Ali
Khamenei ajatollah egészségi állapotáról már lassan egy évtizede keringenek a pletykák,
egyes források szerint leukémiában és prosztatarákban szenved. S miután
2007-ben több hétre eltűnt a kíváncsi tekintetek elől, egyre többen kezdtek el spekulálni
azon, hogy vajon mi lesz az iszlám köztársasággal a legfőbb vezető halála után?
Nos, akárcsak 1989-ben, az államalapító Khomeini ajatollah halálakor, úgy
Khamenei esetében sem valószínű, hogy a rendszer a vezető távozását követően
megszűnnék létezni, mindazonáltal jelentős változáson fog keresztülmenni. Azt
pedig, hogy milyen irányba fog átalakulni a legfőbb vezetői tisztség, és hogy
ki fogja betölteni a főkormányos szerepét a jövőben, lényegében a következő három
tényező fogja meghatározni: először is az ideológiai frakciók közti hatalmi
egyensúly megléte vagy hiánya, ha úgy tetszik a politikai paletta aktuális
állapota; másodszor az iszlám jogtudós (velaját-e
fakíh) uralmának éppen meghatározó elmélete; végezetül annak a személyi
hálónak és patronázs-rendszernek a befolyása, amelyet Khamenei az évtizedek
során kiépített maga körül.
A
három utódlási faktort szemügyre véve 2011-ben a következőképpen fest a
helyzet. Az ideológiai frakciók közti egyensúly megbomlott, mivel a Khamenei
által támogatott „principalisták” (az ultra-konzervatívok) mind a kinevezett,
mind a választott intézményekben kvázi egyeduralomra tettek szert. A reformerek
és a mérsékelt konzervatívok félreállításával erőteljesen leszűkült a politikai
elit, ami egyre élesebb vitákat és csatározásokat eredményezett a forradalmi
táboron belül. A politikai ellenfelek félreállításának, illetve az erőközpontok
gyengülésének eredményeként ma az iszlám jogtudós abszolút uralmának elmélete
érvényesülhet a gyakorlatban. Khamenei ajatollah sokkalta inkább egy hadsereg
főparancsnokra emlékeztet, mintsem a politikai csoportok között közvetítő
vallási vezetőre. A személyes kapcsolatoknak és kinevezéses jogköröknek köszönhetően
pedig olyan széles klientúra-hálózatot hozott létre, amely a forradalmi gárda
parancsnokoktól kezdve a pénteki imádságvezetőkön keresztül a minisztériumi
alkalmazottakig terjed, s amely képes lehet biztosítani az utódlás
zökkenőmentességét.
No,
de nézzük akkor, hogy rövidtávon milyen forgatókönyvekkel is számolhatunk
Khamenei ajatollah távozását követően? A legkézenfekvőbb és a legvalószínűbb,
hogy marad a jelenlegi status quo, vagyis Khamenei személyes
kapcsolatrendszerét latba vetve sikeresen továbbmenti a pozícióját és támogatóinak
hatalmát. Bár ez idáig a legfőbb vezető nem nevezett meg hivatalos utódot, de
jelen pillanatban úgy fest, hogy a pozíció legesélyesebb várományosa Mahmud
Shahroudi ajatollah, az igazságszolgáltatás feje lehet. Egy biztos, az új
vezető ez esetben a forradalmi elitből, Khamenei szűkebb belső köréből fog
érkezni, s hatalma közel azonos lesz a mostanival, mint ahogyan a követett
ideológia tekintetében sem várhatunk majd nagyobb változást (marad a szociális
konzervativizmus és a hangos antiimperializmus). Ebben a szcenárióban tovább
folytatódik a reformerek és a mérsékeltek félreállítása, valamint az uralom központosítása.
Mindeközben tovább erősödik majd a Forradalmi Gárda, mivel a legfőbb vezető
melletti pretoriánus őrző-védőként még nagyobb befolyásra tehetnek szert a
gazdasági-hatalmi felépítményben.
A
széles patronázs-rendszer és a beszűkült politikai paletta kétségkívül a
jelenlegi rezsim továbbélésének kedvez, ezzel szemben a második lehetséges
forgatókönyv esetében az abszolút uralom elmélete játszhat főszerepet, és
határozhatja meg a jövőbeli berendezkedést, valamint azt, hogy ki lesz a
következő vezető. Ez esetben egy olyan ultra-konzervatív utód kerülhet
hatalomra, mint például Meszbáh-Jázdi ajatollah, vagy esetleg egy olyan második
generációs forradalmár, aki a felsőbb vezetés támogatásával üstökös-szerűen
robbanhat be a politikai közéletbe. Az abszolutista rendszerben a vezetés drákói
szigorral, így például minden korábbinál erőszakosabb fellépéssel, illetve a
speciális egyházi bíróságok verdiktjeivel fogja bebiztosítani a hatalmát. Az
újonnan kiépülő rendszerből pedig véglegesen száműzni fogják a nép részvételén
alapuló köztársasági elemeket, ezzel téve egyértelművé az isteni szuverenitás
elsődlegességét (például a választott parlamentet egy tanácsadó testületté
redukálják majd le). Az iszlám köztársaság így lényegében olyan kirekesztő
rezsim lesz, mint a harmadik világ bármely elnyomó diktatúrája.
A
harmadik forgatókönyv a korábbiakkal ellentétben egyfajta demokratikus
átalakulást vizionál. A frakcióharcok és a személyi küzdelmek ugyanis – mint
ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthattuk – alááshatják Khamenei szerepét
és a legfőbb vezető tisztségét is. A vezetésből kiszoruló politikai erők, a
mérsékelt konzervatívok és reformpártiak koalíciót formálva komoly fenyegetést
jelenthetnek a jelenlegi elit hatalmára, nem is beszélve a vezetéssel szembeni
általános elégedetlenségről, illetve a társadalom szabadság utáni
vágyakozásról. Ebben a demokratikus szcenárióban a progresszív erők és iskolák
aktivizálódásának köszönhetően egy reform-orientációjú vezér, egyfajta „iráni
Gorbacsov” kerülhet majd hatalomra (például Juszef Szanei ajatollah személyében).
S bár az iszlám köztársasági keret alighanem megmarad a jövőben is, de a működése
alapjaiban meg fog változni: az elszámoltathatóbb és átláthatóbb rendszerben a
legfőbb vezető hatalmát fékek és ellensúlyok fogják majd korlátozni, s ezáltal a
döntések meghozatalában nagyobb szerep jut majd a néprészvételnek és a
pragmatizmusnak is.
A
negyedik lehetőség egy vezetői tanács létrejötte lehet, amely ötlet már
többször is napirendre került az 1979-es forradalom óta eltelt három
évtizedben. (Így például az 1989-es utódlás kapcsán, mert akkor sokan úgy
vélték, hogy a legfőbb vezetői tisztség csakis kizárólag Khomeinire volt megtervezve.)
E szerint a forgatókönyv szerint a frakcióharcok kiéleződése, az alkalmas és
karizmatikus személyiség hiánya, valamint a „megosztott vezetés” koncepciójának
támogatottsága miatt a legfőbb vezetői tisztség meg fog szűnni, helyét pedig a
jövőben egy úgynevezett „Vezetői Tanács” fogja átvenni, amelynek tagjait a
Szakértők Gyűlése választaná meg. Ebben az esetben egyfelől – a demokratikus
fordulathoz hasonlóan – nagyobb társadalmi részvétellel és intézményi
nyitottsággal számolhatunk (így például a tanácsnak konzultálnia kellene a
törvényhozással és a köztársasági elnökkel), másfelől azonban a politikai
csoportok közötti csatározással és a személyi rivalizálással, amely adott
esetben olyan élessé is válhat, hogy azt aligha lehet majd könnyed kompromisszumokkal
orvosolni.
Végezetül,
mint utolsó eshetőség, fennáll a rendszer bukásának a lehetősége is. A legfőbb
fejedelem meggyengülése és az eliten belüli törésvonalak elmélyülése a
társadalmi elégedetlenséggel és a polgárok aktivizálódásával karöltve akár
véget is vethet az iszlám köztársaság jelenlegi berendezkedésének, s a legfőbb
vezetői tisztségnek. Akár a Forradalmi Gárda, akár a szekuláris erők veszik át az
irányítást, a klérus ez esetben mindenféleképpen ki fog szorulni a hatalomból,
s vissza fog térni a klasszikus kvietista szemlélethez. A „fennmaradó”
köztársasági modellben valamennyi tradicionális politikai csoport és társadalmi
erő aktív szerepet kaphat és játszhat, de igazán kitüntetett jelentősége az
iráni nacionalizmusnak lesz (meghatározó ideológia lehet a politikai
diskurzusban és döntéshozatalban). Az új politikai rendszer a katonai uralomtól
kezdve a demokratikus kormányzatig többféle formát is ölthet, feltehetőleg azonban
megtartja majd az informális hálózatok szerepének a jelentőségét, valamint a
hatalomnak a vezető személyében, illetve az annak felelős bürokrácia alakjában
való centralizációját.
