Khamenei & Machiavelli

A perzsa fejedelem… 

Az elmúlt hetek, hónapok iráni történései, a kormányzati kinevezések kapcsán kibontakozó Khamenei-Ahmadinezsád párharc egyértelműen bebizonyították, hogy az iszlám köztársaság rendszerében továbbra is a legfőbb vezető a leghatalmasabb méltóság, illetve a legvégső döntnök. Ali Khamenei idestova 22 esztendeje kormányozza az országot (Csak az ománi Kabusz szultán és a még hivatalban lévő líbiai generális, Moammer el-Kadhafi van nála régebb óta hatalmon.), és ezen idő alatt sikeresen túlélt mindenféle válságot, legyen szó akár gyenge vallási legitimációjáról és támogatói bázisáról, vagy az egyetemi diákok véres tüntetéssorozatáról, netán az elszigetelő hatású amerikai szankciópolitikáról. Sikerének titka talán abban rejlik, hogy sokat forgathatta a firenzei származású Niccoló Machiavelli írásait, a realista politikaszemlélet egyik első értelmiségi atyjának a munkáit.

Niccoló Machiavelli a maga korában jelentős fordulatot vezetett be a politikai gondolkodásban, mivel elvetette az addigi erényközpontú, erkölcsi példázatokban gazdag klasszikus hagyományt, és helyette a politikát, mint öntörvényű világot tekintette, amely független a morális ítéletektől. Amíg a korábbi klasszikusok az uralkodó erényes és példamutató magatartását állították az előtérbe, addig ő az uralom tartós formáinak feltárására és leírására koncentrált. (Machiavelli olvasatában a politika lényege nem más, mint a hatalom megszerzésének és megtartásának technikája: a politikát a sikere minősíti.)

Machiavelli ’A fejedelem’ című híressé vált munkája az uralkodónak szóló tanácsok és intelmek formájában íródott (ún. „fordított királytükör”), hogy az miként is gyakorolja a legmegfelelőbb módon uralmát, vagyis melyek azok a szükséges lépések és magatartások, amelyek biztosíthatják a stabil uralmat, illetve a belső békét a politikai érdekek és konfliktusok szövevényes világában. Tartalmát tekintve a könyv joggal tekinthető tehát a fejedelmi abszolutizmus első elméleti megalapozásának. Teóriája kettős morált teremtett: a fejedelem szerinte ugyanis felette áll azoknak a törvényeknek, amelyeket mások számára meghoz, tevékenységének megítéléséhez pedig nincs más mérce, mint politikájának sikere. (Ki ne ismerné híres mondását: „Győzzön tehát a fejedelem, és tartsa fenn hatalmát, s eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja, mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy…”)

Khamenei igazán magáévá tette a machiavellizmus alapvető szabályait és tanácsait. Ami nem is csoda, ha azt nézzük, hogy milyen körülmények közepette került hatalomra, majd pedig, hogy milyen viszonyok közt kellett, s kell uralkodnia, mint legfőbb vezetőnek. A modern Irán sok tekintetben az egykori Firenzét idézi, amennyiben korrupt és befolyásos hatalmasságok (ideológiai frakciók, illetve gazdag családok) versengenek folyamatosan egymással a politikai hatalomért. Khamenei ajatollahot éppen ezért ugyanaz a cél motiválja, ami Machiavelli politikai gondolkodását is meghatározta, nevezetesen, hogy hogyan lehetne a kvázi „feudális keretek” közepette hosszabb távon is biztosítani a stabilitást? (Ne feledjük, Khamenei hatalomra kerülése óta minden reggel azzal kel, és minden este azzal fekszik, hogy saját országa, sőt a világ legerősebb hatalma is a megbuktatására törekszik.)

