Bahrein és a regionális kontextus

BAHREIN A REGIONÁLIS HATALMI JÁTSZMÁBAN ÉS AZON IS TÚL

Bahreinben, az öböl legkisebb arab államában a külső, térségbeli történések mindig is befolyásolták a belpolitikai folyamatokat. Most azonban úgy fest, hogy a szigetállamban zajló események vannak hatással a regionális erőviszonyokra és a szereplők által követett politikákra. Mintha megfordult volna a klasszikus szereposztás, vagy mégsem?

A bahreini történések, még inkább azok hatásai túlnyúlnak a sziget határain, s lényegében az egész Perzsa-öböl térségét befolyásolják. A felekezeti törésvonal elmélyülésével és az erőszak fokozódásával ugyanis a szektariánus konfliktus (a síita-szunnita szembenállás) átterjedhet a szomszédos államokra is, ami minden bizonnyal komoly instabilitást eredményezne a világgazdaságban (gondoljunk csak az esetleges szaúdi zavargások miatt kieső olajtermelésre). A konfliktus elhúzódása és militarizálódása pedig kiélezheti a szaúdi-iráni szembenállást is, amely rivalizálásban a sziget egyfajta „áttételes háború” színhelyévé válhat, és amely konfliktus alapjaiban változtathatja meg a regionális erőegyensúlyt (adott esetben Irán megerősödésével járhat). Továbbá, a bahreini forrongás hatással lehet a nyugati világra is, amennyiben egyfajta próbatétel elé állítja a döntéshozókat, hogy azok mennyiben képesek megfelelően reagálni a Perzsa-öböl monarchiáiban megváltozott politikai helyzetre, s a megfogalmazott társadalmi törekvésekre. (Röviden, vajon képesek-e a közel-keleti külpolitikai paradigmaváltásra, vagy sem?)

Szaúd-Arábia számára Bahrein kulcsfontosságú jelentőséggel bír, mivel ha a szigetállamban felbomlik a jelenlegi status quo, akkor a síiták politikai megerősödése láncreakciót indíthat el a sivatagi királyság felekezeti kisebbségeinek körében is. (Éppen ezért a szaúdi vezetés nem csak a bahreini forrongásokat figyeli izgalommal, hanem a jemeni fejleményeket is.) Tavaly márciusban Rijád többek között ezért is döntött úgy, hogy bevonul a mini monarchiába, s rendet tesz. A katonai „segítségnyújtás” mellett az Öbölmenti Együttműködési Tanácsban tavaly óta többször felvetették a szorosabb politikai unió ötletét is, ennek azonban a kisebb olajmonarchiák elutasítása miatt nincs valódi realitása (attól tartanak, hogy Rijád túlsúlyba kerülne). Ráadásul a kooperáció csak Teherán rosszallását és aktivizálódását váltaná ki. S bár a síita felekezeti hovatartozás kétségkívül kedvező kiindulási pont lehet Teheránnak ahhoz, hogy befolyását bővítse az öbölben, Bahrein mégis sokkalta inkább kötődik Szaúd-Arábiához. Különösen igaz ez, ha a gazdasági kötelékeket vesszük számításba: a bahreini költségvetési bevételek jelentős része (az olajbevételek 70-80 százaléka) a szaúdiakkal közösen működtetett olajprojektekből származik, hovatovább a kicsiny szigeten Szaúd-Arábia számít a legnagyobb befektetőnek, s egyben a legvonzóbb piacnak is. Manama Rijádhoz fűződő stratégiai viszonyát pedig jól bizonyítja az is, hogy a szigetállam a szaúdiak által épített (és Fahd királyról elnevezett) híddal kapcsolódik az Arábiai-félszigethez.