Khomeini
halálát követően az utódlás viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le:
az alkotmány passzusai alapján az új legfőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése
választotta meg. A jelenleg terítéken lévő utódlás azonban úgy fest, hogy
eltérő menetrend szerint fog lezajlani. Napjainkra ugyanis a helyzet jelentősen
megváltozott, a 86 tagú politikai-vallási intézmény például elvesztette a
korábbi befolyását, s ezért aligha játszhat tényleges szerepet az új vezető
kiválasztásában, mint ahogyan a forradalmi elit nagy része sem, akiket
időközben Khamenei ügyesen félreállított. Összességében azt mondhatjuk, hogy a nagyhatalmú
Forradalmi Gárda lesz az, aki az utód személyéről dönteni fog – hiszen nincsen
más olyan szervezett erő, amely harcba szállhatna vele a hatalomért. Az utódlás
ugyanakkor akár 1989-et is idézheti, amennyiben a gárdisták egységesen és
gyorsan egy gyenge legfőbb vezetőt választanak majd maguknak. A kérdés ez után
az lesz, hogy az vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják őt Khameneihez
hasonlóan felnőni a feladathoz, és megerősödni a rendszerben?
Ha
időben előre tekintünk, úgy érdemes megemlíteni, hogy hosszabb távon számos
egyéb tényező is szerepet kaphat az utódlás mikéntjében, illetve annak végeredményében.
A 2009-es elnökválasztás után Khamenei pozíciója és legitimációja meggyengült,
és ez az idő előre haladtával csak még inkább így lehet. A kiszorított
politikai frakciók nagy száma, valamint a társadalom széles elégedetlensége hosszabb
távon biztosan megkérdőjelezi majd az ajatollah uralkodói státuszát, s végzetesen
meggyengíti a vezető támogatói hálózatát is. Az iszlám köztársaság sajátossága
az, hogy a hatalmi súlypontok ciklikusan változnak, vagyis csak idő kérdése,
hogy mikor szerveződik egy új olyan csoport vagy erőközpont, amely átveszi majd
a legfőbb befolyásoló szerepét. Az új generációk és világképek megjelenése
mellett legalább ennyire fontos az is, hogy a jelenlegi vezetés mennyiben lesz
képes orvosolni a társadalmi problémákat, így például a lakosság megélhetési
gondjait és a fiatalság modernitás utáni vágyakozását. S persze ne feledjük,
hogy a nemzetközi történések is hatással lehetnek az iráni utódlási
procedúrára.
Iránban
jelen pillanatban két erő látszik körvonalazódni, akik az elkövetkezendő időben
meghatározó szereppel bírhatnak majd az iszlám köztársaság „átalakításában”: egyfelől
a Forradalmi Gárda, amely intézményileg számít fajsúlyos szereplőnek, másfelől
pedig az úgynevezett Zöld Mozgalom, amely viszont társadalmilag tekinthető
erősnek. Ahhoz, hogy sikerrel járjanak, mindkettőnek ugyanazzal a problémával
kell szembenézniük, nevezetesen hogy vajon képesek lesznek-e menedzselni a
töredezettségüket és biztosítani az egységes fellépést. Az ellenzékről
köztudott, hogy rendkívül heterogén összetételű, de nincs ez másként a gárda
esetében sem, amely ideológiailag és társadalmilag is igencsak megosztott
(lényegében csak a „profit” tartja a tagjait össze). A gárdisták és a civilek
párharcából rövidtávon minden valószínűséggel az előbbiek kerülnek majd ki győztesen,
de a fiatal és tájékozott iráni társadalmat, az életteli civil szférát (így
például a feminista mozgalmakat), valamint a globális információs forradalmat
tekintve hosszabb távon mégiscsak az utóbbiaknak áll majd az a bizonyos
zászló...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése