrongás hatással lehet a nyugati világra is, amennyiben egyfajta próbatétel elé állítja a döntéshozókat, hogy azok mennyiben képesek megfelelően reagálni a Perzsa-öböl monarchiáiban megváltozott politikai helyzetre, s a megfogalmazott társadalmi törekvésekre. (Röviden, vajon képesek-e a közel-keleti külpolitikai paradigmaváltásra, vagy sem?)

Szaúd-Arábia számára Bahrein kulcsfontosságú jelentőséggel bír, mivel ha a szigetállamban felbomlik a jelenlegi status quo, akkor a síiták politikai megerősödése láncreakciót indíthat el a sivatagi királyság felekezeti kisebbségeinek körében is. (Éppen ezért a szaúdi vezetés nem csak a bahreini forrongásokat figyeli izgalommal, hanem a jemeni fejleményeket is.) Tavaly márciusban Rijád többek között ezért is döntött úgy, hogy bevonul a mini monarchiába, s rendet tesz. A katonai „segítségnyújtás” mellett az Öbölmenti Együttműködési Tanácsban tavaly óta többször felvetették a szorosabb politikai unió ötletét is, ennek azonban a kisebb olajmonarchiák elutasítása miatt nincs valódi realitása (attól tartanak, hogy Rijád túlsúlyba kerülne). Ráadásul a kooperáció csak Teherán rosszallását és aktivizálódását váltaná ki. S bár a síita felekezeti hovatartozás kétségkívül kedvező kiindulási pont lehet Teheránnak ahhoz, hogy befolyását bővítse az öbölben, Bahrein mégis sokkalta inkább kötődik Szaúd-Arábiához. Különösen igaz ez, ha a gazdasági kötelékeket vesszük számításba: a bahreini költségvetési bevételek jelentős része (az olajbevételek 70-80 százaléka) a szaúdiakkal közösen működtetett olajprojektekből származik, hovatovább a kicsiny szigeten Szaúd-Arábia számít a legnagyobb befektetőnek, s egyben a legvonzóbb piacnak is. Manama Rijádhoz fűződő stratégiai viszonyát pedig jól bizonyítja az is, hogy a szigetállam a szaúdiak által épített (és Fahd királyról elnevezett) híddal kapcsolódik az Arábiai-félszigethez.

A bahreini és szaúdi uralkodó családok a tiltakozások kapcsán Iránra mutogatnak, igyekeznek mind a hazai, mind pedig a nemzetközi közvéleményt meggyőzni, hogy az iszlám köztársaság felforgató tevékenysége áll a rendszer-ellenes események hátterében. Valójában Teheránnak nincs köze a bahreini történésekhez, az öbölben keletkezett „tavaszi” hullámokat azonban igyekszik meglovagolni. Irán a Bahrein feletti területi igényéről még Mohammed Reza sah regnálása idején, az ENSZ által levezényelt népszavazást követően (1971-ben) mondott le. S bár egyesek megnyilatkozásaikban manapság ezen álláspont revideálására tesznek javaslatot, valójában azonban az iszlám köztársaságnak nincsen területi követelése, inkább csak pozíciót-fogást szeretne szerezni-találni a szaúdiakkal folytatott több évtizedes hatalmi birkózásban. A síita kötelékek kapcsán sokan arra gondolnak, hogy Iránnak komoly ráhatása lehet a bahreini eseményekre, valójában azonban az ötvenes éveikben járó síita egyházfőkön kívül (akik a 80-as években iráni szemináriumokban folytatták vallási tanulmányaikat) Teheránnak nincs komoly kapcsolata az ellenzékkel. A bahreini síiták, még inkább a rendszer ellen tüntetők pedig egyáltalán nem szimpatizálnak az iráni kormányzati formulával (az iszlám jogtudós uralmával), forradalmukat nem az iráni iszlám forradalom, hanem egyértelműen az egyiptomi és tunéziai események inspirálták. Ennek megfelelően Irán a partvonalon túlról, óvatosan szemléli a Bahreinben zajló eseményeket. Így például, a forradalmi vezetés élből utasította el azt a társadalmi kezdeményezést, amely a gázai-flottilla mintájára szervezett volna segélyszállítmányt Bahreinbe, ugyanakkor hangos retorikájával igyekszik felhívni a figyelmet az emberi jogi jogsértésekre, s ezáltal támogatókra szert tenni a bahreini utcákon és fejekben.

