Kampuchea

KAMBODZSA: A HIÁNYOK FÖLDJÉN

Kevés olyan ország van a világon, amely oly sok szörnyűséget élt volna át a hosszú évek alatt, mint Kambodzsának. Ez a kicsiny délkelet-ázsiai ország történelme során számtalanszor megtapasztalhatta a sanyarúságot. Volt itt thai és vietnámi terjeszkedés és pusztítás, európai gyarmatosító politika és kizsákmányolás, hidegháborús nagyhatalmi versengés és stratégiai bombázás, ideologikus rémuralom és Guiness-rekordot jelentő tömegmészárlás, hosszan elhúzódó polgárháború és gerilla-hadviselés, vietnámi felszabadítás és bábkormányzás, végül nemzetközi elszigeteltség és el nem ismerés. Ám Kambodzsa még e borzalmak ellenére is millió, a szívedig érő mosoly. Egy ország, amelyet a múlt történései megtépáztak ugyan, de a rossz emlékeken túllépve mégiscsak feltámadni látszik. Nem emlékezik a régi időkre, hanem megpróbál élni, ma még vánszorogva egyik naptól a másikig.

A felejtés azonban nem egyszerű, a szörnyűséges múlt szinte mindenen rajtahagyta a kéznyomát és kísért mind a mai napig. Kambodzsa millió kisgyerek, öregek itt nincsenek. Itt a népesség közel fele tíz éven aluli, az átlagéletkor pedig éppen hogy csak eléri a húsz évet. Nem csoda, hiszen a Pol Pot-féle ideologikus szocializmus a lakosság majd egy-hatodát gyilkolta le. Kambodzsa millió fogatlan koponya, melyet a vörös khmer hagyott hátra maga után, s amelyek halomba rakva emlékeztetnek egy ideológiára, amely zsákutcába vezetett. Közel két millióan estek áldozatul a vörös khmerek vérengzésének, aminek eredményeként elveszett egy egész generáció. A fiatal lakosság így aztán nem is emlékezhet a múlt rémtetteire. Talán jobb is így. Emlékezzenek inkább a múlt szikrázó gyönyörűségeire, az egykori khmer birodalomra és az angkor-i civilizációra, amely oly sokat adott a világnak.

Kambodzsa millió porfelhő, amelyeket a földutak keltenek életre. Az ország gyarmat volt ugyan, de fejlett infrastruktúra nem járt vele. S bár manapság repülővel szinte minden főbb település megközelíthető, de ha a jegyre a 40 dolláros átlagkereset sem elegendő, akkor ez vajmi keveset ér. Maximum a turista lelkendezhet, hogy nem gödrökkel teli utakon kell elvergődnie a kiszemelt célállomásra. Pedig van mit nézni! Na nem az amerikai bombák által hátrahagyott kráterekre gondolok, abból az északi szomszédnál, Laoszban amúgy is több van, hanem a csodálatos tájra, amely szépségével arra kényszeríti az embert, hogy mesét szőjön köré. Ráadásul ennek kedvez a nyugodt életforma és a buddhizmus meditációra késztető filozófiája is, amely szárnyat ad a fantáziának. Csak úgy repkednek az ember gondolatai, mint ahogyan suhannak a csónakok a folyókon. Itt a vízi közlekedésnek még mindig alapvetően fontos szerepe van. Csak arra kell vigyázni, hogy nehogy leégjen az ember a tűző napsütésben.

De nem sok idő marad az ábrándozásra, a múlt milliónyi sebhelye folyvást észhez térít. Angkor egyik bejáratánál három muzsikus, az egyik vak, a másik csonkolt kezű, a harmadiknak pedig tőből hiányzik a lába, mégis muzsikálnak, azzal amivel még lehet, méghozzá gyönyörűen. A zene a lelkükből fakad. Nincs még egy olyan ország, ahol annyi lenne a nyomorék, lábát, karját elvesztett ember, mint itt Kambodzsában. Pol Pot, a szörnyeteg, mindent megtett azért, hogy rémuralma alatt senki ne hagyhassa el az országot. Majd hét millió aknát telepítettek, melyek még ma is veszélyt jelentenek. Közel öt millió aknát rejt még a vöröslő kambodzsai föld, s mivel a lakosság jelentős részének (~80%) megélhetését még mindig a mezőgazdaság jelenti, ezért az áldozatok száma évről-évre csak tovább bővül. A nemzetközi segélyszervezetek folyamatosan szorgoskodnak, hogy megtisztítsák az országot az alattomos veszélyforrásoktól, mégis sok évre lesz még szükség a teljes sikerhez.

