Civil társadalom az iszlám világban: Közel-Kelet

CIVIL TÁRSADALOM AZ ISZLÁM VILÁGBAN

A civil társadalom a széles értelemben vett társadalomnak egy olyan részét jelenti, amely az államtól elkülönült szféra, és olyan politikai, gazdasági, szociális, nevelési, hivatási és vallási intézményekből áll, amelyek a kormányzatokat inkább a saját, mint az állam érdekei irányában igyekeznek befolyásolni. A civil társadalom jellemzője a privát társulások és intézmények autonómiája. Pluralizmusa magában foglalja a gazdaság, a vallás, a kultúra, valamint a szellemi tevékenységek autonóm szféráit. A civil társadalom előfeltétele az állam létezése. Bár arra törekszik, hogy az állam tevékenysége korlátozott legyen, ugyanakkor azt is megköveteli a kormányzatoktól, hogy azok olyan törvényeket alkalmazzanak, amelyek védik a civil társadalom pluralizmusát. Augustus Richard Norton definícióját felhasználva a civil társadalom olyan szféra, ahol társulások, klubok, egyesületek, szindikátusok, szövetségek, uniók, pártok és egyéb csoportok sorakoznak fel, hogy „lökhárítót” képezzenek az állam és a polgár között. 

Az iszlám világot tekintve a civil társadalom feladata ugyanaz, mint a nyugati civilizációkban, vagyis az egyének és a kormányzatok közötti közvetítő szerepet hivatott betölteni. A civil szféra kialakulása és fejlődése a Közel-Keleten azonban eltérő utakon zajlott, illetve zajlik napjainkban is. Elfogadható megállapítás az, hogy a civil szerveződések komoly történelmi gyökerekkel bírnak a muzulmán világban, amelyek minden bizonnyal szerepet játszanak a modern folyamatokban is. A történelem menete során azonban a kezdeti pluralizmust viszonylag hamar – az iszlám ötödik századában – felváltotta a kulturális abszolutizmus és az állam dominanciája a társadalom felett. Ennek a változásnak az okai egyfelől az iszlámon belüli konzervatív fordulatban keresendőek, másfelől azonban számos egyéb tényező is közrejátszott abban. Így például az európai hatalmak gyarmatosító politikája, amely a részvételen alapuló hagyományos társadalmi szerveződések helyébe új intézményeket állított. A civil társadalom kiépülése ellen hatott az is, hogy a 20. század során függetlenné váló közel-keleti országokban a politikai vezetés nem igyekezett újraéleszteni a pre-modern civil formációkat, illetve hatalmának biztosítása érdekében minden erejével igyekezett megakadályozni a közszféra megteremtődését, illetve bővülését – amely lépéseket politikai megfontolásokból és hatalmi ambíciókból kifolyólag a fejlett világ országai is támogattak. Az európai fejlődéstől eltérően a Közel-Keleten hiányozott a civil társadalom kiépüléséhez nélkülözhetetlen tőkésedés és iparosodás folyamata. Ebből kifolyólag a modern állam és a civil társadalom központi elemét jelentő társadalmi-gazdasági szerveződések nem jelentkeztek megfelelő mértékben az iszlám világban. A civil társadalom kialakulásának akadályaként hatottak továbbá azok a konfliktusok is, amelyek folyamatosan jelen voltak a térségben (pl. izraeli-palesztin konfliktus), és amelyek miatt a közel-keleti kormányzatok szűkös költségvetésük jelentős részét fegyverkezésre költötték ahelyett, hogy a gazdaság fejlesztésére, illetve a civil szerveződések ösztönzésére fordították volna.

A közel-keleti kormányzatok autokratikus természete ellenére azonban a civil társadalom intézménye nem maradt idegen az iszlám világ számára. Az állam diktatórikus jellege automatikusan járult hozzá azoknak a társadalmi szerveződéseknek a megszületéséhez, amelyek éles kritikával illették a fennálló rendszert. A széles körben jelentkező bírálat pedig az állami vezetés részéről vagy a liberalizáció folyamatát vagy éppen a fizikai elnyomás fokozását váltotta ki. A civil társadalom kialakulása a nyugati világtól eltérően elsősorban politikai folyamat eredményeként valósulhatott meg – már ahol a politikai vezetés engedte azt. A klasszikus fejlődés elsősorban a kapitalizmus terjedésével függött össze, ezzel szemben a közel-keleti folyamatok a fennálló politikai rendszerek kritikájából nyertek ösztönzést. Az iszlám civil társadalom vizsgálata során a figyelmet a politikai pártokra kell irányítani, mivel sok állam és ideológia megengedi ugyan az önkéntes társulások alakítását, de a politikai pártok szerveződéséhez már nem járul hozzá. Ha engedélyezik a szabad politika pártok működését, akkor a másfajta társulások tevékenykedésének is megengedettnek kell lennie – legalábbis elvben. A muzulmán világban az alapprobléma ebből eredendően alapvetően politikai. A modern társadalmi-politikai fejlődéshez azonban nem csak a muszlim társadalom liberalizáció igénye járul hozzá, hanem szerepet játszanak abban a társadalmi rend iszlám hagyományai is. Az iszlám szociális struktúráinak a fejlődése mindig is előtérbe helyezte az olyan közösség eszméjét, amely személyes társulások összességéből tevődik össze.