Az Egyesült Államok a bahreini események kapcsán kellemetlen helyzetbe került, amennyiben a forrongások láttán egyfelől stratégiai pozícióját, másfelől pedig közel-keleti megítélését látja komolyan veszélyeztetve. Köztudomású, hogy az ötödik amerikai flotta, amely a Perzsa-öböl és az Indiai-óceán védelmét hivatott biztosítani, Bahreinben horgonyoz. Az iraki csapatkivonással párhuzamosan a sziget stratégiai jelentősége csak még inkább erősödött, mivel létszükséglet, hogy az USA csapatait továbbra is a térségben állomásoztathassa. Washingtont kétségkívül zavarja, hogy egy szövetséges államban erőszakkal lépnek fel a szabadságjogokat és demokráciát követelő tüntetőkkel szemben, csakhogy a szaúdi különleges kapcsolatnak (olaj-függőségnek) köszönhetően az amerikai külpolitikai döntéshozatal kényszerhelyzetben van: a liberális-idealista elvekkel szemben a realista érvek (gazdasági faktorok) dominálnak. A rövid távú stratégiai érdekek szem előtt tartásával azonban az USA azt kockáztatja, hogy a bahreini közvélemény szemében menthetetlenül diszkreditálódik, s ezzel lényegében hosszabb távon akár el is veszítheti az öbölbeli pozícióját. A bahreini lakosságot láthatóan zavarja az a kettős mérce, amelyet Washington az arab forradalmak kapcsán alkalmaz: segíti-támogatja Egyiptomot, Líbiát, és Szíriát, miközben a manamai főtéren összegyűlteket magukra hagyja. Arról nem is beszélve, hogy a nyugati fegyverszállítások továbbra is folytatódnak – igaz szigorúan csak „külső védelmi” jelleggel.

A bahreini események kétségkívül hatással vannak a regionális játszmára, a helyzet azonban fordítva is igaz. Szaúd-Arábia lépéskényszerben van, az otthoni stabilitás érdekében, és az Irántól való félelmében erővel kénytelen beavatkozni a bahreini folyamatokba. Az Egyesült Államok a geopolitika fogságában, de még inkább stratégiai szövetségesének, Rijádnak a szorításában nem vállalkozhat határozottabb fellépésre a bahreini demokratizálódást illetően. Mindeközben Irán kivárásra játszik, s úgymond nevető harmadikként igyekszik kihasználni az öböl túlpartján kínálkozó lehetőséget. Végezetül, a regionális játszmában részt vevők érdekeit és félelmeit látva úgy fest, hogy éppen Bahrein járhat a legrosszabbul: nem csupán a politikai reformok előtt zárulhat be hosszabb időre az a bizonyos ajtó, de a sziget az öbölbeli hatalmi törekvések és a felekezeti-ideológiai ellentétek küzdőterévé is válhat.   

Forrongások Bahreinben

POLARIZÁCIÓ ÉS RADIKALIZÁCIÓ

Az „arab tavasz” kirobbanása óta sokat foglalkoznak az átalakuló Egyiptommal és Líbiával, még többet a polgárháborúba süllyedt Szíriával, de csak igen keveset Bahreinnel. Holott ez a piciny öbölbéli olajmonarchia ugyanúgy már bő másfél éve forrong, még ha nem is akkora hőfokon, mint ahogyan azt a többi esetben láthattuk. A helyzet azonban most egyre rosszabbul fest a szigetállamban, különösen, ha a fokozatos polarizációt és radikalizációt vesszük szemügyre.

