Irán és az amerikai-iraki paktum

„TEHERÁN EGYIK SZEME SÍR, MÁSIK SZEME PEDIG NEVET...”

Hosszas alkudozás, éles kritikák és széles demonstrációk közepette az iraki parlament múlt héten elfogadta az amerikai-iraki biztonsági szerződést, amely egyfelől meghosszabbította a szövetséges erők törvényes iraki megbízatását, másfelől pedig lerakta a teljes iraki szuverenitás felé vezető út első építőköveit is. A megköttetett paktumot mind Washington, mind pedig Bagdad sikerként könyvelte el. A legnagyobb vesztes pediglen úgy tűnik, hogy a szomszédos Irán, amelynek befolyása korlátozódhat a most elfogadott megállapodásnak köszönhetően. Vagy talán mégsem?

A teheráni vezetés egyik szeme kétségkívül sír, hiszen a szerződés értelmében továbbra is amerikai katonák maradnak a szomszédságában, ami mindenképpen nyugtalanságot eredményez, a kétoldalú kapcsolatok elmélyítése (A biztonsági szerződés mellett Washington és Bagdad a gazdaság, a kultúra, a tudomány, a technológia, valamint a kereskedelem tekintetében is szorosabbra fűzte kapcsolatait egy kétoldalú megállapodás formájában!) pedig növeli a veszélyét annak, hogy Irakban a nyugati reláció legalább annyira fontos lesz, mint a Teheránnal fenntartott speciális viszony. Az iráni vezetés másik szeme azonban nevet, mivel az amerikai-iraki paktum számos olyan elemet is tartalmaz, amely megnyugvást és reményt kelt bennük. Így például a szerződés azon kitétele, amely szerint az Egyesült Államok a jövőben nem használhatja Irak területét a szomszédos országok (Irán és Szíria) ellen irányuló katonai akcióihoz, mint ahogyan az is, hogy a kivonulást követően az USA nem tarthat fenn katonai bázisokat az arab országban. Az amerikai katonák (közel 150 ezer fő) kivonása ráadásul csökkentheti a rezsimváltó intervenció veszélyét is.

Mindezeknek a függvényében nem meglepő, hogy az iraki parlamenti szavazást követő iráni reakciók igencsak vegyesek voltak. A konzervatív lapok (Kajhan és Dzsomhurij-e Eszlami) élesen támadták az amerikai-iraki megállapodást, amelynek „célja nem más, mint Irak kizsákmányolása”. Keményen fogalmazott Ali Laridzsáni, a parlament elnöke is, aki szerint az USA kvázi „amerikai tagállamot” kíván csinálni az arab országból. Az ultrakonzervatív Kazim al-Hosszeini al-Haeri ajatollah pedig a megállapodást egyenesen „Isten elleni megbocsáthatatlan bűnként” definiálta, s vallási rendeletben utasította el annak elfogadását. A biztonsági szerződést illetően azonban nemcsak negatív, hanem pozitív nyilatkozatok is születtek. Az igazságszolgáltatás feje, Mahmud Hásemi-Sahrudi ajatollah szerint „az iraki kormányzat jól teljesített a megállapodásban”, amely szerződés a nyugalom helyreállításával és az amerikai csapatok kivonásával mindenképpen komoly eredményt jelent az iszlám és az iraki szuverenitás szempontjából. A legfőbb igazságügyi méltóság nyilatkozata különösen érdekes, mivel ő korábban élesen ellenezte a paktumot („A megállapodás sohasem fogja Irak nemzeti érdekeit szolgálni!” – mondotta októberben.).

Teherán az év folyamán tanúsított ellenállását és kritikai megjegyzéseit félretéve bejelentette, hogy amennyiben a biztonsági szerződést népszavazás útján is megerősítik, úgy teljes egészében támogatni fogja az amerikai-iraki paktumot. Mi lehet az oka az iráni vezetésen belül jelentkező irányváltásnak, avagy enyhülésnek? Nos, elsősorban azok a biztosítékok játszanak szerepet ebben, amelyeket az iraki félnek sikerült kiharcolnia, így például az, hogy időkeretet fogalmaztak meg a katonai kivonulásról, valamint hogy garanciát kaptak az iraki területről induló katonai akciók elutasítására. Másodsorban annak felismerése, hogy az iráni vezetés nem mehet szembe az iraki nép akaratával, ha a továbbiakban is szeretné megőrizni a szoros kapcsolatokat (A szerződést szinte valamennyi etnikai és felekezeti csoport elfogadja!). Ráadásul a síita befolyás biztosítása érdekében Teheránnak nincs más választása, mint felsorakozni Nuri al-Maliki kormányfő mögött, akinek a megköttetett szerződés komoly presztízs-növekedést hozott, de a támogató parlamenti szavazatokért kialkudott koncessziók pozícióba hozták a szunnita és kurd csoportokat is. Mindez különösen izgalmas kérdéseket vet fel a jövő januárban esedékes tartományi és helyhatósági választásokat illetően, nevezetesen hogy hogyan alakulnak majd a politikai erőviszonyok a heterogén Irakban.

Az iraki biztonsági szerződés mindemellett az amerikai-iráni kapcsolatok alakulására is kihathat. A paktum konszenzusos jellege, s az Iszlám Köztársaság számára kedvező passzusok úgy tűnik, hogy nagyban hozzájárultak az iráni álláspont mérséklődéséhez, amely a dokumentum elfogadását kilátásba helyezve egyfajta jóindulatú gesztust tett az Egyesült Államok felé, ezáltal pedig kifejezésre juttatta azt is, hogy hajlandó az iraki kérdésről tárgyalásokat folytatni a januárban hivatalba lépő új amerikai vezetéssel. Ki tudja, talán az amerikai-iráni érdekközösség felismerése előbb-utóbb a gyakorlatokban is testet ölt majd!?

Merre tart a világ? (2008. November 23-29.)

VENEZUELA: KIFULLADÓBAN A „BOLIVÁRI FORRADALOM”?

Vasárnap, november 23-án regionális és tartományi választásokat tartottak Venezuelában, amelyeknek eredménye több szempontból is érdekesnek bizonyulhat. Noha az elnök, Hugo Chávez szövetségesei a legtöbb tartományban győzelmet arattak, a bűnözés mértéke, az infláció aránya és a közszolgáltatások állapota miatt jelentkező elégedetlenséget meglovagolva az ellenzék mégis komoly pozíciókat tudott szerezni. Ezzel az alkotmánymódosításról tartott tavalyi referendumot követően – mikor is a lakosság 51 százaléka utasította el az alkotmány elnöki megbízatást korlátozó passzusának Chávez-féle reformját (eltörlését) – az elnök második választási vereségét volt kénytelen elszenvedni, mindez pedig egyre inkább felveti annak kérdését, hogy vajon a társadalmi kiábrándultság és bizalmatlanság erősödése közepette hogyan folytatható az egy évtizede megkezdett „Bolivári” szocialista forradalom?

Az elnököt támogató Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) az ország 22 tartományából 17-ben tudott győzelmet aratni, míg az ellenzék a maradék ötben diadalmaskodott. Mindez természetesen alapjaiban nem rajzolja át a szocialista vörös venezuelai politikai térképet (Chávez támogatói ugyanis továbbra is többségben vannak az ország majd háromnegyedében!), de az előző választáshoz képest elvesztett négy tartomány mindenképpen intő jel lehet (2004-ben a PSUV 21 tartományban szerzett többséget!). Még inkább, ha az elnyert területek jelentőségét és méretét vesszük számításba. Ellenzéki győzelem született az ország legnépesebb államában (Miranda), a Kolumbiával határos, s éppen ezért érzékeny és fontos Tachira államban, az ország ipari központjának számító Carabobo államban, valamint az olajban gazdag Zulia államban. S mi több az ellenzék a főváros, Caracas főpolgármesteri tisztségét is megkaparintotta – ami sokak szerint a második legfontosabb tisztségnek számít a bolivári köztársaságban.

Az ellenzék lényegében az ország három leggazdagabb és legjelentősebb régióját szerezte meg a választást követően, amely a részvételi arányokat tekintve is történelminek számított: Venezuela 17 millió szavazásra jogosult polgárának 65 százaléka adta le voksát, amelyhez hasonlóra az elmúlt évek helyhatósági választásaiban nem volt példa. Az ellenzék pozíciószerzése mindazonáltal rövidtávon nem jelent komoly kihívást Chávez elnöknek, akinek a népszerűsége, még a kulcsfontosságú államok elvesztése ellenére is bőven 50 százalék felett van, s aki az ellenzéki előretörés mellett is irányítása alatt tartja Venezuela területének nagy részét, ráadásul a párhuzamos intézmények felállításával ott és akkor lehetetleníti el a helyi önkormányzatokat, ahol és amikor csak akarja. S bár az ellenzék választási eredménye kétségkívül „szenzációsnak” tekinthető, nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy Venezuelában egyetlen erős ellenzék sem bírja sokáig, mivel az oppozíció igencsak töredezett, nincs közös vezér, platform, intézmény, és ami a legfontosabb, nincsen önálló és független hozzáférés az olajbevételeken alapuló költségvetési forrásokhoz.

Habár Chávez elnök egyelőre nincs bajban, hosszútávon mégis komoly aggodalmakra adhat okot a jelenlegi választás. Egyfelől, mert a Caracas szegénynegyedeiben aratott ellenzéki sikerek alapjaiban kérdőjelezik meg a kormányzat szegényekért vívott osztályharcának hitelességét, ezáltal pedig tovább nő a vezetéssel szembeni általános bizalmatlanság. A lakosság körében egyre többen látnának szívesen új vezetőt az ország élén. Másfelől, az elnöknek nem csupán a társadalmi elutasítással kell szembenéznie, hanem a saját táborán belüli frakcióharcokkal és renitenskedő személyekkel is. Az egykori „chávezisták” közül sokan saját „politikai pecsenyéjüket” sütögetve szembehelyezkednek az elnökkel, s a 2012-es elnökválasztásra készülődve igyekeznek saját támogatói bázist kiépíteni a rendszerben.

Chávez elnöknek a társadalmi elutasításnál és a belső rivalizálásnál is sokkalta nagyobb fejtörést okoz az, hogy vajon a folyamatosan csökkenő olajárak mellett miként lehet folytatni a szocialista programot. (A kőolaj árának minden tízdolláros csökkenése közel ötmilliárd veszteséget jelent a kormányzati forrásokban.) Az elnök számára a kőolaj jelenti ugyanis a „politikai oxigént”, amelyből mind odahaza, mind pedig a szélesebb latin-amerikai régióban finanszírozni tudja a „bolivári forradalmat”. A gazdasági nehézségek és a pénzügyi válság közepette szükségessé váló szociális juttatások és állami támogatások rendszerének megnyirbálása mindenképpen komoly népszerűség-csökkenést, adott esetben pedig az elnök bukását eredményezhetik.

Hugo Chávez a választásokat követően ugyan továbbra is a legnépszerűbb és legerősebb venezuelai politikus, de ha elmulasztja figyelembe venni a polgárok körében megfogalmazódó változás iránti igényeket, úgy nemcsak a „21. századi szocializmusról” szőtt koncepciója, hanem a saját hatalma is könnyen veszélybe kerülhet.

MO: A venezuelai események alakulása nincs különösebb hatással hazánkra. Nagykövetségünk nincsen Caracasban, a magyar-venezuelai politikai kapcsolatok mégis messzire nyúlnak vissza. 1969-ben létesítettünk diplomáciai kapcsolatot Venezuelával. S bár a kereskedelmi kapcsolatok a nagy távolság miatt korántsem szorosak, az utóbbi években mégis erősödésnek indultak a két ország közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok. Ennek kapcsán ez év februárjában érdekes népszavazási kezdeményezés érkezett az OVB-hez: Egyetért-e ön azzal, hogy Magyarország és Venezuela közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok javítása céljából, a közszolgálati magyar televízió, minden július 5-én – Venezuela nemzeti ünnepe tiszteletére – ünnepi műsort közvetítsen?