Az eltérő fejlődés eredményeként az iszlám világban jelentkező civil társadalom jellemzői másfajták, mint a nyugati képződményeké. Így például a Közel-Keleten a civil szféra alkotóelemeit nem csak a különböző kereskedelmi egyesültek, szakmai szövetségek és egyéb érdekcsoportok alkotják, hanem annak a politikai pártok is részesei. Mindez annak az eredménye, hogy a közel-keleti politikai rendszerek alapvetően mind egypártrendszerek és a politikai pluralizmust kevésbé tolerálják. Ilyen körülmények között pedig a nagyobb részvétel és szabadság érdekében hangjukat hallató politikai pártok is a civil szféra alkotóelemeivé válnak. A legtöbb civil szerveződéshez hasonlóan azonban a politikai pártok is gyengék. Ezt remekül példázza, hogy az 1993-as marokkói választásokon induló 19 politikai párt közül csak 9 szerzett szavazatokat és ezek közül 4 párt osztozott a parlamenti helyek 75 százalékán. Az arab világ civil szerveződései közül a szakmai szövetségek tekinthetők a legaktívabbaknak. Egyrészről azért, mert jelentős kedvezményeket biztosítanak a tagok számára. Másrészről, mert sokkal képzettebb és politikailag tudatosabb egyénekből állnak. Végül, mert az államtól viszonylag független pénzügyi forrásokkal rendelkeznek. Erejüket jól példázza, hogy egy olyan országban mint Szudán, két alkalommal (1964-ben és 1985-ben) is képesek voltak a katonai rendszer megdöntésére. Az iszlám civil társadalom jellegzetessége az is, hogy miután a politikai pártok alakítása tilos vagy éppen jelentős korlátok közé van szorítva a működésük, funkcióikat a különböző civil szerveződések látják el. Így például a lakosság igényeinek megvitatását és artikulálását, a politikai alternatívák kidolgozását, illetve a döntéshozókra való nyomásgyakorlást. Mindennek eredményeként a civil szerveződések az intenzív politikai tevékenységek területeivé váltak – akár jobban is, mint amennyire maguk a politikai pártok képesek lettek volna. A fokozottabb politikai szerepvállalás mellett azonban a közel-keleti civil szervezeteket a tradicionalizmus továbbra is jellemzi. Egy csoportosulás ugyan kialakulhat modern városi keretek között, de tagságát még mindig az egyazon törzshöz vagy vallási irányzathoz való tartozás jellemzi és fogja össze. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az iszlám civil szervezetek olyan tradicionális formációk, amelyek új köntösben jelentkeznek. Mindezek fényében látható, hogy az eltérő fejlődés és környezet a nyugati mintától számos ponton eltérő civil társadalmat eredményezett az iszlám világban.

A Közel-Keleten kialakuló civil társadalmak azonban nem csak a nyugati formáktól különböznek, hanem az egyes megjelenési formák jelentős eltéréseket mutatnak magán az iszlám világon belül is. Ennek oka az eltérő fejlődési utak és történelmi keretek mellett elsősorban a civil társadalomról alkotott különböző nézetekben keresendő. Egyrészről létezik olyan koncepció, amely a civil társadalmat idegen képződménynek tekinti, s ezáltal nem csak alkalmazhatatlannak az iszlám világon belül, hanem élesen elutasítandó nyugati ideának is. Ezt a nézetet elsősorban a radikális fundamentalisták képviselik. Az afganisztáni tálibok uralma alatt az iszlám egyértelmű elsőbbséget élvezett minden mással szemben. Hasonló a helyzet Szaúd-Arábiában és Szudánban is, ahol a vallást a patriarkális társadalom és a katonai diktatúra megőrzése érdekében használták fel. A pluralizmust egyik ország esetben sem tolerálják, a vallásra hivatkozva pedig minden ellentétes nézetet igyekeznek elhallgattatni. Másrészről létezik egy olyan nézet is, amely a civil társadalomra úgy tekint, mint univerzális koncepcióra, s azt mint követendő modellt fogadja el. Ezt az érvelést a radikálisok másik csoportja, a nyugatosítást és szekulárizációt célul kitűző csoportok támogatják. Libanon esetében egyértelműen megfigyelhető ennek a koncepciónak az érvényesülése. Libanonban a hatalom a társadalom és az állam között történő egyenlő megosztásának eredményeként a civil társadalom jelentős fejlődésen ment keresztül a polgárháború lezárultát követően. Habár a felekezeti megoszláson alapuló politikai rendszer még mindig tartalmaz igazságtalan megoldásokat, a társadalmi csoportok pluralizmusa mégis jelentős toleranciával párosul. Végül van egy harmadik álláspont is, amely elfogadja a civil társadalom megteremtésének lehetőségét, mint az iszlám alkotóelemeinek a modern társadalmi igényekhez való hozzáigazítását. Úgy érvelnek, hogy a hasonlóságok továbbra is fenntarthatók, a különbségek pedig az iszlám alapvető erkölcsi forrásainak újrafogalmazásával sikeresen áthidalhatók. A reformerek és mérsékeltek tekinthetők e harmadik elképzelés támogatóinak. Az iszlám világot tekintve ez a harmadik út legtámogatottabb. Az olyan országokban mint Egyiptom, Jordánia, Kuvait, Líbia, Marokkó, Omán, Szíria, Tunézia és az Egyesült Arab Emírségek egyértelműen megfigyelhető a civil társadalom és az iszlám jog közötti egyensúly. A közszférában a civil társadalom szabályai érvényesülnek, míg a magánszféra tekintetében továbbra is az iszlám jogé a főszerep. 

A civil társadalom egyes megvalósulási formái tehát jelentősen különböznek az iszlám világon belül. A Közel-Keleten egyaránt találhatunk példákat a tökéletesen működő és az erőszakkal elnyomott civil társadalomra. Mindazonáltal látnunk kell azt, hogy a civil szféra kialakulása, illetve megerősödése, bár eltérő karakterjegyekkel, de ugyanúgy jellemzője az iszlám világnak, mint a nyugati civilizációnak.