A bahreini tiltakozások tavaly februárban igencsak mérsékelt célokkal kezdődtek, a tüntetők alapvetően reformisták voltak, mintsem forradalmárok: az abszolút monarchia helyett valódi alkotmányos királyság létrehozásának célját tűzték a zászlajukra. De az uralkodói család erőszakos fellépése, majd a szaúdi erők intervenciója változtatott ezen, miként egyre többen kezdték el követelni az al-Khalifa dinasztia trónfosztását. Az elmúlt másfél esztendőben ráadásul a kölcsönös bizalmatlanság erősödése, az utcai politizálás állandósulása, valamint a felekezeti konfliktus elmélyülése igencsak veszélyes mederbe terelte a bahreini politikai folyamatokat. Egyfelől a szembenálló táborok közti szakadék folyamatosan szélesedik, másfelől pedig a csoportokon belül a radikálisok fokozatosan kiszorítják a mérsékelt erőket.   

A politikai játszmában szembenálló táborokat a mély bizalmatlanság jellemzi. Az ellenzéki tüntetők nem igen hisznek már a kormányzati retorikának, mert mint mondják, az „messze van a valóságtól”. S valóban, az uralkodó család már több mint egy évtizede (2001 óta) hitegeti a lakosságot az alapvető reformok megvalósításával, de ez idáig mégsem történt semmilyen lényeges előrelépés. A 2011-es tüntetések erőszakos elfojtása, valamint az ellenzékkel való párbeszéd elutasítása csak még inkább megerősítette a reformpártiak kételkedését a kormányzat ígérgetését illetően. S mindezt csak tovább fokozta, hogy a tiltakozásokat övező erőszak felderítésére létrehozott bizottság elmarasztaló jelentését és ajánlásait az uralkodó ugyan elfogadta, annak végrehajtására azonban semmiféle menetrendet vagy akciótervet nem készíttetett. Másfelől a kormányzat sem hisz a tüntetőknek, akikben csak azt látják, hogy mindig változtatgatják a céljaikat, és csak egyre több koncessziót akarnak kicsikarni a vezetésből. Az általános bizalmatlanság ráadásul nem csak a polarizációt erősíti, hanem a szembenálló táborok radikalizálódásához is hozzájárul. A mérsékelt erőknek igen nehéz türelemre inteni akkor, amikor a kormányzat semmilyen lépést nem tesz a reformok gyakorlati megvalósítására. Ahogyan a legerősebb ellenzéki párt (al-Wefaq) parlamenti képviselője, Matar Matar fogalmazott: „a kormányzat lényegében ellenállásra bátorítja az embereket”. A táborok fokozatos radikalizálódása pedig ellehetetleníti a megegyezést is, hiszen így a felek egyre kevésbé lesznek nyitottak a kompromisszumos megoldás iránt.

A reformok elmaradásával és a szembenállás erősödésével a politika a tárgyalóasztalról az utcára került, s ezzel a tüntetések, a leszámolások és az ellentüntetések ördögi köre vette kezdetét, amelyben minden évforduló, ünnep, vagy megemlékezés robbanással fenyeget. A tiltakozók akcióikkal igyekeznek fenntartani a kormányzatra gyakorolt nyomást, a királyi udvar pedig igyekszik minden erejével megőrizni a status quo-t. A vezetés azonban elmulasztotta levonni az egyiptomi és líbiai események tanulságát, nevezetesen, hogy a tiltakozások erőszakos elnyomása nem tartja vissza a tüntetőket, sőt elszántabbá és radikálisabbá teszi őket. Az erőszak alkalmazása olyan spirálhatást indított el, amelynek eredményeként radikalizálódtak az ellenzék céljai („királyság helyett köztársaságot”) és akciói (lásd erőszakosabb eszközök és nagyobb intenzitás), valamint a kormányzat válaszlépései is. A tiltakozások betiltásával, a politikai tér elvételével a kormányzat csak még inkább a radikálisok malmára hajtotta a vizet, a jelenlegi helyzetben ugyanis csak abból lehet hős, aki felveszi a kesztyűt és konfrontálódik a vezetéssel. Erőszakmentességgel kampányolva most nem igen lehet támogatókat szerezni, ahhoz már túl sok a múltbéli sérelem, és túl nagy a reményvesztettség is. De ugyanez a hozzáállás jellemzi a rezsim iránt lojális tábort is, amely egyre határozottabb és keményebb fellépést követel a királyság kritikusaival szemben, nem egy esetben pedig hajlandó akár maga is fegyvert fogni. Egyszóval a felek mindkét oldalon egyre türelmetlenebbek és egyre inkább hajlanak az erőszakos megoldásokra.

