Civil társadalom az iszlám világban: Demokratizálódás

CIVIL TÁRSADALOM ÉS DEMOKRATIZÁLÓDÁS

A demokrácia és a civil társadalom közötti kapcsolat első pillantásra egyértelműnek látszik. A civil társadalom kiépülését és a demokratizálás folyamatát párhuzamos jelenségeknek lehet tekinteni. A demokrácia olyan szabályok és intézmények rendszere, amelyen keresztül a különböző csoportoknak a versengése és a különféle érdekeknek az ütközése békés megoldást nyerhet. A civil társadalom normatív összetevője alapjában véve ugyanaz, mint a demokráciáé. A civil társadalom szervezetei megfelelő csatornákat képeznek az egyéni részvételen alapuló kormányzás megteremtéséhez. Amíg sokan a szabad választásokat tekintik a demokrácia elsődleges szimbólumának, addig a demokrácia valódi területét a civil társadalom jelenti, mivel az abban részt vevő szövetségek, klubok, egyesületek, testületek, uniók, pártok és csoportok közvetítőkként játszanak szerepet az egyének és az államok közötti kapcsolatokban. A működőképes civil társadalom alkotja a részvételen alapuló politikai rendszerek meghatározó elemét, ezáltal létezése központi jelentőségű a demokrácia megvalósulásában. A civil társadalom természetes ellensége a diktatórikus rendszereknek és az elnyomó hatalom egyéb formáinak. Érthető tehát, hogy a demokratizálás globális irányzatában a civil társadalom szolgál jelképül.

A civil társadalom intézményének megjelenése a közel-keleti országokban mindenképpen jelentős szerepet játszhat a demokratikus intézmények megteremtődésében a régióban. A különböző társadalmi-gazdasági csoportosulások létrejötte és számuk fokozatos növekedése egyértelműen a demokratizálódás irányába mutat. Az olyan emberi jogi szerveződések, mint például az Emberi Jogok Arab Szervezete, sikerrel hívják fel a figyelmet az iszlám világon belüli jogsértésekre, ezáltal pedig nyíltan kritizálják a fennálló rendszereket. A civil szféra kialakulásának eredményeként az iszlám világ polgárai csoportokat alkothatnak, amely közösségek megteremtik annak a lehetőségét, hogy az összeszerveződött egyének megvitassák problémáikat és megfogalmazzák követeléseiket. Az ilyen jellegű csoportosulások tevékenységének eredményeként pedig még fokozottabban jelentkezik a demokrácia iránti igény a muzulmán társadalmakban. A növekvő társadalmi kritika pedig olyan modernizációs lépések megtételére kényszerítette a közel-keleti kormányzatokat, mint például a többpártrendszer bevezetése, a parlamenti választások szabályos megtartása, illetve a konzultatív tanácsok felállítása, amelyek minden kétséget kizárólag a nagyobb részvételen alapuló politikai rendszerek megszületéséhez vezethetnek.

A civil társadalom és a demokratizálódás közötti kapcsolat azonban mégsem ilyen egyszerű. A Közel-Kelet demokratizálódását lényegében négy tényező együttes megléte mozdíthatja elő: a társadalmi-gazdasági szerveződések egyre növekvő száma, a civil társadalom egyértelmű megjelenése, az állami beavatkozás és aktivizmus csökkenése, valamint a különböző külső tényezők befolyásoló hatása. Ezeknek a tényezőknek a különféle kombinációi teremtik meg azokat az utakat, amelyeken keresztül az iszlám világ országai valóban keresztül mennek a demokratizálódás folyamatán. A fejlődési utak azonban egymástól eltérőek és különböző eredményeket hoznak. Ráadásul a demokratizáló lépések nem minden esetben hoznak pozitív eredményeket. Elég csupán Algériára gondolni, ahol az Iszlám Üdvfront 1991-es parlamenti választásokon aratott győzelmét követően véres polgárháború robbant ki a voksoláson győztes iszlámista csoport és az azzal szembenálló politikai erők között.   