A bahreini és szaúdi uralkodó családok a tiltakozások kapcsán Iránra mutogatnak, igyekeznek mind a hazai, mind pedig a nemzetközi közvéleményt meggyőzni, hogy az iszlám köztársaság felforgató tevékenysége áll a rendszer-ellenes események hátterében. Valójában Teheránnak nincs köze a bahreini történésekhez, az öbölben keletkezett „tavaszi” hullámokat azonban igyekszik meglovagolni. Irán a Bahrein feletti területi igényéről még Mohammed Reza sah regnálása idején, az ENSZ által levezényelt népszavazást követően (1971-ben) mondott le. S bár egyesek megnyilatkozásaikban manapság ezen álláspont revideálására tesznek javaslatot, valójában azonban az iszlám köztársaságnak nincsen területi követelése, inkább csak pozíciót-fogást szeretne szerezni-találni a szaúdiakkal folytatott több évtizedes hatalmi birkózásban. A síita kötelékek kapcsán sokan arra gondolnak, hogy Iránnak komoly ráhatása lehet a bahreini eseményekre, valójában azonban az ötvenes éveikben járó síita egyházfőkön kívül (akik a 80-as években iráni szemináriumokban folytatták vallási tanulmányaikat) Teheránnak nincs komoly kapcsolata az ellenzékkel. A bahreini síiták, még inkább a rendszer ellen tüntetők pedig egyáltalán nem szimpatizálnak az iráni kormányzati formulával (az iszlám jogtudós uralmával), forradalmukat nem az iráni iszlám forradalom, hanem egyértelműen az egyiptomi és tunéziai események inspirálták. Ennek megfelelően Irán a partvonalon túlról, óvatosan szemléli a Bahreinben zajló eseményeket. Így például, a forradalmi vezetés élből utasította el azt a társadalmi kezdeményezést, amely a gázai-flottilla mintájára szervezett volna segélyszállítmányt Bahreinbe, ugyanakkor hangos retorikájával igyekszik felhívni a figyelmet az emberi jogi jogsértésekre, s ezáltal támogatókra szert tenni a bahreini utcákon és fejekben.

Az Egyesült Államok a bahreini események kapcsán kellemetlen helyzetbe került, amennyiben a forrongások láttán egyfelől stratégiai pozícióját, másfelől pedig közel-keleti megítélését látja komolyan veszélyeztetve. Köztudomású, hogy az ötödik amerikai flotta, amely a Perzsa-öböl és az Indiai-óceán védelmét hivatott biztosítani, Bahreinben horgonyoz. Az iraki csapatkivonással párhuzamosan a sziget stratégiai jelentősége csak még inkább erősödött, mivel létszükséglet, hogy az USA csapatait továbbra is a térségben állomásoztathassa. Washingtont kétségkívül zavarja, hogy egy szövetséges államban erőszakkal lépnek fel a szabadságjogokat és demokráciát követelő tüntetőkkel szemben, csakhogy a szaúdi különleges kapcsolatnak (olaj-függőségnek) köszönhetően az amerikai külpolitikai döntéshozatal kényszerhelyzetben van: a liberális-idealista elvekkel szemben a realista érvek (gazdasági faktorok) dominálnak. A rövid távú stratégiai érdekek szem előtt tartásával azonban az USA azt kockáztatja, hogy a bahreini közvélemény szemében menthetetlenül diszkreditálódik, s ezzel lényegében hosszabb távon akár el is veszítheti az öbölbeli pozícióját. A bahreini lakosságot láthatóan zavarja az a kettős mérce, amelyet Washington az arab forradalmak kapcsán alkalmaz: segíti-támogatja Egyiptomot, Líbiát, és Szíriát, miközben a manamai főtéren összegyűlteket magukra hagyja. Arról nem is beszélve, hogy a nyugati fegyverszállítások továbbra is folytatódnak – igaz szigorúan csak „külső védelmi” jelleggel.

A bahreini események kétségkívül hatással vannak a regionális játszmára, a helyzet azonban fordítva is igaz. Szaúd-Arábia lépéskényszerben van, az otthoni stabilitás érdekében, és az Irántól való félelmében erővel kénytelen beavatkozni a bahreini folyamatokba. Az Egyesült Államok a geopolitika fogságában, de még inkább stratégiai szövetségesének, Rijádnak a szorításában nem vállalkozhat határozottabb fellépésre a bahreini demokratizálódást illetően. Mindeközben Irán kivárásra játszik, s úgymond nevető harmadikként igyekszik kihasználni az öböl túlpartján kínálkozó lehetőséget. Végezetül, a regionális játszmában részt vevők érdekeit és félelmeit látva úgy fest, hogy éppen Bahrein járhat a legrosszabbul: nem csupán a politikai reformok előtt zárulhat be hosszabb időre az a bizonyos ajtó, de a sziget az öbölbeli hatalmi törekvések és a felekezeti-ideológiai ellentétek küzdőterévé is válhat.