A Bahreinben jelentkező problémát a kormányzat már a kezdetek-kezdetétől igyekszik úgy bemutatni, mintha az egyfajta síita-szunnita szembenállás lenne, hovatovább egy, az Iráni Iszlám Köztársaság által finanszírozott és támogatott puccskísérlet. Noha a tiltakozások fő támogatói kétségkívül a magukat másodrangú állampolgárnak érző síiták voltak (pl. az állami szektorból kizárva csak a magánszférában érvényesülhetnek), és Teherán tényleg haszonélvezője a bahreini folyamatoknak, valójában azonban a mozgalom nemzeti-szekuláris keretek között, és önerőből indult útnak, mint ahogyan azt a tüntetők központi szimbólumát képező nemzeti zászló és jelmondat („síita és szunnita – egy testvér”) is egyértelműen bizonyította. A királyi család a jól bevált oszd meg és uralkodj taktikát követve igyekezett kifogni a szelet a reformpártiak vitorlájából, azonban a felekezeti ellentétek tudatos gerjesztésével csak még válságosabb-veszélyesebb helyzetet teremtett. Az ellenzék mérsékelt vezetőinek félreállításával és bebörtönzésével például hozzájárult ahhoz, hogy az síiták körében egyre hangosabbak és népszerűbbek a radikális nézeteket valló ajatollahok (pl. Issa Qassim ajatollah). Minderre válaszul a rendszer iránt hűséges táborban is sorra alakulnak és szerveződnek a szunnita iszlamista milíciák, miközben a liberális és mérsékelt szereplők fokozatosan a partvonalon kívülre szorulnak. Mindez könnyen azt jelentheti, hogy az eddig politikai síkon jelentkező szembenállást az identitás (értsd vallási hovatartozás) alapú ideológiai összeütközés váltja majd fel, amelyet sokkal nehezebb lesz kezelni – mint létrehozni.

Bahreinben továbbra sem csitulnak a kedélyek, sőt éppen ellenkezőleg, a helyzet csak egyre fokozódik. A 2011-es év kínálta történelmi lehetőséget elszalasztva az álláspontok mára már túlságosan távol kerültek egymástól ahhoz, hogy valamilyen kölcsönösen elfogadható megállapodás születhessen a felek között. Ráadásul mindkét oldalon megerősödött a radikálisok befolyása és támogatottsága, ami a felekezeti törésvonal hangsúlyossá válásával párhuzamosan veszélyes és robbanékony helyzetet is teremthet. Különösen, ha a regionális összefüggéseket is számításba vesszük: Ne feledjük a szaúdi olajkutak, a világgazdaság mozgatórugói csupán egy kőhajításnyira vannak a forrongó szigettől…

Irán: Elnökválasztásra készülve

ELNÖKI REFERENDUM A BELPOLITIKAI FOLYAMATOK TÜKRÉBEN

Iránban jövőre köztársasági elnökválasztást tartanak, amely arról lesz hivatott dönteni, hogy ki követi a jelenleg második elnöki ciklusát töltő Mahmúd Ahmadinezsádot az államfői bársonyszékben. A voksolás végkimenetelét a hátralévő hónapokban lényegében három folyamat fogja majd meghatározni: a forradalmi eliten belüli frakcióharcok intenzitása, az Ahmadinezsádhoz kötődő Elutasítás Frontjának megerősödése, valamint a reformpárti csoport választási stratégiája.

