Civil társadalom az iszlám világban: Iszlám értelmezés

NÉZETEK A CIVIL TÁRSADALOMRÓL AZ ISZLÁM VILÁGBAN

A civil társadalomról való gondolkozás jelen van a muzulmán világban is, bár koránt sincsenek olyan történelmi gyökerei, mint a nyugati kultúrában. Az államtól független társadalmi szféra kapcsán itt három kulcsfontosságú kérdés fogalmazódik meg. Először is, hogy létezik-e valójában civil társadalom a közel-keleti régióban? Másodszor, ha létezik, vajon képes-e fellépni a kormányzati autoritással szemben? Végül, hogy milyen csoportok tekinthetők a civil társadalom részének a muzulmán világban? Ezek a kérdések mélyen megosztják a témával foglalkozó kutatókat és szakértőket. A megosztottság alapvetően abból adódik, hogy míg egyesek szerint a civil társadalom létezik és rendelkezik azzal a képességgel, amellyel befolyást gyakorolhat a békés politikai reformra, addig mások úgy vélekednek, hogy a civil társadalom valójában hiányzik az iszlám világból, ha pedig mégis jelen van egyes országokban, akkor viszont legtöbbször túlságosan gyenge ahhoz, hogy hatékonyan befolyásolja az egyes állami politikákat.

CIVIL TÁRSADALOM MINT HIÁNYZÓ ÉS GYENGE INTÉZMÉNY

Sokak szerint az állami hatalmat korlátozó és befolyásoló társadalmi csoportok vagy hiányoznak a muzulmán világban, vagy tevékenységüket tekintve teljes mértékben eredménytelenek. A közel-keleti civil társadalmakat alapvetően fogyatékosnak, jelentéktelennek, korruptnak, agresszívnak, ellenségesnek vagy éppen hiányzónak tekintik. Érvelésükben olyan civilizációs és kulturális tényezőkre hivatkoznak, mint az ősiség, a tradicionalizmus és az iszlám maga, amely tényezők akadályozzák a modern, részvételen alapuló, pluralista kormányzatok kialakulását.

Elie Kedourie szerint az állammal szembeni ellensúly hiánya és az ellenőrzés korlátozottsága a közel-keleti régió iszlám gondolkodásából és hagyományából ered. Amíg nyugaton a polgárok különféle csoportosulások útján saját magukat szervezik meg különböző társadalmi, gazdasági és politikai érdekek alapján, addig ez az önszerveződés teljesen hiányzik a muzulmán világban. Az iszlám politikai tradícióiban nincsen semmi ehhez hasonló. Az állam, a népszuverenitás, a képviselet, a választás, a népszavazás, a törvények által szabályozott politikai intézmények, valamint az öntudatos és autonóm csoportokból és szövetségekből szerveződő társadalom fogalma mélységesen idegen a muzulmán politikai hagyományoktól. Hasonlóan vélekedik Bernard Lewis is, aki szerint az iszlám történelemben a közösségi döntéshozatal iránti igény egyetlen egyszer sem jelentkezett. Az olyan intézmények, mint a tanácsok, a kommunák, a parlamentek és a képviselő testületek, mind-mind idegenek az iszlám politikai tradícióitól. A közösségi cselekvéssel szemben az autokratikus uralkodás és irányítás a meghatározó. Kedourie és Lewis ugyan nem állítja azt, hogy az iszlám világban ne léteznének korlátozott számú független társadalmi és politikai szerveződések, amelyek igyekeznének korlátozni az állam hatalmát, de úgy gondolják, hogy ezek a csoportok nem alkotnak olyan, a tolerancia és a pluralizmus elméletén alapuló hálózatot, amelyet civil társadalomnak lehetne tekinteni.

