2009: Egy elhibázott választás története

KHAMENEI ROSSZUL DÖNTÖTT AZ ELNÖKIVÁLASZTÁSON  

Khamenei ajatollah idestova 22 esztendeje kormányozza az iszlám köztársaságot. Ezen idő alatt ügyesen lavírozott a frakcióharcok útvesztőjében, valamint túlélte a különféle külső-belső válságokat és az ország leghatalmasabb urává emelkedett. A mai iráni politikai-hatalmi felépítményben nincsen nála befolyásosabb szereplő: Khamenei egyszerre méltóságteljes egyházfő, közvetítő a frakcióharcokban, diktátor a döntések meghozatalában, valamint a fegyveres erők és a rendőrség főparancsnoka, és a közmédiumok irányítója. A legfőbb vezető azonban két évtizedes regnálása alatt, különösen pedig a 2009-es elnökválasztás során, súlyos hibákat is vétett, amelyek nem csak a saját uralkodói pozícióját, hanem a rendszer továbbélésének lehetőségét is veszélybe sodorhatják. Különösen így van ez, ha az utódlás kérdését vizsgáljuk, nevezetesen azt, hogy milyen tisztséget hagy hátra maga után Khamenei ajatollah, illetve hogy milyen körülmények közt kerül majd sor az új vezető megválasztására, s végezetül, hogy ki fogja a jövőben valójában betölteni a főkormányos szerepét.

Ali Khamenei teljesítménye kétségkívül dicséretes, már-már eléri a summa cum laudét, a legfőbb vezető azonban súlyos hibát vétett – vagy ha úgy tetszik öngólt rúgott – amikor 2009 júniusában Mahmud Ahmadinezsád erőszakos beiktatása mellett tette le a voksát. Pártválasztásával kiélezte a frakciók közötti harcot, elveszítette közvetítői szerepét, a tiltakozások vérbe fojtásával pedig nemcsak a saját pozíciója, hanem maga az iszlám köztársaság is veszélybe került. Ráadásul a legfőbb vezető egyre inkább kiszolgáltatottá vált a Forradalmi Gárdának, miközben a „Doktor” személyében egy olyan erő került hatalomra, amely most ironikus módon sokkalta nagyobb kihívást jelent a rezsimnek és a fejedelemnek, mint az elmúlt két évben sikeresen vérbe fojtott ellenzéki Zöld Mozgalom. A vitatott elnökválasztást követően úgy fest, hogy a legfőbb vezető már nem rendelkezik a Machiavelli által elképzelt és dicsőített „virtussal”, azzal a rugalmassággal, amellyel a fejedelem képes lenne a körülmények és az idő változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával.

Khamenei párthoz kötődése súlyos hiba, aminek veszélyeire maga Machiavelli is felhívta a figyelmet könyvében. Szerinte a fejedelemnek mindenkor képesnek kell lennie a hatalmasságok egymás ellen történő kijátszására, vagyis a közvetítőként eljáró vezetőnek nem szabad hagynia, hogy az egyik vagy másik oldal túlzottan megerősödjék és a saját befolyására veszélyt jelentsen. Khamenei ajatollah azonban a legfőbb vezetői tisztség birtokában elég erősnek gondolta magát, a reformpártiak választási sikereit látva pedig szükségesnek is érezte, hogy a politikai palettát átformálja. Noha Ahmedinezsáddal azonosulva sikerült megerősítenie a pozícióját, s félreállítania a reformereket, de ezzel felborította a politikai frakciók közti kényes egyensúlyt is, mivel a hatalmat egy szűk elit kezébe tette le. A forradalmi rendszerben egykor meghatározó szerepet játszó csoportok és személyek háttérbe szorításával ráadásul a konzervatív táborban is kiéleződtek a csatározások. Az államalapító Khomeinivel ellentétben Khamenei nemcsak hogy nem tudta kezelni a frakcióharcokat, hanem még inkább felerősítette azokat.

Ahmadinezsád felkarolásával a Khamenei ajatollah képes volt teljes mértékben marginalizálni a politikai ellenfeleit. Mindeközben azonban hagyta önálló életre kelni a kiválasztott marionett-babát, aki ma már komoly fenyegetést jelent a hatalmára. A „Doktor” saját klientúra-rendszerének kiépítésével megbontotta a tradicionális hatalmi-politikai struktúrákat, illetve deviáns viselkedésével megkérdőjelezte a legfőbb vezető kizárólagos autoritását. Ahmadinezsád a kinevezések kapcsán többször is szembement Khamenei döntésével, túlzott vallási aktivizmusával pedig odáig merészkedett, hogy egy dokumentumfilmben magát az ajatollahhal egyenértékűként tüntesse fel. Az legfőbb fejedelem nehéz helyzetben van, mivel szeretne megszabadulni kellemetlenné vált protezsáltjától, de az elnök félreállítása a hiba beismerése, a gyengeség jele lenne, ami minden bizonnyal csak erősítené az ellenzéket. Ahmadinezsád olyan, mint egy kés a legfőbb vezető oldalában: ha kihúzzák, akkor alighanem komoly vérzést eredményez, ha azonban bennhagyják, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik majd a fájdalom.