Azt követően, hogy 2009 júniusában az újraválasztásával az iszlám köztársaság legnagyobb válságát okozta, nem sokan gondolták volna, hogy Ahmadinezsád elnök egyszer majd elveszítheti a Khamenei ajatollah támogatását. A 2012-es parlamenti választásokat szemrevételezve azonban egyértelműen látható, hogy a baráti és szoros viszony megbomlott az elnök és a legfőbb vezető között. Ahmadinezsád mint egy önálló életre kelt marionett baba, komoly kihívást intézett a legfőbb vezetővel és magával a rendszerrel szemben. A törvényhozás jogosítványainak korlátozására, valamint a végrehajtó hatalom túlzott kiszélesítésére tett kísérleteivel, illetve a forradalmi elit korruptságának szajkózásával a fennálló rezsimet és annak szereplőit vette tűz alá. A harc azonban nem két személyről szól, hanem sokkalta többről, a korábbi évek frakcióharcaival ellentétben új narratíva született: ma már nem a reformerek állnak szemben a konzervatívokkal, hanem a konzervatív táboron belül zajlik a politikai adok-kapok. A régi és az új elit verseng egymással: az egyik oldalon állnak a forradalomban aktív szerepet vállaló öregek, a másik oldalon pedig az Ahmadinezsádhoz hasonló ifjú titánok, akiknek a politikai karrierje a 2005-ös elnökválasztással vette kezdetét. A generációs és származásbeli különbségek mellett a két tábor világnézete is különbözik, mint ahogyan az is, ahogyan az iszlám köztársaságról vélekednek: amíg a tradicionális konzervatívok a status quo és a rezsim fenntartásában érdekeltek, addig a másik fél a nacionalista-populista kurzust felhasználva a klerikális vezetés marginalizálására tesz kísérletet.

Ahmadinezsád és támogatói szakítottak a konzervatív táborral, amit egyértelműen bizonyított, hogy önállóan, a Khamenei által támogatott Egységes Fronttal szemben mérettették meg magukat a tavaszi parlamenti választásokon. A végeredmény ismeretében bátran állíthatnánk, hogy az elnök és a legfőbb vezető párharcából az utóbbi került ki győztesen, csakhogy a mérkőzés még egyáltalán nincsen lefutva, sőt a soron következő elnökválasztás újabb fordulót hozhat ebben a harcban. A parlamenti voksolást követően a neokonzervatívok ugyan kimaradtak a fontosabb pozíciók elosztásából, és azóta szinte valamennyi politikai vitában alulmaradtak (például a házelnök személyéről szóló szavazáson), de a medzsliszben jelenlévő képviselői révén a mozgalom egyrészt önállósodott, másrészt pedig látható erővé szerveződött. A további erősödést megcélozva az Ahmadinezsád vezette csapat aktív és élénk kampányt folytat, így például naponta frissülő honlapján egyfelől igyekszik cáfolni az ellene felhozott vádakat (a tagjainak deviáns viselkedését és a legfőbb vezető elutasítását), másfelől pedig politikai kommentárokat jelentet meg, illetve a mozgalom szellemi mentorának, Meszbáh Jázdi ajatollahnak a beszédeit is közli. A független politizálás és az aktív kampány együttesen jól bizonyítja azt, hogy az új mozgalom hosszabb távon kíván meghatározó szereplő lenni az iráni politikai játszmában. A központi kérdés e tekintetben az, hogy vajon az elnök köré csoportosuló Elutasítás Frontja [Paydari Front] mennyiben tud majd megerősödni a hátralévő időben, illetve képes lesz-e önállóan elnökjelöltet állítani.

