Politikai lexikon: A legfőbb vezető

A legfőbb vezető szerepe és pozíciója az iszlám köztársaság rendszerében

Az iszlám köztársaság politikai rendszerében a Forradalom Legfőbb Vezetőjének Irodája számít a legbefolyásosabb és a leghatalmasabb intézménynek. A legfőbb vezetői tisztség elválaszthatatlanul összefonódik a Ruhollah Khomeini ajatollah által kidolgozott politikai-vallási teóriával, a csalhatatlan iszlám jogtudós uralmának elméletével. Az alkotmány értelmében a legfőbb vezető gyakorolja a politikai és a vallási hatalmat, személyében integrálódik a vallás és a politika. Az Iráni Iszlám Köztársaság első vezetője maga Khomeini ajatollah volt, aki ezt a tisztséget, mint a köztársaság alapítója és teológiai védelmezője töltötte be. Az ajatollah 1989-es halálát követően a legfőbb vezetői pozíciót Szajjed Ali Khamenei ajatollah birtokolja.

A legfőbb vezető tisztségét nem tekintik választott intézménynek. S valóban, a gyakorlatban nem választás eredményeként kerül pozíciójába, még ha elméletileg fontos szerep is jut a társadalmi felhatalmazásnak. A legfőbb vezetőt ugyanis az alkotmány értelmében a nép által közvetlenül választott Szakértők Gyűlése nevezi ki 7 éves időtartamra, s menti fel tisztségéből, ha az nem képes kötelezettségeit teljesíteni, vagy ha elveszti vezetői képességét, vagy ha világossá vált, hogy ezek valamelyikével kezdettől fogva sem rendelkezett. A nagyhatalmú Őrök Tanácsának azonban lehetősége van a Szakértők Gyűlésének választását megelőzően a jelöltek között szelektálni, ezáltal pedig alakítani is a testület összetételét és ideológiai elkötelezettségét. Ennek megfelelően a legfőbb vezetővel szembeni kritikus hangok aligha merülhetnek fel nyilvánosan a Szakértők Gyűlésén belül, de a testület így is komoly hatalmi szereplőnek tekinthető az iráni hatalmi felépítményben. 

Az iszlám köztársaság rendszerében a legmagasabb és leghatalmasabb méltóság a legfőbb vezető, aki a velájat-e fakíh elv értelmében a legfőbb jogtudós jogait és autoritását gyakorolja. Hatáskörébe tartozik a három hatalmi ág felügyelete, és tevékenységüknek az összehangolása, valamint az esetleges viták feloldása. A legfőbb vezető feladata továbbá az ország általános politikai irányvonalának meghatározása és végrehajtásának ellenőrzése, a népszavazások elrendelése, az elnökválasztás eredményének jóváhagyása, a köztársasági elnök kinevezésének aláírása, illetve az elnök esetleges elmozdítása. A legfőbb vezető a fegyveres erők főparancsnoka, ő jelenti be a hadiállapotot és a békét, ő adhat parancsot a hadsereg mozgósítására. S ő az, aki kegyelmet adhat, vagy csökkentheti az elítéltek büntetését. Hatalmának megnyilvánulási formája továbbá, hogy számos tisztségviselőt nevez ki, akik ennek eredményeként lojalitással viseltetnek a személye iránt. Így például a vezető nevezi ki a következő személyeket: az Alkotmány Őreinek Tanácsának hat egyházjogászát; az ország legfőbb igazságügyi méltóságát; az állami rádió és televízió szolgálat elnökét; az Iszlám Forradalmi Gárda Csapatok főparancsnokát; a reguláris hadsereg, valamint a biztonsági szolgálatok főparancsnokát. Irányítása alá tartoznak továbbá az olyan intézmények – elsősorban vallási alapítványok – is, amelyek minden állami-hatalmi ág és szervezet hatóságán, illetve ellenőrzésén kívül esnek.

A modern államszerkezet ellenére a valódi hatalmat a legfőbb vezető gyakorolja, akit ebben számos intézmény és tisztségviselő segít. A Legfőbb Vezető Irodája szervezi meg az ország vezetőjének találkozóit, megjelenéseit és külföldi látogatásait, valamint tájékoztatja őt az aktuális iráni politikai fejleményekről. Az Iroda szervezésében tíz különleges megbízott dolgozik, akiknek a segítségével a vezető kérdéseket vethet fel a kultúra, a gazdaság, a katonai ügyek, valamint a tömegtájékoztatás tárgykörében. Összességében jelenleg körülbelül 600-700 ember dolgozik közvetlenül a Legfőbb Vezető Irodájában.

A vezetői hatalom másik fontos eleme a küldöttek, illetve képviselők rendszere, akiket az ország élén álló legfőbb vezető közvetlenül nevez ki, vagy közvetetten hagy jóvá. Többségük a vallási hierarchia tagja. A „vallási komisszárok” szinte valamennyi fontosabb állami intézményben és minisztériumban, illetve a vallási és forradalmi alapítványoknál is jelen vannak. Számukat 2000-3000 főre becsülik. A képviselők egy sokrétű, az országot behálózó, külföldi kapcsolatokkal is rendelkező hálózatot képeznek, amely a legfőbb vezető autoritásának szolgálatára és érvényesítésére hivatott. Hatalmuk sokkalta nagyobb, mint a minisztereké és a kormányzati tisztségviselőké, mivel jogosultságuk van az állami ügyekbe beavatkozni. A küldöttek rendszerén keresztül a legfőbb vezető képes, hogy hatalmát a főbb politikai, társadalmi és gazdasági szférákban gyakorolja. Így például az állami minisztériumoknál és a végrehajtó hatalom egyéb intézményeinél, a fegyveres erőknél és a biztonsági szolgálatoknál, a tartományi képviselőknél és pénteki imavezetőknél, a forradalmi és vallási alapítványoknál, valamint a kulturális központoknál és a külképviseleteknél.

A vezetői küldöttek közül különösen jelentős szereplőnek minősülnek a pénteki imavezetők, akik kulcsszerepet játszanak az iráni hívők oktatásában, nevelésében, és nem utolsósorban mobilizálásában, és akiket éppen ezért a legfőbb vezető közvetlenül nevez ki az ország 28 tartományában. A teológiai iskolák és vallási szemináriumok többségében szintén rendelkezik saját képviselőkkel, amelyeknek a támogatása fontos alapja a legfőbb vezető hatalmának. Az egyházi hálózatok és a vallási intézmények révén a vezető mindenkoron és országszerte befolyásolni tudja a politikai viták tónusát és irányát, valamint támogatói bázisra tehet szert a tartományokban. A legfőbb vezető hatalmának támaszaként azonban a vallási küldöttek mellett legalább ennyire nagy jelentőségük van a biztonsági- és titkosszolgálatoknak is. A vezető képviselőin keresztül közvetlen ellenőrzést gyakorol a Biztonsági és Hírszerzési Minisztérium felett, valamint irányítása alatt áll több fegyveres alakulat is. A vallási és forradalmi alapítványok kereskedelmi és gazdasági tevékenysége pedig az egyik fő bevételi forrását adja a legfőbb vezető irodájának, és egyben magának a forradalmi rendszernek is. A külkapcsolatok tekintetében a legfőbb vezetőnek számos iroda és központ áll a rendelkezésére, amelyekkel az ország imázsát formálhatja és alakíthatja.

A képviselők rendszere kétségkívül széles hatalmi lefedettséget nyújt a legfőbb vezetőnek, a patronázs rendszer pedig nemcsak érdekérvényesítést, hanem hatékony ellenőrzést is lehetővé tesz. A legfőbb vezető azonban mégsem egyedüli személyként gyakorolja a hatalmat a politikai döntéshozatalban, hanem inkább egyfajta közvetítő és szervező szerepet játszik abban. Amíg Khomeini ajatollah közvetlenül belefolyt minden az iszlám köztársaságot érintő kérdésbe és vitába, addig az utód, Khamenei ajatollah inkább igyekszik távol maradni a mindennapos politizálástól. Az ügyek vitelét illetően különös munkamegosztás alakult ki az évek során, amely szerint a legfőbb vezető határozza meg a főbb irányvonalakat, dönt a fontosabb vallási és politikai kérdésekben. A hétköznapi ügyeket illetően a köztársasági elnöknek vannak jogosítványai, mint ahogyan az ország gazdaságpolitikájáért is a közvetlenül választott elnök a felelős.

Ez a sajátos munkamegosztás az 1989-es alkotmánymódosítás és a Khomeini ajatollah utáni politikai polarizáció eredményeként alakult ki az 1990-es évek elején. Az 1979-ben elfogadott alkotmány a legfőbb vezetőt ruházza fel a legfőbb hatalmi jogosítványokkal. Khomeini ajatollah idejében a gyakorlatban ez tovább bővült, a halála után bevezetett alkotmánymódosítások és az utódlás kérdése azonban elindított egyfajta legitimációs válságot. Khamenei ajatollah messze nem rendelkezett azzal a karizmával, amivel az államalapító Khomeini ajatollah bírt. Valódi gyengeségét azonban mégsem ez jelentette, hanem az hogy nagyformátumú elődjével szemben, nem volt birtokában a legfőbb vallási autoritás képességeinek. Ennek eredményeként került sor az 1989-es alkotmánymódosításra, amely eltörölte azt a kitételt, hogy a legfőbb vezetőnek egyben a legfőbb vallási tekintélynek (mardzsa-e taklíd) kell lennie, ugyanakkor hozzátette, hogy továbbra is megfelelő tudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy vallási rendeleteket adhasson ki az iszlámjog különböző kérdéseiben. A Khomeini személyében összefonódó politikai és vallási hatalom így ismételten szétvált, az új legfőbb vezető ezt követően csak politikai autoritással rendelkezhetett, mindez pedig útjára indította az Iszlám Köztársaság legitimációs válságát.

Az iszlám köztársaság alkotmánya szerint az országot ugyanis egy olyan iszlám jogtudósnak kell vezetnie, akinek vallási és társadalmi tanításait a társadalom többsége elfogadja és követi, mivel azonban Khamenei ajatollah csak megszorításokkal tekinthető az „utánzás forrásának”, ezért a velájat-e fakíh elv alapjaiban csorbult 1989 után. Az eredeti felfogásrendszer értelmében Khamenei ajatollah nem lehetett volna az Iszlám Köztársaság legfőbb vezetője, a gyakorlati szükségszerűség azonban legitimálta az iszlám jogtudós uralmának elvétől való eltávolodást. Khamenei teológiai autoritásának hiánya megmutatja az egész rendszer vallási legitimációjául szolgáló iszlám jogtudós uralmának elv sérülékenységét. Könnyen megeshet ugyanis az, hogy a síita vallási közösség egyik nagy ajatollahja olyan vallási és társadalmi rendeletet adjon ki, amelyet Khamenei ajatollah nem tud ellensúlyozni. Ha mindez megtörténik, akkor az magával hozhatja az egész forradalmi rendszer összeomlását.

Habár a legfőbb vezető hatalmát továbbra sem korlátozhatják a választott intézmények és személyek, Khamenei ajatollah befolyása korántsem akkora, mint egykoron Khomeini ajatollahé volt. A jelenlegi legfőbb vezető kevésbé képes ellensúlyozni a vallási vezetésen belül egymásnak feszülő politikai erők közötti vitákban. Ehelyett a velájat-e fakíh elvet elfogadó és támogató erőkre támaszkodik, akik könnyen hozzájárulhatnak vallási kvalitásainak növekedéséhez és szélesebb körű elfogadottságához. Khamenei ajatollah ennek megfelelően magát egyértelműen a konzervatív táborhoz köti. Hatalmának megőrzése érdekében pedig az állami apparátus nagy részét is közvetlen ellenőrzése és irányítása alatt tartja. A személyi és intézményi rivalizálások azonban felerősíthetik a rendszer legitimációs válságát, s mi több ideológiai disputát is eredményezhetnek, mint ahogyan tette azt, a reformista Mohammad Khátemi elnök alatt kibontakozó vita is a vallási uralom és a demokratikus eszmények kapcsolatáról.

Az Iráni Iszlám Köztársaság politikai berendezkedésében kétségkívül a legfőbb vezető minősül a legerősebb pozíciónak, mivel nemcsak széles jogköri felhatalmazással, hanem igen kiterjedt formális-informális kapcsolatrendszerrel is rendelkezik. Álláspontját szinte minden szinten érvényesíteni tudja, ugyanakkor egyes esetekben a rendszer többi szereplőjére is rá van utalva, így például a Célszerűségi Tanácsra, valamint a Szakértők Gyűlésére. Iránban a legfőbb vezető a legnagyobb politikai autoritás, de nem tekinthető egyedüli politikaformáló erőnek, hiszen abban a nagy befolyással rendelkező egyének és testületek is szerepet játszanak.