THAIFÖLD: BLOKÁD ALATT A BANGKOKI NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR

A thaiföldi tüntetők a kormány távozását követelve augusztus hónap vége óta több kulcsfontosságú kormányzati épületet is hatalmukba kerítettek, az elmúlt héten (november 25-én) pedig a tiltakozások „utolsó felvonásaként” elfoglalták és megbénították a bangkoki nemzetközi repülőteret, emellett pedig kísérletet tettek a légiközlekedési és szállítmányozási alkalmazottak bevonására is a sztrájkba. Ezáltal a Népi Szövetség a Demokráciáért (PAD) vezette ellenzék azon törekvése, hogy kaotikus helyzetet idézzen elő, s két esztendő után ismételten rávegye a hadsereget a politikai beavatkozásra, vészesen közel került. A hadsereg főparancsnoka (Anupong Paochinda tábornok) a kormányt új választások kiírására, az ellenzéket pedig a tüntetések beszüntetésére szólította fel. A felek azonban hajthatatlannak tűnnek, és elutasítják a megegyezést. Nem utolsósorban azért, mert a szembenálló hataloméhes politikai frakciók a küzdelmet zéró végösszegű játékként fogják fel. Mindezek tekintetében egyre valószínűbb a hadsereg újbóli színrelépése, s ezáltal a thaiföldi demokrácia, illetve demokratizálódás elakadása.

A kormányellenes tüntetések majd három esztendeje kezdődtek (Sondhi Limthongkul, a PAD alapítójának vezetésével), céljuk pedig a korrupcióval és hatalmi visszaéléssel vádolt Thaksin Sinawatra kormányfő eltávolítsa volt a hatalomból. 2006-ban a hadsereg puccsa úgy tűnt, hogy mindezt valóra váltja, a tavaly decemberben, a 15 hónapos katonai kormányzást követően megrendezett választásokon azonban ismételten az ex-kormányfő pártja – a Thai Rak Thai párt helyébe lépő Népi Erő Pártja (PPP) – győzedelmeskedett. Ezt követően értelemszerűen tovább folytatódtak a PAD által szervezett kormányellenes tüntetések, amelyeken a külföldre menekült Thaksin Sinawatratól teljes mértékben elkülönülő kormányt követeltek. Az újonnan megválasztott miniszterelnököt, Samak Sundaravejt egyértelműen az ex-kormányfő emberének tekintették, akit végül sikerült is egy főzőcskéző tévéműsorban való szereplés miatt (összeférhetetlenségre hivatkozva) lemondatni. Helyére Somchai Wongsawat került, aki azonban mivel unokatestvére a korrupcióval és nepotizmussal vádolt Thaksinnak, szinte azonnal a tüntetők céltáblájává vált.

A thai kormányválság rendkívül komplex, a szereplők motivációi pedig olykor egyáltalán nem világosak. Leegyszerűsítve mégis úgy tűnik, hogy az ország tradicionális, királypárti, bangkoki központú elitje folytat küzdelmet az autoriter, de igencsak népszerű észak-thaiföldi ex-kormányfővel. A politikai küzdelmekben a regionális és osztályalapú törésvonalak mentén szerveződő társadalmi megosztottság játszik a leginkább szerepet. A szegények és gazdagok közötti szakadék elképesztően nagy. A Thaksin vezette kormányzat komoly lépéseket tett a különbségek csökkentése érdekében, így kiterjesztette az egészségügyi ellátást, illetve kedvező hitelekkel támogatta a falusi közösségeket. A pirosba öltöző vidéki és külvárosi szegényrétegek adják a populista ex-kormányfő legfőbb támogatói bázisát. Ezzel szemben a sárgába öltözött ellenzékiek többségét az üzletemberek, a rojalisták, az állami alkalmazottak és a városi középosztály alkotják, akiket Thaksin-ellenes program köt laza szövetségbe, s akik az 1980-as évek fél-demokráciáját, a hadsereg, a palota és a királypárti bürokrácia nagyobb befolyását, s az általános választások erejének korlátozását szeretnék visszaállítani. (Ez utóbbira véleményük szerint azért van szükség, mert az ország elmaradott területeinek kevésbé képzett lakosai nem láthatják át a politika bonyolult világát.)

A jelenlegi kormányválságból egyelőre semmilyen biztató kiút nem kínálkozik, s az ország jövőjének kérdése talán még sohasem volt olyan bizonytalan, mint most. A szembenálló erők között veszélyes patthelyzet alakult ki, mivel álláspontjából egyik sem kíván engedni, s mivel mind a ketten képesek tömegeket vinni az utcára. Az osztályellentéteken alapuló konfliktus adott esetben pedig könnyen az erőszak eszkalálódásához vezethet. (A sárga ellenzékiek és piros kormánypártiak között már több ízben erőszakos összecsapásokra is sor került.) A politikai válságra aligha lehet megoldás az előrehozott, új választás, mivel társadalmi támogatottságánál fogva azt ismételten a PPP nyerné meg, amit a PAD biztosan nem fogadna el. Egy esetleges ellenzéki puccsot, illetve kormányzatot pedig a „vörösingesek” utcára vonulása lehetetlenítene el. De a katonai államcsíny, vagy az egységkormány felállítása sem tűnik sikeres megoldásnak, mivel azok nemigen változtatnának a felek közötti erőviszonyokon. Ráadásul a hadsereg beavatkozása könnyedén kettéoszthatja az országot, s polgárháborút eredményezhet. A thai belpolitikai válság rendezésére tehát egyelőre semmilyen elfogadható megoldás nincsen.

S miközben a bangkoki repülőtéren és a parlamentnél áll a bál, és egyre inkább mélyül a kormányválság, addig egyre kevesebb figyelem fordítódik a dél-thaiföldi maláj-muzulmán szeparatizmusra, amely ugyanakkor csak az elmúlt négy esztendőben közel 3000 áldozatot követelt (Csak október hónapban 27-en vesztették életüket!). S bár az utóbbi évek katonai fellépésének köszönhetően csökkent ugyan a terrorakciók száma, de mindez csak időleges eredmény lehet, mivel a gyakorlatban tovább működik a maláj etnikum asszimilálására való központi törekvés. A bangkoki vezetés elzárkózik minden autonómia igény (pl. a nyelvi, kulturális és oktatási szabadság) megvalósításától, miközben igyekszik a „nemzet, vallás, király” hármasnak érvényt szerezni a kulturálisan idegen területeken. A megegyezésre pedig már csak azért sincs komoly lehetőség, mert a központi kormányzat részéről nincsen, aki foglalkozna az üggyel: egyszerűen elfelejtődött a háború. Az emberi jogi visszásságok és a tömeges letartóztatások pediglen csak tovább fokozzák a lázadók radikalizmusát. A dél-thaiföldi terület felértékelődése a nemzetközi „dzsihádisták” körében ráadásul még komolyabb konfrontáció veszélyét vetítheti előre.

A politikai válság és a maláj-muszlim szeparatizmus mellett a kormányzatnak a gazdasági problémákkal is szembe kell néznie. A Thaksin-évek alatt dübörgő gazdaság ma komoly recesszióban van. A populista intézkedések rengeteg pénzt vittek el, miközben a pénzügyi válság nyomán a thai export mértéke jelentősen csökkent. A gazdasági növekedésben rég nem látott visszaesés következett be, miközben az élelmiszer és egyéb fogyasztási javak ára jelentősen növekedett. A megélhetés éppen ezért sokak számára rettentően nehéz. Az ellenzékiek az ország érdekére hivatkozva szállták meg a bangkoki nemzetközi repülőteret, amely akció azonban ironikus módon csak további gazdasági problémákat fog generálni. A multi-milliárd dolláros turizmus ipar a légi közlekedés megbénításának köszönhetően jókora bevételtől esik majd el, s mi több a téli hónapok turista csúcsszezonját megelőzően komolyan sérülhet a Thaiföldről kialakított utazási kép, illetve hajlandóság is.

MO: A bangkoki kormányválság kedvezőtlenül hat az ország legfőbb bevételi forrására, a nemzetközi turizmusra, mivel a bizonytalanság többeket is eltántoríthat a thaiföldi utazástól. S bár egyelőre a közlekedési bonyadalmakat és kellemetlenségeket leszámítva, Thaiföld továbbra is biztonságos helynek számít, az erőszak eszkalálódása könnyen visszafordíthatatlan károkat okozhat a thaiföldi turizmus iparban. Thaiföld azonban nemcsak turisztikai célállomásként fontos hazánk számára, hanem a gazdasági kapcsolatok elmélyítése szempontjából is. Thaiföld egyfelől, mint olcsó importforrás és vásárlóképes exportpiac fontos Magyarországnak, másfelől jelentős vegyes vállalati és harmadik piaci együttműködési lehetőségeket, valamint tőkeforrást is jelent. Thaiföld szubregionális gazdasági jelentősége, befolyása a környező országok piacain kedvező lehetőségeket kínálnak a magyar vállalatok thaiföldi, majd régióbeli tevékenységéhez. A magyar befektetési, vegyes vállalati tevékenységhez az ország növekvő számú bilaterális szabadkereskedelmi megállapodásai is további távlatokat nyitnak.

INDIA: TERRORISTÁK VETTÉK ÁT A HATALMAT MUMBAI FELETT

 
Csütörtökön reggel az indiai híradások „Terroristák vették át a hatalmat Mumbai felett” főcímmel kezdték meg adásaikat, miután az előző nap (november 26.) esti óráiban felfegyverzett csoportok összehangolt támadást indítottak India kereskedelmi és üzleti központja ellen. A fegyveresek legkevesebb hét ponton csaptak le, így például a Viktória pályaudvaron, a Tádzs Mahal szállodában, a Leopold kávézóban, egy Zsidó kulturális központban, s más célpontokon a város déli, gazdagabb és frekventáltabb kerületeiben. A város nemzetközi repülőterére vezető főúton pedig taxiba rejtett pokolgép robbant. A csatározások éjszaka, s másnap is folytatódtak, miután a fegyveresek közel száz személyt (köztük több amerikai és brit állampolgárt) ejtettek túszul. A rend végül csak szombat reggelre állt helyre, mikor is sikerült végleg visszafoglalni a Tádzs Mahal hotelt, s végezni a maradék túszejtő terroristával. A több napig tartó vérengzésben 195 ember vesztette életét, míg a sebesültek száma több százra tehető. A halottak között van a városi rendőrség terrorellenes szolgálatának vezetője is.

Mumbai már több ízben is áldozatul esett terrorista támadásoknak, így például 1993 márciusában, amikor az ayodhya-konfliktust (Hindu radikálisok leromboltak egy muszlim mecsetet.) követően kibontakozó kommunális erőszak pokolgépes merényletekhez vezetett városban (több mint 250 halott), majd 2003-ban, amikor különböző turista célpontok ellen követtek el terrorista támadásokat, s végül 2006 júliusában, amikor is ingázókat szállító vonatok ellen követtek el robbantásos akciókat (közel 180 halott). A mostani terrorcselekmények azonban több szempontból is elkülönülnek a korábbi támadásoktól, mindez pedig számos kellemetlen kérdést vet fel India, valamint a terrorizmus elleni háború jövőjét illetően.

Az elmúlt hét terrorista cselekményei különösen két ponton különböznek a régebbi akcióktól. Egyfelől abban, hogy az akciókat gondosan előkészítették, sőt mi több összehangolták, amire korábban nemigen volt példa. Másfelől pediglen, hogy sokkalta nagyobb elkövetői bázissal operáltak, mint bármely akció ezt megelőzően. A Mumbaiban elkövetett merénylet különlegessége azonban további megállapításokkal is alátámasztható, így például, hogy mind metódusában, mind pedig kiterjedtségében elkülönül a régebbi akcióktól. Habár a kapcsolat egyelőre nem bizonyított, de az elkövetett merényletek sok tekintetben a kasmíri milicisták stratégiáját és eszköztárát tükrözik, vagyis párfős csoportokba szerveződve, automata kézifegyverekkel felszerelkezve hosszabb (akár több napos) és közvetlen (nyílt) összecsapást vívnak a rendfenntartó erőkkel. Az akciókat szemrevételezve szembetűnhet az is, hogy az elkövetők elsősorban nyugati érdekeltségű célpontokat választottak, a helyi beszámolók szerint pedig valósággal vadásztak az amerikai és brit állampolgárokra. (Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ezek az ikonikus és régi hotelek ma már legalább annyira gyűjtőhelyei a gazdagabb indiaiaknak, mint a külföldi turistáknak és diplomatáknak!) A lágyabb célpontok kiválasztása, valamint a támadásnak áldozatul eső rengeteg civil, illetve a terroristák szervezettsége és az akciók párhuzamossága az al-Kaida érintettségét, vagy legalábbis ideológiai befolyását sejtetik, a taktika és a célok, nevezetesen, hogy bajtársaik kiszabadítását követelték, s a rendfenntartó erőket támadták, mégis megkülönbözteti az elkövetőket az Oszama bin Laden nevével fémjelzett szervezettől. Mindenesetre a Mumbai ellen intézett terrortámadás komoly aggodalmakra adhat okot, s ki tudja, talán elhamarkodott volt George W. Bush kijelentése, mely szerint: „India 150 millió muszlimnak ad otthont, még sincsen köztük egyetlen egy al-Kaida tag sem!”

India vezetői minden egyes terrorista cselekményt követően rutinszerűen külföldi elkövetőket gyanítanak az erőszakos akciók mögött. Nincs ez most sem másként, Manmohan Szingh miniszterelnök beszédében „határokon átnyúló fenyegetésről” beszélt. S mint mindig, Új-Delhi most is a Pakisztánra gyanakszik: a kormányzat renitens tagjait, illetve a pakisztáni titkosszolgálatot (ISI), vagy pedig az autonóm módon tevékenykedő militáns csoportokat sejtik a háttérben. Szó mi szó, Pakisztán érintettsége számtalan esetben bebizonyosodott már, s az is igaz, hogy egy ilyen nagyfokú és kiterjedt akciót aligha lehet komolyabb külső támogatás nélkül megszervezni, valójában azonban könnyen meglehet, hogy hazai szervezettel van dolga az indiai vezetésnek. A támadásokért egy kevésbé ismert szervezet, a Dekkáni Mudzsahedinek vállalta a felelősséget. Egyelőre azonban kérdéses, hogy valójában ki követhette el a merényleteket. Mindenesetre az Indiai Mudzsahedinek nevű csoport, amelyet az első otthoni muszlim terrorszervezetnek tekintenek, már több sikeres akciót is végrehajtott India nagyvárosaiban. Az indiai muzulmán közösség, amely a világon a legnagyobb muszlim kisebbségnek számít, az elmúlt években egyre fogékonyabb a radikális ideológiákra és az erőszakos eszközökre. A kasmíri válságot hatvan esztendeje nem sikerül megoldani, csak az elmúlt évben több mint 800 ember vesztette életét a konfliktusban. A muzulmánok pedig nem csak Kasmírban vannak elnyomva, hanem országos szinten is. Bár számtalan lépés született már a diszkrimináció felszámolására, az oktatásban, a munkahelyekhez és lakásokhoz való hozzájutásban, valamint a jövedelmek elosztásában továbbra is a hindukat preferálják. Az egyenlőtlenségek állandósulása és a kormányzat erőszakos fellépése könnyen tovább radikalizálhatja India iszlám közösségét.

Indiában a terrorcselekményeket követően komoly fenyegetésként jelentkezik a hindu-muszlim ellentét elmélyülése, a korábbi kommunális erőszak megismétlődése. A muzulmán közösségekben jelentkező erőszak mellett ugyanis a hindu nacionalisták körében is közkedvelt taktika a terror alkalmazása. A jövőre esedékes általános választások pedig csak tovább fokozhatják a rizikót, mivel a vezető pártok közötti rivalizálásban a terrorista fenyegetettség kérdése is szerepet játszik. A majd három napig elhúzódó városi csata pediglen megkérdőjelezheti a rendőrségbe és a biztonsági erőkbe vetett bizalmat, s mi több komoly pszichológiai hatása lehet a polgárokra is. A terrortámadás pedig, mint már korábban sokszor, most is könnyen indiai-pakisztáni csatározásokhoz, s a 2004-ben megkezdett békefolyamat leállásához vezethet. (Ugyanakkor egyfajta terror-ellenes együttműködést is eredményezhet!) A pesszimista forgatókönyvek szerint pediglen Mumbai könnyen negatív fordulópont lehet a terrorizmus elleni háborúban. Az al-Kaida iraki, indonéz és egyéb térvesztését követően az olyan országokban, mint amilyen India, ahol az iszlám kisebbségben van, a muszlimok kirekesztettség érzését kihasználva könnyen újabb hadszínteret találhat magának. Ez esetben az indiai fegyveres és biztonsági erők elmúlt napokban látott teljesítménye komoly aggodalmakra adhat okot!

MO: Az indiai Mumbai városában több napig tartó harcoknak magyar áldozata, sérültje nincsen, érintettje azonban van. A megostromolt Tádzs Mahal szállodában tartózkodott Glattfelder Béla uniós néppárti képviselő és Császi Levente szakértő, akik az Európai Parlament küldöttségének tagjaként érkeztek Mumbaiba, India pénzügyi és gazdasági központjába. Hazaszállításukról Franciaország gondoskodott. A terrortámadások nyomán kialakult helyzet miatt a Külügyminisztérium egyelőre nem javasolja, hogy magyar állampolgárok az indiai nagyvárosba utazzanak. S míg India nagy része bátran látogatható a jelen fejlemények mellett is, addig Mumbai mellett a következő tartományokba nem ajánlatos utazni: Dzsamu és Kasmír államba, valamint a keleti és északkeleti államokba (különösen Manipurba és Triburaba).

AMERIKAI-IRAKI PAKTUM: ÚTBAN A TELJES IRAKI SZUVERENITÁS FELÉ?

Bagdadban az elmúlt hét csütörtökén (november 27-én), hosszas előkészítői munka után, heves viták és utcai demonstrációk mellett a parlament elfogadta az amerikai-iraki kapcsolatok jövőjéről rendelkező biztonsági szerződést. A kétoldalú megállapodásra elsősorban azért volt szükség, mert december 31-ével lejárt volna az a 2003 óta évente folyamatosan megújított ENSZ mandátum, amely a szövetséges csapatokat, mint az országot stabilizáló autoritás legitimált (Az elmúlt év végén Nuri al-Maliki kormányfő utolsó alkalommal kérte fel erre az ENSZ Biztonsági Tanácsát!). Törvényi felhatalmazás nélkül pedig az amerikai csapatok iraki jelenléte komolyan veszélybe kerülhetett volna. Nevezetesen, hogy vajon lehetséges-e „illegálisan” folytatni az iraki akciót, vagy netán Washingtonnak ténylegesen ki kell-e majd vonnia a csapatait? Az amerikai-iraki alkudozásból végül egy időleges paktum született, amely egyfelől meghosszabbította a szövetségesek törvényes megbízatását, másfelől pedig lerakta a teljes iraki szuverenitás felé vezető út első építőköveit is.

Az iraki parlament által megszavazott amerikai-iraki szerződés két fontos dokumentumot tartalmaz. Egyrészt a „katonai erők státuszáról szóló megállapodást” (SOFA), amely egyfelől az Irak területén szolgálatot teljesítő amerikai katonák törvényes védelmét kívánja ellátni, másfelől pedig rendelkezni arra vonatkozóan, hogy az amerikai csapatok megszabott ütemben vonuljanak ki az arab országból. A dokumentum részét képező „kivonulási megállapodás” értelmében az amerikai hadsereg 2009 júniusáig kivonja erőit az iraki városokból és falvakból, 2011 végéig pediglen az egész országból (Az USA fegyveres erejének ma közel 150 ezer katonája teljesít szolgálatot Irakban!). Másrészt az amerikai-iraki egyezmény tartalmazza a felek közötti kapcsolatok jövőbeli elmélyítésére vonatkozó „kétoldalú megállapodást” is, amely a gazdaság, a kultúra, a tudomány, a technológia, az egészségügy és a kereskedelem tekintetében igyekszik szorosabbra fűzni a Washington és Bagdad közötti szálakat, s nem utolsósorban eloszlatni azokat a kételyeket, amelyek arra vonatkoznak, hogy az USA csak a kivonulás technikai kérdéseiben érdekelt.

A megállapodás kétségkívül konszenzusos döntés eredménye, s ahogyan fogalmaznak siker valamennyi fél számára. Valójában azonban mind Washingtonnak, mind pedig Bagdadnak komoly engedményeket kellett tennie, hogy a szerződés elfogadhatóvá váljon. A Bush-adminisztráció többek között feladta azon korábbi pozícióját, amely szerint a kivonulást nem lehet időkerethez kötni, mivel az leginkább az aktuális biztonsági állapotoktól függ. Washingtonban lemondtak továbbá arról is, hogy a határidőt módosítsák, valamint annak lehetőségét is kizárták, hogy Irakban időn túl amerikai katonák maradjanak kiképzés vagy támogatás céljából. A szerződés értelmében nem lesznek állandó katonai bázisok, s az amerikai haderő ugródeszkaként sem használhatja Irakot a jövőben egy esetleges Szíria vagy Irán elleni akcióhoz. Végül ígéret fogalmazódott meg a letartóztatásokat és börtönbe zárásokat illetően is, amely szerint ezen akciókra csakis iraki bíróság engedélyével kerülhet sor. S bár mindezek alapján úgy tűnik, hogy Washington volt kénytelen többet engedni a követeléseiből, voltaképp azonban Bagdadnak is finomítania kellett az álláspontján. Noha a megállapodás értelmében megszűnik a szolgálaton és laktanyán kívül tevékenykedő amerikai katonák immunitása, de csakis súlyos bűncselekmények esetén ítélheti el őket az iraki bíróság, ráadásul aligha valószínű hogy az amerikai katonákat bármilyen esetben szolgálaton kívüliként kezelnék.

A szerződés elfogadása mindenképpen történelmi pillanatnak tekinthető, a dokumentumok jelentősége mellett már csak azért is, mert a demokratikus játékszabályokat betartva került sor a megvitatására és az elfogadására. Az egyezmény megvalósítása előtt azonban még számos akadály tornyosul. Egy olyan országban, ahol komoly hagyománya van a megszálló hatalmak által kikényszerített katonai paktumok ellenzésének és elutasításának, a megállapodás könnyen polarizálhatja a közvéleményt. Habár Nuri al-Maliki miniszterelnöknek sikerült széles koalíciót építeni a szerződés elfogadására (A 198 jelenlevő képviselő közül 149 támogatta az amerikai-iraki megállapodás ratifikálását.), mégis sokan vannak azok, akik így vagy úgy, de elutasítják az Egyesült Államokkal köttetett biztonsági szerződést. Így például a radikális síita hitszónok, Muktada asz-Szadr, és fegyveres csapata, a Mehdi Serege, akik a szerződést ellenezve a megszálló csapatok azonnali kivonulását követelik. Kételyeinek adott hangot Ali al-Szisztani nagy ajatollah is, aki az iraki szuverenitás helyreállítását és a nemzeti konszenzus biztosítását tekinti a legfontosabb feladatnak. De kérdéses az is, hogy vajon az amerikai kongresszus miként szavaz a megállapodásról, illetve hogy az újonnan megválasztott demokrata elnök mennyire tartja majd magát a már elfogadott szerződéshez, vagy netán megvalósítja-e a kampányban beígért 16 hónapos kivonulási programot? Nem beszélve arról, hogy az amerikai vezetésen belül is többen kritizálják az egyezményt, amely érvelésük szerint továbbra is fenntartja az erős felelősségvállalást, miközben azonban túlzottan korlátozza az USA lehetőségeit és hatalmi-befolyásoló pozícióját.

Az amerikai-iraki megállapodás kétségkívül nagy lépés a teljes iraki szuverenitás felé, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Irak továbbra is etnikai-felekezeti törésvonalak mentén szerveződik. A szunnita kisebbség kikötése folytán pedig jövő júniusban népszavazáson is meg kell majd erősíteni a most elfogadott biztonsági szerződést. Kérdéses azonban, hogy a Maliki által összetákolt koalíció kibírja-e addig, avagy az a belső harcoknak esik majd áldozatul. A kormányfőnek kétségkívül komoly presztízs-növekedést eredményezett a szerződés elfogadása, sokan attól tartanak, hogy ez túlontúl erőssé teszi a síita politikust a heterogén iraki rendszerben. Valójában azonban éppen a szerződés elfogadásának kényszere alatt kicsikart koncessziók azok, amelyek pozícióba hozhatják a szunnita és kurd csoportokat. A január végén esedékes tartományi és helyhatósági választás sok mindent el fog árulni az aktuális politikai erőviszonyokról, a jövő év pedig egyben az iraki biztonsági erők próbája is lesz. S persze izgalmas lesz az is, hogy a szerződés legnagyobb vesztese, a szomszédos Irán miképpen válaszol majd a regionális politikai csatározásra.

MO: Magyarország az Országgyűlés döntése alapján, az iraki diktatúra megdöntését követően, 2003 augusztusában kapcsolódott be érdemben a stabilizációba egy – a nemzetközi koalíciós erők (MNF) kötelékében szolgáló – 300 fős szállító zászlóalj Irakba telepítésével, amely 2004. december 31-ig látta el feladatát. Hazánk 2004 óta nem vesz részt fegyveres alakulatokkal az iraki hadműveletekben, de a stabilizációs és újjáépítési programokban továbbra is képviseltetjük magunkat. A mandátum lejártát követően a Magyar Köztársaság Kormánya saját hatáskörben döntött arról, hogy Magyarország szövetségesi kötelezettségvállalásaival összhangban, 2006. szeptember 30-ig részt vesz a NATO újonnan felállított iraki Kiképzőmissziójának (NTM-I) tevékenységében. Nuri al-Maliki kormányfő kérésére az áprilisi bukaresti NATO csúcson a misszió 2009 végéig történő meghosszabbítására került sor. Hazánkat az amerikai hadsereg kivonulására vonatkozó forgatókönyvek nem érintik komolyabban. Az Irakból kivont katonák jövőbeli sorsa, nevezetesen esetleges áthelyezésük az afganisztáni frontra azonban már hatással lehet a magyar kül- és biztonságpolitikára. Az amerikai haderőnövelés adott esetben csökkentheti a magyar szerepvállalást a közép-ázsiai országban!

Szomália

ANARCHIA ÉS KÁOSZ AFRIKA SZARVÁN
 
Szomáliában majd 18 esztendeje dúl a polgárháború, mindez idő alatt állandósult a törvénynélküliség és az általános szegénység. A kaotikus belpolitikai viszonyokat és a megélhetési nehézségeket látva nincs mit csodálkozni azon, hogy Afrika Szarván elszaporodtak a kalózcselekmények. A kereskedelmi hajózás biztonságának helyreállítása éppen ezért tengeri csatákkal aligha érhető el, ehelyett magában Szomáliában kell rendet tenni, amely azonban a körülményeket tekintve korántsem ígérkezik könnyű feladatnak.

MAJD KÉT ÉVTIZEDES BUKOTT ÁLLAMISÁG!

Szomáliára már lassan két évtizede a bukott államiság eklatáns példájaként tekintenek, ahol a központi kormányzat képtelen ellenőrzése alá vonni az ország egész területét, valamint képtelen ellátni az alapvető állami feladatokat, így például biztosítani állampolgárainak a kiszámítható életkörülményeket és a mindennapok biztonságát.

A szomáliai államkudarc okai a különböző klánok rivalizálásában, az ország északi területeinek szeparatizmusában, valamint Afrika Szarvának a hidegháború utáni leértékelődésében, vagy ha úgy tetszik, „elfelejtődésében” gyökeredznek. De nem feledkezhetünk meg a felhalmozott fegyverekről, az elpazarolt segélyekről, és a menetrendszerűen visszatérő szárazságokról sem.

1991-ben, Sziad Barré diktatúrájának bukását követően, az addig egységet alkotó klánok és hadurak hatalmi rivalizálásba kezdtek, azóta pedig az országot hűbérbirtokszerűen felosztva birtokolják a hatalmat. Szomália kaotikus állapotáért másrészt a szeparatizmus tehető felelőssé, nevezetesen, hogy előbb Szomáliföld (1991), majd pedig Puntföld (1998) is bejelentette önrendelkezési igényét. A klán-alapú harcok ezáltal területi konfliktusokkal is kiegészültek, az ország pedig tartósan polgárháborúba süllyedt. A humanitárius katasztrófa elkerülése és a központi kormányzat helyreállítása érdekében az USA és az ENSZ is beavatkozott, de a kaotikus helyzeten egyikőjük sem tudott úrrá lenni, s 1995-ben együttesen hagyták el az országot. Szomália egyszerűen „lecsúszott” a világtérképről.

A helyzet a 2001-ben meghirdetett „terror elleni háborúval” változott meg, amikor Szomália, mint esetleges terrorista búvóhely és kiképzőbázis került ismételten a célkeresztbe. A nemzetközi közösség a klánok közötti erőviszonyokat és kapcsolatokat figyelembe véve 2004-ben tető alá hozott egy megállapodást, amelynek eredményeként klán-viszonyokat tükröző átmeneti kormány született. A koalíció azonban hamar felbomlott. A központi kormányzatot a kezdetek óta működésképtelenné teszi a két nagy klán (Havije és Daroda) közötti hatalmi rivalizálás. A kaotikus viszonyok közepette, mikor a tradicionális klán-alapú igazságszolgáltatás már nem képviselt erőt, emelkedett színre, s vált egyre befolyásosabbá az Iszlám Bíróságok Uniója, amely afganisztáni tálibokhoz hasonlóan rendet és stabilitást hozott az uralma alá kerülő területeken. (Így például jelentősen visszaszorították a kalóz tevékenységet!)

KELET-AFRIKA AFGANISZTÁNJA, VAGY IRAKJA?

Az iszlamista erők 2006-ban bevették Szomália fővárosát. Mogadishu eleste pedig megkongatta a vészharangot az Egyesült Államokban, ahol már eddig is fenntartásokkal tekintettek az egyre erősödő Iszlám Bíróságok Uniójának tevékenységére. A Bush adminisztráció az „áttételes háború” taktikáját választva zöld utat adott Etiópiának, amelynek hadserege a szomáliai kormányerőkkel közösen 2006 karácsonyakor sikeresen visszafoglalta a fővárost. A döntés azonban több szempontból is kontra-produktívnak bizonyult.

Washington célja az volt, hogy megakadályozza Szomália Afganisztánná válását, amelynek reális alapjai voltak, a hatalmas ellenőrizetlen területek és az átjárható határok kétségkívül vonzó hellyé tették Szomáliát a „dzsihádisták” szemében, valójában azonban az ország klán-alapú struktúrája és az erőszak magas szintje valamennyi idegen számára komoly veszélyeket tartogatott. Afrika Szarva éppen ezért nem is válhatott egy Afganisztánhoz hasonló terrorista gyűjtőhellyé. Ehelyett az etióp-amerikai beavatkozásnak köszönhetően úgy tűnik, hogy Szomáliából „Afrika Irakja” lesz. Mindezt bizonyítja, hogy az országban mindennapossá váltak az etióp és afrikai uniós katonák ellen elkövetett útszéli robbantásos cselekmények és öngyilkos merényletek. Sőt a növekvő önbizalommal rendelkező felkelők olykor nyílt harcba is bonyolódnak az etióp katonákkal.

Az átmeneti kormány képtelen volt az etióp beavatkozás keltette hatalmi vákuum betöltésére, ráadásul ingatagabb lábakon áll, mint bármikor ezt megelőzően. Az iszlamisták ezzel ellentétesen egyre népszerűbbek és erősebbek lesznek. (Csak ebben az évben nyolc várost kerítettek az uralmuk alá!) Az Egyesült Államok által támogatott etióp hadsereg megjelenése a szomáli területeken ráadásul kiélezte a két szomszédos ország konfliktusos viszonyát is (Szomália és Etiópia kétszer is háborúzott egymással a közelmúltban), illetve nagyban hozzájárult a radikalizmus térnyeréséhez és az erőszak eszkalálódásához.

Az etióp ellenséggel szembeni összefogás tovább erősítette az iszlamista csoportokat, amelyből különösen a radikálisok húztak hasznot. Az Iszlám Bíróságok Uniójának katonai szárnya, az al-Shabaab („Ifjúság”) külön életre kelt, s önállóan folytatja lázadó tevékenységét. Az iszlamista radikálisok adott esetben pénzügyi szálakkal kötődnek a kalóz csoportokhoz, ideológiájukban pediglen az al-Kaidához hasonlatosak. A konfliktus megoldása így egyre inkább szükségessé teszi azt, hogy az átmeneti kormány és a nemzetközi közösség egyaránt leüljön tárgyalni a mérsékeltebb iszlamista erőkkel, amelytől ez eddig határozottan elzárkóztak.

HUMANITÁRIUS KATASZTRÓFA FENYEGET!

A szomáliai helyzet sokkalta rosszabb, mint eddig a polgárháború alatt bármikor. A törvények hiánya és az erőszak eszkalálódása csak az elmúlt évben több mint egymillió embert űzött el az otthonából: egyesek külföldre távoztak (600 ezer fő), mások pedig a szomáliai menekülttáborokban (750 ezer fő) kötöttek ki. A lakosság közel negyven százaléka (3,5 millió fő) közvetlen humanitárius segélyre (élelmiszerre és ivóvízre) szorul, mivel az állandósult szárazság, a folyamatos harcok és az összeomlott infrastruktúra miatt szinte lehetetlenné vált a termelés. Az élelmiszer és üzemanyag árak emelkedése éppen ezért különösen nagy terhet ró a szomáliai kormányzatra, amely azonban a kevesebb, mint 10 millió USD értékű éves költségvetésével nem sok mindent tehet.

A szörnyűséges állapotok rendezése, illetve a humanitárius katasztrófa elkerülése végett nélkülözhetetlennek tűnik a nemzetközi közösség komolyabb szerepvállalása. A segélyszervezetek azonban a biztonsági helyzet romlása folytán (Csak ebben az évben 28 segélymunkást gyilkoltak meg és 12-öt raboltak el!) szinte kivétel nélkül elhagyták az országot. A szomáliai partok mentén portyázó kalózok pediglen nem igen tesznek különbséget a kereskedelmi hajók és az ENSZ segélyszállítmányok tekintetében! A segélyek mindig is részét képezték a szomáliai katonai gazdaságnak. Nincs ez most sem másként, a kalózok mellett valamennyi felkelő csoport és hadúr igyekszik megkaparintani az élelmiszer és gyógyszer rakományokat, konvojokat.

A káoszba süllyedt országban az emberek többsége (kb. kétharmada) napi egy dollárból él, munka-lehetőség pedig nem igen van. A kaotikus körülmények között természetesen virágzik a korrupció, a törvénytelenség és az erőszak. A klán-harcok közepette felcseperedő új generáció az elmúlt 18 esztendőben nem látott egyebet, csak polgárháborút. Éppen ezért nincs is mit csodálkozni azon, hogy problémái elsősorban fegyverrel igyekeznek megoldani mindenki. A kaotikus állapotok elharapódzásában szerepet játszik természetesen az is, hogy a rend fenntartására verbuvált kormányzati erők rosszul szervezettek, ráadásul a lojalitásuk is erősen megkérdőjelezhető. A szomáliai katonák közül sokan vannak ugyanis olyanok, akik már nyolc hónapja nem kaptak zsoldot.

KALÓZKODÁS: MEGÉLHETÉSI VAGY SZERVEZETT BŰNÖZÉS?

A kaotikus belpolitikai viszonyokat és az elképesztő szegénységet látva nem meglepő a kalózcselekmények elszaporodása, hiszen a nehézségek közepette egyre többen választják hivatásul a komoly jövedelemmel kecsegtető kalózkodást. Az átlagkereset Szomáliában 650 USD körül mozog, ezzel szemben a rablással még az alacsonyabb beosztású, rangú kalózok is közel tízezer dollárt kereshetnek egyetlen egy akcióval. S míg a nagy többség megélhetési bűnözőként kezdett a tengeri rablásba, addig napjainkra a „kalóz-biznisz” kiterjedt bűnszövetkezetté vált, s ami még fontosabb életet vitt a tengerparti településekbe, munkahelyeket teremtve és megrendeléseket adva kvázi felfuttatta a stagnáló falvakat és városokat.

A szomáliai kalózkodás gyökerei messzire nyúlnak, ám csak a jelenlegi körülmények között harapódzott el igazán a szomáliai partok menti tengeri rablás. Az egykoron illegális halászat és szennyezés miatt indított kalóz-támadások (Szomália partjai különösen hal-gazdagok, a központi ellenőrzés gyengeségét kihasználva több ország is megsértette Szomália területi szuverenitását, mint ahogyan káros anyagok elhelyezésére és különös betegségek elterjedésére is akadt példa bőven!) mára már elsősorban a vámszedésre koncentrálnak, s valóban a megélhetést szolgálják. Klasszikus 18-19. századi elődeikkel szemben a szomáliai tengeri rablók nem a hajóra vagy a rakományra hajtanak, hanem kizárólag a váltságdíj, amit a tulajdonosoktól, illetve az üzemeltetőktől kicsikarhatnak, érdekli őket.

A kalózok kezdetekben önállóan cselekedtek, s kicsiny halászhajókat foglaltak el, elsősorban a halrakomány megszerzésének céljával. Manapság azonban a klánok közötti ellentéteken átívelő, s erősen szervezett csoportosulások működnek, saját kiszolgáló és tárgyaló személyzettel, valamint a szárazföldről koordináló vezetővel. Bizonyíték ugyan nem támasztja alá, de könnyen elképzelhető, hogy az iszlamistákkal, a hadurakkal és a kormányzattal is tartanak fenn kapcsolatot: valamifajta adót fizetnek a szabad portyázás fejében. A kalózok idővel sokkalta komolyabb fegyverekre és technológiákra is szert tettek (pl. RPG rakétákra és műholdas nyomkövető rendszerekre). A minél nagyobb zsákmány reményében, illetve megnövekedett önbizalmuknak köszönhetően pedig a tengeri rablók a partoktól egyre távolabb merészkednek és egyre nagyobb hajókat támadnak meg.

SZOMÁLIA: MERRE TOVÁBB?

A kalóz-biznisz kiterjedtsége, különösen a szaúdi szupertanker (Sirius Star) eltérítése, mely alapjaiban kérdőjelezte meg az olajszállítás biztonságát, mozgásba hozta a nemzetközi közösséget, amely hadihajók térségbe vezénylésével, illetve a legénység kiképzésével és felfegyverzésével, valamint az útvonalak megváltoztatásával (a Horn-fok megkerülésével) igyekszik elejét venni a további kalózcselekményeknek. A tengerek biztonsága azonban aligha garantálható a fenti intézkedésekkel: az érintett térség nagysága akadályozza a sikeres ellenőrzést, a hajóra kerülő fegyverekkel csak a konfliktus kockázata nő, végül a kerülő és a katonai kíséret elképesztő költségekkel jár.

Noha a nemzetközi közösség a szomáliai problematika jelentőségéről beszél, valójában azonban nem tesz lényeges és hatékony lépéseket a válság kezelésére. A Szomáliának juttatott éves segély éppen hogy csak eléri a 14 millió USD-t, míg a kalózkodásból csak ebben az évben eddig befolyt összeg (a váltságdíjakból és az eladásokból származó üzleti haszon) majd 100 millió USD-t tesz ki.

A megélhetési bűnözésként jelentkező kalózkodás mára már fejlett iparággá, vagy ha úgy tetszik bűnszövetkezetté vált, amellyel szemben aligha lehet győztes csatát vívni a tengereken. A szomáliai partok biztonságos hajózásának helyreállítása így elsősorban a szárazföldnek, vagyis magának Szomáliának a rendbetételével tűnik csak lehetségesnek. A jelenlegi körülményeket tekintve azonban ez korántsem lesz könnyű feladat.

A beígért katonai erősítések elmaradni látszanak, sőt Addisz-Abeba azt fontolgatja, hogy kivonja csapatait Szomáliából. Ez esetben szinte biztosra vehető a központi kormányzat végleges bukása és a polgárháború erőteljes kiújulása. Kérdéses, hogy az erőszak eszkalálódása esetén lesz-e majd valaki, aki rendet tesz Afrika Szarván? A nyugati szövetségi rendszer leterhelt, az afrikai uniós katonák nem megfelelően képzettek. Egyszóval Szomália komolyan bajban van, a kérdés csak az, hogy vajon végleg lecsúszik-e a világtérképről.

Szomália: Kelet-Afrika Afganisztánja, Irakja?

A BUKOTT ÁLLAMISÁG PROBLEMATIKÁJA AFRIKA SZARVÁN

Miként egyre több kereskedelmi hajó esik áldozatul a szomáliai partoknál portyázó kalózoknak, úgy egyre nagyobb nemzetközi figyelem helyeződik az Afrika szarván fekvő Szomáliára is. Az országra, amelyet már lassan két évtizede a bukott államiság eklatáns példájának tekintenek, de az utóbbi években mégis elkerülték a nemzetközi „szempárok”.

Pedig Szomáliában majd 17 éve komoly baj van. Sziad Barré diktatúrájának bukását követően, az addig egységet alkotó klánok és hadurak hatalmi rivalizálásba kezdtek, a helyzetet pedig tovább súlyosbította, hogy előbb Szomáliföld, majd pedig Puntföld is bejelentette önrendelkezési igényét. Ezt követően állandósult a polgárháború Szomáliában, amelyen sem az Egyesült Államok, sem pedig az ENSZ nem tudott úrrá lenni. Az ország egyszerűen „lecsúszott” a világtérképről.

A helyzet a 2001-ben meghirdetett „terror elleni háborúval” változott meg, amikor Szomália, mint esetleges terrorista búvóhely és kiképzőbázis került ismételten a célkeresztbe. Némi megelőző csapást leszámítva azonban sokáig nem történt érdemi változás sem az amerikai, sem pediglen a nemzetközi politikában. Egészen 2006-ig kellett várni arra, hogy az USA elkötelezze magát a cselekvés mellett. A Washingtonban született döntés azonban több szempontból is kontra-produktívnak bizonyult.

Az Egyesült Államok támogatását élvező etióp hadsereg ugyan sikeresen vonult be Mogadishuba, s kergette szét az iszlamista csapatokat, azonban a 2004-ben felállított átmeneti kormány képtelen volt az így keletkező hatalmi vákuumot betölteni. (A kormányzat működését a kezdetek óta ellehetetleníti a klánok közötti hatalmi harc, így például a Havije és Daroda klán szembenállása.) Az etióp katonák megjelenése szomáli területeken pedig ismét kiélezte a két ország közötti ellentét (A közelmúltban két ízben is háborúztak egymással!), és nagyban hozzájárult a radikalizmus térnyeréséhez és az erőszak eszkalálódásához. Így például a beavatkozást megelőzően az afganisztáni tálibok mintájára stabilitást és rendet biztosító Iszlám Bíróságok Uniójából radikális szervezetek szakadtak ki, amelyek akcióikkal tovább növelik a kaotikus helyzet.

Washington célja az volt, hogy megakadályozza Szomália Afganisztánná válását, amelynek reális alapjai voltak, a hatalmas ellenőrizetlen területek és az átjárható határok kétségkívül vonzó hellyé tették Szomáliát a „dzsihádisták” szemében, valójában azonban az ország klán alapú struktúrája és az erőszak magas szintje valamennyi idegen számára komoly veszélyeket tartogatott. Afrika szarva éppen ezért nem is válhatott egy Afganisztánhoz hasonló terrorista gyűjtőhellyé. Ehelyett az etióp-amerikai beavatkozásnak köszönhetően úgy tűnik, hogy Szomáliából „Afrika Irakja” lesz. Mindezt bizonyítja, hogy szinte mindennapossá váltak az etióp és afrikai uniós katonák ellen elkövetett útszéli robbantásos cselekmények és öngyilkos merényletek. Az átmeneti kormány ráadásul ingatagabb lábakon áll, mint bármikor ezt megelőzően, az iszlamisták pedig ezzel ellentétesen egyre népszerűbbek és erősebbek lesznek (Csak ebben az évben nyolc várost kerítettek az uralmuk alá!).

Az országot hűbérbirtokszerűen felosztó klánok versengése és az etióp-szomáli ellentét kiújulása komoly belpolitikai káoszt eredményezett. A jelenlegi helyzet ráadásul sokkalta rosszabb, mint az eddig eltelt 17 polgárháborús év bármelyike. A harcoknak köszönhetően több mint egymillió ember volt kénytelen elhagyni az otthonát, akik vagy külföldre távoztak, vagy szomáliai menekülttáborokban kötöttek ki. A lakosság közel negyven százalékának (3,5 millió fő) közvetlen humanitárius segítségre (élelmiszerre és ivóvízre) van szüksége a túléléshez. Az összeomlott infrastruktúra, az állandósult szárazság és a folyamatos harcok eredményeként szinte lehetetlenné vált a termelés, így az élelmiszer és üzemanyag árak emelkedése különösen nagy terhet ró a szomáliai kormányzatra, amely évente kevesebb, mint 10 millió USD értékű költségvetésből gazdálkodhat (Csak jelzésül: A szomáliai kalózok csupán ebben az évben több mint 50 millió USD bevételhez jutottak a váltságdíjakból! Az ENSZ Szomália segélyezésére fordított összege mindeközben alig haladja meg a 16 millió USD-t). A kaotikus körülmények között természetesen virágzik a korrupció, a munkalehetőségek hiánya miatt pedig egyre többen választják hivatásul a komoly jövedelemmel kecsegtető kalózkodást.

A megélhetési bűnözésként jelentkező kalózkodás mára már fejlett iparággá, vagy ha úgy tetszik bűnszövetkezetté vált, amellyel szemben aligha lehet győztes csatát vívni a tengereken. A szomáliai partok biztonságos hajózásának helyreállítása így elsősorban a szárazföldnek, vagyis magának Szomáliának a rendbetételével tűnik csak lehetségesnek. A jelenlegi körülményeket tekintve azonban ez korántsem lesz könnyű feladat.

S mi a helyzet az ázsiai kalózokkal?

A DÉLKELET-ÁZSIAI KALÓZKODÁS VISSZASZORULÁSÁNAK OKAI

A kalózkodást nyomon követő világtérképeken három régió látszik elkülönülni, s kimagasodni az elkövetett akciók számát tekintve: az Ádeni-öböl és Szomália keleti tengerpartja, Nyugat-Afrika, különösen pedig Nigéria partvonala, s végül a Melakka-szoros és az indonéz szigetvilág. A veszély mértéke azonban korántsem azonos ezeken a területeken.

Délkelet-Ázsia egykoron híres kalóztanya volt, de tengerei mostanság viszonylag „nyugodt vizeknek” számítanak. A tavalyi évhez képest 11 százalékkal, a két évvel ezelőtti szinthez képest pedig 32 százalékkal csökkent a kalózcselekmények száma. S míg az év első felében az Ádeni-öbölben 47 akcióra került sor, addig a Melakka-szorosban csupán csak két hajót kerítettek hatalmukba a kalózok.

Noha a szaúdi kőolajszállító szupertanker (Sirius Star) eltérítése Délkelet-Ázsiában is megkongatta a vészharangokat (Japán számára az olajszállítás biztonságának veszélybe kerülése különösen nagy problémát jelent, mivel gazdasága erősen függ az importált kőolajtól!), a szomáliaihoz hasonló szituáció kialakulása azonban sem a Melakka-szorosban, sem pedig Ázsia más partjainál nem tűnik valós fenyegetésnek. A helyi kormányok sokkalta eltökéltebbek, ráadásul megfelelő anyagi és technikai forrásokkal is rendelkeznek a kalózokkal szembeni harcban.

Míg Szomáliában a kalózok a kormányzat előtt járnak, mind szervezettségüket, mind felszereltségüket illetően, addig Délkelet-Ázsiában fordított a helyzet, s az államok meg tudták őrizni minden előnyüket a kalózcsoportokkal szemben. A szomáliai tengeri rablók komoly fegyverekkel (pl. RPG rakétákkal) rendelkeznek, a délkelet-ázsiai kalózok azonban legtöbbször csak késekkel vannak felfegyverkezve. Az ázsiai tengeri rablók elsősorban kisebb hajókat, így például vontatóhajókat és halászhajókat támadnak, illetve az éjszaka leple alatt megcsáklyázott olaj és gázszállító tankereket csapolják meg néhány köbméterrel, amit aztán a falvakban és a kikötőkben értékesítenek.

A délkelet-ázsiai kalózkodás tehát közel sem ér el olyan szintet, mint a Kelet-Afrika partjainál folytatott portyázás. A szomáliaihoz hasonló „nagyipari kalózkodás” kialakulására a rablócsapatok szervezetlensége és gyengesége mellett azért sem kerülhet sor Délkelet-Ázsiában, mert a regionális kormányzatok, a kereskedelmi cégek, és a hajózási vállalatok időben felismerték a veszélyeket, amelyeket a kalózkodás jelenthet a világ tengeri kereskedelmének 40 százalékát lebonyolító Melakka-szorosra.

A „part menti államok”, nevezetesen Indonézia, Malajzia és Szingapúr három évvel ezelőtt kezdett közös ellenőrzésbe a veszélyes vizeken, amelyeket akkor háborús zónáknak deklaráltak, s mindez nagyban hozzájárult a kalózkodás visszaszorításához. A műholdas megfigyelés és a nyomkövetők alkalmazása pediglen megkönnyítette az esetlegesen eltérített hajók kézre kerítését is.

A délkelet-ázsiai eset rámutat, hogy az érintett part menti államok stabilitása és elkötelezettsége nélkülözhetetlen a kalózcselekmények letörése érdekében, ami intő példa lehet a nemzetközi közösség számára is, amennyiben szeretné rendezni a Szomália partjainál kibontakozó törvénytelenséget!

Ubud: a balinéz látványosság

KULTURÁLIS KÖZPONT A RIZSFÖLDEK ÖLELÉSÉBEN

Indonéziába az emberek többsége azért utazik, hogy felkeresse Balit, az „istenek szigetét”. Mindez nem meglepő! Denpasar, a főváros, kétségkívül vonzó lehet a vásárlási lehetőségeket keresőknek, Kuta pediglen paradicsomi hely az éjszakai életet kedvelőknek. Ulu Watu a szörfözés szerelmeseinek lehet célállomása, míg Lovina a búvárkodást szeretők körében számít népszerű desztinációnak. Azoknak azonban, akik Bali kulturális varázsára kíváncsiak, a tengerpartról fel kell menniük a hegyek közé, Ubud városába, amely már régóta a sziget szellemi és művészi központjának számít, és amely ráadásul festői szépségével el is kápráztatja az odalátogatót. Ha pediglen jól időzítünk, úgy könnyen belecsöppenhetünk a balinéz ünnepek egyikébe-másikjába, melyeket a hegyek között különleges gonddal ünnepelnek meg.

Ubud a hagyományos balinéz kultúra központja, bizonyítja ezt megannyi hindu szentély, tradicionális épület, valamint az egymás mellett sorakozó sok-sok műhely, ahol helyi mesteremberek szebbnél-szebb remekeket állítanak elő az ősöktől tanult, több évszázados technikával. A csodálatos portékáknál még inkább lenyűgöz minket a tradicionális előadások tárháza. A helyi templomokban, színházakban esténként valamennyi balinéz táncból ízelítőt kaphatunk, amelyek a hindu eposzokból (Rámájana és Mahábhárata) adnak elő rövidebb-hosszabb részleteket, hol díszes ruhába öltözött hölgyek finom tánclépéseivel és mozdulataival, tradicionális balinéz hangszerek kíséretében (Legong), hol pediglen férfiak kórusa által kísérve és előadva (Kecak, avagy majomtánc).

Az ősök szellemét idézi a főutca déli szegletében található szent majomerdő is, amely többek között a „Halál templomának” ad otthont. Ubud körül pediglen számos további régi műemlék és relikvia található. Így például a bizonytalan eredetű elefánt barlang (Goa Gajah), vagy a három hindu istenség találkozásának helyszínéül szolgáló templom (Pura Samuan Tiga). A hagyományos balinéz kultúrába a helyi múzeumok nyújtanak betekintést, így például Rudana múzeum, ahol számos tradicionális festmény van kiállítva, a Neka múzeum tárlataival a balinéz festészet korszakait és fejlődését mutatja be, a szépművészeti palota (Museum Puri Lukisan) emellett a modern művészeti irányzatokkal is megismerteti a látogatókat.

A hegyek közti városka ugyanis nemcsak tradicionális alkotásairól híresült el, hanem arról is, hogy itt született meg a modern balinéz festészet. Walter Spies és Rudolf Bonnet, akik az 1930-as években telepedtek le a városban, komoly hatást gyakoroltak az itteni művészekre, akik ennek nyomán már nem romantikus meséket és legendákat vetettek vászonra, hanem az élet mindennapjaira koncentráltak alkotásaikban. A festészet olyan tevékenységgé vált, amelyet már korántsem vallási célból, hanem egyre inkább a saját értékéért folytattak. A festett csodákat a múzeumok mellett a különböző galériákban (pl. Agung Rai galéria), valamint az alkotók házában és műtermeiben (pl. Gusti Nyoman Lempad) tekinthetjük meg.

Ubud a festészet központja, s mindez nem is csoda, hiszen a lenyűgöző táj ámulatba ejti a szemlélődőt. Míg a város déli szomszédsága a műhelyektől hemzseg, addig az északi részt a teraszos rizsföldek töltik meg. A hegyek s völgyek pediglen remek helyszínt biztosítanak a túrázáshoz is. Az Ayung folyót övező szurdok pompás panorámával rendelkezik. A természet érintetlensége, s a növény- és állatvilág gazdagsága mindenképpen maradandó élményt jelent. A rizsföldeken esténként olyan nagy a csend, hogy még a békák brekegését is lehet hallani. A szomszédos városkában, Petuluban pedig a naplemente a kócsagoktól lármás, akik mielőtt a fákra épített fészkeikben eltöltenék az éjszakát, még hangosan perlekednek egymással a legjobb fekvésű helyekért.

Ubudban járva érdemes minden nap korán felkelni! No nemcsak azért, mert így a város közelében fekvő rizsföldeket a felszálló reggeli pára mellett csodálhatjuk meg, hanem mert a város apraja-nagyja ilyenkor éli az életét. A központi piacra kilátogatva aligha fogunk kimonóba öltözött japán hölgyekkel találkozni, míg a délutáni órákban ennek könnyen megvan az esélye. Reggel a helyiek töltik meg a csarnokot, ahol megannyi ismeretlen földi jó közül választhatunk. A sült banánt, illetve durjánt semmi esetre se hagyjuk ki! A piaci zsibvásárt kedvelők könnyen elveszhetnek a vásári forgatagban. A város egymással párhuzamos főutcáiban pedig egészen estig lehet folytatni a helyi különlegességek és művészi alkotások közti kalandozást, s pénztárcánknak megfelelően a költekezést.

Ubud olyan hely, ahol a napok heteknek, a hetek pedig hónapoknak tűnnek. Már csak azért is, mert itt nemcsak a szépérzékünket, hanem a testünket is kényeztethetjük. Számtalan wellness szolgáltatás közül választva, ahol szó szerint tejben, mézben, joghurtban fürdetnek minket, könnyedén ellazulhatunk. A hegyek közti városkába mindenképpen érdemes tehát ellátogatni, ha Bali szigetén járunk, hiszen az annyi kulturális élményt és természeti látványosságot rejt magában, hogy vétek lenne kihagyni!

HASZNOS INFORMÁCIÓK

Hogyan s mennyiért jussunk el a szigetre? Budapestről Denpasarba közvetlenül, a legolcsóbban a Qatar Airways menetrendszerinti járatával juthatunk el (236 ezer forint). Bécsi indulással, bangkoki, kuala lumpuri, vagy szingapúri érkezéssel, helyi fapados légitársasággal (http://www.airasia.com/ ill. http://www.jetstar.com/) utazva tovább Denpasarba, akár 200 ezer forint alatt is megúszható.

Milyen a helyi időjárás? Bali szigetre a monszun éghajlat a jellemző, amelyben két évszakot különböztetünk meg: a száraz évszak júniustól augusztusig tart, az esős évszak pedig decembertől márciusig. A köztes hónapokra a váltakozó időjárás jellemző. Ennek megfelelően időjárás szempontjából utazásra a nyári hónapok a legkellemesebbek, de megfelelő az utazás szeptemberben és októberben, illetve áprilisban és májusban is. Ubud a hegyek között fekszik, így esténként néha elkélhet egy kardigán!

Hogyan jussunk el Ubudba? Denpasarból a központi buszpályaudvarról menetrendszerűen indulnak buszok Ubudba. Olcsó, ámbár kicsit zsúfolt, és lassú. Kényelmesebb, ha valamely utazási irodánál vesszük meg a jegyet, ez esetben mini-busszal utazhatunk (100-150 ezer rúpia). Még kényelmesebb, ha egy ilyen irodánál sofőrrel együtt autót bérelünk. Így ott állhatunk meg, ahol csak szeretnénk, s annyi időre amennyire csak szeretnénk. Ez viszont nem olcsó mulatság (500-800 ezer rúpia)!

Hol szálljuk meg Ubudban? A sziget kulturális központjában nem igazán számolhatunk olyan méretű választékkal, mint a frekventáltabb tengerpart menti városokban. A legolcsóbb szállások is 50-60 ezer rúpiát kóstálnak. 150 ezer rúpiáért viszont már egy kétszemélyes, tradicionálisan berendezett szobát kaphatunk, ahol van légkondicionáló és meleg víz, valamint reggeli is, ami általában palacsinta, vagy gyümölcssaláta. No meg persze az elengedhetetlen gyümölcslé, vagy balinéz kávé.

Hogyan közlekedjünk Ubudban? Ubud nem túl nagy, ezért a városi közlekedés igencsak egyszerű, a város gyalogszerrel könnyen bejárható. Ha pediglen elég fittnek érezzük magunkat, akár kerékpárt is bérelhetünk. Kényelmesebb módja azonban az utazásnak, ha motorkerékpárt kölcsönzünk, amelynek napidíja nem olcsó (60-70 ezer rúpia). Ha pediglen a dimbes-dombos vidék elvenné a kedvünket a biciklizéstől, ráadásul jogosítvánnyal sem rendelkezünk, úgy a helyi kisbuszokkal, az ún. „bemo”-kkal közlekedhetünk (ára az utazás hosszának megfelelően a pár ezer rúpiától a 10-20 ezerig terjedhet).

Mennyiért élvezhetjük a kultúrát? Ubud valóban a kulturális központja a szigetnek, itt minőségi táncos és színházi előadások vannak, igaz nem túl olcsón. A jegyek ára, attól függően, hogy milyen előadásra szeretnénk beülni, 50-100 ezer rúpia között van. A múzeumi belépődíj nagyjából mindenhol 20-30 ezer rúpia körül van. A Majomerdő Szent Szentéjébe 15 ezer rúpiáért léphetünk be. A kézműves termékekhez a város főutcáján sorakozó galériákban, illetve boltokban drágábban, az Ubud körüli kis településeken pedig olcsóbban juthatunk hozzá.

Ubud közeli települések és kézműves remekeik: A várostól kicsit távolabb több településen is olcsóbban vásárolhatunk: Batubulan a vulkáni kőzetből készített („holdkő”) faragványokról, Celuk az arany és ezüst ékszerekről, Sukawati a fonott kosarakról és ernyőkről, Batuan a fekete tintával készített képekről és festményekről, Mas padig a fából faragott maszkokról híres.

Hogyan hagyjuk el a szigetet és az országot? Az emberek többsége a denpasari repülőtéren, a hazautazás pillanatában szembesül azzal, hogy az ország, avagy a sziget elhagyásakor kilépési díjat kell fizetni. Belföldi járat esetén 75 ezer rúpia, nemzetközi járat esetén 150 ezer rúpia! A reptéri bank-automaták pedig olykor-olykor cserbenhagyják az utazót!

Pénzváltás? Egyfelől vehetünk fel pénzt a helyi hálózatok bank-automatáinál, másfelől válthatunk külföldi valutát is az ezzel foglalkozó irodákban. Egy amerikai dollárért körülbelül 9000 rúpiát kapunk. Egy magyar forint körülbelül 52 indonéz rúpia.

Hasznos internetes oldalak: Bali.Lap.Hu (http://bali.lap.hu/); Bali Sziget: információk, szobaárak, utazási tippek (http://www.balisziget.com/); Perama Tour: utazásszervezés, jegyértékesítés, tippek (http://www.peramatour.com/); Welcome to Ubud (http://www.ubud.com/); Ubud: Lonely Planet: (http://www.lonelyplanet.com/worldguide/indonesia/ubud/)

Amerikai-iráni kapcsolatok az elnökválasztás után?

HŐN ÁHÍTOTT DEMOKRATA GYŐZELEM, DE MI LESZ AZ AMERIKAI-IRÁNI RELÁCIÓVAL?

Az amerikai elnökválasztásra készülődve, majd annak eredményhirdetése után úgy tűnt, hogy valós változás állhat be Teherán és Washington ez eddig szívélyesnek cseppet sem nevezhető kapcsolatában. A tárgyalásokat ígérő demokrata jelölt, Barack Obama elsöprő győzelmet aratott az elnökválasztáson, amelyet követően Mahmud Ahmadinezsád személyében az 1979-es forradalom óta eltelt időszakban először küldött iráni vezető gratulációt az amerikai szavazás győzteséhez. A kezdeti eufória azonban hamar alábbhagyott, sőt ismételten erőre kapott a régi bizalmatlankodás és vádaskodás.

Az amerikai külpolitika megváltozását szorgalmazó iráni elnöki levélre Washington nem adott még választ, elsősorban a gesztus viszonzása által jelentkező politikai implikációk elkerülése végett. Az amerikai nyitás elsietése vagy eltúlzása ugyanis könnyen társadalmi popularitást adhat a most finomabb Amerika-ellenes retorikát használó Ahmadinezsádnak, akit a keményvonalasok éppen ezért már éles támadások alá is vettek. Ne felejtsük, hogy Iránban jövő júniusban köztársasági elnök választás lesz, amely pozícióért már most megkezdődött a belpolitikai csatározás.

Obama Iránnal foglalkozó beszéde egyértelművé tette, hogy bár az újonnan megválasztott amerikai elnök hajlik az együttműködésre, valójában azonban az Iránnal szembeni előfeltételek és negatív sztereotípiák továbbra is jelen vannak a külpolitikai döntéshozatalban. Így elfogadhatatlannak nevezte a nukleáris fegyverek beszerzésére való törekvést, a terrorista szervezetek támogatását, és a közel-keleti békefolyamat akadályozását – Bill Clinton ugyanezen vádak alapján léptetett életbe szankciókat Iránnal szemben az 1990-es évek közepén.

A demokrata elnök kijelentéseire válaszul az iráni hangnem is megváltozott. A reménykedést a bírálat váltotta fel, amint azt Ali Laridzsáninak, az iráni parlament elnökének kijelentése is bizonyította: „Nem felszínes, hanem alapvető változásokra van szükség az amerikai politikában.” S szó mi szó Irán vezetői és polgárai közül sokan úgy tekintettek Obama elnökválasztási győzelmére, mint ami egyszer s mindenkorra véget vet a George W. Bush nevével fémjelzett agresszív politikának. Nos, számukra a vádak megismétlése, s a válaszreakció elmulasztása mindenképpen csalódást eredményezett.

Az amerikai-iráni viszony normalizálódásának kérdése azonban sokkalta bonyolultabb kérdés, és sokkalta több tényezőtől függ, mint ahogyan azt első szempillantásra gondolnánk. A kapcsolatok javulását pedig lényegében a mindkét oldalon jelentkező politikai problémák nehezítik meg, illetve lehetetlenítik el. Az amerikai-iráni párbeszéd politikai szempontból mindkét oldalon veszélyes aknamezőnek számít.

Az amerikai elnök egyfelől valóban a legfőbb külpolitikai döntéshozónak számít, másfelől azonban az amerikai külpolitika számtalan intézményi szereplő és különféle érdekcsoport tevékenységének köszönhetően fogalmazódik meg. Így az amerikai-iráni tárgyalásokban a katonai, az olaj és izraeli lobbi is rettentően érdekelt, mint ahogyan a demokratizálódást és az emberi jogok érvényesülését erősíteni kívánó csoportok is. Az amerikai elnöknek ráadásul két ponton is szembe kell néznie az iráni problematikával: egyfelől az ellentmondásos nukleáris program, másfelől pedig az iraki kivonulást követően megváltozó regionális erőviszonyok kapcsán. Egyelőre úgy tűnik, hogy paradox módon a normalizálódás sokkalta nagyobb kihívás elé állíthatja az amerikai vezetést, mint maga a háborús fenyegetés!

A helyzet Iránban sem könnyebb, ahol egyrészt a jövő évi elnökválasztás, másrészt pedig Khamenei ajatollah betegsége folytán az iszlám köztársaság hatalmi felépítményének két legfőbb pozíciójáért is megindult a belpolitikai csatározás. Az iráni hagyományoknak megfelelően pediglen a külpolitika most is áldozatul esik ezeknek a frakcióharcoknak, ezért aligha várható, hogy az elkövetkezendő hónapokban komolyabb előrelépésre kerül majd sor az amerikai-iráni relációban. Egységes állásfoglalásra csak a hatalmi harcok lezárulását követően kerülhet sor! A legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah egyértelmű támogatása nélkül pediglen egyetlen párbeszéd-javaslat sem lehet sikeres a cápákkal teli medencéhez hasonlatos iráni frakció-politikában.

Lényegében egyik fél sem szeretné megadni magát a másiknak, ezáltal pedig elveszíteni a tekintélyét, így aztán az álláspontok mindkét oldalon igencsak határozottak. A bizalmatlanság átkát azonban előbb-utóbb valamelyik szereplőnek meg kell majd törnie, s véget kell vetnie az ellenségeskedésnek, mert a kapcsolatok normalizálásból csak mind a két fél profitálhat: Washington adott esetben szövetségest szerezhet az Oroszországgal folytatott kaukázusi birkózásához, továbbá hozzáférhet a hatalmas iráni földgáz- és kőolajmezőkhöz, Teherán pediglen hozzájuthat azon nyugati technológiákhoz és tőke-befektetésekhez, amelyekre olaj és gáziparának elengedhetetlen szüksége van, nem is beszélve a kereskedelmi kapcsolatokban rejlő további lehetőségekről!

AMERIKAI DIPLOMÁCIAI MISSZIÓ TEHERÁNBAN?

Az Egyesült Államoknak az 1979-es teheráni túszdráma óta nincsen diplomáciai kapcsolata az Iszlám Köztársasággal: a svájci nagykövetség illetékes osztálya foglalkozik az amerikai polgárok és érdekek védelmével, illetve képviseletével (Irán képviseletét pedig a pakisztáni követség egy részlege látja el).

Washington ugyan még mindig elzárkózik a viszony normalizálásától (mint ahogyan Teherán is azt teszi), de az afganisztáni újjáépítés és az iraki rendteremtés egyfajta közeledést hozott a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” kapcsolatában. Ironikus módon számos biztonsági és kereskedelmi kérdésben azonos oldalon találták magukat a felek.

Nem véletlen tehát, hogy az amerikai döntéshozatalban az utóbbi időszakban egyre többször merül fel egy teheráni diplomáciai misszió, vagy érdekképviseleti osztály megszervezésének gondolata. Erre a lépésre már csak azért is szükség van, mert formálisan az Egyesült Államok mondotta fel az Iránnal való diplomáciai kapcsolatokat, ezért a nemzetközi jog értelmében azok újrafelvételét is – ha erre valóban sor kerül – Washingtonnak kell kezdeményeznie.

A viszony normalizálásának jeleként, avagy szükséges elemeként Washington komolyan fontolgatja egyfajta diplomáciai misszió létrehozását. Iráni részről pedig úgy tűnik, hogy megvan ehhez a fogadókészség. A tervek szerint az érdekképviseletet egy pár főből álló diplomata csapat látná el a svájci követségen belül. (Az USA hasonló irodát működtet Havannában is.) Mindez kétségkívül bővítené a diplomáciai kapcsolatokat, de korántsem jelentene teljes kapcsolatfelvételt Washington és Teherán között.

Sokan úgy gondolják, hogy az Egyesült Államok diplomáciai nyitása nem sok eredménnyel kecsegtet, az érdekképviseleti osztály megszervezése csak az iráni keményvonalasok kezére játszik, nevezetesen általa bebizonyosodik, hogy az Iránnal szemben folytatott izolációs politika kudarcot vallott, ezt pedig saját rendszerük stabilizálására használják majd fel, ráadásul magabiztossá válva Irán aktívabban állhat elő hegemonikus törekvéseivel is.

A félelmeknek kétségkívül megvan az alapja, de a teheráni diplomáciai misszió számtalan előnnyel is szolgálhat. Így például valóban könnyebbé válhat az iráni rezsimmel való kapcsolatfelvétel, illetve nagyobb és hitelesebb betekintést nyújthat az iráni eseményekbe, véleményekbe és magatartásokba. Washington ezt követően kevésbé fog más (pl. brit) hírforrásokra szorulni. De az amerikai jelenlétnek köszönhetően könnyebbé válhat az utazási vízumok beszerzése, a misszió kulturális programokkal pediglen eloszlathatja az Egyesült Államokról kialakult negatív mítoszokat és gyanakvásokat.

S még a republikánusok között is sokan akadnak, akik támogatják a diplomáciai misszió gondolatát, ha másért nem is, azért mindenképpen, hogy megmutassák a Bush-évek erőskezű politikája után képesek diplomáciai alkudozásba is bocsátkozni Iránnal, csak hogy meggyőzzék, tegyen le nukleáris ambícióiról.

Bármilyen célból is kerüljön sor az amerikai diplomáciai misszió megszervezésére, az biztosan igazi mérföldkőnek számít majd a két ország történetében. S bár minden kétséget kizáróan izgalmas lépés lehet az amerikai-iráni viszony normalizálódását tekintve, de korántsem eredményezhet automatikusan kapcsolatfelvételt a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” között.

Merre tart a világ? (2008. November 2-8.)

ÁZSIA ÉS A PÉNZÜGYI VÁLSÁG

A pénzügyi világválság elérte Ázsia feltörekvő gazdaságait is. Mindezt bizonyítja, hogy a dél-koreai pénzügyminisztérium hétfőn egy 11 milliárd USD értékű gazdasági segélycsomagról tett bejelentést. A kormány emellett a patriotizmus kártyát is igyekszik bevetni a gazdasági viharfelhők szétoszlatása érdekében, amely taktikát már az 1990-es évek nehézségei közepette is sikeresen alkalmazták. Így például az energia-fogyasztás visszafogását, a hazai termékek vásárlásának előnyben részesítését, valamint a külföldi utazásokból hátra maradt dollárok beváltását szorgalmazták.

Ázsia országai közül sokan az 1997/1998-as gazdasági válságot követően ismételten komoly pénzügyi nehézségek elé néznek. S noha a tíz esztendővel ezelőtti helyzethez képest úgy tűnik, hogy most könnyebben ellen tudnak majd állni a gazdasági sokkhatásnak. Devizatartalékaik nagyobbak, bankjaik erősebbek, pénzügyi rendszerük pedig már kevésbé olyan merev, mint egykoron. De az élelmiszer- és energiaárak emelkedése, valamint a nemzetközi vásárlóerő csökkenése valamennyi ázsiai szereplőt kellemetlenül érinti, s jelentősen fokozza a külkereskedelmi mérleg hiányát, valamint az inflációs ráta növekedését.

Mindent összevetve Ázsia országai közel sincsenek akkora bajban, mint nyugati társaik, de a jelenlegi körülmények sok helyen igencsak kedvezőtlenek, hosszútávon pedig két fejlemény is aggodalomra adhat okot: egyfelől az ázsiai államok többségében komoly a politikai „felfordulás”, ami cseppet sem kedvez a gazdasági problémák sikeres kezelésének, másfelől kérdéses, hogy vajon ezek a politikai viharok milyen erővel pusztítanak majd?

Thaiföldön a választott kormányzat és az ellenzék birkózik egymással. Malajziában a miniszterelnök lemondása eredményezhet nyugtalanságot. A Fülöp-szigeteken az elnökkel szembeni „impeachment” eljárás kaphat erőre, s okozhat bizonytalanságot. De gondban lehet maga Kína is, ahol a gazdaság növekedési ütemének további csökkenése, valamint az exportbevételek folyamatos szűkülése komoly szociális problémát generálhat. S noha Peking a tartalékait felélve „kiköltekezheti” magát a válságból, de egyes elemzők szerint a gazdaság lelassulása az 1998-as indonéziai eseményekhez hasonlatos társadalmi zűrzavarhoz és rezsimváltáshoz vezethet.

MO: A globális pénzügyi krízis elérte Közép-Kelet Európát is. Magyarország számára a gazdasági válság megállítására, a fizetésképesség megőrzésére, valamint a kedvezőtlen hatások kiküszöbölésére az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank együttesen közel 25 milliárd USD értékű hitelkeretet irányozott elő. Ez a segítség erősíteni igyekszik a magyar gazdaság rövid távú stabilitását, és javítani a hosszú távú növekedési potenciálját. Hasonló segélycsomag elfogadásáról döntöttek Ukrajna (16,5 milliárd USD) és Izland (2 milliárd USD) esetében is.

VÁLSÁGBAN AZ IZRAELI POLITIKAI RENDSZER?

Miután szeptemberben Ehud Olmert kormányfő korrupciós vádak miatt lemondott a posztjáról, az izraeli törvényhozásban (a knesszetben) legtöbb mandátummal rendelkező Kadima pártban új elnököt választottak, Tzipi Livni személyében, akinek egy bő hónap állt rendelkezésére, hogy új kormány-koalíciót alkosson. A tárgyalások azonban zátonyra futottak, miután a pártvezér képtelen volt megegyezni az ortodox Shasz párttal (többek között Kelet-Jeruzsálem kérdése miatt), amelynek támogatása nélkülözhetetlen a Kadima-Munkapárt szövetség törvényhozási többsége érdekében.

Az izraeli szabályozás értelmében ugyan lehetőség van arra, hogy kisebbségi kormány alakuljon, s akár arra is, hogy az ellenzék alakítson kormánykoalíciót, ha ehhez rendelkezik a parlamenti voksok többségével (61 mandátum), de az izraeli törvényhozás megosztottságát szem előtt tartva egyik lehetőség sem kecsegtet sok sikerrel. A kisebbségi kormányt az instabilitás, az ellenzéki szervezkedést pedig az érdekek sokfélesége nehezíti. Ezért a legreálisabb forgatókönyvnek az tűnik, hogy Izraelben előrehozott választásokat fognak tartani a jövő év februárjában, vagy márciusában.

Ugyan az izraeli politikai pártok szereplését a választásokon mindenkoron nehéz előre jelezni, a jelenlegi erőviszonyokat tekintve azonban tehetünk néhány megállapítást. A felmérések szerint a jobboldali politikát követő és a palesztin államiságot elutasító Likud párt vezet, amelyet a centrista és a palesztin békefolyamatot egyoldalúan is szorgalmazó Kadima párt követ, a harmadik helyet pedig a baloldali Munka párt foglalja el. Noha a jelenlegi koalíciós válság és a kormányfő korrupciós ügye rontja Tzipi Livni választási esélyeit, de a kis pártokkal való „szembeszegülés” akár hasznos is lehet.

Az államalapítók hatvan évvel ezelőtt egy tisztán arányos politikai rendszert építettek ki, amelynek következtében egyfelől az izraeli társadalom valamennyi csoportja saját politikai képviseletet hozott létre, másfelől azonban mindez ingatag többpárti koalíciós kormányzásokhoz is vezetett. A politika töredezettsége lényegében a társadalom atomizáltságának a következménye. A mostanihoz hasonló belpolitikai válságok elkerülése, valamint a békefolyamat akadálytalan működése érdekében komoly politikai reformokra lesz szükség Izraelben, amelyek csökkenthetik a kis pártok zsarolási potenciálját.

MO: Az elmúlt napokban Budapestre látogatott Mahmúd Abbász, a Palesztin Nemzeti Hatóság elnöke, aki többek között a magyar köztársasági elnökkel, külügyminiszterrel és házelnökkel tárgyalt, amely találkozókon elsősorban a közel-keleti békefolyamat fejleményeiről és a magyar-palesztin kapcsolatok jövőjéről esett szó. A palesztin féllel hazánk már régóta ápol baráti kapcsolatokat, a közeljövőben pedig ez az együttműködés újabb elemekkel is kibővülhet. Így például rendőri kiképzés biztosításával, illetve a kulturális és oktatási kapcsolatok elmélyítésével.

LESZ-E ISMÉT "AFRIKAI VILÁGHÁBORÚ"?

Az egykoron Afrika „gőzmozdonyaként” aposztrofált Kongóra ma már inkább az „olyan, mint a pokol” a találó meghatározás. Az európai hatalmak brutális gyarmatosítását, a fehér illetve fekete uralmak kizsákmányolását követően, az ásványi kincsekben gazdag területen élő közel 60 millió fő még mindig elképesztő szegénységben (GDP/fő: kevesebb mint 500 USD) és nemzeti identitás nélkül tengeti mindennapjait. A területen élő etnikumok és a szomszédos országok közötti konfliktusok pedig úgy tűnik, hogy ismételten erőszakhullámhoz vezethetnek Fekete-Afrika legszegényebb államában.

A két évvel ezelőtti demokratikus elnökválasztást követően, az ellenálló törzsi milíciák újra fegyvert fogtak, s jóformán mindenki mindenki ellen harcol. A hadsereg korábbi tábornoka, Laurent Nkunda ötezer katonát számláló hada például egyszerre áll szemben a kormányerőkkel, valamint az 1994-es ruandai népirtásért felelős hutu szabadcsapatokkal. A hutu-tuszi ellentét azonban nemcsak az országon belül okoz feszültséget, hanem a kongói-ruandai kapcsolatokat is mérgezi. Kigali a kongói vezetést a hutu milíciák támogatásával, Kinshasa pedig Ruandát a tuszi ellenállók felfegyverzésével vádolja.

A Kongót 1965-1997 között irányító diktátor, Mobutu Sese Seko távozását követően megkezdődött a meggyengült ország feletti ellenőrzésért folytatott harc, amely a résztvevő országok számát és a konfliktus intenzitását tekintve „Afrika első világháborújaként” vonult be a köztudatba. A formálódó polgárháborúba Ruanda és Uganda az új kongói vezetéssel szemben, míg Angola, Csád, Namíbia, Szudán és Zimbabwe annak védelmében avatkozott be. A konfliktus magán viselte az afrikai háborúk jellemzőit, nevezetesen hogy azt gazdasági célokért vívták, és óriási emberáldozatot követelt (kb. 1,7 millióan haltak meg, közöttük mintegy 600 ezer gyermek).

A konfliktus eredetét és az előzményeket tekintve joggal tarthatunk attól, hogy az afrikai nagy tavak környékén ismét kiújulnak majd a fegyveres konfliktusok. Az etnikai ellentétek és a nyersanyagokért folytatott küzdelem adott esetben pedig újabb kongói háborút is eredményezhet. Az országban feladatot teljesítő 17 ezer kéksisakos az egységesség, képzettség, felszereltség, irányítottság és moralitás tekintetében is bajban van, ezért aligha lesz képes sikeresen megakadályozni az esetlegesen kibontakozó konfliktust. A kérdés csak az, hogy vajon akkor ki teremthet rendet Afrika közepén?

MO: A kongói válság aligha érinti közvetlenül Magyarországot, a fekete kontinens „lecsúszása” a világtérképről azonban komoly veszélyforrásokat rejt mind hazánk, mind pedig a világ számára. Ezért a fejlesztések mindenképpen szükségesek. A korábban ideológiai alapon szerveződő afrikai-magyar kapcsolatok ma már egyre inkább az üzleti-kereskedelmi együttműködésen alapulnak. Az elmúlt években a gazdasági kapcsolatok folyamatosan erősödtek. Ezt jelzi, hogy a kereskedelmi forgalom 2006-ban meghaladta az 1 milliárd USD szintet, majd 2007-ben elérte az 1,33 milliárd USD-t.

AMERIKA ÚJ ELNÖKÖT VÁLASZTOTT

November 4-én a szavazásra jogosult amerikaiak megválasztották az USA 44. elnökét. Az elnök-választás több tekintetben is történelmi jelentőségűnek számít. Egyfelől először választottak színes bőrű politikust a legfőbb hatalmi pozícióba, mindez pedig úgy tűnik, hogy véglegesen véget vet az ország szegregációs múltjának. Másfelől az amerikai választók rekord mértékben (a jogosultak közel 65 százaléka, majd 130 millió fő) járultak a szavazóurnák elé, amelyre 1961 óta nem volt példa az amerikai választások történetében. S végül, mert rekordösszegeket költöttek az elnöki kampányokra.

Az elnökválasztás és a kongresszusi választás eredménye egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy az amerikaiak többsége elégedetlen a jelenlegi status quo-val. Kérdéses azonban, hogy vajon milyen mértékű változást hozhat a demokrata elnökség? A kormányzati politika kétségkívül számos területen meg fog változni, de radikális és gyors pálfordulás sem a gazdasági, sem pedig a külpolitikai kérdésekben nem várható. Az amerikai politikai rendszerben ugyan az elnök a legfőbb döntéshozó, de tevékenységét más kormányzati szereplők, s az érdekcsoportok is erősen befolyásolják.

Barack Obama az 1930-as évek óta nem tapasztalt, súlyos gazdasági nehézségekkel kell, hogy szembenézzen. Így többek között a pénzügyi válság megoldása, az egészségügy és az adórendszer reformja, valamint az energiafüggőség problematikája nehezedik fokozott teherként a demokrata elnökre. A nagy tervek megvalósításához szükséges források azonban csak korlátozottan állnak rendelkezésre, részben a pénzügyi válság miatt, részben pedig az iraki és afganisztáni háborúra fordított kiadások miatt. Mindez erősen megnehezíti majd a hosszú távú célok megvalósítását.

A január 20-án hivatalba lépő új elnöknek a gazdasági nehézségek mellett egy konfliktusokkal és kihívásokkal teli nemzetközi környezettel kell majd megküzdenie. Így például a szavazók által preferált változás igényével, az USA világpolitikában játszott szerepének újrafogalmazásával, a terrorizmus elleni háború sikeres folytatásával, az iraki és az afganisztáni helyzet rendezésének szükségességével, a Pakisztán jelentette problematikával, a közel-keleti békefolyamattal, az iráni és észak-koreai nukleáris fegyverkezéssel, valamint az újjáéledő Oroszországgal kell szembenéznie.

MO: A világ számos országához hasonlóan hazánkban is fokozott figyelem övezte az amerikai elnök-választást, amelynek hatása kétségkívül meghatározó lehet a közeljövőben. De vajon mit várhatunk az új, demokratapárti elnöktől? Lényeges változás nem várható az amerikai-magyar kapcsolatokban. A pénzügyi válságra adott demokrata válasz viszont mindenképpen érinteni fogja a magyar gazdaságot. Az afganisztáni rendteremtés és újjáépítés pedig továbbra is feladatot ad majd a magyar hadügynek és külügynek. Az esetleges csapaterősítés pediglen fokozottabb szerepvállalást is eredményezhet.