A reformpártiak igencsak megosztottak abban a kérdésben, hogy részt vegyenek-e a soron következő elnökválasztáson, s ha igen, akkor milyen stratégiát kövessenek, állítsanak önállóan elnökjelöltet, vagy a mérsékelt konzervatívokkal közösen indítsanak valakit. A 2009-es választási csalást követően a nagy többség aligha kíván részt venni a voksoláson, csakhogy a szavazás bojkottálása kontraproduktív lépés lenne, amennyiben a reformista erők nemcsak hogy kívül rekednének a politika színpadán, hanem a távolmaradás mozgalom alapjait is megkérdőjelezné. A reformpárti ex-elnök, Mohammed Khatemi nevével fémjelzett csoport ugyanis pont azzal a céllal született meg, hogy a választásokat felhasználva mozdítsa előre a lényeges politikai és társadalmi változásokat. Ugyanakkor a választáson való részvétel mellett döntve a reformerek kettős szorításba kerülhetnek, mivel a népszerű jelölt indítását az Őrök Tanácsa minden bizonnyal megvétózza majd, a kevésbé ismert elnökaspiráns pedig aligha szerezné meg a győzelemhez szükséges szavazatokat. Így úgy fest, hogy csak a mérsékelt konzervatívokkal közösen állított elnökjelöltnek lehet valós esélye a győzelemre, amely viszont azzal járna, hogy a reformista mozgalomnak engedményeket kellene tennie, például szemet kellene hunynia a 2009-es választási visszásságok és erőszakos cselekmények felett, amit a csalódott irániak igencsak nehezen tudnának megemészteni. (Khatemit sokan már a tavaszi parlamenti voksoláson való részvétele miatt is árulónak titulálták, annak ellenére, hogy a szavazólapra nem nevet, hanem az iszlám köztársaságot írta.)

A jelenlegi iráni politikai kontextust, még inkább a hosszabb távú következményeket figyelembe véve elmondható, hogy az Elutasítás Frontjának megerősödésére válaszul a köztársasági elnökválasztásra nagy valószínűséggel egy reformpárti és mérsékelt konzervatív szövetség formálódik majd. A felek közti ideológiai ellentétek miatt ez a koalíció feltehetőleg egy olyan centrista elnökjelölttel áll elő, amely mindkét fél számára elfogadható kompromisszumos megoldás. (E tekintetben olyan pragmatikus személyek jöhetnek szóba, mint például Ali Laridzsáni házelnök, Mohammed Baqer Qalibaf teheráni főpolgármester, vagy éppen a 2009-ben is induló Mohszen Rezai egykori gárdaparancsnok.) A voksolás intézményéből kiábrándult szavazókat azonban még így is rendkívül nehéz lesz a szavazóurnák elé csábítani, nem beszélve arról, hogy a választás megszervezésében és lebonyolításában, kulcsszerepe lesz az Ahmadinezsád felügyelete és irányítása alatt álló belügyminisztériumnak, ami akár problémássá is teheti a hatalom átadását. S végezetül nem feledkezhetünk meg az iszlám köztársaság legfőbb uráról, Khamenei ajatollahról sem, aki feltehetőleg most is aktív szerepet vállal majd az elnöki referendumban, és igyekszik olyan államfőt az elnöki székbe ültetni, aki a saját pozíciójának és a rendszernek a továbbélését is egyaránt biztosíthatja a jövőben. Szó, ami szó, a jövő júniusban esedékes köztársasági elnökválasztás még a három évvel ezelőtti keserű tapasztalatok ellenére is igencsak izgalmasnak és jelentőségteljesnek ígérkezik.

A Perzsa-öböl, mint regionális rendszer

MILYEN JELLEMZŐK ÉS FOLYAMATOK KÖTIK ÖSSZE A RÉGIÓ ÁLLAMAIT?

A Perzsa-öböl térsége kulcsfontosságú területnek számít a világban, illetve a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. De vajon mennyiben határozható meg egységes régióként a társadalmilag, politikailag és gazdaságilag igencsak különböző államokat magába foglaló földrajzi terület?

