Nam Viet

ÉG ÉS FÖLD, AVAGY DÉL ÉS ÉSZAK: SAIGON VS. HANOI

Hanoi és Saigon, az egykori észak- és dél-vietnámi főváros, 30 évvel az ország hivatalos újraegyesítése után is markánsan különbözik egymástól. Saigonból tipikus zsúfolt és nyüzsgő délkelet-ázsiai nagyváros lett, az ország kereskedelmi és gazdasági életének központja, vagy ha úgy tetszik motorja! Hanoi pedig megmaradt politikai fővárosnak, a kommunizmus fellegvárának, de időközben utat is engedett a változásoknak, úgy hogy közben megőrizte légkörét és értékeit, mindazt, ami ott szép és különleges.

Hanoi igazán bájos város. Nem hiába mondják, hogy a „költők városa”. Egyszerűen megigézi az embert a festői szépségével és színes forgatagával. A várost körülölelő Vörös folyó és a megannyi édesvizű tó látványa elvarázsolja az embert és szárnyakat ad a fantáziának. Már értem, hogy miért hívják sok helyen Hanoit a „távol-kelet Velencéjének”. Napsütésben hívogató és életvidám, ködfátyolban pedig – mert itt Dél-Vietnámmal ellentétben ismerik a tél fogalmát – sejtelmes és melankolikus. Az utcákat járva, lenyűgöz ezer év történelme, nem hiába, hiszen ez Délkelet-Ázsia legrégebbi fővárosa.

A délnek nincs ehhez hasonló történelme és hagyománya. Saigon városa a 18. századig szinte nem is létezett. A franciák gyarmatosításának köszönhetően válhatott a „távol-kelet gyöngyszemévé”. De ez a jelző ma már egyre inkább az északi fővárosra illik. Pedig van mit csodálni Saigonban is. 1975-ben ugyan átkeresztelték a város nevét Saigonról Ho Chi Minh Városra, s a piaci reformokat követően pedig engedett a globalizáció térhódításának is, mégis megőrzött valamit a fénykorából. A francia múlt – Hanoihoz hasonlóan – megmaradt itt is csodálatos szépségében. Borostyánsárga villák sorakoznak fákkal övezett széles sugárutakon. Számtalan elbűvölő és lenyűgöző park teszi felejthetetlenné az élményt, amelyet Saigon nyújthat az utazónak. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy minden tiszteletem a helyi kertészeké!

Vietnámban minden történet úgy kezdődik, hogy „amikor a kínaiakkal harcoltunk…” Vietnám azonban már nem a kínaiakkal, a franciákkal, vagy az amerikaiakkal harcol, hanem a jólét megteremtéséért küzd. Húsz évvel ezelőtt, a Vietnámi Kommunista Párt hatodik kongresszusán bevezették a „doi moi” (megújítás) programját, amely új utat nyitott az ország fejlődésében, mindazonáltal hozzájárult a két országrész közti gazdasági szakadék elmélyüléséhez is. Amíg Saigonból modern metropolis lett, addig Hanoi megmaradt vidékies városnak, falvak összességének. Az óváros kanyargó utcácskái, amelyeknek nevei (Sülthal, Selyem, Tészta stb.) az egykoron itt nyílott üzletekre utalnak, a város határáig nyúló rizsföldek, valamint az ősök szelleme által áthatott pagodák nyugodt kisvárosi képet kölcsönöznek a vietnámi fővárosnak.

Saigon ezzel szemben komoly fejlődésen ment keresztül és nyüzsgő nagyvárossá vált. Az egykori dél-vietnámi főváros a gazdasági reformokat meglovagolva a fellegek felé tör, bizonyítja is ezt megannyi felhőkarcoló, grandiózus építkezés és külföldi befektető. A francia mintájú katedrális tövében lévő Diamond Plaza tetőteraszának kávézójában a fejlődő és növekvő Saigon látványa tárul elénk. Csak úgy lüktet a tízmilliós metropolis, amely piaci, pénzügyi, illetve szórakozó negyedeinek köszönhetően olyan, mint egy nagy, nyitott, rendszerezett bevásárlóközpont. S bár Saigon még mindig inkább ázsiai, mint nyugati nagyváros, de pezsgő nagyvárosi életével mindenképpen Európát idézi. A főtér egyenesen hasonlít a prágai Vencel-térre, amennyiben hosszú és lejt. A tetején persze Vencel helyett az öreg Ho apó mosolyog ránk a városháza előtt, s tekint le méltán meglepődve. Ő már megfáradt ehhez a tempóhoz.