Kambodzsa a hiányok földje, mutatja ezt a milliónyi szemétkupac és a belőlük eszkábált viskó-áradat, a Tonle Sap mentén sorakozó cölöpházak és a megannyi úszó falu. Ez itt már nem is harmadik világ, hanem inkább negyedik vagy ötödik. Rettentő nagy a szegénység, az egy főre jutó GDP alig éri el az évi 800 dollárt. Az áramkimaradás itt csak az utazót lepi meg, a helyiek már régen hozzászoktak. Folyóvíz sincs mindenfelé, a higiénia fogalma sem ismert mindenütt. Nem csoda, hogy a várható élettartam ma még csupán csak 59 év. S bár a turizmus folyamatosan virágzik, szállodák és éttermek sorakoznak mindenfelé, hogy a turisták igényeit kiszolgálják, de a város és vidék közti ellentét feloldhatatlannak látszik. A nép azonban a szegénység ellenére is mosolyog, s adakozik jó buddhistához illően. A buddhista kolostorok itt is adományokból tartják fenn magukat. De repkednek az ötven és száz dollárosok akkor is, amikor a család és a barátok egy ifjú pár egybekelését ünneplik. A szegénység nem okozhat problémát, nem árnyékolhatja be a jövőt. Éljen az ifjú pár!

A függetlenség elnyerése utáni évtizedekben az kirajzolódott már, hogy miként nem megy. A rémségeknek véget vetve kerülhetett sor 1991-ben a párizsi békekonferenciára, melynek eredményeként úgy tűnik, hogy Kambodzsa mégiscsak magára talál és talpra áll. Az ENSZ akkor talán egyik legkomolyabb missziójára vállalkozott: lefegyverezni a különböző frakciókat, hazatelepíteni a menekülteket, bátorítani a civil szerveződéseket, megszervezni a választásokat, valamint előmozdítani a tudatosságot az emberi jogok terén. Ambiciózus kísérlet volt, amely kétség kívül ért el eredményeket. Így például végre elismerték a Phnom Penh-ben székelő kormányzatot, újra megindulhattak a segélyezési programok, realizálódhattak a külföldi befektetések, pluralizálódhatott a politikai paletta, és érvényesülhettek az emberi jogok. Kambodzsa ismételten alkotmányos királyság lett, királyság ahol a király uralkodik, de nem kormányoz.

A politikai rendteremtés mellett komoly hangsúlyt helyeztek a gazdaság újjáépítésére és a társadalom átnevelésére is. A főváros, Phnom Penh testesíti meg a fejlődő Kambodzsa képét. Az egykori „szellemek városából” – a vörös khmerek hatalomra jutását követően napok alatt kiürítették és majd négy éven keresztül üresen állt az egykor milliós nagyváros – mára már tipikus délkelet-ázsiai nagyváros lett. Zsúfoltság, buddhista templomok, piacok, sokasodó éttermek és szállodák jellemzik. A Mekong partja, akár a Szajna-part, millió árussal van tele, sétáló és beszélgető emberek népesítik be a gyönyörű széles sétányt. A különbség csak annyi, hogy itt nem bódékból, hanem a földön ülve árulnak az árusok.

A sokasodó éttermek és hotelek kétségkívül a turizmus igényeihez igazodó fejlesztések, de van valami, ami a globalizált világban is változatlan, az emberi kapcsolatok jelentősége. Itt még mindig szokás, hogy az emberek élénk társadalmi életet élnek. Reggelente a felkelő nap fényénél a parti sétány megtelik emberekkel, akik szokásos reggeli tai chi gyakorlataikat végzik, esténként pedig a földön ülve eszegetnek és közben jóízűen beszélgetnek. A kambodzsaiaknak hihetetlenül nagy a társaság-igényük! Itt szeretnek együtt lenni, kívánják egymás testi-lelki közelségét, kíváncsiak a másik gondolataira, együtt örülnek, s együtt sírnak.

Kambodzsa a hiányok földje, de lelkivilágukban gazdagok azok, akik itt élnek. Ezt támasztja alá az a temérdek mosolygó kőarc is, amelyek Angkorban a Bayon templomnál tekintenek le az utazóra. Csak irigyelni tudom Henry Mahout-t, aki 1860-ban európaiként elsőként láthatta meg ezeket a csodálatos építményeket. A múlt örökségei ezek, amelyek azonban a mindennapokban is jelen vannak. Megcsorbultak ugyan, de továbbra is léteznek. Ezek azok a dolgok, amelyeket erőszakkal sem lehetett eltűntetni. Kevés olyan ország van ezen a világon, amely múltjában oly gazdag, jelenében pedig oly szegény lenne, mint Kambodzsa. De talán éppen ez a kettősség adja ennek az országnak – amelyet egy életre a szívembe zártam – a sajátos báját...