Ha a Perzsa-öblöt, mint önálló régiót vizsgáljuk, akkor abból kell kiindulnunk, hogy megnézzük, melyek azok a faktorok és folyamatok, amelyek összekötik a szereplőket. E tekintetben szinte alapvető kiindulópont a földrajzi kötelék, nevezetesen, hogy az öblöt körülölelő, partszakasszal rendelkező államokról van szó, vagyis Iránról, Irakról, Szaúd-Arábiáról, Bahreinről, Katarról, Kuvaitról, Ománról, és az Egyesült Arab Emírségekről. Ahhoz azonban, hogy önálló régióról beszéljünk nem elég csupán a földrajzi szomszédság, hanem közös karakterjegyekre, s az államok közti kölcsönös függőségre is szükség van. Előbbire a szénhidrogének kitermelésén és kereskedelmén alapuló gazdaságok, utóbbira pedig a transznacionális identitások jelentette biztonsági problémák lehetnek példák. 

A Perzsa-öböl hallatán minden bizonnyal először a szénhidrogén-készletek, a kőolaj és földgázmezők jutnak eszünkbe, s valóban a stratégiai jelentőségű energiahordozók azok, amelyek összekötik a térség országait. (A világ kőolajtartalékainak több mint fele, földgázkészleteinek pedig közel egyharmada itt található.) A XX. század elején felfedezett fekete arany kulcsfontosságú szerepet játszik mindegyik öböl államban, mivel fejlődésük és gazdaságuk nagyrészt a nyersanyagok kitermelésén, feldolgozásán és kereskedelmén alapszik. Fontos azonban hozzátenni, hogy az egyéni adottságok és képességek nem azonosak: vannak kis és nagy olajtermelők, illetve vannak olyanok, akik még mindig nagyban az olajbevételektől függnek (Irak és Irán), míg mások komolyan diverzifikálták a gazdaságukat (Katar és az Emírségek). A Perzsa-öböl viszonylatában az olaj pedig már csak azért is fontos kapocs, mert mind a régión belüli hatalmi egyensúlyt, mind pedig az államok külső magatartását befolyásolja. Az olajkérdés egyszerre erősíti a regionális együttműködést (mint például az olajfegyver bevetésekor) és a rivalizálást (lásd a nagy termelők közti piaci árversengést).

A fekete arany nem csak áldás, hanem átok is, amennyiben a járadékgazdaság számtalan kellemetlen mellékhatással is rendelkezik. Így elsősorban a költségvetési bevételek nagyban függnek attól, hogy hogyan alakul a kőolaj és a földgáz világpiaci ára, de a társadalmi-politikai következmények még ennél a világgazdasági függőségnél is nagyobb problémát jelentenek. Az olajdollároknak köszönhetően az autokratikus kormányok erősek tudnak maradni (van fedezet az erőszak-apparátus és patrimoniális-hatalom fenntartására), ráadásul külső támogatással is bírnak. Csakhogy a szénhidrogéneken alapuló modernizáció egyre inkább kitermeli azt az erős középosztályt, amely több szabadságot és politikai beleszólást követel magának, más szóval, alapvető reformokat. A Perzsa-öböl államainak többségében máig megoldatlan problémaként jelentkezik, hogy vajon hogyan lehetséges a tradicionalizmust és a modernizációt sikeresen összeegyeztetni egymással. Végezetül azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az impozáns gazdasági mutatók hátterében a jövedelmek igencsak egyenlőtlenül oszlanak meg, egyes országokban pedig különösen nagy a társadalmi szakadék.

A Perzsa-öböl nem csak a szénhidrogén-készleteiről és a világgazdaságban játszott szerepéről híres, hanem fegyveres konfliktusairól is. Az öbölben az elmúlt három évtizedben három komolyabb háború zajlott le, amelyekben közvetve vagy közvetlenül valamennyi ország érintve volt. 1980-88 között Irak és Irán, 1990/91-ben Irak és a Kuvaitot támogató nemzetközi közösség, 2003-ban pedig Irak és az Egyesült Államok vezette koalíció feszült egymásnak. Az olajdollároknak köszönhetően ráadásul erőteljesen militarizálódott a térség, amennyiben a katonai költségvetések a GDP-hez viszonyítva itt a legmagasabbak a világon. A területi és határviták, valamint a tömegpusztító fegyverek elterjedésének (versenyének) a veszélye mellett, igazán komoly fenyegetést a transznacionális identitások jelentenek. A régiót ugyanis behálózzák a határokon átívelő etnikai, felekezeti, törzsi és ideológiai kötelékek, amelyeket a felek igyekeznek tudatosan ki is használni, s előnyükre fordítani. A régió államainak vezetői nem az ellenlábasaik konvencionális képességeitől tartanak a leginkább, hanem attól, hogy ezeket a kapcsolatokat felhasználva a rendszerük stabilitása ellen intéznek kihívást.