A civil társadalom kialakulásának és megerősödésének irányába számtalan tényező hat. A civil társadalom a különböző társadalmi-gazdasági csoportok növekvő számának köszönhetően mindenképpen erősödik, mivel az autokratikus rendszerek nem képesek versenyre kelni a gombamód szaporodó csoportokkal. Az olyan regionális tényezők, mint például a különböző fegyveres konfliktusok (pl. az Öböl-háború) szintén az állam gyengüléséhez és a civil társadalom izmosodásához vezetnek. De a nemzetközi porondon bekövetkező változások is ebbe az irányba hatnak. A bipoláris rendszer megszűnésével a közel-keleti politikai rendszerek jelentős része elvesztette korábbi támogatóját. A közel-keleti diktátorok mögött már nem állnak vastag pénztárcájú patrónusok, aminek eredményeként elengedhetetlenné válik a politikai liberalizáció. A demokratizálódás globális hullámának eredményeként pedig a muzulmán lakosság is egyre öntudatosabbá válik. A polgárok célja már nem csupán saját jólétük biztosítása, hanem a politikai folyamatokban való egyenlő részvétel is. A civil társadalom szerveződései tehát a hazai, a regionális, valamint a nemzetközi tényezőknek köszönhetően komoly fejlődésen mentek keresztül.

Naiv feltételezés azonban azt gondolni, hogy a megerősödő civil társadalom alkalmas az elnyomó politikai rendszerek megdöntésére. A civil társadalom célja ugyanis nem a forradalmi változtatás, hanem a politikai reform. A politikai liberalizáció elősegítésében pedig a civil szerveződések mellett komoly feladat hárul a kormányzatokra is, mivel azok hivatottak biztosítani a stabilitást szolgáló játékszabályokat. A társadalmi szerveződések sikeres működéséhez, a politikai reformok megvalósulásához szintén nélkülözhetetlennek tűnik az állami beavatkozásnak a csökkenése, de minimum a kormányzat jóváhagyó és támogató magatartása. A Közel-Kelet kormányzatainak többsége azonban nem sok hajlandóságot mutat a civil szervezetek támogatására, illetve tolerálására. A hatalmukat őrző politikai elitek az iszlám világban mindenütt igyekeznek megakadályozni az egyeduralmukat veszélyeztető társadalmi szerveződések megerősödését. Bár hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyek a demokratizálódás irányába hatnak, azokat alapvetően mégis olyan lépéseknek kell tekinteni, mint amelyek a valódi demokratikus rendszerekkel szemben egy látszat-demokrácia kialakulásának irányába hatnak.

Alapvetően továbbra is érvényesül az a tétel, hogy amíg a közel-keleti államok erősek, addig a társadalmak továbbra is gyengék. Ennek a gyengeségnek számtalan oka van. Egyrészről az állami aktivizmusnak a továbbélése és a hivatalos politikával szemben álló nézetek el nem ismerése játszik szerepet. Annak betudhatóan pedig, hogy a közel-keleti kormányzatok egyedüliként rendelkeznek az erőszak monopóliumával, továbbra is biztosítható az antidemokratikus rendszerek fennmaradása és az ellenzéki csoportok elnyomása. Másrészről a civil társadalom szereplői ugyan megfogalmazhatnak kritikákat a vezetéssel és a fennálló rendszerrel szemben, valódi befolyást azonban nem gyakorolhatnak a politikai folyamatokra, mivel azokat az iszlám világban továbbra is a nagyhatalmú családok, politikai elitek, illetve a katonaság magas rangú tisztjei irányítják. Végül a civil szervezetek állammal szembeni gyengesége is szerepet játszik abban, hogy a társadalom nem képes átvenni az irányítást az állam felett. Habár a civil társadalom és annak különféle szerveződései egyértelműen megjelentek a Közel-Kelet számos országában – sőt az utóbbi években egyre nagyobb szerepre tesznek szert a politikai folyamatokban is – mégsem képesek arra, hogy biztosítsák az egyének közösségének politikai és gazdasági hatalmát és befolyását. A civil szerveződések valójában erősen függnek az államtól, aminek eredményeként gyengék maradnak a mindenkori politikai vezetéssel szemben. A társadalmi és politikai kifejeződések független területének megjelenése egy autoritárius közegben nem egyezik meg a civil társadalom klasszikus – liberális értelemben vett – formájával. Így az állam által irányított kvázi-pluralizmus kialakulását nem lehet útnak tekinteni az egypártrendszerekből a politikai pártokon és szövetségeken alapuló pluralista rendszerekbe.

