Irán: Elnökválasztásra készülve

ELNÖKI REFERENDUM A BELPOLITIKAI FOLYAMATOK TÜKRÉBEN

Iránban jövőre köztársasági elnökválasztást tartanak, amely arról lesz hivatott dönteni, hogy ki követi a jelenleg második elnöki ciklusát töltő Mahmúd Ahmadinezsádot az államfői bársonyszékben. A voksolás végkimenetelét a hátralévő hónapokban lényegében három folyamat fogja majd meghatározni: a forradalmi eliten belüli frakcióharcok intenzitása, az Ahmadinezsádhoz kötődő Elutasítás Frontjának megerősödése, valamint a reformpárti csoport választási stratégiája.

Azt követően, hogy 2009 júniusában az újraválasztásával az iszlám köztársaság legnagyobb válságát okozta, nem sokan gondolták volna, hogy Ahmadinezsád elnök egyszer majd elveszítheti a Khamenei ajatollah támogatását. A 2012-es parlamenti választásokat szemrevételezve azonban egyértelműen látható, hogy a baráti és szoros viszony megbomlott az elnök és a legfőbb vezető között. Ahmadinezsád mint egy önálló életre kelt marionett baba, komoly kihívást intézett a legfőbb vezetővel és magával a rendszerrel szemben. A törvényhozás jogosítványainak korlátozására, valamint a végrehajtó hatalom túlzott kiszélesítésére tett kísérleteivel, illetve a forradalmi elit korruptságának szajkózásával a fennálló rezsimet és annak szereplőit vette tűz alá. A harc azonban nem két személyről szól, hanem sokkalta többről, a korábbi évek frakcióharcaival ellentétben új narratíva született: ma már nem a reformerek állnak szemben a konzervatívokkal, hanem a konzervatív táboron belül zajlik a politikai adok-kapok. A régi és az új elit verseng egymással: az egyik oldalon állnak a forradalomban aktív szerepet vállaló öregek, a másik oldalon pedig az Ahmadinezsádhoz hasonló ifjú titánok, akiknek a politikai karrierje a 2005-ös elnökválasztással vette kezdetét. A generációs és származásbeli különbségek mellett a két tábor világnézete is különbözik, mint ahogyan az is, ahogyan az iszlám köztársaságról vélekednek: amíg a tradicionális konzervatívok a status quo és a rezsim fenntartásában érdekeltek, addig a másik fél a nacionalista-populista kurzust felhasználva a klerikális vezetés marginalizálására tesz kísérletet.

Ahmadinezsád és támogatói szakítottak a konzervatív táborral, amit egyértelműen bizonyított, hogy önállóan, a Khamenei által támogatott Egységes Fronttal szemben mérettették meg magukat a tavaszi parlamenti választásokon. A végeredmény ismeretében bátran állíthatnánk, hogy az elnök és a legfőbb vezető párharcából az utóbbi került ki győztesen, csakhogy a mérkőzés még egyáltalán nincsen lefutva, sőt a soron következő elnökválasztás újabb fordulót hozhat ebben a harcban. A parlamenti voksolást követően a neokonzervatívok ugyan kimaradtak a fontosabb pozíciók elosztásából, és azóta szinte valamennyi politikai vitában alulmaradtak (például a házelnök személyéről szóló szavazáson), de a medzsliszben jelenlévő képviselői révén a mozgalom egyrészt önállósodott, másrészt pedig látható erővé szerveződött. A további erősödést megcélozva az Ahmadinezsád vezette csapat aktív és élénk kampányt folytat, így például naponta frissülő honlapján egyfelől igyekszik cáfolni az ellene felhozott vádakat (a tagjainak deviáns viselkedését és a legfőbb vezető elutasítását), másfelől pedig politikai kommentárokat jelentet meg, illetve a mozgalom szellemi mentorának, Meszbáh Jázdi ajatollahnak a beszédeit is közli. A független politizálás és az aktív kampány együttesen jól bizonyítja azt, hogy az új mozgalom hosszabb távon kíván meghatározó szereplő lenni az iráni politikai játszmában. A központi kérdés e tekintetben az, hogy vajon az elnök köré csoportosuló Elutasítás Frontja [Paydari Front] mennyiben tud majd megerősödni a hátralévő időben, illetve képes lesz-e önállóan elnökjelöltet állítani.

