Merre tart a világ? (2008. November 23-29.)

VENEZUELA: KIFULLADÓBAN A „BOLIVÁRI FORRADALOM”?

Vasárnap, november 23-án regionális és tartományi választásokat tartottak Venezuelában, amelyeknek eredménye több szempontból is érdekesnek bizonyulhat. Noha az elnök, Hugo Chávez szövetségesei a legtöbb tartományban győzelmet arattak, a bűnözés mértéke, az infláció aránya és a közszolgáltatások állapota miatt jelentkező elégedetlenséget meglovagolva az ellenzék mégis komoly pozíciókat tudott szerezni. Ezzel az alkotmánymódosításról tartott tavalyi referendumot követően – mikor is a lakosság 51 százaléka utasította el az alkotmány elnöki megbízatást korlátozó passzusának Chávez-féle reformját (eltörlését) – az elnök második választási vereségét volt kénytelen elszenvedni, mindez pedig egyre inkább felveti annak kérdését, hogy vajon a társadalmi kiábrándultság és bizalmatlanság erősödése közepette hogyan folytatható az egy évtizede megkezdett „Bolivári” szocialista forradalom?

Az elnököt támogató Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) az ország 22 tartományából 17-ben tudott győzelmet aratni, míg az ellenzék a maradék ötben diadalmaskodott. Mindez természetesen alapjaiban nem rajzolja át a szocialista vörös venezuelai politikai térképet (Chávez támogatói ugyanis továbbra is többségben vannak az ország majd háromnegyedében!), de az előző választáshoz képest elvesztett négy tartomány mindenképpen intő jel lehet (2004-ben a PSUV 21 tartományban szerzett többséget!). Még inkább, ha az elnyert területek jelentőségét és méretét vesszük számításba. Ellenzéki győzelem született az ország legnépesebb államában (Miranda), a Kolumbiával határos, s éppen ezért érzékeny és fontos Tachira államban, az ország ipari központjának számító Carabobo államban, valamint az olajban gazdag Zulia államban. S mi több az ellenzék a főváros, Caracas főpolgármesteri tisztségét is megkaparintotta – ami sokak szerint a második legfontosabb tisztségnek számít a bolivári köztársaságban.

Az ellenzék lényegében az ország három leggazdagabb és legjelentősebb régióját szerezte meg a választást követően, amely a részvételi arányokat tekintve is történelminek számított: Venezuela 17 millió szavazásra jogosult polgárának 65 százaléka adta le voksát, amelyhez hasonlóra az elmúlt évek helyhatósági választásaiban nem volt példa. Az ellenzék pozíciószerzése mindazonáltal rövidtávon nem jelent komoly kihívást Chávez elnöknek, akinek a népszerűsége, még a kulcsfontosságú államok elvesztése ellenére is bőven 50 százalék felett van, s aki az ellenzéki előretörés mellett is irányítása alatt tartja Venezuela területének nagy részét, ráadásul a párhuzamos intézmények felállításával ott és akkor lehetetleníti el a helyi önkormányzatokat, ahol és amikor csak akarja. S bár az ellenzék választási eredménye kétségkívül „szenzációsnak” tekinthető, nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy Venezuelában egyetlen erős ellenzék sem bírja sokáig, mivel az oppozíció igencsak töredezett, nincs közös vezér, platform, intézmény, és ami a legfontosabb, nincsen önálló és független hozzáférés az olajbevételeken alapuló költségvetési forrásokhoz.

Habár Chávez elnök egyelőre nincs bajban, hosszútávon mégis komoly aggodalmakra adhat okot a jelenlegi választás. Egyfelől, mert a Caracas szegénynegyedeiben aratott ellenzéki sikerek alapjaiban kérdőjelezik meg a kormányzat szegényekért vívott osztályharcának hitelességét, ezáltal pedig tovább nő a vezetéssel szembeni általános bizalmatlanság. A lakosság körében egyre többen látnának szívesen új vezetőt az ország élén. Másfelől, az elnöknek nem csupán a társadalmi elutasítással kell szembenéznie, hanem a saját táborán belüli frakcióharcokkal és renitenskedő személyekkel is. Az egykori „chávezisták” közül sokan saját „politikai pecsenyéjüket” sütögetve szembehelyezkednek az elnökkel, s a 2012-es elnökválasztásra készülődve igyekeznek saját támogatói bázist kiépíteni a rendszerben.

Chávez elnöknek a társadalmi elutasításnál és a belső rivalizálásnál is sokkalta nagyobb fejtörést okoz az, hogy vajon a folyamatosan csökkenő olajárak mellett miként lehet folytatni a szocialista programot. (A kőolaj árának minden tízdolláros csökkenése közel ötmilliárd veszteséget jelent a kormányzati forrásokban.) Az elnök számára a kőolaj jelenti ugyanis a „politikai oxigént”, amelyből mind odahaza, mind pedig a szélesebb latin-amerikai régióban finanszírozni tudja a „bolivári forradalmat”. A gazdasági nehézségek és a pénzügyi válság közepette szükségessé váló szociális juttatások és állami támogatások rendszerének megnyirbálása mindenképpen komoly népszerűség-csökkenést, adott esetben pedig az elnök bukását eredményezhetik.

Hugo Chávez a választásokat követően ugyan továbbra is a legnépszerűbb és legerősebb venezuelai politikus, de ha elmulasztja figyelembe venni a polgárok körében megfogalmazódó változás iránti igényeket, úgy nemcsak a „21. századi szocializmusról” szőtt koncepciója, hanem a saját hatalma is könnyen veszélybe kerülhet.

MO: A venezuelai események alakulása nincs különösebb hatással hazánkra. Nagykövetségünk nincsen Caracasban, a magyar-venezuelai politikai kapcsolatok mégis messzire nyúlnak vissza. 1969-ben létesítettünk diplomáciai kapcsolatot Venezuelával. S bár a kereskedelmi kapcsolatok a nagy távolság miatt korántsem szorosak, az utóbbi években mégis erősödésnek indultak a két ország közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok. Ennek kapcsán ez év februárjában érdekes népszavazási kezdeményezés érkezett az OVB-hez: Egyetért-e ön azzal, hogy Magyarország és Venezuela közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok javítása céljából, a közszolgálati magyar televízió, minden július 5-én – Venezuela nemzeti ünnepe tiszteletére – ünnepi műsort közvetítsen?

THAIFÖLD: BLOKÁD ALATT A BANGKOKI NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR

A thaiföldi tüntetők a kormány távozását követelve augusztus hónap vége óta több kulcsfontosságú kormányzati épületet is hatalmukba kerítettek, az elmúlt héten (november 25-én) pedig a tiltakozások „utolsó felvonásaként” elfoglalták és megbénították a bangkoki nemzetközi repülőteret, emellett pedig kísérletet tettek a légiközlekedési és szállítmányozási alkalmazottak bevonására is a sztrájkba. Ezáltal a Népi Szövetség a Demokráciáért (PAD) vezette ellenzék azon törekvése, hogy kaotikus helyzetet idézzen elő, s két esztendő után ismételten rávegye a hadsereget a politikai beavatkozásra, vészesen közel került. A hadsereg főparancsnoka (Anupong Paochinda tábornok) a kormányt új választások kiírására, az ellenzéket pedig a tüntetések beszüntetésére szólította fel. A felek azonban hajthatatlannak tűnnek, és elutasítják a megegyezést. Nem utolsósorban azért, mert a szembenálló hataloméhes politikai frakciók a küzdelmet zéró végösszegű játékként fogják fel. Mindezek tekintetében egyre valószínűbb a hadsereg újbóli színrelépése, s ezáltal a thaiföldi demokrácia, illetve demokratizálódás elakadása.

A kormányellenes tüntetések majd három esztendeje kezdődtek (Sondhi Limthongkul, a PAD alapítójának vezetésével), céljuk pedig a korrupcióval és hatalmi visszaéléssel vádolt Thaksin Sinawatra kormányfő eltávolítsa volt a hatalomból. 2006-ban a hadsereg puccsa úgy tűnt, hogy mindezt valóra váltja, a tavaly decemberben, a 15 hónapos katonai kormányzást követően megrendezett választásokon azonban ismételten az ex-kormányfő pártja – a Thai Rak Thai párt helyébe lépő Népi Erő Pártja (PPP) – győzedelmeskedett. Ezt követően értelemszerűen tovább folytatódtak a PAD által szervezett kormányellenes tüntetések, amelyeken a külföldre menekült Thaksin Sinawatratól teljes mértékben elkülönülő kormányt követeltek. Az újonnan megválasztott miniszterelnököt, Samak Sundaravejt egyértelműen az ex-kormányfő emberének tekintették, akit végül sikerült is egy főzőcskéző tévéműsorban való szereplés miatt (összeférhetetlenségre hivatkozva) lemondatni. Helyére Somchai Wongsawat került, aki azonban mivel unokatestvére a korrupcióval és nepotizmussal vádolt Thaksinnak, szinte azonnal a tüntetők céltáblájává vált.

A thai kormányválság rendkívül komplex, a szereplők motivációi pedig olykor egyáltalán nem világosak. Leegyszerűsítve mégis úgy tűnik, hogy az ország tradicionális, királypárti, bangkoki központú elitje folytat küzdelmet az autoriter, de igencsak népszerű észak-thaiföldi ex-kormányfővel. A politikai küzdelmekben a regionális és osztályalapú törésvonalak mentén szerveződő társadalmi megosztottság játszik a leginkább szerepet. A szegények és gazdagok közötti szakadék elképesztően nagy. A Thaksin vezette kormányzat komoly lépéseket tett a különbségek csökkentése érdekében, így kiterjesztette az egészségügyi ellátást, illetve kedvező hitelekkel támogatta a falusi közösségeket. A pirosba öltöző vidéki és külvárosi szegényrétegek adják a populista ex-kormányfő legfőbb támogatói bázisát. Ezzel szemben a sárgába öltözött ellenzékiek többségét az üzletemberek, a rojalisták, az állami alkalmazottak és a városi középosztály alkotják, akiket Thaksin-ellenes program köt laza szövetségbe, s akik az 1980-as évek fél-demokráciáját, a hadsereg, a palota és a királypárti bürokrácia nagyobb befolyását, s az általános választások erejének korlátozását szeretnék visszaállítani. (Ez utóbbira véleményük szerint azért van szükség, mert az ország elmaradott területeinek kevésbé képzett lakosai nem láthatják át a politika bonyolult világát.)

A jelenlegi kormányválságból egyelőre semmilyen biztató kiút nem kínálkozik, s az ország jövőjének kérdése talán még sohasem volt olyan bizonytalan, mint most. A szembenálló erők között veszélyes patthelyzet alakult ki, mivel álláspontjából egyik sem kíván engedni, s mivel mind a ketten képesek tömegeket vinni az utcára. Az osztályellentéteken alapuló konfliktus adott esetben pedig könnyen az erőszak eszkalálódásához vezethet. (A sárga ellenzékiek és piros kormánypártiak között már több ízben erőszakos összecsapásokra is sor került.) A politikai válságra aligha lehet megoldás az előrehozott, új választás, mivel társadalmi támogatottságánál fogva azt ismételten a PPP nyerné meg, amit a PAD biztosan nem fogadna el. Egy esetleges ellenzéki puccsot, illetve kormányzatot pedig a „vörösingesek” utcára vonulása lehetetlenítene el. De a katonai államcsíny, vagy az egységkormány felállítása sem tűnik sikeres megoldásnak, mivel azok nemigen változtatnának a felek közötti erőviszonyokon. Ráadásul a hadsereg beavatkozása könnyedén kettéoszthatja az országot, s polgárháborút eredményezhet. A thai belpolitikai válság rendezésére tehát egyelőre semmilyen elfogadható megoldás nincsen.

S miközben a bangkoki repülőtéren és a parlamentnél áll a bál, és egyre inkább mélyül a kormányválság, addig egyre kevesebb figyelem fordítódik a dél-thaiföldi maláj-muzulmán szeparatizmusra, amely ugyanakkor csak az elmúlt négy esztendőben közel 3000 áldozatot követelt (Csak október hónapban 27-en vesztették életüket!). S bár az utóbbi évek katonai fellépésének köszönhetően csökkent ugyan a terrorakciók száma, de mindez csak időleges eredmény lehet, mivel a gyakorlatban tovább működik a maláj etnikum asszimilálására való központi törekvés. A bangkoki vezetés elzárkózik minden autonómia igény (pl. a nyelvi, kulturális és oktatási szabadság) megvalósításától, miközben igyekszik a „nemzet, vallás, király” hármasnak érvényt szerezni a kulturálisan idegen területeken. A megegyezésre pedig már csak azért sincs komoly lehetőség, mert a központi kormányzat részéről nincsen, aki foglalkozna az üggyel: egyszerűen elfelejtődött a háború. Az emberi jogi visszásságok és a tömeges letartóztatások pediglen csak tovább fokozzák a lázadók radikalizmusát. A dél-thaiföldi terület felértékelődése a nemzetközi „dzsihádisták” körében ráadásul még komolyabb konfrontáció veszélyét vetítheti előre.

A politikai válság és a maláj-muszlim szeparatizmus mellett a kormányzatnak a gazdasági problémákkal is szembe kell néznie. A Thaksin-évek alatt dübörgő gazdaság ma komoly recesszióban van. A populista intézkedések rengeteg pénzt vittek el, miközben a pénzügyi válság nyomán a thai export mértéke jelentősen csökkent. A gazdasági növekedésben rég nem látott visszaesés következett be, miközben az élelmiszer és egyéb fogyasztási javak ára jelentősen növekedett. A megélhetés éppen ezért sokak számára rettentően nehéz. Az ellenzékiek az ország érdekére hivatkozva szállták meg a bangkoki nemzetközi repülőteret, amely akció azonban ironikus módon csak további gazdasági problémákat fog generálni. A multi-milliárd dolláros turizmus ipar a légi közlekedés megbénításának köszönhetően jókora bevételtől esik majd el, s mi több a téli hónapok turista csúcsszezonját megelőzően komolyan sérülhet a Thaiföldről kialakított utazási kép, illetve hajlandóság is.

MO: A bangkoki kormányválság kedvezőtlenül hat az ország legfőbb bevételi forrására, a nemzetközi turizmusra, mivel a bizonytalanság többeket is eltántoríthat a thaiföldi utazástól. S bár egyelőre a közlekedési bonyadalmakat és kellemetlenségeket leszámítva, Thaiföld továbbra is biztonságos helynek számít, az erőszak eszkalálódása könnyen visszafordíthatatlan károkat okozhat a thaiföldi turizmus iparban. Thaiföld azonban nemcsak turisztikai célállomásként fontos hazánk számára, hanem a gazdasági kapcsolatok elmélyítése szempontjából is. Thaiföld egyfelől, mint olcsó importforrás és vásárlóképes exportpiac fontos Magyarországnak, másfelől jelentős vegyes vállalati és harmadik piaci együttműködési lehetőségeket, valamint tőkeforrást is jelent. Thaiföld szubregionális gazdasági jelentősége, befolyása a környező országok piacain kedvező lehetőségeket kínálnak a magyar vállalatok thaiföldi, majd régióbeli tevékenységéhez. A magyar befektetési, vegyes vállalati tevékenységhez az ország növekvő számú bilaterális szabadkereskedelmi megállapodásai is további távlatokat nyitnak.

INDIA: TERRORISTÁK VETTÉK ÁT A HATALMAT MUMBAI FELETT

 
Csütörtökön reggel az indiai híradások „Terroristák vették át a hatalmat Mumbai felett” főcímmel kezdték meg adásaikat, miután az előző nap (november 26.) esti óráiban felfegyverzett csoportok összehangolt támadást indítottak India kereskedelmi és üzleti központja ellen. A fegyveresek legkevesebb hét ponton csaptak le, így például a Viktória pályaudvaron, a Tádzs Mahal szállodában, a Leopold kávézóban, egy Zsidó kulturális központban, s más célpontokon a város déli, gazdagabb és frekventáltabb kerületeiben. A város nemzetközi repülőterére vezető főúton pedig taxiba rejtett pokolgép robbant. A csatározások éjszaka, s másnap is folytatódtak, miután a fegyveresek közel száz személyt (köztük több amerikai és brit állampolgárt) ejtettek túszul. A rend végül csak szombat reggelre állt helyre, mikor is sikerült végleg visszafoglalni a Tádzs Mahal hotelt, s végezni a maradék túszejtő terroristával. A több napig tartó vérengzésben 195 ember vesztette életét, míg a sebesültek száma több százra tehető. A halottak között van a városi rendőrség terrorellenes szolgálatának vezetője is.

Mumbai már több ízben is áldozatul esett terrorista támadásoknak, így például 1993 márciusában, amikor az ayodhya-konfliktust (Hindu radikálisok leromboltak egy muszlim mecsetet.) követően kibontakozó kommunális erőszak pokolgépes merényletekhez vezetett városban (több mint 250 halott), majd 2003-ban, amikor különböző turista célpontok ellen követtek el terrorista támadásokat, s végül 2006 júliusában, amikor is ingázókat szállító vonatok ellen követtek el robbantásos akciókat (közel 180 halott). A mostani terrorcselekmények azonban több szempontból is elkülönülnek a korábbi támadásoktól, mindez pedig számos kellemetlen kérdést vet fel India, valamint a terrorizmus elleni háború jövőjét illetően.

Az elmúlt hét terrorista cselekményei különösen két ponton különböznek a régebbi akcióktól. Egyfelől abban, hogy az akciókat gondosan előkészítették, sőt mi több összehangolták, amire korábban nemigen volt példa. Másfelől pediglen, hogy sokkalta nagyobb elkövetői bázissal operáltak, mint bármely akció ezt megelőzően. A Mumbaiban elkövetett merénylet különlegessége azonban további megállapításokkal is alátámasztható, így például, hogy mind metódusában, mind pedig kiterjedtségében elkülönül a régebbi akcióktól. Habár a kapcsolat egyelőre nem bizonyított, de az elkövetett merényletek sok tekintetben a kasmíri milicisták stratégiáját és eszköztárát tükrözik, vagyis párfős csoportokba szerveződve, automata kézifegyverekkel felszerelkezve hosszabb (akár több napos) és közvetlen (nyílt) összecsapást vívnak a rendfenntartó erőkkel. Az akciókat szemrevételezve szembetűnhet az is, hogy az elkövetők elsősorban nyugati érdekeltségű célpontokat választottak, a helyi beszámolók szerint pedig valósággal vadásztak az amerikai és brit állampolgárokra. (Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ezek az ikonikus és régi hotelek ma már legalább annyira gyűjtőhelyei a gazdagabb indiaiaknak, mint a külföldi turistáknak és diplomatáknak!) A lágyabb célpontok kiválasztása, valamint a támadásnak áldozatul eső rengeteg civil, illetve a terroristák szervezettsége és az akciók párhuzamossága az al-Kaida érintettségét, vagy legalábbis ideológiai befolyását sejtetik, a taktika és a célok, nevezetesen, hogy bajtársaik kiszabadítását követelték, s a rendfenntartó erőket támadták, mégis megkülönbözteti az elkövetőket az Oszama bin Laden nevével fémjelzett szervezettől. Mindenesetre a Mumbai ellen intézett terrortámadás komoly aggodalmakra adhat okot, s ki tudja, talán elhamarkodott volt George W. Bush kijelentése, mely szerint: „India 150 millió muszlimnak ad otthont, még sincsen köztük egyetlen egy al-Kaida tag sem!”

India vezetői minden egyes terrorista cselekményt követően rutinszerűen külföldi elkövetőket gyanítanak az erőszakos akciók mögött. Nincs ez most sem másként, Manmohan Szingh miniszterelnök beszédében „határokon átnyúló fenyegetésről” beszélt. S mint mindig, Új-Delhi most is a Pakisztánra gyanakszik: a kormányzat renitens tagjait, illetve a pakisztáni titkosszolgálatot (ISI), vagy pedig az autonóm módon tevékenykedő militáns csoportokat sejtik a háttérben. Szó mi szó, Pakisztán érintettsége számtalan esetben bebizonyosodott már, s az is igaz, hogy egy ilyen nagyfokú és kiterjedt akciót aligha lehet komolyabb külső támogatás nélkül megszervezni, valójában azonban könnyen meglehet, hogy hazai szervezettel van dolga az indiai vezetésnek. A támadásokért egy kevésbé ismert szervezet, a Dekkáni Mudzsahedinek vállalta a felelősséget. Egyelőre azonban kérdéses, hogy valójában ki követhette el a merényleteket. Mindenesetre az Indiai Mudzsahedinek nevű csoport, amelyet az első otthoni muszlim terrorszervezetnek tekintenek, már több sikeres akciót is végrehajtott India nagyvárosaiban. Az indiai muzulmán közösség, amely a világon a legnagyobb muszlim kisebbségnek számít, az elmúlt években egyre fogékonyabb a radikális ideológiákra és az erőszakos eszközökre. A kasmíri válságot hatvan esztendeje nem sikerül megoldani, csak az elmúlt évben több mint 800 ember vesztette életét a konfliktusban. A muzulmánok pedig nem csak Kasmírban vannak elnyomva, hanem országos szinten is. Bár számtalan lépés született már a diszkrimináció felszámolására, az oktatásban, a munkahelyekhez és lakásokhoz való hozzájutásban, valamint a jövedelmek elosztásában továbbra is a hindukat preferálják. Az egyenlőtlenségek állandósulása és a kormányzat erőszakos fellépése könnyen tovább radikalizálhatja India iszlám közösségét.

Indiában a terrorcselekményeket követően komoly fenyegetésként jelentkezik a hindu-muszlim ellentét elmélyülése, a korábbi kommunális erőszak megismétlődése. A muzulmán közösségekben jelentkező erőszak mellett ugyanis a hindu nacionalisták körében is közkedvelt taktika a terror alkalmazása. A jövőre esedékes általános választások pedig csak tovább fokozhatják a rizikót, mivel a vezető pártok közötti rivalizálásban a terrorista fenyegetettség kérdése is szerepet játszik. A majd három napig elhúzódó városi csata pediglen megkérdőjelezheti a rendőrségbe és a biztonsági erőkbe vetett bizalmat, s mi több komoly pszichológiai hatása lehet a polgárokra is. A terrortámadás pedig, mint már korábban sokszor, most is könnyen indiai-pakisztáni csatározásokhoz, s a 2004-ben megkezdett békefolyamat leállásához vezethet. (Ugyanakkor egyfajta terror-ellenes együttműködést is eredményezhet!) A pesszimista forgatókönyvek szerint pediglen Mumbai könnyen negatív fordulópont lehet a terrorizmus elleni háborúban. Az al-Kaida iraki, indonéz és egyéb térvesztését követően az olyan országokban, mint amilyen India, ahol az iszlám kisebbségben van, a muszlimok kirekesztettség érzését kihasználva könnyen újabb hadszínteret találhat magának. Ez esetben az indiai fegyveres és biztonsági erők elmúlt napokban látott teljesítménye komoly aggodalmakra adhat okot!

MO: Az indiai Mumbai városában több napig tartó harcoknak magyar áldozata, sérültje nincsen, érintettje azonban van. A megostromolt Tádzs Mahal szállodában tartózkodott Glattfelder Béla uniós néppárti képviselő és Császi Levente szakértő, akik az Európai Parlament küldöttségének tagjaként érkeztek Mumbaiba, India pénzügyi és gazdasági központjába. Hazaszállításukról Franciaország gondoskodott. A terrortámadások nyomán kialakult helyzet miatt a Külügyminisztérium egyelőre nem javasolja, hogy magyar állampolgárok az indiai nagyvárosba utazzanak. S míg India nagy része bátran látogatható a jelen fejlemények mellett is, addig Mumbai mellett a következő tartományokba nem ajánlatos utazni: Dzsamu és Kasmír államba, valamint a keleti és északkeleti államokba (különösen Manipurba és Triburaba).

AMERIKAI-IRAKI PAKTUM: ÚTBAN A TELJES IRAKI SZUVERENITÁS FELÉ?

Bagdadban az elmúlt hét csütörtökén (november 27-én), hosszas előkészítői munka után, heves viták és utcai demonstrációk mellett a parlament elfogadta az amerikai-iraki kapcsolatok jövőjéről rendelkező biztonsági szerződést. A kétoldalú megállapodásra elsősorban azért volt szükség, mert december 31-ével lejárt volna az a 2003 óta évente folyamatosan megújított ENSZ mandátum, amely a szövetséges csapatokat, mint az országot stabilizáló autoritás legitimált (Az elmúlt év végén Nuri al-Maliki kormányfő utolsó alkalommal kérte fel erre az ENSZ Biztonsági Tanácsát!). Törvényi felhatalmazás nélkül pedig az amerikai csapatok iraki jelenléte komolyan veszélybe kerülhetett volna. Nevezetesen, hogy vajon lehetséges-e „illegálisan” folytatni az iraki akciót, vagy netán Washingtonnak ténylegesen ki kell-e majd vonnia a csapatait? Az amerikai-iraki alkudozásból végül egy időleges paktum született, amely egyfelől meghosszabbította a szövetségesek törvényes megbízatását, másfelől pedig lerakta a teljes iraki szuverenitás felé vezető út első építőköveit is.

Az iraki parlament által megszavazott amerikai-iraki szerződés két fontos dokumentumot tartalmaz. Egyrészt a „katonai erők státuszáról szóló megállapodást” (SOFA), amely egyfelől az Irak területén szolgálatot teljesítő amerikai katonák törvényes védelmét kívánja ellátni, másfelől pedig rendelkezni arra vonatkozóan, hogy az amerikai csapatok megszabott ütemben vonuljanak ki az arab országból. A dokumentum részét képező „kivonulási megállapodás” értelmében az amerikai hadsereg 2009 júniusáig kivonja erőit az iraki városokból és falvakból, 2011 végéig pediglen az egész országból (Az USA fegyveres erejének ma közel 150 ezer katonája teljesít szolgálatot Irakban!). Másrészt az amerikai-iraki egyezmény tartalmazza a felek közötti kapcsolatok jövőbeli elmélyítésére vonatkozó „kétoldalú megállapodást” is, amely a gazdaság, a kultúra, a tudomány, a technológia, az egészségügy és a kereskedelem tekintetében igyekszik szorosabbra fűzni a Washington és Bagdad közötti szálakat, s nem utolsósorban eloszlatni azokat a kételyeket, amelyek arra vonatkoznak, hogy az USA csak a kivonulás technikai kérdéseiben érdekelt.

A megállapodás kétségkívül konszenzusos döntés eredménye, s ahogyan fogalmaznak siker valamennyi fél számára. Valójában azonban mind Washingtonnak, mind pedig Bagdadnak komoly engedményeket kellett tennie, hogy a szerződés elfogadhatóvá váljon. A Bush-adminisztráció többek között feladta azon korábbi pozícióját, amely szerint a kivonulást nem lehet időkerethez kötni, mivel az leginkább az aktuális biztonsági állapotoktól függ. Washingtonban lemondtak továbbá arról is, hogy a határidőt módosítsák, valamint annak lehetőségét is kizárták, hogy Irakban időn túl amerikai katonák maradjanak kiképzés vagy támogatás céljából. A szerződés értelmében nem lesznek állandó katonai bázisok, s az amerikai haderő ugródeszkaként sem használhatja Irakot a jövőben egy esetleges Szíria vagy Irán elleni akcióhoz. Végül ígéret fogalmazódott meg a letartóztatásokat és börtönbe zárásokat illetően is, amely szerint ezen akciókra csakis iraki bíróság engedélyével kerülhet sor. S bár mindezek alapján úgy tűnik, hogy Washington volt kénytelen többet engedni a követeléseiből, voltaképp azonban Bagdadnak is finomítania kellett az álláspontján. Noha a megállapodás értelmében megszűnik a szolgálaton és laktanyán kívül tevékenykedő amerikai katonák immunitása, de csakis súlyos bűncselekmények esetén ítélheti el őket az iraki bíróság, ráadásul aligha valószínű hogy az amerikai katonákat bármilyen esetben szolgálaton kívüliként kezelnék.

A szerződés elfogadása mindenképpen történelmi pillanatnak tekinthető, a dokumentumok jelentősége mellett már csak azért is, mert a demokratikus játékszabályokat betartva került sor a megvitatására és az elfogadására. Az egyezmény megvalósítása előtt azonban még számos akadály tornyosul. Egy olyan országban, ahol komoly hagyománya van a megszálló hatalmak által kikényszerített katonai paktumok ellenzésének és elutasításának, a megállapodás könnyen polarizálhatja a közvéleményt. Habár Nuri al-Maliki miniszterelnöknek sikerült széles koalíciót építeni a szerződés elfogadására (A 198 jelenlevő képviselő közül 149 támogatta az amerikai-iraki megállapodás ratifikálását.), mégis sokan vannak azok, akik így vagy úgy, de elutasítják az Egyesült Államokkal köttetett biztonsági szerződést. Így például a radikális síita hitszónok, Muktada asz-Szadr, és fegyveres csapata, a Mehdi Serege, akik a szerződést ellenezve a megszálló csapatok azonnali kivonulását követelik. Kételyeinek adott hangot Ali al-Szisztani nagy ajatollah is, aki az iraki szuverenitás helyreállítását és a nemzeti konszenzus biztosítását tekinti a legfontosabb feladatnak. De kérdéses az is, hogy vajon az amerikai kongresszus miként szavaz a megállapodásról, illetve hogy az újonnan megválasztott demokrata elnök mennyire tartja majd magát a már elfogadott szerződéshez, vagy netán megvalósítja-e a kampányban beígért 16 hónapos kivonulási programot? Nem beszélve arról, hogy az amerikai vezetésen belül is többen kritizálják az egyezményt, amely érvelésük szerint továbbra is fenntartja az erős felelősségvállalást, miközben azonban túlzottan korlátozza az USA lehetőségeit és hatalmi-befolyásoló pozícióját.

Az amerikai-iraki megállapodás kétségkívül nagy lépés a teljes iraki szuverenitás felé, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Irak továbbra is etnikai-felekezeti törésvonalak mentén szerveződik. A szunnita kisebbség kikötése folytán pedig jövő júniusban népszavazáson is meg kell majd erősíteni a most elfogadott biztonsági szerződést. Kérdéses azonban, hogy a Maliki által összetákolt koalíció kibírja-e addig, avagy az a belső harcoknak esik majd áldozatul. A kormányfőnek kétségkívül komoly presztízs-növekedést eredményezett a szerződés elfogadása, sokan attól tartanak, hogy ez túlontúl erőssé teszi a síita politikust a heterogén iraki rendszerben. Valójában azonban éppen a szerződés elfogadásának kényszere alatt kicsikart koncessziók azok, amelyek pozícióba hozhatják a szunnita és kurd csoportokat. A január végén esedékes tartományi és helyhatósági választás sok mindent el fog árulni az aktuális politikai erőviszonyokról, a jövő év pedig egyben az iraki biztonsági erők próbája is lesz. S persze izgalmas lesz az is, hogy a szerződés legnagyobb vesztese, a szomszédos Irán miképpen válaszol majd a regionális politikai csatározásra.

MO: Magyarország az Országgyűlés döntése alapján, az iraki diktatúra megdöntését követően, 2003 augusztusában kapcsolódott be érdemben a stabilizációba egy – a nemzetközi koalíciós erők (MNF) kötelékében szolgáló – 300 fős szállító zászlóalj Irakba telepítésével, amely 2004. december 31-ig látta el feladatát. Hazánk 2004 óta nem vesz részt fegyveres alakulatokkal az iraki hadműveletekben, de a stabilizációs és újjáépítési programokban továbbra is képviseltetjük magunkat. A mandátum lejártát követően a Magyar Köztársaság Kormánya saját hatáskörben döntött arról, hogy Magyarország szövetségesi kötelezettségvállalásaival összhangban, 2006. szeptember 30-ig részt vesz a NATO újonnan felállított iraki Kiképzőmissziójának (NTM-I) tevékenységében. Nuri al-Maliki kormányfő kérésére az áprilisi bukaresti NATO csúcson a misszió 2009 végéig történő meghosszabbítására került sor. Hazánkat az amerikai hadsereg kivonulására vonatkozó forgatókönyvek nem érintik komolyabban. Az Irakból kivont katonák jövőbeli sorsa, nevezetesen esetleges áthelyezésük az afganisztáni frontra azonban már hatással lehet a magyar kül- és biztonságpolitikára. Az amerikai haderőnövelés adott esetben csökkentheti a magyar szerepvállalást a közép-ázsiai országban!