Az
Egyesült Államok már régóta befolyásos szereplőnek számít a Perzsa-öbölben, a
2003-as iraki háborút követően azonban olyan nagy erővel jelent meg a
térségben, hogy kvázi regionális aktorrá avanzsált. De vajon milyen megfontolások
mozgatják az amerikai öböl-politikát, hogyan vált az USA az öböl legerősebb
szereplőjévé, s meddig tarthatja fenn ezt a pozícióját?
Az
Egyesült Államok számára a Perzsa-öböl, mondhatni már a kezdetektől fogva,
vagyis a kőolaj-készletek felfedezése (a századforduló) óta kulcsfontosságú
terület. Washington a XX. század első felében, a brit regionális uralom adta lehetőségek
között mindvégig arra törekedett, hogy saját nemzeti olajvállalatainak pozíciót
biztosítson-nyerjen az öbölbéli olaj-játszmában. A II. világháborút követően, a
hidegháború éveiben aztán a stratégiai realizmus határozta meg az USA
öböl-politikáját, amennyiben igyekezett minden erejével megakadályozni, hogy a
Szovjetunió befolyása alá vonja a térséget. Irakot, a Moszkva által támogatott
radikális rezsimet az iráni és a szaúdi monarchiákra támaszkodva kísérelte meg
ellensúlyozni („két pillér” politika). A gazdasági érdekeket ekkoriban
egyértelműen felülírták a stratégiai megfontolások, így például Washington nem lépett
semmit a regionális olaj-nacionalizálási (államosítási) láz közepette, s
lényegében csendben maradt az 1973-as olaj-válság kapcsán is. Az USA akár a
kellemetlenségeket is vállalta, s ha kellett önmérsékletet is tanúsított,
csakhogy megőrizhesse szövetségi rendszerét a szovjetekkel folytatott
regionális küzdelemben.
Az
1979-es iráni forradalom hatalmas változást eredményezett Washington Perzsa-öböl
politikájában. Az amerikai stratégiai érdekeket védelmező legfontosabb pillér,
az „öböl csendőre” szerepét betöltő iráni monarchia megdőlt, s ezzel az
amerikai támaszpont-rendszer is összeomlott. Az új teheráni vezetés élesen
szembefordult az Egyesült Államokkal, Washington szerencséjére azonban a keleti
blokkot is határozottan elutasította. Mindazonáltal a változások eredményeként
az USA kénytelen volt közvetlenül katonai szerepet vállalni az öbölben. (Ezt a
Szovjetunió afganisztáni bevonulása után született Carter-doktrína is
egyértelműen kifejezésre juttatta.) A 80-as évek folyamán regionális
parancsnokságot állított fel a térségben, segédkezett az Öbölmenti
Együttműködés létrejöttében, majd az évtized végén tengeri ütközetet vívott az
iráni haditengerészettel („tanker-háború”). A katonai jelenlét erősítésére a
kuvaiti válság adott újabb lehetőséget, a hidegháborút követően, a 90-es
években pedig az ellenséges „haramia” államok képeztek hivatkozási pontot. Az
amerikai fegyveres erők befolyása és létszáma folyamatosan növekedett, egyfajta
védőernyőt nyújtva az olajmonarchiáknak.
A
2001. szeptember 11. azonban még az iráni forradalomnál is nagyobb átalakulást
hozott az amerikai öböl-politikában. A George W. Bush vezette adminisztráció
vezetésével a célok alapjaiban változtak meg: míg korábban a status quo
fenntartása, az olaj-szállítások zavartalanságának biztosítása volt az
elsődleges szempont, addig 2001-et követően már nem a hárompólusú erőtér megőrzése,
a regionális realitások tudomásul vétele, hanem a térségben fennálló
politikai-hatalmi helyzet megváltoztatása lett a központi törekvés az amerikai stratégiában.
Ez a külpolitikai fordulat egyértelműen kifejeződésre jutott az iraki
intervencióban, amelynek eredményeként megdőlt a Szaddám Huszein vezette
rezsim, illetve rekordméretű amerikai katona és haditechnika érkezett a térségbe
(a csúcs 170 ezer fő volt). A Perzsa-öböl hatalmi rendszerének újrarajzolása
azonban korántsem bizonyult sikeresnek, sőt igen kellemetlen mellékhatásokkal
járt: Amerika megítélése jelentősen romlott, Irán viszont megerősödött a
szélvízen, Irak pedig továbbra is bizonytalan tényező maradt. Washingtonban ezt
követően háttérbe szorultak a rendszerváltoztató tervek, s visszatértek a
realista megfontolások és szövetségek.