Hatalomra kerülését követően Khamenei folyamatosan szem előtt tartotta a „fejedelem” számára előírtakat, és kétségkívül az egyik legsikeresebb Machiavelli tanonc lett a történelem során. (Az öreg Niccoló biztosan széles és elégedett mosollyal tekintene az iráni ajatollahra, aki egyszerre testesíti meg a katonai és vallási hatalmat, illetve autoritást, amely kombinációt Machiavelli olyan nagyon csodált a saját korában.) De nézzük csak szépen sorjában, hogy melyek azok a machiavellista alapelvek, amelyek mentén Khamenei kiépítette stabilnak mondható egyeduralmát? (Értsd, miközben az arab világ forrong, odahaza pedig számtalan belső, társadalmi és gazdasági probléma létezik, Irán továbbra is a stabilitás szigete a konfliktusos és ingatag régióban, nem is beszélve a demográfiai mutatókról!)

Első tanács: Maradj a háttérben!

Machiavelli olvasatában „jobb, ha félik a fejedelmet, mint ha szeretik”. A hatalom ugyanis a félelemből ered. Ugyanakkor „annak érdekében, hogy ő maga ne essen a tömeg gyűlöletének áldozatul, kerülnie kell azokat a lépéseket és cselekedeteket, amelyekkel a társadalmat maga ellen hangolhatja”. Meg kell tanulnia rosszat tenni, de ugyanakkor jónak is látszani. Éppen ezért a fejedelem a „piszkos munkát”, a terrort végeztesse mással, akit azután feláldozhat a nép haragjának, ő pedig maradjon meg annak, aki a kegyet gyakorolja. (Vagyis: a felelősséget csakis a sikerekért vállalja, a kudarcokat hagyja másokra.)

Ha az iráni politikai rendszert közelebbről szemügyre vesszük, akkor láthatjuk, hogy a fentiekben leírtakra aligha találhatunk jobb gyakorlati példát az iszlám köztársaságnál. Az alkotmány – és a gyakorlat – szerint a legfőbb vezető rendelkezik a legnagyobb hatalommal úgy, hogy közben senkinek sem tartozik elszámolással. Khamenei ajatollah a legfőbb autoritás birtokosa, a döntések meghozója, hatalmát az informális személyi hálónak és széles kinevezési jogkörének köszönheti. Egyrészt támaszkodhat a politikai intézményekre, mint például az Őrök Tanácsára, amelynek tagjait közvetve vagy közvetlenül ő választja, s amely testület egyfajta szenátusként, alkotmánybíróságként és országos választási bizottságként funkcionál, így biztosítva a döntések gyakorlati végrehajtását. Másrészt gazdasági-pénzügyi függetlenséget élvezhet a különféle vallási alapítványok tevékenységének köszönhetően, amelyek, mint állam az államban működnek, s még csak adót sem fizetnek (pl. Imám Reza Alapítvány). Harmadrészt pedig saját fegyveres erővel is rendelkezik: a Forradalmi Gárda, a Baszídzs milícia, és más paramilitáris egységek jelentik a rendszer katonai támasztékát.

Azt mondhatjuk, hogy a legfőbb vezető számára minden eszköz adott, hogy hatalmát, egyeduralmát biztosítsa. Így például, ha az elcsalt választást kell jóváhagyni, arra ott van az Őrök Tanácsa, ha az elnököt kell rendreutasítani, arra ott van a parlament, és az ott helyet foglaló konzervatív képviselő-tábor, ha egy diákmozgalmat, vagy tüntetést kell vérbe fojtani, arra pedig ott a Gárda és a Baszídzs. A legfőbb vezető így a problémákat nem csak kezelni tudja, de ha a dolgok rosszul sülnek el, akkor a felelősséget minden egyes esetben át tudja hárítani valamelyik másik politikai-hatalmi szereplőre. A köztársasági elnök és a törvényhozás, akiknek legitimációja és népszerűsége a közvetlen választás miatt igencsak nagy, ezért egyfajta ütközőzónát jelentenek Khamenei ajatollah és az iráni társadalom között. Röviden, az iszlám köztársaságban a legfőbb vezető a színfalak mögött maradva irányítja a főbb politikákat, úgy ahogyan kénye-kedve tartja. A mindennapi szereplést (különösen pedig a piszkos dolgokat és a kudarcokat) meghagyja a többieknek. (Beszédes adat, hogy a Google perzsa nyelvű keresője csak feleannyi Khamenei találatot ad, mint amennyit Ahmadinezsádra dob ki, az angol nyelvű keresőben ez az arány már öt az egyhez a Doktor javára.)

Ali Khamenei tehát egyrészt széles hatalommal bír, másrészt ezt úgy gyakorolja, mintha mindenki és mindenek felett állna. A felelősséget pedig másra testálja, mint ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthatjuk. Az elnök úr az, aki most célkeresztbe került, és lett hirtelen minden baj legfőbb okozója: a gazdasági nehézségekért, a technológiai lemaradásért, a korrupt és deviáns politikusokért, sőt a nemzetközi elszigeteltségért is a Doktort teszik felelőssé. (Miközben persze mindenki tudhatja, hogy Iránban a legfőbb vezető hozza a döntéseket, s hogy a problémák sokkal összetettebbek, mintsem hogy egy elnök-cserével orvosolni lehetne.)

Második tanács: Élj egyszerűen és mérsékletesen!

A fejedelemnek mérsékletet kell tanúsítania, annak érdekében, hogy a polgárok ellenszenvét ne vonja magára: „azok számára, akik látják és hallgatják, a fejedelemnek olyan embernek kell tűnnie, mint aki jóhiszemű, könyörületes, feddhetetlen, és mélyen vallásos.” Machiavelli tanácsa szerint a vezetőnek óvatosnak kell lennie, s kerülnie kell azon rossz tulajdonságoknak még a hírét is, amelyek miatt államától, hatalmától megfoszthatják. Egyszerű és állhatatos életet kell élnie, s tartózkodnia kell a polgárok tulajdonjogainak a megsértésétől. („A polgárok a becsületükre és a tulajdonukra a legérzékenyebbek: a tulajdonuk és az asszonyuk szent és sérthetetlen; aki ezeket megsérti, gyűlöletet kelt.”)

Khamenei ajatollah a mérsékletesség tekintetében is él-tanulónak számít. Szemben más közel-keleti diktátorokkal neki nincsen kacsalábon forgó palotája, vagy külön bejáratú személyi szabója. Az öböl-menti olajmonarchiák uralkodói mesés palotáikban tengetik napjaikat, ezzel szemben az iráni legfőbb vezető Teherán központjában, egy igazi munkásnegyedbeli lakásban él – természetesen a külső szemektől gondosan elzárva. Az ajatollah öltözködésében szintén messze elmarad a közel-keleti átlagtól. Míg a líbiai generális, Moammer el-Kadhafi valóságos filmsztári ruhakollekcióval rendelkezik, addig Khamenei mindig ugyanabban a bézs/barna színű köntösben, papucsban, sztk-szemüvegben, valamint az elengedhetetlen palesztin kendővel (kaffijeh) a nyakában jelenik meg. (S természetesen fekete turbánban, ami jelzi, hogy nemcsak Allah földi helytartója, de Mohamed próféta vér szerinti leszármazottja is.) Azt, hogy a legfőbb vezető aszketikus életet él, jól mutatja az elfogyasztott napi menü is, ami általában mindig ugyanaz: kenyér, sajt és tojás. A legfőbb vezető többek között így próbálja meg együttérzéséről meggyőzni az elesett társadalmi csoportokat. (Egyes hivatalos történetek szerint régen, elnöksége alatt csak az ételjegyeknek köszönhetően jutott húshoz, annyira szerény körülmények között élt akkoriban.)

Khamenei egyszerű viseletével, szerénységével próbálja ellensúlyozni azt, hogy nincsen olyan karizmája, s nincsenek olyan vallási kvalitásai, mint Khomeini ajatollahnak – aki szintén igen puritán körülmények között élte a mindennapjait. Sokak szemében Khamenei olyan vezető, aki valóban első az egyenlők között, és népszerűsége többek között ennek köszönhető. De nem csak maga Khamenei ajatollah, hanem az egész családja is tartózkodik a fényűzéstől és a nagyzolástól. A Khamenei család, éppen ellenkezőleg, mint a multimilliárdos Rafszandzsáni dinasztia, mindig távol tartotta magát a gazdasági ügyletektől és a pénzügyi vállalkozásoktól. Sőt, ellentétben más közel-keleti diktátorokkal, Irán legfőbb vezetőjének és családtagjainak nincsenek sem korrupciós ügyeik, sem titkos svájci bankszámláik. S míg az egyiptomi, szíriai és tunéziai first lady-k híres-neves pénzköltőknek számítottak, számítanak, addig Ali Khamenei felesége olyan az irániaknak, mint Columbo hadnagy hitvese volt a tévénézőknek: senki sem látott róla még egy fényképet sem.

Az iráni legfőbb vezető portréja minden hivatalban, épületben ott függ az államalapító Khomeini ajatollah képmása mellett, s volt már olyan is bőven, aki Khamenei köré nimbuszt is szőtt (egyes mendemondák szerint a legfőbb vezető születésekor azt kiáltotta, hogy: „ya Ali” – síita rituális jelmondat), de általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ajatollah körül nem épült ki személyi kultusz – nem úgy, mint a közel-keleti diktátorok döntő többsége körül. A modernkori iráni fejedelem így nemcsak, hogy a színfalak mögött maradva irányítja az országát, hanem mérsékletes életvitelével sem lóg ki a polgárok sorából.

Harmadik tanács: Utasíts el minden kompromisszumot!

Machiavelli azt tanácsolja a fejedelemnek, amikor „országában a felek közötti vitát kell elrendezni, akkor biztosítsa, hogy végső ítélete megfellebbezhetetlen és kikezdhetetlen legyen, illetve hogy senkinek se jusson eszébe, hogy megkérdőjelezze a hatalmát vagy döntését.” S mivel az erőszak a hatalom nélkülözhetetlen alapja, a vezetőnek nem jó könyörületességgel kezdeni, mert azt a gyengeség jelének tartják, és könnyen visszaélnek vele. A fejedelemnek esetleges riválisaival szemben, akik a hatalmát fenyegetik a lehető legkíméletlenebbül és brutálisan kell eljárnia. (Röviden: a vezetőnek sikere érdekében határozottnak és elszántnak kell lennie, a kompromisszumos megoldásokat pedig nagy ívben kerülnie kell.)

Khamenei ajatollahnak regnálása kezdete óta folyamatosan frakcióharcokkal kell megküzdenie, amelyeknek a kiegyensúlyozására a karizmatikus képességek hiányában nem maradt más lehetősége, mint hogy a politikai csoportokat egymás ellen kijátssza – s persze, hogy egyre nagyobb mértékben támaszkodjék a Forradalmi Gárdára. Előbb a baloldal teljes marginalizálásával, majd a 2009-es elnökválasztáson történt pártválasztással csak még inkább felerősítette a politikai csoportok már amúgy is létező küzdelmét. De amint azt a vitatott voksolás és tüntetések kapcsán is láthattuk, a legfőbb vezetőnek esze ágában sincs, hogy kritikus helyzetben visszakozzon, meghátráljon. Ellentétben Hoszni Mubarakkal, vagy Ben Alival, Ali Khamenei sohasem fogja azt mondani, hogy „igazatok van, hibáztunk”, mint ahogyan azt sem fogja beismerni, hogy „szükség van reformokra”. (Megtanulta már a leckét a sah bukásakor, aki anno könnyen beadta a derekát, s el is vesztette a hatalmát.) Ehelyett a Machiavelli féle stratégiát alkalmazza: igyekszik elkerülni mindenfajta megegyezést, mert a kompromisszum a gyengeség jele. (S tudja jól, ha csak egy kicsit is enged az ellenzéknek, az csak még többet követel majd.)

Legyen szó a fiatal diákok utcai követeléseiről, vagy a reformpártiak törvényhozási javaslatairól, Khamenei inkább erőből tárgyal, mintsem hogy a megegyezést keresné. Nincs ez másként a külpolitika tekintetében sem. A legfőbb vezető az Egyesült Államok erővel és szankciókkal való fenyegetésére válaszul aligha fogja a kiegyezést választani, mert az a gyengeség jele lenne, s csak még nagyobb washingtoni nyomásgyakorlást eredményezne. (A külpolitika vonatkozásában továbbá meg kell említenünk azt is, hogy az iráni psziché hajlamos az összeesküvés elméletekben való gondolkodásra, éppen ezért a külső hatalmakkal való megegyezés különösen kínos kérdésnek számít.) Hasonló a helyzet a nukleáris fronton is, ahol Irán a sokasodó BT határozatok és gazdasági szankciók, valamint katonai fenyegetések közepette sem fog visszakozni, s valamilyen barter-üzletben feláldozni a nukleáris centrifugáit – mert az egyrészt sértené a perzsák nacionalizmusát, másrészt pedig az erőtlenség képzetét kelthetné az ellenfélben és a külső szemlélőkben.

A fejedelem a viták végső rendezése érdekében a „kegyetlenség helyes alkalmazásához” is nyúlhat. Khamenei az erőszak-alkalmazást illetően kétségkívül vérengző oroszlánként viselkedik, ha szükséges mozgósítja a Baszídzs „droid-hadsereget”, de ugyanakkor furfangos róka is, ha kell szofisztikált eszközökkel lép fel a forradalmi rendszer kritikusaival szemben. S míg a jótéteményeket apránként adagolja, hogy jobban bevésődjenek a társadalom tudatába, addig az elkerülhetetlen kegyetlenségeket igyekszik mással végeztetni, s egy csapásra végrehajtatni, hogy hamarabb elfelejtsék az emberek. (2009 júniusában az elnökválasztás végeredményét megkérdőjelező tüntetőkkel szemben igencsak expeditíven használták az erőszakos oltóanyagot.)

Negyedik tanács: Ápolj jó barátságot a katonákkal!

A fejedelem című írásában Machiavelli arra figyelmeztet, hogy „a vezető, aki a népjólétet nagyobb becsben tartja, mint a fegyveres erőket, az nagy eséllyel el fogja veszíteni a hatalmát és az országát.” (Amennyiben a fejedelem nem alkalmazza a harc művészetét, úgy ez lesz az elsődleges oka vereségének, ha viszont jól bánik a karddal, akkor könnyen megtarthatja államát és uralmát.) Machiavelli felismerte az erőszak alkalmazásának fontosságát, s különösen nagy jelentőséget tulajdonított a lojális fegyveres erőknek, amelyek érvelésében a fejedelem külső-belső védelmét biztosítják. Szerinte az állam védelmi képességét hosszú távon csak az általános hadkötelezettség biztosíthatja. Éppen ezért korának Firenzéjében maga is kísérletet tett polgárokból álló hadsereg szervezésére. (A háború természete című munkájában pedig összefoglalta, hogy melyek a modern hadviselés legfontosabb elvei.)

Ali Khamenei megfogadta Machiavellinek azt a tanácsát is, miszerint jó kapcsolatot kell ápolni a katonasággal. Az ajatollah nem is igen tehetett volna mást, mivel 1989-es hatalomra kerülése óta folyamatosan küzd a hátország hiánya jelentette problémával. Karizmatikus és vallási hiányosságai miatt (Csak egy egyszerű hodzsatoleszlám volt, mikor átvette Khomeini nagy ajatollah helyét!) örökös problémát jelent neki a társadalmi elfogadottság és támogatottság biztosítása. Éppen ezért Khamenei számára a legitimációs erőt nem a vallási szemináriumok, hanem a forradalmi gárda barakkjai jelentik. Ráadásul a fegyveres erő célzott és hatékony alkalmazása sikeres eszköz lehet a politikai ellenfelekkel folytatott csatározásokban is, amelyre a frakcióharcok tagolta iráni politikában és a komoly társadalmi elégedetlenség közepette igencsak nagy szükség van. Azonban amíg Khomeini távol tartotta a fegyveres erőket a politikától, addig Khamenei gyengesége folytán egyre nagyobb teret engedett nekik a hatalmi berendezkedésben. (A gárda az 1990-es évek gazdasági rekonstrukciója közepette előbb gazdasági szereplővé, majd később a reformpártiak ellensúlyozása végett politikai aktorrá is előlépett.)

A legfőbb vezetőnek a Forradalmi Gárda olyan, mint egy majd százezres fős magánhadsereg, amely saját légierővel, haditengerészettel, illetve szárazföldi csapatokkal is rendelkezik. Khamenei ugyanakkor nem csak a gárda felett rendelkezik, hanem a hagyományos reguláris erők vezetőinek kinevezéseiről is ő dönt. Ezáltal Iránban a legfőbb fejedelem az erőszak monopóliumának kizárólagos birtokosa. S mivel az iráni fegyveres erők kvázi korporatív felépítésűek (erőteljesen hierarchizáltak, illetve központilag irányítottak), valamint azok vezetői a befolyásukat, illetve hatalmukat Khamenei ajatollah kegyének köszönhetik, ezért aligha várható, hogy a tunéziai és egyiptomi hadseregek mintájára kihátráljanak a fejedelmük mögül. A patronázs-rendszernek köszönhetően túlontúl sokan érdekeltek a jelenlegi rezsim fenntartásában. A feltétlen lojalitásért cserébe a Forradalmi Gárda vállalatai jól profitáló üzletekhez és állami megrendelésekhez juthattak (a teheráni metróépítéstől kezdve a pisztácia termelésen keresztül a gázmezők kiaknázásáig számtalan ügyletben vesznek részt, bevételük meghaladhatja akár a több tíz milliárd dollárt is, ezáltal pedig maga a gárda az ország legjelentősebb gazdasági entitásának számít).

A 2009-es utcai demonstrációkat követően Khamenei ajatollah kétségkívül kiszolgáltatottabbá vált a Forradalmi Gárdának (és ahogyan tovább gyengül a legfőbb vezető népszerűsége, úgy erősödik majd a gárdától való függősége), de még mindig ő az, aki irányít, és nem a farok csóválja a kutyát. Az iráni fejedelem ugyanis maga választja a gárdaparancsnokokat, s mindig ügyel arra, hogy azok túlzottan sokáig ne maradjanak tisztségükben, időről-időre lecseréli őket, nehogy a fejére nőjenek. A Forradalmi Gárda és a legfőbb fejedelem között egyfajta szimbiotikus kapcsolatrendszer alakult ki az évtizedek folyamán: egyrészről Khamenei ajatollahnak létfontosságú a gárda nyújtotta erő, másrészről pedig a csapatoknak szükségük van a legfőbb vezető kínálta autoritásra.

Ötödik tanács: Tartsd fenn a külső ellenség mítoszát!

Machiavelli szerint a fejedelem sikeres uralkodása megköveteli, hogy a vezető folyamatosan fenntartsa a külső-belső ellenség-ellenfél mítoszát, amit aztán a dolgok rosszra fordulásakor a felelősséget rájuk hárítván könnyen kihasználhat. („A fejedelemnek azáltal, hogy fenntart maga mellett egy ellenzéki opciót, lehetősége van arra, hogy őket bármikor félreállítva megerősíthesse a saját pozícióját.”) A fejedelem sikere ugyanis abban rejlik, hogy mennyiben képes a nehézségeken túllépni és az ellenzéket kezelni, vagy ha úgy tetszik, mennyiben tudja azt a saját érdekeinek szolgálatába állítani.

A külső fenyegetettség mítoszának léte szinte valamennyi diktatúra alapvető jellemvonása. Nincs ez másként az iszlám köztársaságban sem, ahol a forradalom óta az Amerika-ellenesség jelenti az iráni külpolitika egyik központi ideológiai pillérét (az igazságtalan világrend megkérdőjelezése és az elesettek támogatása említhető még e tekintetben) és egyben a rendszer támasztékát. Noha az utcafrontokról már régen lekerültek az USA-ellenes propaganda festmények, de a legfőbb vezetés Washingtont továbbra is mint a „Nagy Sátánt” szemléli. Nincs olyan alkalom, amikor Khamenei ajatollah ne intézne kirohanást az Egyesült Államokkal szemben, legyen szó akár a külpolitikai irányvonal felvázolásáról, akár a mezőgazdaság helyzetének értékeléséről, vagy éppen az oktatási tanrendek meghatározásáról. A legfőbb vezető olvasatában Amerika egy arrogáns és kegyetlen hatalom, amely kénye-kedve szerint avatkozik be a szuverén államok belügyeibe, és önző módon alakítja nemzetközi kapcsolatrendszerét – s amellyel semmilyen körülmények között sem szabad megegyezni.

Az Amerika-ellenesség azonban ma már inkább hivatkozási pont, mintsem ideológiai cél: míg régebben az 1979-es forradalom egyik központi pillére, s az iszlám köztársaság identitásának meghatározó eleme volt, addig napjainkban a „Nagy Sátán” elutasításának oka egyre inkább a status quo fenntartására irányuló törekvés. Khamenei tisztában van azzal, hogy bárminemű normalizálódás az amerikai-iráni viszonyrendszerben, és az ország újraintegrálódása a nemzetközi politikai és gazdasági rendszerbe alapjaiban kérdőjelezheti meg a klérus, illetve a saját hatalmát. A kapcsolatok javulásával ugyanis gazdasági és politikai egyeduralma is veszélybe kerülhet (pl. elveszítheti gazdasági önállóságát). Az Egyesült Államok tehát egyfelől valós fenyegetést jelent (gondoljunk csak az Irán körül kialakult katonai gyűrűre), másfelől pedig remek lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, vagy a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért az agresszív amerikai külpolitikát okolják – ezzel hárítva el magának a rendszernek, s a vezetőnek a saját felelősségét.

Izrael állam, mint „Kisebbik Sátán” az USA-hoz hasonlóan szintén egyfajta ellenségképként van jelen a hivatalos külpolitikai retorikában: egyrészt mert bármikor elővehető támadási felületet jelent, vagy ha úgy tetszik az Egyesült Államok Achilles sarkát, másrészt lehetőséget biztosít, hogy Teherán megnyerje magának az arab „utcát”, s ezáltal pozícionálja magát a közel-keleti régióban, harmadrészt pedig alkalmas arra is, hogy a lakosság figyelmét elterelje a növekvő megélhetési gondokról. Persze az általános érvelést sem feledhetjük, hogy „minden bajok legfőbb okozói a cionisták”. (Arra, hogy nincs valós konfliktus a két fél között íme egy beszédes példa: amikor Izrael 2006-ban háborúzott a libanoni Hezbollahhal, és iráni fiatalok jelentkeztek izraeli bevetésre, a legfőbb vezető azonban inkább hazaküldte őket, mintsem a frontra.)

Vajon Mi lesz a jeles diplomás Iráni fejedelemmel?

Ali Khamenei ajatollah igazi él-tanulónak számít a machiavellista iskolában: a függöny mögött maradva irányítja az országot, hozza a döntéseket, és tartja távol magát a népszerűtlen intézkedésektől; puritánságával és mérsékletességével sokak számára erényes embernek és követendő példának látszik; a konfliktusokat erővel igyekszik megoldani, a kompromisszum lehetőségét még csak hírből sem ismeri; a különféle paramilitáris egységekkel kialakított speciális viszonyrendszernek köszönhetően hatalma kikezdhetetlen; s ha minden kötél szakad, akkor ott van neki az arrogáns USA vagy a cionista entitás, akiket külső fenyegetésként mindenért hibáztatni lehet.

Nos, Khamenei teljesítménye kétségkívül dicséretes, már-már eléri a summa cum laudét, csakhogy az iráni fejedelem 1989-es regnálása óta, különösen pedig a 2009-es elnökválasztáskor több hibát is vétett, amelyek hosszabb távon akár végzetes hatásúak is lehetnek – mind magának a legfőbb vezetőnek, mind pedig magának az iszlám köztársaságnak.