A reformpártiak igencsak megosztottak abban a kérdésben, hogy részt vegyenek-e a soron következő elnökválasztáson, s ha igen, akkor milyen stratégiát kövessenek, állítsanak önállóan elnökjelöltet, vagy a mérsékelt konzervatívokkal közösen indítsanak valakit. A 2009-es választási csalást követően a nagy többség aligha kíván részt venni a voksoláson, csakhogy a szavazás bojkottálása kontraproduktív lépés lenne, amennyiben a reformista erők nemcsak hogy kívül rekednének a politika színpadán, hanem a távolmaradás mozgalom alapjait is megkérdőjelezné. A reformpárti ex-elnök, Mohammed Khatemi nevével fémjelzett csoport ugyanis pont azzal a céllal született meg, hogy a választásokat felhasználva mozdítsa előre a lényeges politikai és társadalmi változásokat. Ugyanakkor a választáson való részvétel mellett döntve a reformerek kettős szorításba kerülhetnek, mivel a népszerű jelölt indítását az Őrök Tanácsa minden bizonnyal megvétózza majd, a kevésbé ismert elnökaspiráns pedig aligha szerezné meg a győzelemhez szükséges szavazatokat. Így úgy fest, hogy csak a mérsékelt konzervatívokkal közösen állított elnökjelöltnek lehet valós esélye a győzelemre, amely viszont azzal járna, hogy a reformista mozgalomnak engedményeket kellene tennie, például szemet kellene hunynia a 2009-es választási visszásságok és erőszakos cselekmények felett, amit a csalódott irániak igencsak nehezen tudnának megemészteni. (Khatemit sokan már a tavaszi parlamenti voksoláson való részvétele miatt is árulónak titulálták, annak ellenére, hogy a szavazólapra nem nevet, hanem az iszlám köztársaságot írta.)

A jelenlegi iráni politikai kontextust, még inkább a hosszabb távú következményeket figyelembe véve elmondható, hogy az Elutasítás Frontjának megerősödésére válaszul a köztársasági elnökválasztásra nagy valószínűséggel egy reformpárti és mérsékelt konzervatív szövetség formálódik majd. A felek közti ideológiai ellentétek miatt ez a koalíció feltehetőleg egy olyan centrista elnökjelölttel áll elő, amely mindkét fél számára elfogadható kompromisszumos megoldás. (E tekintetben olyan pragmatikus személyek jöhetnek szóba, mint például Ali Laridzsáni házelnök, Mohammed Baqer Qalibaf teheráni főpolgármester, vagy éppen a 2009-ben is induló Mohszen Rezai egykori gárdaparancsnok.) A voksolás intézményéből kiábrándult szavazókat azonban még így is rendkívül nehéz lesz a szavazóurnák elé csábítani, nem beszélve arról, hogy a választás megszervezésében és lebonyolításában, kulcsszerepe lesz az Ahmadinezsád felügyelete és irányítása alatt álló belügyminisztériumnak, ami akár problémássá is teheti a hatalom átadását. S végezetül nem feledkezhetünk meg az iszlám köztársaság legfőbb uráról, Khamenei ajatollahról sem, aki feltehetőleg most is aktív szerepet vállal majd az elnöki referendumban, és igyekszik olyan államfőt az elnöki székbe ültetni, aki a saját pozíciójának és a rendszernek a továbbélését is egyaránt biztosíthatja a jövőben. Szó, ami szó, a jövő júniusban esedékes köztársasági elnökválasztás még a három évvel ezelőtti keserű tapasztalatok ellenére is igencsak izgalmasnak és jelentőségteljesnek ígérkezik.