Persepolis Trailer

AVAGY MIÉRT NEM SZABAD KIHAGYNI A FILMET

Marjane Satrapi „Persepolis” című alkotása több nemzetközi díjat is besöpört már, emellett ebben az évben, Franciaországban maga mögé utasítva a „Piaf” című filmet, Oscar díjra is jelölték, mindez azonban talán csak azoknak okozhat meglepetést, akik még nem látták az írónő önéletrajzi regényéből készített animációs mozifilmet. A jelölésnek természetesen ismételten vannak politikai vonatkozásai, akárcsak néhány esztendővel ezelőtt, amikor Shirin Ebadi bírónő kapott elismerést egy béke Nobel-díj formájában, de a fekete-fehér kétdimenziós rajzokból készített filmből valóban sugárzik az eredetiség és az erő, a tartalom és a forma egyaránt jelentős értéket képvisel benne, ráadásul remekül elegyíti a humort az érzelemmel, ami igazán ritkaság manapság. Az alkotás többről szól, mint az iráni események egyszerű tálalásáról, egy felcseperedő kislány gondolatvilágán keresztül nyerhetünk betekintést a sah diktatórikus rendszerét megdöntő forradalomba, majd az azt követően kiépülő iszlám köztársaság nem kevésbé erőszakos rendszerének kiépülésébe. Szembesülhetünk azokkal a problémákkal, amelyekkel az iráni társadalom nagy része szembekerült 1979 után, így például a filmben erőteljesen kifejezésre jut, hogy mekkora megrázkódtatást jelentett Iránnak az Irakkal vívott nyolcéves értelmetlen háború. A főszereplőt érő hatások alól pedig a néző sem mentesülhet, így például az elől a kérdés elől, hogy mit is jelent iráninak lenni külföldön, illetve, hogy milyen vélt vagy valós sztereotípiák kötődnek az országhoz? Talán párhuzamot vélhetünk felfedezni a leányzó felcseperedése és öntudatossá válása, valamint az iráni rendszer evolúciója között is, mindazonáltal a rendszerrel szembeni kritika általános az alkotásban. A választott képi forma, nevezetesen a fekete-fehér minimál grafika pedig nemcsak az emlékezéshez nyújt megfelelő keretet, hanem vidám formájával ellentételezi a film valódi komoly mondandóját is…

Kedvenc jelenetek??? Ó ilyen nagyon sok van, nem igazán tudnék egyet sem kiemelni. A filmben bőven akadnak olyan jelenetek, amelyek mosolyt csalnak az ember arcára. Az alkotás talán éppen azért zseniális, mert szórakoztatóan beszél el egy nem túl kellemes történetet. Egy újabb iráni kettősség ez, ha úgy tetszik! Iróniából pedig van bőven a filmben. Így például a kislány lelkesedése a kommunista elődökért, meg persze az, hogy Isten mellett Marx is ott csücsül a felhők között az esti ima idejekor. Vicces a kisatírozott testű Vénusz Születése Botticellitől, mint ahogyan a lecsadorozott modell is, aki minden oldalról ugyanúgy néz ki, s akin ezáltal lehetetlen kiélni az alkotás szabadságát. A nők sérelmeire több helyen is frappáns válaszokat fogalmaz meg az írónő, amelyek nemcsak hogy mélyen elgondolkodtatók, hanem előadásmódjukat és nyelvezetüket tekintve is nevetésre ösztönzik az embert. Így például amikor a férfiak külseje által keltett vágyakról, a korlátozások egyenlőtlenségéről tart kisebb előadást a forradalom bürokratáinak. A nyugati kultúra, különösen Derrick felügyelő és a terminátor (Schwarzenegger) megjelenése a tévéképernyőkön szintén megmosolyogtatják az embert. A „punk is not ded” felirat, illetve jelenet pedig egyszerűen zseniális, mint ahogyan zseniális a nagymama karaktere is, aki igyekszik sztoikus nyugalommal tudomásul venni az élet dolgait, s közben kellő példával is szolgálni a főhősnő számára. Apropó ilyen lázadó énjüket kitombolni igyekvő lányokkal manapság is bőven lehet találkozni Teherán utcáin!