A független államok megalakulását követően az öböl régióban nem jött létre regionális hierarchia, s lényegében azóta is folyamatos hatalmi versengés zajlik a vezető szerepért. Földrajzi mérete, népességi mutatója, ideológiai befolyása, katonai képessége, illetve gazdasági súlya alapján három állam játszik kulcsfontosságú szerepet ebben a történelmi versengésben: Irak, Irán és Szaúd-Arábia. Az erőviszonyok az idők folyamán többször is változtak, legutóbb a 2003-as iraki intervenciónak és Szaddám Huszein megdöntésének az eredményeképpen. Irak kiesésével a verseny kétszereplősre redukálódott, jelenleg Rijád és Teherán verseng egymással a regionális hegemón címért. Szembenállásuk több tényezőre vezethető vissza, így például az eltérő ideológiai-politikai berendezkedésre, illetve az etnikai-felekezeti különbözőségre. Rivalizálásuk pedig ún. „áttételes háborúkban” ölt formát, amelyeket Jementől kezdve Bahreinen át Irakig vívnak. A Perzsa-öböl megosztottságát jól mutatja továbbá az is, hogy a térségben nem jött létre regionális integráció – az Öbölmenti Együttműködési Tanács (GCC) ugyanis csak az olajmonarchiákat tömöríti, míg Irakot és Iránt negligálja.

A Perzsa-öbölben fontos szereplők a külső hatalmak, egyrészt mert a regionális rivalizálásban szükség van erős szövetségesekre, másrészt pedig mert az öböl stratégiai súlyát már igen hamar felismerték a világpolitikai aktorok. Előbb a brit birodalom igyekezett fennhatóságát kiterjeszteni a területre, majd a második világháborút követően az Egyesült Államok vetette meg a lábát a térségben. Az öböl jelentőségét földrajzi fekvése adta, majd azt az ipari forradalmat követően az energiahordozók felfedezése növelte. A hidegháborús versengésben az USA határozottan amerikai érdekszférának minősítette (Carter-doktrína), s az olajszállítások biztosítása, valamint regionális partnereinek védelme érdekében egyre nagyobb jelenléttel képviseltette magát a régióban, mígnem a 2003-as iraki háborúnak köszönhetően kvázi regionális aktorrá vált. Az öböl mindeközben még inkább felértékelődött, miként más nemzetközi szereplők is érdekelődni kezdtek iránta. Így például a növekvő energiafogyasztás problémájával küzdő Kína, amely ma már a Perzsa-öböl szinte valamennyi államával gyümölcsöző kapcsolatot ápol, s lényegében egyfajta modern selyem utat épített ki.

A régi közkeletű mondás szerint a Perzsa-öböl térségét mindig is a mesés gazdagság és a leírhatatlan szegénység ellentéte jellemezte, valamint az, hogy az egymással rivalizáló fejedelmek és a külső szereplők ádáz harcot vívtak a területek feletti ellenőrzésért és uralomért. A helyzet több évszázad alatt nem sokat változott – mondhatnánk –, a gazdasági-társadalmi ellentétek még mindig szembeötlőek, gondoljunk csak az olajmonarchiák üvegpalotáira, illetve bádogviskós nyomornegyedeire, az öböl feletti befolyásért pedig jelenleg Irán és Szaúd-Arábia birkózik egymással áttételes háborúkat vívva Bahreinben, Irakban, és a régió határain túl, mindeközben a partvonalon az USA és Kína meccsel az öbölbeli energiahordozókért és stratégiai pozíciókért.