A
2011-es iraki kivonulást követően az amerikai katonai erő számottevően csökkent
a Perzsa-öbölben, a stratégiai érdekeinek védelmezésére, s az iráni fenyegetés
ellensúlyozására azonban Washington továbbra is kellő potenciállal rendelkezik.
Az amerikai-iraki szerződés értelmében ugyan nem jutott iraki bázisokhoz,
miként csapatokat sem hagyhatott hátra, de az öbölben még így is komoly
támaszpont-rendszerrel bír. Bahreinben állomásozik az ötödik hadiflotta, Katar
ad helyet az amerikai központi parancsnokságnak és az al-Udeid légi bázisnak,
Omán pedig az ellátásban és a raktározásban játszik szerepet. Végül, Kuvait
különleges helyet foglal el az amerikai öböl-politikában, amennyiben mindkét
Irak elleni háborúban logisztikai központ és katonai felvonulási terület volt.
Nem véletlen, hogy Washington a szárazföldi csapatok teljes körű kivonása után
a kicsiny államra vetette szemet: a még korábban kötött megállapodás értelmében
az USA közel tizenötezer katonát állomásoztat Kuvait területén, az elmúlt
esztendőben pedig komoly fegyvereladásokra is sor került (pl. légvédelmi rakéta-rendszert
és egyéb védelmi eszközöket kapott jutányos áron az öbölmonarchia).
Washington
valóban csökkentette a fegyveres jelenlétét az öbölben, ha a szárazföldi erők
összesített létszámát nézzük, ugyanakkor fokozta is a katonai képességeit a
térségben, amennyiben igyekezett szorosabbra fűzni szövetségesi rendszerét az
olajmonarchiákkal, illetve demonstrálni technológiai erőfölényét Teheránnal
szemben. Így egyfelől napirendre került a GCC-USA biztonsági rendszer kiépítése
(integrált légi, tengeri és rakétavédelem), másfelől Washington az iraki helyzet
esetleges eszkalálódására felkészülve gyors reagálású erőket telepített az
öbölbe, a Hormuzi-szoros lezárására irányuló iráni fenyegetésekre válaszul
pedig egyfajta elrettentő üzenetként megduplázta aknamentesítő hajóinak a
számát, s több vadászbombázót is a térségbe vezényelt. (Ráadásul jelen
pillanatban két repülőgép-hordozó állomásozik az Arab-tengeren bevetésre készen.)
Hovatovább a Pentagon egyik legújabb fejlesztését is az öbölbe telepítette, ami
nem más, mint egy szállító és dokkoló hajó, egyfajta tengeri kikötőállomás, ami
egyaránt használható logisztikai központként a tengeri aknák felszedésének
koordinálására, valamint bázisként a speciális katonai hadműveletek
végrehajtására.
Mindent
egybevetve a Perzsa-öbölben továbbra is az Egyesült Államok „osztja a lapokat”,
vagyis ő számít a legerősebb és legbefolyásosabb szereplőnek. De vajon meddig
tarthat a „Pax Americana”, Washington hegemón pozíciója az öbölben? Nos, Irán
kétségkívül megerősödött a regionális háborúk nyomán, de az USA katonai és
politikai vezető szerepére mégsem jelent fenyegetést, ahhoz gyenge, ráadásul számtalan
belső problémával terhelt. Az Egyesült Államok regionális elsőségét inkább két
másik folyamat veszélyezteti: egyfelől az energia-függő távol-keleti óriás,
Kína fokozatosan erősödő öbölbéli kapcsolatrendszere jelenthet fenyegetést, hiszen
Washington és Peking a jövőben egymás versenytársai lesznek; másfelől a
térségbeli szövetséges államok bizonytalansága-megbízhatatlansága okozhat
problémát, mert bár az öbölmonarchiák hivatalosan mind stratégiai partnerei az
Egyesült Államoknak, a gyakorlatban azonban a lakosságuk egyre kevésbé tekint
barátként Amerikára. A szaúdi elutasítást vagy a bahreini forrongást látva akár
az is megeshet, hogy a történelem megismétli önmagát, és 1979 után ismét
kudarcba fullad az amerikai támaszpont-politika az öbölben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése