Amerikai-iráni kapcsolatok az elnökválasztás után?

HŐN ÁHÍTOTT DEMOKRATA GYŐZELEM, DE MI LESZ AZ AMERIKAI-IRÁNI RELÁCIÓVAL?

Az amerikai elnökválasztásra készülődve, majd annak eredményhirdetése után úgy tűnt, hogy valós változás állhat be Teherán és Washington ez eddig szívélyesnek cseppet sem nevezhető kapcsolatában. A tárgyalásokat ígérő demokrata jelölt, Barack Obama elsöprő győzelmet aratott az elnökválasztáson, amelyet követően Mahmud Ahmadinezsád személyében az 1979-es forradalom óta eltelt időszakban először küldött iráni vezető gratulációt az amerikai szavazás győzteséhez. A kezdeti eufória azonban hamar alábbhagyott, sőt ismételten erőre kapott a régi bizalmatlankodás és vádaskodás.

Az amerikai külpolitika megváltozását szorgalmazó iráni elnöki levélre Washington nem adott még választ, elsősorban a gesztus viszonzása által jelentkező politikai implikációk elkerülése végett. Az amerikai nyitás elsietése vagy eltúlzása ugyanis könnyen társadalmi popularitást adhat a most finomabb Amerika-ellenes retorikát használó Ahmadinezsádnak, akit a keményvonalasok éppen ezért már éles támadások alá is vettek. Ne felejtsük, hogy Iránban jövő júniusban köztársasági elnök választás lesz, amely pozícióért már most megkezdődött a belpolitikai csatározás.

Obama Iránnal foglalkozó beszéde egyértelművé tette, hogy bár az újonnan megválasztott amerikai elnök hajlik az együttműködésre, valójában azonban az Iránnal szembeni előfeltételek és negatív sztereotípiák továbbra is jelen vannak a külpolitikai döntéshozatalban. Így elfogadhatatlannak nevezte a nukleáris fegyverek beszerzésére való törekvést, a terrorista szervezetek támogatását, és a közel-keleti békefolyamat akadályozását – Bill Clinton ugyanezen vádak alapján léptetett életbe szankciókat Iránnal szemben az 1990-es évek közepén.

A demokrata elnök kijelentéseire válaszul az iráni hangnem is megváltozott. A reménykedést a bírálat váltotta fel, amint azt Ali Laridzsáninak, az iráni parlament elnökének kijelentése is bizonyította: „Nem felszínes, hanem alapvető változásokra van szükség az amerikai politikában.” S szó mi szó Irán vezetői és polgárai közül sokan úgy tekintettek Obama elnökválasztási győzelmére, mint ami egyszer s mindenkorra véget vet a George W. Bush nevével fémjelzett agresszív politikának. Nos, számukra a vádak megismétlése, s a válaszreakció elmulasztása mindenképpen csalódást eredményezett.

Az amerikai-iráni viszony normalizálódásának kérdése azonban sokkalta bonyolultabb kérdés, és sokkalta több tényezőtől függ, mint ahogyan azt első szempillantásra gondolnánk. A kapcsolatok javulását pedig lényegében a mindkét oldalon jelentkező politikai problémák nehezítik meg, illetve lehetetlenítik el. Az amerikai-iráni párbeszéd politikai szempontból mindkét oldalon veszélyes aknamezőnek számít.

Az amerikai elnök egyfelől valóban a legfőbb külpolitikai döntéshozónak számít, másfelől azonban az amerikai külpolitika számtalan intézményi szereplő és különféle érdekcsoport tevékenységének köszönhetően fogalmazódik meg. Így az amerikai-iráni tárgyalásokban a katonai, az olaj és izraeli lobbi is rettentően érdekelt, mint ahogyan a demokratizálódást és az emberi jogok érvényesülését erősíteni kívánó csoportok is. Az amerikai elnöknek ráadásul két ponton is szembe kell néznie az iráni problematikával: egyfelől az ellentmondásos nukleáris program, másfelől pedig az iraki kivonulást követően megváltozó regionális erőviszonyok kapcsán. Egyelőre úgy tűnik, hogy paradox módon a normalizálódás sokkalta nagyobb kihívás elé állíthatja az amerikai vezetést, mint maga a háborús fenyegetés!

A helyzet Iránban sem könnyebb, ahol egyrészt a jövő évi elnökválasztás, másrészt pedig Khamenei ajatollah betegsége folytán az iszlám köztársaság hatalmi felépítményének két legfőbb pozíciójáért is megindult a belpolitikai csatározás. Az iráni hagyományoknak megfelelően pediglen a külpolitika most is áldozatul esik ezeknek a frakcióharcoknak, ezért aligha várható, hogy az elkövetkezendő hónapokban komolyabb előrelépésre kerül majd sor az amerikai-iráni relációban. Egységes állásfoglalásra csak a hatalmi harcok lezárulását követően kerülhet sor! A legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah egyértelmű támogatása nélkül pediglen egyetlen párbeszéd-javaslat sem lehet sikeres a cápákkal teli medencéhez hasonlatos iráni frakció-politikában.

Lényegében egyik fél sem szeretné megadni magát a másiknak, ezáltal pedig elveszíteni a tekintélyét, így aztán az álláspontok mindkét oldalon igencsak határozottak. A bizalmatlanság átkát azonban előbb-utóbb valamelyik szereplőnek meg kell majd törnie, s véget kell vetnie az ellenségeskedésnek, mert a kapcsolatok normalizálásból csak mind a két fél profitálhat: Washington adott esetben szövetségest szerezhet az Oroszországgal folytatott kaukázusi birkózásához, továbbá hozzáférhet a hatalmas iráni földgáz- és kőolajmezőkhöz, Teherán pediglen hozzájuthat azon nyugati technológiákhoz és tőke-befektetésekhez, amelyekre olaj és gáziparának elengedhetetlen szüksége van, nem is beszélve a kereskedelmi kapcsolatokban rejlő további lehetőségekről!

AMERIKAI DIPLOMÁCIAI MISSZIÓ TEHERÁNBAN?

Az Egyesült Államoknak az 1979-es teheráni túszdráma óta nincsen diplomáciai kapcsolata az Iszlám Köztársasággal: a svájci nagykövetség illetékes osztálya foglalkozik az amerikai polgárok és érdekek védelmével, illetve képviseletével (Irán képviseletét pedig a pakisztáni követség egy részlege látja el).

Washington ugyan még mindig elzárkózik a viszony normalizálásától (mint ahogyan Teherán is azt teszi), de az afganisztáni újjáépítés és az iraki rendteremtés egyfajta közeledést hozott a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” kapcsolatában. Ironikus módon számos biztonsági és kereskedelmi kérdésben azonos oldalon találták magukat a felek.

Nem véletlen tehát, hogy az amerikai döntéshozatalban az utóbbi időszakban egyre többször merül fel egy teheráni diplomáciai misszió, vagy érdekképviseleti osztály megszervezésének gondolata. Erre a lépésre már csak azért is szükség van, mert formálisan az Egyesült Államok mondotta fel az Iránnal való diplomáciai kapcsolatokat, ezért a nemzetközi jog értelmében azok újrafelvételét is – ha erre valóban sor kerül – Washingtonnak kell kezdeményeznie.

A viszony normalizálásának jeleként, avagy szükséges elemeként Washington komolyan fontolgatja egyfajta diplomáciai misszió létrehozását. Iráni részről pedig úgy tűnik, hogy megvan ehhez a fogadókészség. A tervek szerint az érdekképviseletet egy pár főből álló diplomata csapat látná el a svájci követségen belül. (Az USA hasonló irodát működtet Havannában is.) Mindez kétségkívül bővítené a diplomáciai kapcsolatokat, de korántsem jelentene teljes kapcsolatfelvételt Washington és Teherán között.

Sokan úgy gondolják, hogy az Egyesült Államok diplomáciai nyitása nem sok eredménnyel kecsegtet, az érdekképviseleti osztály megszervezése csak az iráni keményvonalasok kezére játszik, nevezetesen általa bebizonyosodik, hogy az Iránnal szemben folytatott izolációs politika kudarcot vallott, ezt pedig saját rendszerük stabilizálására használják majd fel, ráadásul magabiztossá válva Irán aktívabban állhat elő hegemonikus törekvéseivel is.

A félelmeknek kétségkívül megvan az alapja, de a teheráni diplomáciai misszió számtalan előnnyel is szolgálhat. Így például valóban könnyebbé válhat az iráni rezsimmel való kapcsolatfelvétel, illetve nagyobb és hitelesebb betekintést nyújthat az iráni eseményekbe, véleményekbe és magatartásokba. Washington ezt követően kevésbé fog más (pl. brit) hírforrásokra szorulni. De az amerikai jelenlétnek köszönhetően könnyebbé válhat az utazási vízumok beszerzése, a misszió kulturális programokkal pediglen eloszlathatja az Egyesült Államokról kialakult negatív mítoszokat és gyanakvásokat.

S még a republikánusok között is sokan akadnak, akik támogatják a diplomáciai misszió gondolatát, ha másért nem is, azért mindenképpen, hogy megmutassák a Bush-évek erőskezű politikája után képesek diplomáciai alkudozásba is bocsátkozni Iránnal, csak hogy meggyőzzék, tegyen le nukleáris ambícióiról.

Bármilyen célból is kerüljön sor az amerikai diplomáciai misszió megszervezésére, az biztosan igazi mérföldkőnek számít majd a két ország történetében. S bár minden kétséget kizáróan izgalmas lépés lehet az amerikai-iráni viszony normalizálódását tekintve, de korántsem eredményezhet automatikusan kapcsolatfelvételt a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” között.