Khamenei vs. Ahmadinezsád

HATALMI HARCOK AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Iránban egyre hangosabb a vezetésen belüli ellentét, amely majd három hónapja kezdődött, amikor is Mahmúd Ahmadinezsád menesztette a titkosszolgálatokért felelős miniszterét. A kormányzati pozíciók odaítélése körüli vita láttán úgy fest, mintha az elnök úr és a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah között az egykor igencsak szoros viszony erőteljesen megromlott volna, s most könnyen megtörténhet az is, hogy a Doktort impeachment eljárás keretén belül elmozdítják a tisztségéből. [100 képviselő aláírásával már letétbe is helyezték az elnök parlamenti vizsgálatának indítványát.]

Az iszlám köztársaságban körvonalazódó hatalmi harc, a frakciók egymásnak feszülése még nem volt ennyire súlyos a forradalom óta eltelt három évtizedben. Ahmadinezsád tevékenysége mély töréseket eredményezett a konzervatív körökben, a személyében önálló életre kelt marionett-baba pedig komoly kihívást magával a rendszerrel szemben. Jelenleg egy olyan kormányzati válság van kibontakozóban, amelynek végkimenetele alapjaiban határozhatja meg az iszlám köztársasági modell jövőjét. 

AHMADI BYE BYE

Azt követően, hogy 2009 júniusában az újraválasztásával az iszlám köztársaság legnagyobb válságát okozta, nem sokan gondolták volna, hogy Ahmadinezsád elnök egyszer majd elveszítheti a legfőbb vezető támogatását. Ne feledjük azt az ominózus esetet, amikor anno az elnöki beiktatási ceremónián kezet csókolt Khamenei ajatollahnak. Most azonban mégis úgy látszik, mintha a Doktor kegyvesztetté vált volna a felsőbb vezetésben, sőt egyesek most egyenesen kígyót-békát kiáltanak rá, s „deviáns viselkedése” miatt felelősségre vonását szorgalmazzák. De vajon mi lehet az oka a korábbi támogatás megvonásának? 

Nos, Ahmadinezsád előzetes konzultáció nélkül változtatott a kormány összetételén, majd a legfőbb vezetői dorgálásra válaszul 11 napig nem volt hajlandó befáradni az irodájába. [Ehhez hasonló esetre nem került még sor!] A gyufát azonban mégsem a gyermeteg viselkedésével húzta ki Khamenei-nél, hanem azzal, hogy a 2009-es válság után megerősödve érezvén magát, saját klientúra-építésbe kezdett, amely a legfőbb vezető olvasatában hosszútávon alááshatja a rendszer alapjait, miként megbonthatja a tradicionális politikai-hatalmi struktúrákat. A forradalmi vezetésen belül így most a régi konzervatívok és az egyházi vezetők csapnak össze az Ahmadinezsád köré szerveződő feltörekvő elittel, az ún. neokonzervatívokkal. A generációs különbségek mellett a két tábor világnézete is eltérő, mint ahogyan az is, ahogyan az iszlám köztársaságról vélekednek: az egyik oldalon Khamenei ajatollah a status quo fenntartásában érdekelt, a másik oldalon pedig a nacionalista-populista kurzus a klerikális vezetés marginalizálásában. 

Mint ez eddig minden esetben, a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah célja most is az, hogy a rendszer továbbélését biztosítsa, illetve a status quo-t megőrizze. Az újonnan feltörekvő politikusok és elitek pedig kihívást jelenthetnek a legfőbb autoritással szemben. Az Ahmadinezsád elnök köré szerveződő politikai erő támogatottsága az iráni társadalom bizonyos szegmenseiben már-már kikezdte, felülmúlta a forradalmi vezetés popularitását. Az elnök első számú mentora, támogatója, barátja, esetleges utódja, Rahim Mashaei például különösen nagy népszerűségnek örvend, s így már érthető a felelősségre vonása, illetve félreállítása, a politikából való száműzése. Ahmadinezsád elnököt és támogatói körét „deviáns viselkedéssel” [így például a forradalmi ösvényről való letéréssel, illetve pogány rítusok követésével] vádolják, és egyszerűen „hitehagyott csoportnak” bélyegzik [ami kvázi egyenértékű a felségárulással]. Az elnök mögül ráadásul a Forradalmi Gárda is kihátrált, amelynek vezetői továbbra is a legfőbb vezető iránt lojálisak [így például Mohammad Kalibaf teheráni főpolgármester].

