Forrongások Bahreinben

POLARIZÁCIÓ ÉS RADIKALIZÁCIÓ

Az „arab tavasz” kirobbanása óta sokat foglalkoznak az átalakuló Egyiptommal és Líbiával, még többet a polgárháborúba süllyedt Szíriával, de csak igen keveset Bahreinnel. Holott ez a piciny öbölbéli olajmonarchia ugyanúgy már bő másfél éve forrong, még ha nem is akkora hőfokon, mint ahogyan azt a többi esetben láthattuk. A helyzet azonban most egyre rosszabbul fest a szigetállamban, különösen, ha a fokozatos polarizációt és radikalizációt vesszük szemügyre.

A bahreini tiltakozások tavaly februárban igencsak mérsékelt célokkal kezdődtek, a tüntetők alapvetően reformisták voltak, mintsem forradalmárok: az abszolút monarchia helyett valódi alkotmányos királyság létrehozásának célját tűzték a zászlajukra. De az uralkodói család erőszakos fellépése, majd a szaúdi erők intervenciója változtatott ezen, miként egyre többen kezdték el követelni az al-Khalifa dinasztia trónfosztását. Az elmúlt másfél esztendőben ráadásul a kölcsönös bizalmatlanság erősödése, az utcai politizálás állandósulása, valamint a felekezeti konfliktus elmélyülése igencsak veszélyes mederbe terelte a bahreini politikai folyamatokat. Egyfelől a szembenálló táborok közti szakadék folyamatosan szélesedik, másfelől pedig a csoportokon belül a radikálisok fokozatosan kiszorítják a mérsékelt erőket.   

A politikai játszmában szembenálló táborokat a mély bizalmatlanság jellemzi. Az ellenzéki tüntetők nem igen hisznek már a kormányzati retorikának, mert mint mondják, az „messze van a valóságtól”. S valóban, az uralkodó család már több mint egy évtizede (2001 óta) hitegeti a lakosságot az alapvető reformok megvalósításával, de ez idáig mégsem történt semmilyen lényeges előrelépés. A 2011-es tüntetések erőszakos elfojtása, valamint az ellenzékkel való párbeszéd elutasítása csak még inkább megerősítette a reformpártiak kételkedését a kormányzat ígérgetését illetően. S mindezt csak tovább fokozta, hogy a tiltakozásokat övező erőszak felderítésére létrehozott bizottság elmarasztaló jelentését és ajánlásait az uralkodó ugyan elfogadta, annak végrehajtására azonban semmiféle menetrendet vagy akciótervet nem készíttetett. Másfelől a kormányzat sem hisz a tüntetőknek, akikben csak azt látják, hogy mindig változtatgatják a céljaikat, és csak egyre több koncessziót akarnak kicsikarni a vezetésből. Az általános bizalmatlanság ráadásul nem csak a polarizációt erősíti, hanem a szembenálló táborok radikalizálódásához is hozzájárul. A mérsékelt erőknek igen nehéz türelemre inteni akkor, amikor a kormányzat semmilyen lépést nem tesz a reformok gyakorlati megvalósítására. Ahogyan a legerősebb ellenzéki párt (al-Wefaq) parlamenti képviselője, Matar Matar fogalmazott: „a kormányzat lényegében ellenállásra bátorítja az embereket”. A táborok fokozatos radikalizálódása pedig ellehetetleníti a megegyezést is, hiszen így a felek egyre kevésbé lesznek nyitottak a kompromisszumos megoldás iránt.