Tíz esztendővel ezelőtt még mindenki biciklivel járt, ma viszont már a „motorkerékpárok városának” nevezik Saigont. Több millió robogó és kismotor rója az utcákat naponta. A hat órai dugóban pedig egy nagyobb kereszteződésben több száz motoros ragad egymásba, s senki nem mozdul egy tapodtat sem. A dudát pedig nyomják. Mindig. Ez itt teljesen megszokott. Teljes a káosz, a pirosat itt hírből sem ismerik. Így hát minden bátorságát össze kell szednie az embernek, ha át akar kelni az út túloldalára. De csak lépni kell bátran, s a motoros-áradat az embert kikerülve hömpölyög tovább. Mint ahogyan halad előre ország is, amely már igazi „kistigris”. 10 százalék körüli az éves gazdasági növekedés. Igaz, dolgoznak is rettentő keményen. Úgy hírlik, hogy Délkelet-Ázsiában a vietnámi a legszorgosabb nemzet.

A piaci reformok eredményeként az eredetileg kommunista társadalom ereiben kapitalista vér kezdett el csörgedezni. Saigon városa pedig, amelyet még mindig az eleven ész vezérel, sikerrel használta ki a megnyíló lehetőségeket, s ma már a kapitalizmus diadalát jelképezve kimagaslik a kommunista rendszerből. A „fények oázisa”, mondják Saigonra. S valóban. Elképesztően sok itt a színes reklámtábla. A szabadpiac megteremtésére irányuló reformok azonban nem csak a multinacionális cégeket hozták lendületbe, hanem lángra kapott az egyéni vállalkozó szellem is. Elég egy parányi járdasziget ahhoz, hogy az ember üzletet nyisson, s jövedelmező vállalkozásba kezdjen. Egyszerre akár kettőbe is. Az árukapcsolás ugyanis nem szokatlan Ázsia városaiban. A fodrászat és az esküvői ruhaszalon, illetve a borbély és a régiséges mindenhol kombinálva jelentkezik. Íme egy saigoni sikertörténet. A Szépművészeti Múzeum impozáns épületét egy olyan bácsi építette, aki vagyonát üres üvegek gyűjtésével halmozta fel. Innentől kezdve a lehetőségek hazája már régen nem az Egyesült Államok.

Vietnám azonban továbbra is szocialista köztársaság, s mint ilyen, Laosszal, Észak-Koreával, Kínával és Kubával egyetemben a még létező kommunista államok csoportjába tartozik. A főváros, Hanoi pedig még mindig a kommunizmus fellegvárának számít. Bizonyítja mindezt megannyi sarló-kalapácsos zászló, amelyek mindenhol, mindenkor ott lobognak a nemzeti színű lobogó mellett, illetve számos szobor és emlékmű, amelyek a kommunista rendszert hivatottak dicsőíteni. S míg ezeket a műalkotásokat északon az utcán sétálva tekintheti meg az ember, addig délen erre szinte csak a múzeumokban van rá lehetősége. A szocialista városfejlesztés remekműveit, a széles utcákat és kocka-formájú épületeket látva pedig kétségünk sem lehet afelől, hogy valóban egy kommunista országban járunk. De bizonyítja ezt a propaganda plakátok armadája is, amelyek még mindig arra igyekeznek rávenni az embereket, hogy a szocialista útról, amelyet az öreg Ho apó kijelölt nekik, ne térjenek le.

A változás szele azonban Hanoit is elérte. A Lenin-parkban sétálva például nyomát sem találjuk a híres kommunista ideológus szobrának, a népnevelő plakátokat pedig borsos áron kínálják megvételre. Nos ilyen lehet az, ha a kommunizmus eszméje kerül piaci forgalomba. Kétségkívül új idők járnak, s új pártelitek jönnek, de nem múlt el nyomtalanul az a húsz év sem, amely a gazdasági nyitás óta eltelt. Több mint ezer esztendő háborúi, nyomora és idegen uralma után Hanoi valósággal új életre kelt s megfiatalodott, amint a kommunista vezetés megnyitotta az ország kapuit a külföldi befektetők, a turisták és a magánvállalkozások előtt. A kapitalizmus ma már legalább annyira jelen van az egykori észak-vietnámi fővárosban is, mint déli ellenlábasánál, ám mindeközben sikerült elkerülnie a modern fejlődés más délkelet-ázsiai városok sajátos arculatát eltüntető gőzhengerét.

Aki Vietnámba utazik, fogadjon meg egy jó tanácsot, feltétlenül keresse fel mindkét várost! Mert mindkettőt látni kell. A kettő ugyanis egymást kiegészítve mutatja be azt, hogy milyen is a mai Vietnám. Egyfelől a modernizáció útját járó, a lehetőségeket megragadó, s a fellegekbe törő, másfelől a hagyományokhoz és szabályokhoz mereven ragaszkodó, értékeit és szépségeit büszkén hirdető. S ez az a kettősség, amely ellenállhatatlanná és rendkívülivé teszi ezt a viharos történelmű délkelet-ázsiai országot...