Ahmadinezsád ráadásul nem csak a legfőbb vezető támogatását veszítette el, hanem túlzott vallási aktivizmusával a klérus, radikális retorikájával és gazdasági hozzá nem értésével pedig a konzervatív körök támogatását is. De megrendült a társadalmi bizalom is az elnökben. Ahamadinezsád az állami szubvenciók csökkentésével például éppen azokat a szegény sorsú társadalmi csoportokat idegenítette el magától, akiknek megválasztását köszönhette. A Doktort ma már nem csak az ellenzéki szakértők „bombázzák” nyílt levelekkel [gondoljunk csak a gazdasági teljesítményt és hozzáértést kritizáló közgazdászokra], hanem az egyszerű állampolgárok is, akik a saját szavazóbázisát jelentették egykoron [így például a minap jelent meg egy háziasszony elnök úrnak címzett levele a Khoraszani Napilapban]. Ahmadinezsád elnök talpa alól kicsúszni látszik a talaj, s úgy fest, hogy ő is beáll a korábbi köztársasági elnökök sorába, akik megszürkültek és marginalizálódtak az elnöki pozícióban. Akár menesztik, akár megmarad tisztségében, a Doktor mindenképpen egyfajta „béna kacsa” lesz hátralevő két esztendőben. 

KHAMENEI A MODERN KORI SZULTÁN

Ali Khamenei utasítására az egyházi vezetés prominens tagjai, majd pedig a rezsim támogatói bázisa egyaránt szembefordult a deviáns elnökkel. Az események láttán egyértelművé válhatott mindenki számára, hogy Iránban továbbra is a vallási vezetés irányít, vagy ha úgy tetszik még mindig Khamenei ajatollah keveri és osztja a lapokat, még akkor is, ha az elmúlt esztendőkben, különösen pedig a 2009-es eseményeket követően, egyre jobban kezdett el függeni a Forradalmi Gárda Csapatoktól, amely fegyveres erők – a politikai és gazdasági pillérek mellett – eddig is a rendszer fő támasztékát jelentették. [A Forradalmi Gárda különösen a Khamenei utáni korszakban válhat majd meghatározó, illetve kormányzó erővé.] 

Ali Khameneinek a kezdeti hátrányát, avagy gyengeségét, amely a karizmatikus jellemvonások, illetve a síita teológiai képesítések hiányából eredt, a hosszú évek folyamán a lojális fegyveres erőknek [a Forradalmi Gárdának és a paramilitáris egységeknek], illetve a kinevezett kommiszárok hálózatának [a modern bürokráciának], valamint a legfőbb vezetői tisztség hatalmának kiteljesítésének köszönhetően sikerült ledolgoznia. Khamenei ajatollah ma sokkalta nagyobb hatalmat és beleszólást gyakorol, mint az államalapító Khomeini ajatollah. A forradalmi kormányzatból igazi vallási despotizmust alkotott, s most lényegében, mint egy 21. századi pápa kormányozza az iszlám köztársaságot. A legfőbb vezető részben a legméltóságteljesebb egyházfő, részben közvetítő a frakció-harcokban, részben diktátor a döntések meghozatalában, részben a fegyveres erők főparancsnoka, részben pedig rendőrfőnök. Összességében elmondható, hogy Ali Khamenei a legbefolyásosabb szereplő a mai Iránban. [Ahmadinezsád beáll a sorba, elbukott elnök lesz a legfőbb vezetővel szemben, ebben a modern szultanátusban aligha versenghet bárki is a legfőbb vezetővel.]

Ali Khamenei mint egy modernkori szultán uralkodik, s kormányozza az iszlám köztársaságot. Irán tökéletesen passzol a Max Weber által megalkotott szultanátus kategóriájába, mert egyfelől az uralom a tradíciókon, a patrimonális autoritáson alapszik, másfelől a hatalom korlátlan és mindenre kiterjedő, végezetül pedig mert az uralom a gyakorlatban a katonai erőben és az adminisztratív rendszerben ölt testet. Khamenei nem enged semmiféle autonómiát, és kvázi kézi irányítással vezeti az országot, s hozza a döntéseket. Ugyan a napi ügyek vitelével nem ő foglalkozik, de a kinevezések – legyen szó katonai vezetőkről, az Őrök Tanácsa tagjairól, a közmédiumok irányítóiról, vagy éppen bíróság tagjairól – mind-mind a legfőbb vezető hatáskörébe tartoznak, mint ahogyan a kulcsfontosságú kérdésekben is ő az, aki kimondja a végső szót. Tudtán kívül aligha történhet bármi az iszlám köztársaságban. S persze azt se feledjük, hogy ő rendelkezik az erőszak monopóliumával. 

Noha Khamenei hatalma sziklaszilárdnak tűnik, de a legfőbb vezető tisztsége koránt sincsen kellően bebetonozva, s ha a mostani kormányzati válság nem is, a legfőbb vezető esetleges halála [régóta keringenek hírek a megrendült egészségéről] és az utódlás kérdése mindenképpen fordulópont lesz mind a tisztség, mind pedig az iszlám köztársaság jövője szempontjából. A legfőbb vezető utódlását lényegében három faktor fogja meghatározni: 1.) a versengő frakciók hatalmi egyensúlya [ki és milyen döntési-hatalmi pozícióban van?]; 2.) a velaját-e fakíh [iszlám jogtudós uralma] elméletének vallási és politikai legitimációja [megítélése]; 3.) az Ali Khamenei köré szerveződött személyi hálózat [ki fogja az utódlási döntést meghozni: a Gárda vagy a Szakértők Gyűlése?]. Az utódlás sok tekintetben 1989-et idézheti majd, amennyiben az elit egységesen és gyorsan ismét egy gyenge legfőbb vezetőt választ magának, a kérdés eztán csak az, hogy vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják majd Khameneihez hasonlóan felnőni a feladathoz és megerősödni a rendszerben?!

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

A jelen körülmények közepette továbbra is igaz, hogy Ali Khamenei a legfőbb hatalom birtokosa az iszlám köztársaság rendszerében, ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a jelenlegi kormányválság nem csupán Ahmadinezsádnak és támogatóinak, hanem magának az iszlám köztársaságnak a politikai jövőjéről is szól. A történelem iróniája, hogy a rezsim továbbélését most az elnök „deviáns viselkedése” sokkalta jobban fenyegeti, mint a 2009-es zöld ellenzéki mozgalom, amelyet erőszakkal hallgattattak el az elmúlt két esztendőben. Akár mondhatjuk azt is, hogy Khamenei legfőbb vezető öngólt rúgott, amikor egyértelműen pártot választott és állást foglalt a 2009-es elnökválasztáson. S meglehet, hogy ezzel a rendszer sírját is megásta.

A legfőbb vezető és a köztársasági elnök közti kapcsolat kétségkívül megbomlott, s Khamenei minden bizonnyal szívesen megszabadulna protezsáltjától, csakhogy a helyzet nem olyan egyszerű. Ahmadinezsád eltávolítása számtalan kellemetlen következménnyel járna. [„Olyan ő mint egy kés a legfőbb vezető oldalában, ha kihúzzuk akkor minden bizonnyal komoly vérzést eredményez, ha azonban bennhagyjuk, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik majd a fájdalom.”] Ahmadinezsád leváltása a gyengeség jele lenne, amit az zöld ellenzék minden bizonnyal igyekezne meglovagolni, s tőkét kovácsolni belőle a jövőt illetően. [Khatemi ex-elnök nem is olyan régen komoly kritikát intézett a rendszer irányítói felé, amikor társadalmi tiltakozást hirdetett a jelenlegi vezetéssel szemben, amely már nem szolgálja a nép érdekeit, ahogyan fogalmazott: „A hezitálás ideje lejárt!”] Az felelősségre vonással, illetve a hiba beismerésével, nemcsak a köztársasági elnök intézménye, hanem a legfőbb vezető pozíciója is diszkreditálódna – tovább mélyítve az amúgy is súlyos legitimációs válságot.

A 2009-es események paradox eredménye, hogy az iszlám köztársaság már aligha menthető meg vallási oldalról. A pártválasztással és az erőszakos fellépéssel teljesen lejáratódott a vallási vezetés. [Gondoljunk csak a 2009-es Ashúrára, mikor a gárda elképesztő brutalitással lépett fel a tüntetőkkel szemben!] Ráadásul Khamenei központosított rendszerében nincsen életképes klerikális alternatíva, mint ahogyan a reformpárti ajatollahok is el vannak lehetetlenítve. Montazeri nagy ajatollah halálával pedig már nincsen karizmatikus és populáris reformista egyházfő sem, aki új életet lehelhetne a Khomeini által megálmodott rendszerbe. Mindezt látva, illetve a Forradalmi Gárda térhódítását szemlélve, úgy tűnik, hogy az iszlám köztársaság végleg átalakul, és csak nevében lesz teokrácia, a gyakorlatban inkább tovább militarizálódik majd a rezsim, ahol a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah mellett éppen a gárda lesz majd a pretoriánus őrző-védő. 

A jelen történések tovább erősítik annak a lehetőségét, hogy előbb-utóbb a Forradalmi Gárda veszi át az irányítást, amely egyszerre rendelkezik politikai, gazdasági és katonai hatalommal. Az esetleges utódlásnak köszönhetően, amelyben most a Gárda szava lesz a döntő, tényleges kormányossá léphetnek majd elő. A Forradalmi Gárda tagjai, vezetői megtanulták a leckét, s tudják, hogyan kell kiépíteni, illetve fenntartani az uralmat. Az iráni pretoriánus rendszer sikeres lesz egyfelől azért, mert nincsen más szervezett erő, amely harcba szállhatna Gárdával a hatalomért, másfelől mert a Gárda rendelkezik a szükséges gazdasági háttérrel és pénzügyi támogatással [autonómiával], végezetül pedig mert a Gárda tekinthető a legfontosabb és legfajsúlyosabb katonai entitásnak a jelenlegi Iránban. Az új Irán pedig egyszerre lesz erős és stabil köszönhetően annak, hogy a konszolidálódott rendszer véget vet a frakcióharcoknak, és ezáltal maga Irán is sokkalta kiszámíthatóbb aktorrá válik majd [s így akár visszatérhet a világporondra is].