A Perzsa-öböl, mint regionális rendszer

MILYEN JELLEMZŐK ÉS FOLYAMATOK KÖTIK ÖSSZE A RÉGIÓ ÁLLAMAIT?

A Perzsa-öböl térsége kulcsfontosságú területnek számít a világban, illetve a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. De vajon mennyiben határozható meg egységes régióként a társadalmilag, politikailag és gazdaságilag igencsak különböző államokat magába foglaló földrajzi terület?

Ha a Perzsa-öblöt, mint önálló régiót vizsgáljuk, akkor abból kell kiindulnunk, hogy megnézzük, melyek azok a faktorok és folyamatok, amelyek összekötik a szereplőket. E tekintetben szinte alapvető kiindulópont a földrajzi kötelék, nevezetesen, hogy az öblöt körülölelő, partszakasszal rendelkező államokról van szó, vagyis Iránról, Irakról, Szaúd-Arábiáról, Bahreinről, Katarról, Kuvaitról, Ománról, és az Egyesült Arab Emírségekről. Ahhoz azonban, hogy önálló régióról beszéljünk nem elég csupán a földrajzi szomszédság, hanem közös karakterjegyekre, s az államok közti kölcsönös függőségre is szükség van. Előbbire a szénhidrogének kitermelésén és kereskedelmén alapuló gazdaságok, utóbbira pedig a transznacionális identitások jelentette biztonsági problémák lehetnek példák. 

A Perzsa-öböl hallatán minden bizonnyal először a szénhidrogén-készletek, a kőolaj és földgázmezők jutnak eszünkbe, s valóban a stratégiai jelentőségű energiahordozók azok, amelyek összekötik a térség országait. (A világ kőolajtartalékainak több mint fele, földgázkészleteinek pedig közel egyharmada itt található.) A XX. század elején felfedezett fekete arany kulcsfontosságú szerepet játszik mindegyik öböl államban, mivel fejlődésük és gazdaságuk nagyrészt a nyersanyagok kitermelésén, feldolgozásán és kereskedelmén alapszik. Fontos azonban hozzátenni, hogy az egyéni adottságok és képességek nem azonosak: vannak kis és nagy olajtermelők, illetve vannak olyanok, akik még mindig nagyban az olajbevételektől függnek (Irak és Irán), míg mások komolyan diverzifikálták a gazdaságukat (Katar és az Emírségek). A Perzsa-öböl viszonylatában az olaj pedig már csak azért is fontos kapocs, mert mind a régión belüli hatalmi egyensúlyt, mind pedig az államok külső magatartását befolyásolja. Az olajkérdés egyszerre erősíti a regionális együttműködést (mint például az olajfegyver bevetésekor) és a rivalizálást (lásd a nagy termelők közti piaci árversengést).

A fekete arany nem csak áldás, hanem átok is, amennyiben a járadékgazdaság számtalan kellemetlen mellékhatással is rendelkezik. Így elsősorban a költségvetési bevételek nagyban függnek attól, hogy hogyan alakul a kőolaj és a földgáz világpiaci ára, de a társadalmi-politikai következmények még ennél a világgazdasági függőségnél is nagyobb problémát jelentenek. Az olajdollároknak köszönhetően az autokratikus kormányok erősek tudnak maradni (van fedezet az erőszak-apparátus és patrimoniális-hatalom fenntartására), ráadásul külső támogatással is bírnak. Csakhogy a szénhidrogéneken alapuló modernizáció egyre inkább kitermeli azt az erős középosztályt, amely több szabadságot és politikai beleszólást követel magának, más szóval, alapvető reformokat. A Perzsa-öböl államainak többségében máig megoldatlan problémaként jelentkezik, hogy vajon hogyan lehetséges a tradicionalizmust és a modernizációt sikeresen összeegyeztetni egymással. Végezetül azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az impozáns gazdasági mutatók hátterében a jövedelmek igencsak egyenlőtlenül oszlanak meg, egyes országokban pedig különösen nagy a társadalmi szakadék.

A Perzsa-öböl nem csak a szénhidrogén-készleteiről és a világgazdaságban játszott szerepéről híres, hanem fegyveres konfliktusairól is. Az öbölben az elmúlt három évtizedben három komolyabb háború zajlott le, amelyekben közvetve vagy közvetlenül valamennyi ország érintve volt. 1980-88 között Irak és Irán, 1990/91-ben Irak és a Kuvaitot támogató nemzetközi közösség, 2003-ban pedig Irak és az Egyesült Államok vezette koalíció feszült egymásnak. Az olajdollároknak köszönhetően ráadásul erőteljesen militarizálódott a térség, amennyiben a katonai költségvetések a GDP-hez viszonyítva itt a legmagasabbak a világon. A területi és határviták, valamint a tömegpusztító fegyverek elterjedésének (versenyének) a veszélye mellett, igazán komoly fenyegetést a transznacionális identitások jelentenek. A régiót ugyanis behálózzák a határokon átívelő etnikai, felekezeti, törzsi és ideológiai kötelékek, amelyeket a felek igyekeznek tudatosan ki is használni, s előnyükre fordítani. A régió államainak vezetői nem az ellenlábasaik konvencionális képességeitől tartanak a leginkább, hanem attól, hogy ezeket a kapcsolatokat felhasználva a rendszerük stabilitása ellen intéznek kihívást.

A független államok megalakulását követően az öböl régióban nem jött létre regionális hierarchia, s lényegében azóta is folyamatos hatalmi versengés zajlik a vezető szerepért. Földrajzi mérete, népességi mutatója, ideológiai befolyása, katonai képessége, illetve gazdasági súlya alapján három állam játszik kulcsfontosságú szerepet ebben a történelmi versengésben: Irak, Irán és Szaúd-Arábia. Az erőviszonyok az idők folyamán többször is változtak, legutóbb a 2003-as iraki intervenciónak és Szaddám Huszein megdöntésének az eredményeképpen. Irak kiesésével a verseny kétszereplősre redukálódott, jelenleg Rijád és Teherán verseng egymással a regionális hegemón címért. Szembenállásuk több tényezőre vezethető vissza, így például az eltérő ideológiai-politikai berendezkedésre, illetve az etnikai-felekezeti különbözőségre. Rivalizálásuk pedig ún. „áttételes háborúkban” ölt formát, amelyeket Jementől kezdve Bahreinen át Irakig vívnak. A Perzsa-öböl megosztottságát jól mutatja továbbá az is, hogy a térségben nem jött létre regionális integráció – az Öbölmenti Együttműködési Tanács (GCC) ugyanis csak az olajmonarchiákat tömöríti, míg Irakot és Iránt negligálja.

A Perzsa-öbölben fontos szereplők a külső hatalmak, egyrészt mert a regionális rivalizálásban szükség van erős szövetségesekre, másrészt pedig mert az öböl stratégiai súlyát már igen hamar felismerték a világpolitikai aktorok. Előbb a brit birodalom igyekezett fennhatóságát kiterjeszteni a területre, majd a második világháborút követően az Egyesült Államok vetette meg a lábát a térségben. Az öböl jelentőségét földrajzi fekvése adta, majd azt az ipari forradalmat követően az energiahordozók felfedezése növelte. A hidegháborús versengésben az USA határozottan amerikai érdekszférának minősítette (Carter-doktrína), s az olajszállítások biztosítása, valamint regionális partnereinek védelme érdekében egyre nagyobb jelenléttel képviseltette magát a régióban, mígnem a 2003-as iraki háborúnak köszönhetően kvázi regionális aktorrá vált. Az öböl mindeközben még inkább felértékelődött, miként más nemzetközi szereplők is érdekelődni kezdtek iránta. Így például a növekvő energiafogyasztás problémájával küzdő Kína, amely ma már a Perzsa-öböl szinte valamennyi államával gyümölcsöző kapcsolatot ápol, s lényegében egyfajta modern selyem utat épített ki.

A régi közkeletű mondás szerint a Perzsa-öböl térségét mindig is a mesés gazdagság és a leírhatatlan szegénység ellentéte jellemezte, valamint az, hogy az egymással rivalizáló fejedelmek és a külső szereplők ádáz harcot vívtak a területek feletti ellenőrzésért és uralomért. A helyzet több évszázad alatt nem sokat változott – mondhatnánk –, a gazdasági-társadalmi ellentétek még mindig szembeötlőek, gondoljunk csak az olajmonarchiák üvegpalotáira, illetve bádogviskós nyomornegyedeire, az öböl feletti befolyásért pedig jelenleg Irán és Szaúd-Arábia birkózik egymással áttételes háborúkat vívva Bahreinben, Irakban, és a régió határain túl, mindeközben a partvonalon az USA és Kína meccsel az öbölbeli energiahordozókért és stratégiai pozíciókért.