A reformok elmaradásával és a szembenállás erősödésével a politika a tárgyalóasztalról az utcára került, s ezzel a tüntetések, a leszámolások és az ellentüntetések ördögi köre vette kezdetét, amelyben minden évforduló, ünnep, vagy megemlékezés robbanással fenyeget. A tiltakozók akcióikkal igyekeznek fenntartani a kormányzatra gyakorolt nyomást, a királyi udvar pedig igyekszik minden erejével megőrizni a status quo-t. A vezetés azonban elmulasztotta levonni az egyiptomi és líbiai események tanulságát, nevezetesen, hogy a tiltakozások erőszakos elnyomása nem tartja vissza a tüntetőket, sőt elszántabbá és radikálisabbá teszi őket. Az erőszak alkalmazása olyan spirálhatást indított el, amelynek eredményeként radikalizálódtak az ellenzék céljai („királyság helyett köztársaságot”) és akciói (lásd erőszakosabb eszközök és nagyobb intenzitás), valamint a kormányzat válaszlépései is. A tiltakozások betiltásával, a politikai tér elvételével a kormányzat csak még inkább a radikálisok malmára hajtotta a vizet, a jelenlegi helyzetben ugyanis csak abból lehet hős, aki felveszi a kesztyűt és konfrontálódik a vezetéssel. Erőszakmentességgel kampányolva most nem igen lehet támogatókat szerezni, ahhoz már túl sok a múltbéli sérelem, és túl nagy a reményvesztettség is. De ugyanez a hozzáállás jellemzi a rezsim iránt lojális tábort is, amely egyre határozottabb és keményebb fellépést követel a királyság kritikusaival szemben, nem egy esetben pedig hajlandó akár maga is fegyvert fogni. Egyszóval a felek mindkét oldalon egyre türelmetlenebbek és egyre inkább hajlanak az erőszakos megoldásokra.

A Bahreinben jelentkező problémát a kormányzat már a kezdetek-kezdetétől igyekszik úgy bemutatni, mintha az egyfajta síita-szunnita szembenállás lenne, hovatovább egy, az Iráni Iszlám Köztársaság által finanszírozott és támogatott puccskísérlet. Noha a tiltakozások fő támogatói kétségkívül a magukat másodrangú állampolgárnak érző síiták voltak (pl. az állami szektorból kizárva csak a magánszférában érvényesülhetnek), és Teherán tényleg haszonélvezője a bahreini folyamatoknak, valójában azonban a mozgalom nemzeti-szekuláris keretek között, és önerőből indult útnak, mint ahogyan azt a tüntetők központi szimbólumát képező nemzeti zászló és jelmondat („síita és szunnita – egy testvér”) is egyértelműen bizonyította. A királyi család a jól bevált oszd meg és uralkodj taktikát követve igyekezett kifogni a szelet a reformpártiak vitorlájából, azonban a felekezeti ellentétek tudatos gerjesztésével csak még válságosabb-veszélyesebb helyzetet teremtett. Az ellenzék mérsékelt vezetőinek félreállításával és bebörtönzésével például hozzájárult ahhoz, hogy az síiták körében egyre hangosabbak és népszerűbbek a radikális nézeteket valló ajatollahok (pl. Issa Qassim ajatollah). Minderre válaszul a rendszer iránt hűséges táborban is sorra alakulnak és szerveződnek a szunnita iszlamista milíciák, miközben a liberális és mérsékelt szereplők fokozatosan a partvonalon kívülre szorulnak. Mindez könnyen azt jelentheti, hogy az eddig politikai síkon jelentkező szembenállást az identitás (értsd vallási hovatartozás) alapú ideológiai összeütközés váltja majd fel, amelyet sokkal nehezebb lesz kezelni – mint létrehozni.

Bahreinben továbbra sem csitulnak a kedélyek, sőt éppen ellenkezőleg, a helyzet csak egyre fokozódik. A 2011-es év kínálta történelmi lehetőséget elszalasztva az álláspontok mára már túlságosan távol kerültek egymástól ahhoz, hogy valamilyen kölcsönösen elfogadható megállapodás születhessen a felek között. Ráadásul mindkét oldalon megerősödött a radikálisok befolyása és támogatottsága, ami a felekezeti törésvonal hangsúlyossá válásával párhuzamosan veszélyes és robbanékony helyzetet is teremthet. Különösen, ha a regionális összefüggéseket is számításba vesszük: Ne feledjük a szaúdi olajkutak, a világgazdaság mozgatórugói csupán egy kőhajításnyira vannak a forrongó szigettől…