A civil társadalom kialakulása tehát nem jár automatikusan együtt a demokratikus rendszer megszületésével, a civil szféra szerveződései közvetetten azonban mégis hatással lehetnek a Közel-Kelet demokratizálódására. A lakosság körében egyre növekvő elégedetlenségre válaszul a közel-keleti politikai rendszerek három lehetőség – a bekapcsolás, a kizárás, illetve az elnyomás stratégiái – közül választhatnak. A bekapcsolás stratégiája értelmében a fennálló vezetés elfogadja, hogy a rendszer ellenfelei is részesei a politikai játszmának. Ennek megfelelően megosztják a hatalmat, és kénytelen-kelletlen elfogadják, hogy adott esetben politikai ellenfeleik is hatalomra kerülhetnek. Ezzel együtt lemondanak arról is, hogy erőszakkal biztosítsák politikai egyeduralmukat. Ez a stratégia lényegében a demokratikus politikai rendszer megvalósulását eredményezi. A második lehetőség a kizárás stratégiája, amely elutasítja azt, hogy a fennálló rendszer ellenfelei is részesei legyenek a politikai döntéshozatalnak. A politikai vetélytársak tevékenységét és szerepét a rendszer és az állam túlélése szempontjából komoly fenyegetésnek tekintik, és ezért csak akkor engedélyezik számukra a részvételt a politikai döntéshozatalban, ha elfogadják a fennálló játékszabályokat, illetve ha nem kérdőjelezik meg a vezető elit hatalmát. Ez az opció valójában a létező politikai keretek továbbélését szolgálja. A harmadik lehetőség az elnyomás stratégiája, amely a kizárás politikájának erőszakos formája, mivel kiszámított, céltudatos és szervezett erőszakkal igyekszik távol tartani a politikai ellenfeleket a hatalom megosztásától és gyakorlásától. Ebben a helyzetben a fennálló rendszer a fizikai erőszak monopóliumát felhasználva igyekszik megakadályozni minden olyan szerveződés megszületését, illetve megerősödését, amely fenyegetheti a saját hatalmát. Az iszlám világ gazdasági, társadalmi és politikai problémáit tekintve azonban hosszú távon sem a kizárás, sem az elnyomás stratégiája nem lehet sikeres. A közel-keleti politikai rendszerek a politikai legitimáció hiányával és a széles körű társadalmi elégedetlenség problémájával kénytelenek szembesülni, ami mindenképpen elkerülhetetlenné teszi számukra az alapvető reformokat. Előbb vagy utóbb valamennyi muzulmán államnak szembe kell néznie a politikai reformok szükségességével, ha vezetőik a jövőben is hatalmon kívánnak maradni.

A Közel-Kelet demokratizálódását illetően fontos tehát, hogy az egyes kormányzatok milyen válaszokat fogalmaznak meg a civil társadalom oldaláról érkező kihívásokra. Amennyiben a politikai vezetés tovább folytatja a civil szerveződések elnyomását az állam eszközeivel, akkor állandósulhatnak a konfliktusok az állam és a társadalom között. Ha azonban úgy döntenek, hogy támogatják a civil szerveződéseket és maguk is részt vesznek a politikai szférán kívüli életben, akkor a civil társadalom valóban a demokratizálódás eszközeként szolgálhat. A civil szféra által megfogalmazott követelések, ha a politikai rendszert nem is változtatják meg forradalmian, az állami politikát mégis a nagyobb liberalizáció irányába terelik.