Ernest Gellner a kulturális és a materialista szemléletet ötvözve fogalmazza meg aggályait a civil társadalom iszlám világon belüli megjelenését illetően. Véleménye szerint a muzulmán világon belül még nem alakultak ki azok a feltételek, amelyek nélkülözhetetlenek a civil társadalom létrejöttéhez. Így a szekularizáció hiányában látja a legfőbb akadályt. A vallás és politika összekapcsolódása lehetetlenné teszi, hogy az iszlám közösségen – az ummán – kívül más szerveződések is megjelenjenek a társadalomban. Az iszlám olyan társadalmi rendet alakított ki, amelyben hiányzik az a képesség, hogy az egyes egyének politikai ellensúlyozó intézményeket vagy szövetségeket hozzanak létre. Az individuum háttérbe szorul a közösséggel szemben, ezáltal nem érvényesülhet az intellektuális pluralizmus, ami a civil társadalom alapvető karakterjegye lenne. Gellner szerint az iszlám társadalmakat túlságosan is átitatja a vallásos hit, aminek eredményeként az önálló gondolkodásnak és cselekvésnek rendkívül kis terület marad szabadon az egyes társadalmakban. Ezért csak igen nehezen tartja elképzelhetőnek a civil társadalom kialakulását az iszlám világban.

Az iszlám civil társadalom létezését megkérdőjelező tudósok közül azonban nem mindenki vallja a Gellner-féle eléképzeléseket, vagyis a civil társadalom hiányának, illetve gyengeségének gyökereit nem az iszlám és arab kultúrában látják. Elia Zureik kategorikusan elutasítja azt az orientalista nézetet, amely szerint a kultúra és a vallás jelenti a legfőbb akadályt a civil társadalom megszületésében. Mindazonáltal ő is úgy gondolja, hogy az arab országok még mindig nem hozták létre a civil társadalom intézményeit, így a hatékonyan és önállóan működő polgári szövetségeket és csoportosulásokat. Zureik úgy véli, hogy a civil társadalom hiányát az iszlám világon belül az államok azon gyengesége okozza, hogy képtelenek csoportokat szervezni, valamint biztosítani az összhangot a civil és a politikai társadalom kapcsolatában. Az állami dominancia továbbra is központi jellemzője az iszlám világnak, aminek eredményeként valóban nem születhettek meg azok az autonóm közösségi szerveződések, amelyek az állam minimális kontrollja mellett hivatottak tevékenykedni. Ezáltal pedig a civil szerveződések valóban hiányoznak az iszlám társadalmakból, érthető tehát, hogy sokan a civil társadalom hiányáról beszélnek az iszlám világban.

A valódi civil társadalom kialakulásában problémát jelent az is, hogy a muzulmán társadalmak nem képesek az önszerveződésre, ezáltal pedig képtelenek fellépni az állammal szemben. Az elemzők nagy része a politikai öntudatosság hiányával vádolja a muzulmán lakosságot. Ahogyan Peter Mansfield fogalmaz, az iszlám világban hiányzik az életképes civil társadalom, mert a létező szerveződéseket az állam olyan mértékben olvasztotta magába, hogy azok valójában értelmüket vesztették. Az arab világ országaiban valóban megfigyelhető, hogy az állami vezetés igyekszik minden civil szerveződést az ellenőrzése alá vonni, vagy a felügyelet különböző eszközei révén, vagy az inkorporálás útján. Amennyiben ez nem sikerül, akkor a legegyszerűbb utat választják, vagyis felszámolják, illetve betiltják az adott csoportosulást. A nem állami szereplőket a politikai vezetés mindenkoron gyanakvással figyeli, hatalmának védelme érdekében pedig akár az erőszak alkalmazására is hajlandó. Az iszlám világban megfordul az állam és a civil társadalom közötti viszony. Amíg a hagyományos civil társadalmaknak a káosz elkerülése érdekében szükségük van az állami szabályozásra, addig az iszlám világban kvázi az államoknak van szükségük a bizonyos fajta civil szerveződésekre, hogy biztosíthassák ellenőrzésüket a társadalom felett, ezáltal őrizve meg hatalmukat. A civil és politikai társadalom közötti határvonal tehát még a hagyományos modellhez képest is sokkal inkább elmosódik.

A civil társadalom hiányáról értekező szerzők bár eltérően vélekednek az okokról, abban azonban egyetértenek, hogy az autokratikus rendszerekkel szembeni fellépések nélkül aligha lehet majd a későbbiekben civil társadalomról beszélni az iszlám világban. Másfelől az állami szigor enyhülésével párhuzamosan mindenképpen nőhet az esélye annak, hogy valódi civil szerveződések jelenjenek meg a muzulmán országokban. Az állam jellegének megváltozása azonban csak az érem egyik oldalát jelenti. Egy demokratikus berendezkedés még nem oldja meg automatikusan az arab társadalom önszerveződési problémáit. A szabadabb légkör mindenképpen hozzájárulhat a különféle társadalmi szerveződések megsokszorozódásához és eredményességük fokozódásához, de a valódi siker eléréséhez szükség van az állampolgári aktivitás erősítésére is. A témával foglalkozók szerint a civil társadalom hiánya és gyengesége tehát alapvetően két okból adódik: egyrészről az állam túlságosan erős ragaszkodásából korlátlan és kritizálhatatlan hatalmához, másrészről pedig az állampolgárok túlzott passzivitásából.

CIVIL TÁRSADALOM MINT LÉTEZŐ ÉS BEFOLYÁSOS INTÉZMÉNY

A civil társadalom iszlám világon belüli megvalósíthatóságának, illetve megvalósulásának legalább annyi támogatója van, mint ahányan úgy gondolják, hogy a civil társadalom létrejötte elképzelhetetlen a muzulmán országok körében. A szakértőknek és kutatóknak ez a csoportja megkérdőjelezi azt az elméletet, amely szerint az iszlám világ hiányában van a társadalmi és politikai öntudatosságnak. Véleményük szerint a nagyobb politikai részvétel és az állam fokozottabb átláthatóságának követelménye ugyanúgy sajátja a muzulmán társadalmaknak, mint a nyugati civilizációknak. Ebből kifolyólag a civil társadalom ugyanúgy létrejöhet a közel-keleti országokban, mint az európai államokban. Ezt látszik igazolni a különböző társadalmi csoportosulások folyamatosan növekvő száma is – a közel-keleti civil szerveződések száma az 1960-as és az 1980-as évek között 20 ezerről 70 ezerre nőtt.

Augustus Richard Norton szerint a civil társadalom alkotóelemeit képező társadalmi csoportosulások – emberi jogi és kisebbségi szerveződések, vallásos tiltakozó mozgalmak, nőegyesületek, kereskedelmi szövetségek és szakmai csoportok – kialakultak az iszlám világon belül is. Ráadásul ezeket a közösségi szerveződéseket közel ugyanazok a célok és érdekek motiválják, mint nyugati társaikat, vagyis a nagyobb politikai részvétel biztosítása, a kormányzat jobb átláthatóságának elérése, valamint az egyéni érdekek és szabadságjogok fokozottabb érvényesítése. Ezáltal érthető, hogy sokan úgy vélik, a civil társadalom a muzulmán országokban is létező, illetve megvalósítható intézmény. Ugyanakkor látják azokat az akadályozó tényezőket is, amelyek bonyolulttá és nehézkessé teszik az iszlám civil társadalom kialakulását és eredményes működését. Így például az államok túlzott aktivitását és elnyomó jellegét, amely jellemzők a közel-keleti társadalmakat túlságosan gyengévé teszik ahhoz, hogy hatékony szerveződéseket hozzanak létre. 

A civil társadalom létezését sokan – így például Ahmad Moussalli – az iszlám világ történelmi hagyományaival indokolják. S valóban a társadalmi mozgalmak megszületése, illetve aktivizálódása nem új jelenség az iszlám világban. Az egyének csoportos szerveződésére már a korai muzulmán világban is számtalan példát lehetett találni. A muzulmán társadalmak a kezdetekben mind pluralista társadalmak voltak. Mohamed, miután nem jelölt ki törvényes utódot, az egyének jogaként határozta meg, hogy a közösség milyen társadalmi és politikai rendszert válasszon magának az ő halála után. Az első iszlám közösség minden kétséget kizárólag pluralista szerveződés volt, mivel abban valamennyi társadalmi csoportosulás részt vett. A civil kifejezés a város intézményét jelölte, amely a törzsi és földrajzi vonalak mentén kialakult muzulmán, illetve a hasonló fejlődés útján létrejött zsidó és egyéb szegmensekből állt. A társadalmi szerkezet ereje visszatükröződött az első iszlám alkotmányban is, amelyben elfogadták a vallási és életstílusbeli pluralizmust. Így mindegyik törzsi vagy vallási szegmensnek lehetősége volt a saját ügyeinek az irányítására. Minden csoport a vezetőjén keresztül nyert képviseletet, akik mint közvetítők tevékenykedtek az autoritás és az individuum között. A civil társadalom történelmi legitimációjának következő példáját az iszlám tudósok, az ulémák által játszott szerep adja. A civil társadalom megkülönböztetett csoportjaként az ulémák voltak hivatottak az állam irányítására. A törvényhozás nem kormányzati feladat volt, hanem az iszlám tudósok jogkörébe tartozott. Az ulémák gondoskodtak azokról a törvényekről, amelyek lehetővé tették a nép számára, hogy jogait és kötelességeit úgy gyakorolja, amint azt az iszlám jog, a sária előírja. A civil társadalomnak az iszlám történelmébe való mély beágyazottságát mutatja az előkelőségeknek a csoportja által játszott szerep is. A muzulmán társadalomnak ez a nem hivatalos civil szerveződése volt hivatott ugyanis arra, hogy összehangolja az egyének és az állam közötti kapcsolatokat. Hasonló szereppel bírtak a különböző szakmai szervezetek is. A vérségi kapcsolatok és a törzsi szerveződések mellett ezek a struktúrák és szabályok játszottak központi szerepet az egyének és a társadalmi rétegek védelmében az állam önkényes hatalomgyakorlásával szemben. Mindez pedig azt látszik igazolni, hogy a civil társadalom intézménye nem idegen az iszlám közösség számára. Kétségtelen tény azonban, hogy a történelmi folyamatok eredményeként a nyugatira emlékeztető civil szféra megszűnt létezni a muzulmán világban, ez azonban nem jelenti azt, hogy az iszlám vallás és a civil társadalom ne lenne összeegyeztethető egymással.

A szakértők és kutatók közül sokan – például Ali Abootalebi és Dale Eickelman – a történelmi gyökerek mellett a jelenlegi nemzetközi és belpolitikai folyamatokra is hivatkoznak, amikor a civil társadalom iszlám világon belüli megvalósíthatósága mellett érvelnek. A világot napjainkban jellemző demokratizálódási hullám valóban nem hagyja érintetlenül a Közel-Kelet térségét. Ez egyfelől a muzulmán társadalmakban fokozottan jelentkező szabadságigényekben és reformtörekvésekben jelentkezik (pl. az iráni diákok tiltakozó mozgalmaiban), másfelől pedig a liberalizálni igyekvő kormányzati lépésekben (pl. a többpártrendszer egyiptomi bevezetésében). Ezen fejleményeknek a kiváltó oka természetesen nem csak a nemzetközi eseményekben keresendő, hanem a muzulmán társadalmak öntudatra ébredésében is. A társadalmi szerveződések elsősorban az egyéni felismeréseknek köszönhetően születnek meg, s nem az állami irányítás és befolyásolás eredményeként. Természetesen az egyes kormányzatok mérsékeltebb politikája kedvezően befolyásolja ezeknek a csoportosulásoknak a létrejöttét, mint ahogyan kedvezően hat az a tény is, hogy jelentősen megnőtt az iskolázott lakosság aránya. Az iszlám közösségek ma már sokkal tájékozottabbak a világ dolgairól, mint korábban, amiben a technikai fejlődés és az egyéni aktivizmus mellett kétségkívül szerepet játszik az állam mérséklődő magatartása is. A kormányzatok ugyanis egyre kevésbé monopolizálják az információáramlást. S miután az állam egyre inkább belefárad a társadalom sikertelen ellenőrzésébe, így szinte valamennyi muzulmán társadalomban megfigyelhetővé vált a szabadság határainak a kiszélesedése. Ezt az enyhülést azonban nem lehet eltúlozni, mivel az iszlám világban a politikai még mindig elsőbbséget élvez a civil társadalommal szemben.