Ahmadinezsád térnyeréséhez kísértetiesen hasonlít a Forradalmi Gárda megerősödése is. Khamenei rájuk támaszkodva volt képes megerősíteni a hatalmát, mára azonban egyre inkább függő helyzetbe került a gárda csapataitól. Mindezt egyértelművé tette, hogy 2009 folyamán a teheráni utcákon csak a forradalmi erőknek köszönhetően sikerült rendet teremteni. A gárda ráadásul Ahmadinezsád elnöksége alatt igazi gazdasági hatalommá is avanzsált, vezetői a privatizációs folyamatokban olyan befolyásossá váltak, mint az orosz oligarchák. S bár a Pazdaran parancsnokait a legfőbb vezető nevezi ki, s időről-időre cserélgeti is őket, támogatottsága a gárdán belül, különösképpen az alsóbb rangú tagság körében korántsem biztos. A Forradalmi Gárda köreiben egyre inkább általános az nézet és törekvés, hogy a klérust félreállítva az iszlám köztársaság irányítását a saját kezükbe vegyék. A gárda térhódításával az iszlám köztársaság nagyon megváltozott, és ma már csak a nevében tekinthető teokráciának, a gyakorlatban erőteljesen militarizálódott, s belőle egyfajta modern pretoriánus rendszer született.

A legfőbb fejedelem nem csak azt a mozgásterét veszítette el, amellyel a frakcióharcokat kezelni, a Forradalmi Gárdát ellensúlyozni tudná, hanem a függöny mögötti vezér szerepét is: a tüntetések során, és még inkább azok leverését követően mint a legfőbb gonosz került a középpontba, s a tiltakozók célkeresztjébe. A „halál Khameneire!” kiáltások és falfirkák egyértelműen bizonyították, hogy a korábbi tabuk megdőltek, mint ahogyan azt is, hogy a legfőbb fejedelem már nem képes a felelősségét másokra hárítani. A legfőbb vezető pozíciója és legitimációja súlyos csorbát szenvedett. Ráadásul a Khamenei család feddhetetlensége és mérsékletessége is elillanni látszik, mivel Modzstaba Khamenei (Khamenei ajatollah második fia) egyre sűrűbben tűnik fel a politika színpadán, s nemcsak hogy egyfajta bizalmas jobbkézzé, consigliere-vé nőtte ki magát, hanem egyes pletykák szerint még a dinasztikus utódlás jelöltjeként is felmerült a neve. A 2009-es elnökválasztás során pedig azzal is megvádolták, hogy Ahmadinezsád elkötelezett támogatójaként ő vezényelte le az erőszakos rendteremtést.

Khamenei ajatollah a véres teheráni leszámolás következtében elvesztette az erényes uralkodó látszatát, és ez által a tömegek támogatását és ragaszkodását is. A fejedelem egyre inkább az előkelők (az ún. „lojális katonák”) kegyeit keresi, ami korántsem lehet további politikai sikerességének a garanciája. A meg nem alkuvás ugyan rövid távon eredményes volt, de hosszabb távon a rendszer működését áshatja alá. Az iráni társadalom és a legfőbb vezető közötti szakadék végzetesen elmélyülni látszik, mivel a felek világképei és vágyálmai homlokegyenest szemben állnak egymással. Így például amíg az előbbi óhajtja, addig az utóbbi féli a kulturális nyitást. E tekintetben beszédes, hogy amíg a legfőbb vezető 1989 óta egyetlen egyszer sem hagyta el az iszlám köztársaságot, addig az ország lakosságának közel kétharmadát kitevő 30 év alattiak az Internet és a műholdas tévécsatornák révén bebarangolták már szinte az egész világot. A mai iráni fiatalság már nagyon vágyik a szabadságra, éppen ezért aligha lehet őket vallási dekrétumokkal és parancsuralmi rendszerrel sokáig kordában tartani.

A 2009-es események paradox eredménye, hogy az iszlám köztársaság már aligha menthető meg vallási oldalról. Egyfelől a pártválasztással és az erőszakos fellépéssel teljesen lejáratódott a vallási vezetés, mint ahogyan azt a tüntetők követelése is jól mutatta: „Iszlám helyett Iráni Köztársaságot!”. Másfelől az egyházi szigornak, a demográfiai-kulturális változásoknak, a rendszer legitimáció-vesztésének, valamint a globalizációs folyamatoknak az eredményeként az iráni társadalom szekularizálódott. Ráadásul Khamenei központosított rendszerében nincsen életképes klerikális alternatíva, mivel a reformpárti ajatollahok el vannak lehetetlenítve. Montazeri nagy ajatollah halálával pedig már nincsen olyan karizmatikus és népszerű reformista egyházfő sem, aki új életet lehelhetne a Khomeini által megálmodott rendszerbe. Mindezt látva, illetve a Forradalmi Gárda térhódítását érzékelve, úgy tűnik, hogy az iszlám köztársaság alapvetően és végleg átalakul, a jövőt illetően pedig akár az is elképzelhető, hogy Khamenei ajatollah lesz az, aki utoljára töltötte be az iszlám köztársaság legfőbb vezetőjének tisztségét.