Khamenei ajatollah elődjével ellentétben nemcsak, hogy karizmával nem bír, hanem úgy fest, hogy a Machiavelli által elképzelt erénnyel (virtussal) sem, nevezetesen egyre kevésbé rendelkezik azzal a rugalmassággal, amellyel a fejedelem képes a körülmények és az idő változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával. Khamenei legitimációs problémáinak ellensúlyozására az évtizedek során erős és befolyásos patronázs-rendszert épített ki, ami az iráni fegyveres erők főparancsnokságától a vidéki falvak pénteki imádságvezetőin át a befolyásos Őrök Tanácsáig terjed. De a legfőbb vezető azonosulása Ahmadinezsáddal olyan óriási hibának tűnik, amelynek a veszélyeire már maga Machiavelli is felhívta a figyelmet könyvében: a fejedelemnek mindenkor képesnek kell lennie a hatalmasságok (frakciók) egymás ellen történő kijátszására, vagyis a közvetítőként eljáró vezetőnek nem szabad hagyni, hogy az egyik vagy másik oldal túlzottan megerősödjön – és saját hatalmára veszélyt jelentsen. S miközben Khamenei pártot választott, egyre inkább elvesztette a függöny mögötti vezér szerepét és azt a mozgásterét, amellyel a frakcióharcokat kezelni tudná. Röviden, hiányzik az a rugalmasság, amellyel az aktuális helyzetet meg lehetne oldani, s amely garantálná a fejedelem sikerességét.

Az elkövetett hibák sora azonban nem áll meg itt, sőt mintha egyre több hibát vétene és egyre nagyobb slamasztikába keveredne az iráni legfőbb fejedelem. Így például a túlzott erőszak alkalmazása és a meg nem alkuvás rövid távon ugyan biztosíthatja a legfőbb vezető uralmát, de hosszabb távon mindenképpen aláássa a rendszer életképességét. (A Khomeini által megalkotott iszlám köztársaság aligha menthető meg komolyabb reformok nélkül, persze kérdés, hogy ki lenne képes levezényelni azokat.) Mindenesetre a legfőbb vezető erényessége a véres teheráni leszámolásnak köszönhetően erőteljesen erodálódott, mint azt a „Halál Khameneire!” kiáltások is egyértelműen bizonyítják. Ráadásul a család feddhetetlensége és mérsékletessége is hibádzik, Modzstaba Khamenei (Khamenei fia) egyre sűrűbben tűnik fel a politika színpadán, s nem csak hogy egyfajta „bizalmas jobbkézzé”, consigliere-vé nőtte ki magát, hanem egyes pletykák szerint még a dinasztikus utódlás jelöltjeként is felmerült a neve. Hovatovább Khamenei ajatollahnak egyre nehezebb Barack Obama újévi üdvözletei és párbeszédet kezdeményező retorikája mellett elhitetni az iráni társadalommal, hogy a „globális arrogáns” (az USA) meg akarja szállni az országukat.

Khamenei minden bizonnyal többször is olvasta Machiavelli ’A fejedelem’ című könyvét, s regnálása során kétségkívül igyekezett megfogadni a vezér számára előírt tanácsokat. Ügyesen lavírozott a frakció-harcok és társadalmi problémák iráni útvesztőjében, de az iszlám köztársaság fokozatos militarizálásával és a meggondolatlan pártválasztásával, a politikai adok-kapok kiélezésével veszélybe sodorta magát és a rendszert is. A legfőbb vezető elvesztette az erényes uralkodó látszatát, de ami még fontosabb, a társadalom és a fejedelem között áthidalhatatlan szakadék keletkezett. (Amíg Khamenei 1989 óta egyetlen egyszer sem hagyta el az országot, addig a népesség közel 70 százalékát kitevő 33 év alattiak az Internetnek és a tányérantennáknak köszönhetően egyre tájékozottabbak a külföld dolgairól.) Khamenei ajatollah úgy fest, hogy Machiavelli intése ellenére, elvesztette a tömeg támogatását és ragaszkodását, s e helyett egyre inkább az előkelők („a lojális katonák”) kegyeit keresi – az pedig, mint tudjuk, korántsem garancia a hosszú távú politikai sikerességre. Bár a jelen pillanatban nehéz lenne megítélni, hogy Khamenei élete végéig megmarad-e tisztségében, avagy idő előtt távozik a fejedelmi székből, de könnyen megeshet, hogy ugyanarra a sorsra jut majd, mint mentora, Machiavelli: úgy fog eltávozni, hogy azok az emberek, akiket szolgálni szeretett volna, megvetéssel tekintenek majd rá.