Alan Richards érvelése szerint a politikai liberalizmus mellett a gazdasági reformok is a civil társadalom megszületésének irányába hatnak. Az információs technológiák korában és az egyre intenzívebb gazdasági versenyben csak egy kevésbé centralizált gazdaság képes a túlélést biztosítani a muzulmán országoknak. A közel-keleti kormányzatok körében általánossá vált az a felismerés, amely szerint nélkülözhetetlen a strukturális változtatás és a gazdasági liberalizáció. A gazdaság sikeres átalakítása érdekében szükséges a privát szektornak a kibővítése, a törvények uralmának és tényleges érvényesülésének a kiterjesztése, valamint az állam és a polgárok közötti kapcsolatoknak az újrarendezése. Mindez röviden azt jelenti, hogy a sikeres gazdasági liberalizációhoz nélkülözhetetlen az állampolgárok fokozottabb politikai részvétele. A kibővített részvétel különösen három okból rendkívül fontos. Először is a gazdasági szerkezetátalakítás a korábbi támogatások megvonásával és az adók emelésével jár együtt, ami szükségessé teszi, hogy a költségeket széles körben osszák meg. Másodszor, a piacgazdaság működéséhez elengedhetetlenül fontos a stabil törvényi szabályozás, vagyis nélkülözhetetlen a törvény tényleges uralmának a kiterjesztése. Végül, az információs technológiák korszakában szükséges, hogy a polgárok széles körben jussanak hozzá az információkhoz, mint ahogyan az is, hogy a polgárok tulajdonjogai biztosítva legyenek. A gazdasági fejlődés mellett azonban a folyamatosan növekvő egyéni bevételi források is hozzájárulnak a civil társadalom kialakulásához, mivel az értelmiségi réteg számára így már rendelkezésre állnak azok a pénzügyi eszközök is, amelyek nélkülözhetetlenek a különféle csoportosulások sikeres működéséhez. A polgárok lényegében a saját vagyonuknak köszönhetően kezdhetnek az államtól független szervezkedésbe. 

A civil társadalom létezése mellett érvelők az ellenzők táborához hasonlóan számtalan úton és módon igyekeznek igazolni állításaikat. Érvelésük szerint a történelmi hagyományok, a jelenkori politikai és gazdasági trendek mind a civil társadalom kialakulásának, illetve megerősödésének irányába hatnak. A civil társadalom létezését elutasító csoporttal ellentétben úgy gondolják, hogy a civil társadalom nemcsak, hogy megteremthető az iszlám világban, hanem egyes országokban már létező intézmény is.

CIVIL TÁRSADALOM AZ ISZLAMISTA SZERVEZETEK GONDOLKODÁSÁBAN

Az utóbbi években a különböző iszlámista szervezetek bizonyultak a leghatékonyabb szereplőknek az állami autoritás megkérdőjelezésében, leginkább annak köszönhetően, hogy ellátták az alapvető szociális szolgáltatásokat. Elég csak az Iszlám Ellenállási Mozgalomra – a Hamaszra – gondolni, amely költségvetésének 95 százalékát szociális tevékenységek teszik ki, s csak a maradék 5 százalék fordítódik az Izraellel szembeni fegyveres küzdelem támogatására. Bár igaz, hogy ezek a szerveződések számtalan esetben alkalmaztak fegyveres erőszakot az állammal szemben azzal a céllal, hogy megdöntsék azt és egy az iszlám jogon alapuló politikai rendszert hozzanak létre, mégsem lehet általánosságban azt állítani, hogy ezek az iszlámista csoportok szemben állnának a demokratikus eszmékkel, s így a civil társadalom intézményével. Az iszlámista mozgalmak nem alkotnak monolitikus egységet, hanem cselekvésüket és taktikájukat tekintve igen változatos képet mutatnak.  Különbséget kell tenni a mérsékelt és a radikális csoportosulások között. Amíg a mérsékelt iszlámisták elutasítják az erőszakot és a forradalmi taktikákat, s helyette a létező politikai csatornákon keresztül (pl. a parlamenti választás vagy a bírói jogorvoslat) igyekszenek megreformálni a rendszert, addig a radikális iszlámisták az állam irányítását erővel kívánják átvenni. Ennek megfelelően a különböző iszlámista csoportok eltérően vélekednek a civil társadalomról is.

Az iszlámista szervezeteken belül a civil társadalmat illetően két főbb irányzat látszik elkülönülni. Az első irányzat, amelyet csak korlátozott számú radikális fundamentalista képvisel, negatívan szemléli a megerősödő civil társadalmat, míg a másik, a mérsékelt irányzat, amelynek sokkalta szélesebb támogatói bázisa van, a civil társadalmat az új iszlám állam sarokkövének tekinti.

A radikális iszlámisták a civil társadalmat nyugati képződménynek tekintik, amely nem egyeztethető össze az iszlám hagyományos elveivel, ahol az egyéni jólét csak másodlagos lehet a közösség érdekei mellett, és ahol politikai szerződés hozza létre a társadalom egészének közös céljait. A hagyományos intézményi struktúra szerint az állam jogosítványa, hogy megfogalmazza azokat az általános célokat, amelyeket az egyéneknek követniük kell. A közcélok érvényesítése érdekében az állam akár erőszakot is alkalmazhat. A radikális irányzat elutasítja a politikai intézmények ellenőrzésének lehetőségét, mivel úgy gondolja, hogy az embereknek csupán az a feladata, hogy kövessék azokat a megállapított erkölcsi szabályokat, amelyeket maga az iszlám fogalmaz meg. Az ellenőrzés nem a társadalom, hanem a kormányzat feladata. Ezáltal az állam kezében van a döntés, hogy elfogadja-e a nézetek és cselekvések sokféleségét, vagy sem. A radikális iszlámisták nézetrendszerében tehát nincsen hely egy olyan intézmény számára, amely az állammal – az iszlám állammal – szemben fogalmaz meg követeléseket és kételyeket.

A mérsékelt iszlámisták érvelésében ezzel ellentétben a civil társadalom központi szerepet kap. A radikálisokhoz hasonlóan ők is az iszlám korai időszakára hivatkoznak, amikor a civil társadalom képződményét elfogadhatónak tekintik. A törvényhozás folyamata kapcsán szükségesnek tartják ugyanis a társadalom részéről megfogalmazódó kívánalmak és érdekek figyelembe vételét. Nem találnak semmi kivetnivalót a cselekvések és nézetek sokféleségében, a pluralista társadalmat teljes mértékben elfogadhatónak tartják. Az iszlám jog alkalmazását csak bizonyos feltételek teljesülése mellett fogadják el, így például az egyéni szabadság biztosításával, a népszuverenitás elvének tiszteletben tartásával, illetve a hatalmi ágak szétválasztásával. Magukat az alkotmányos kormányzati formákat pedig az iszlám jog és az objektivitás alapján tartják elfogadhatónak. A mérsékelt iszlámisták nem utasítják el alapvetően az idegen elméleteket és gondolatrendszereket, hanem igyekeznek azokat beolvasztani az iszlám civilizációba. A civil társadalmat is egy ilyen koncepciónak tekintik, amely ráadásul saját gyökerekkel is rendelkezik az iszlám politikai történetében.

Az iszlámisták civil társadalomról alkotott nézetei azért is különösen érdekesek, mert – bizonyos nézőpontból – maguk az iszlámista szervezetek is a civil társadalom alkotóelemeinek tekinthetők. Augustus Richard Norton és Farhad Kazemi szerint a különböző társadalmi csoportok a demokratikus politikai folyamatokban való részvétel és az eltérő nézeteket valló csoportosulásokkal való békés egymás mellett élés alapján tekinthetők a civil társadalom részeinek, tekintet nélkül arra, hogy ezek a csoportosulások vallásos vagy szekuláris szerveződések. Ezen érvelés szerint a mérsékelt iszlámista csoportok mindenképpen a civil társadalom értékes alkotóelemeinek tekinthetők. Mások, mint például Carrie Rosefsky-Wickham, nem osztják ezt az álláspontot. Nézetük szerint, függetlenül attól, hogy a demokratikus játékszabályokat betartják-e vagy sem, valamennyi iszlámista szerveződés arra törekszik, hogy a fennálló politikai berendezkedést az iszlám dominanciájával váltsa fel. Az iszlámisták célja nem a civil szféra elkülönítése és nem is a szekuláris állammal való együttműködés, hanem az iszlám hatalmának kiterjesztése a társadalom minden szegmensére és az egyének mindennapi életére. Annyi biztos azonban, hogy az iszlámista csoportok körében egyaránt találhatunk olyanokat, amelyek toleránsak a más nézetekkel szemben, és olyanokat is, amelyek elutasítják a vélemények különbözőségét – akár még a saját tagságukon belül is. Annak megválaszolása tehát, hogy az iszlámista szervezetek tekinthetők-e civil szerveződéseknek vagy sem, legalább olyan nehéz, mint annak az eldöntése, hogy vajon létezik-e civil társadalom az iszlám világban, vagy sem.