Szomália

ANARCHIA ÉS KÁOSZ AFRIKA SZARVÁN
 
Szomáliában majd 18 esztendeje dúl a polgárháború, mindez idő alatt állandósult a törvénynélküliség és az általános szegénység. A kaotikus belpolitikai viszonyokat és a megélhetési nehézségeket látva nincs mit csodálkozni azon, hogy Afrika Szarván elszaporodtak a kalózcselekmények. A kereskedelmi hajózás biztonságának helyreállítása éppen ezért tengeri csatákkal aligha érhető el, ehelyett magában Szomáliában kell rendet tenni, amely azonban a körülményeket tekintve korántsem ígérkezik könnyű feladatnak.

MAJD KÉT ÉVTIZEDES BUKOTT ÁLLAMISÁG!

Szomáliára már lassan két évtizede a bukott államiság eklatáns példájaként tekintenek, ahol a központi kormányzat képtelen ellenőrzése alá vonni az ország egész területét, valamint képtelen ellátni az alapvető állami feladatokat, így például biztosítani állampolgárainak a kiszámítható életkörülményeket és a mindennapok biztonságát.

A szomáliai államkudarc okai a különböző klánok rivalizálásában, az ország északi területeinek szeparatizmusában, valamint Afrika Szarvának a hidegháború utáni leértékelődésében, vagy ha úgy tetszik, „elfelejtődésében” gyökeredznek. De nem feledkezhetünk meg a felhalmozott fegyverekről, az elpazarolt segélyekről, és a menetrendszerűen visszatérő szárazságokról sem.

1991-ben, Sziad Barré diktatúrájának bukását követően, az addig egységet alkotó klánok és hadurak hatalmi rivalizálásba kezdtek, azóta pedig az országot hűbérbirtokszerűen felosztva birtokolják a hatalmat. Szomália kaotikus állapotáért másrészt a szeparatizmus tehető felelőssé, nevezetesen, hogy előbb Szomáliföld (1991), majd pedig Puntföld (1998) is bejelentette önrendelkezési igényét. A klán-alapú harcok ezáltal területi konfliktusokkal is kiegészültek, az ország pedig tartósan polgárháborúba süllyedt. A humanitárius katasztrófa elkerülése és a központi kormányzat helyreállítása érdekében az USA és az ENSZ is beavatkozott, de a kaotikus helyzeten egyikőjük sem tudott úrrá lenni, s 1995-ben együttesen hagyták el az országot. Szomália egyszerűen „lecsúszott” a világtérképről.

A helyzet a 2001-ben meghirdetett „terror elleni háborúval” változott meg, amikor Szomália, mint esetleges terrorista búvóhely és kiképzőbázis került ismételten a célkeresztbe. A nemzetközi közösség a klánok közötti erőviszonyokat és kapcsolatokat figyelembe véve 2004-ben tető alá hozott egy megállapodást, amelynek eredményeként klán-viszonyokat tükröző átmeneti kormány született. A koalíció azonban hamar felbomlott. A központi kormányzatot a kezdetek óta működésképtelenné teszi a két nagy klán (Havije és Daroda) közötti hatalmi rivalizálás. A kaotikus viszonyok közepette, mikor a tradicionális klán-alapú igazságszolgáltatás már nem képviselt erőt, emelkedett színre, s vált egyre befolyásosabbá az Iszlám Bíróságok Uniója, amely afganisztáni tálibokhoz hasonlóan rendet és stabilitást hozott az uralma alá kerülő területeken. (Így például jelentősen visszaszorították a kalóz tevékenységet!)

KELET-AFRIKA AFGANISZTÁNJA, VAGY IRAKJA?

Az iszlamista erők 2006-ban bevették Szomália fővárosát. Mogadishu eleste pedig megkongatta a vészharangot az Egyesült Államokban, ahol már eddig is fenntartásokkal tekintettek az egyre erősödő Iszlám Bíróságok Uniójának tevékenységére. A Bush adminisztráció az „áttételes háború” taktikáját választva zöld utat adott Etiópiának, amelynek hadserege a szomáliai kormányerőkkel közösen 2006 karácsonyakor sikeresen visszafoglalta a fővárost. A döntés azonban több szempontból is kontra-produktívnak bizonyult.

Washington célja az volt, hogy megakadályozza Szomália Afganisztánná válását, amelynek reális alapjai voltak, a hatalmas ellenőrizetlen területek és az átjárható határok kétségkívül vonzó hellyé tették Szomáliát a „dzsihádisták” szemében, valójában azonban az ország klán-alapú struktúrája és az erőszak magas szintje valamennyi idegen számára komoly veszélyeket tartogatott. Afrika Szarva éppen ezért nem is válhatott egy Afganisztánhoz hasonló terrorista gyűjtőhellyé. Ehelyett az etióp-amerikai beavatkozásnak köszönhetően úgy tűnik, hogy Szomáliából „Afrika Irakja” lesz. Mindezt bizonyítja, hogy az országban mindennapossá váltak az etióp és afrikai uniós katonák ellen elkövetett útszéli robbantásos cselekmények és öngyilkos merényletek. Sőt a növekvő önbizalommal rendelkező felkelők olykor nyílt harcba is bonyolódnak az etióp katonákkal.

Az átmeneti kormány képtelen volt az etióp beavatkozás keltette hatalmi vákuum betöltésére, ráadásul ingatagabb lábakon áll, mint bármikor ezt megelőzően. Az iszlamisták ezzel ellentétesen egyre népszerűbbek és erősebbek lesznek. (Csak ebben az évben nyolc várost kerítettek az uralmuk alá!) Az Egyesült Államok által támogatott etióp hadsereg megjelenése a szomáli területeken ráadásul kiélezte a két szomszédos ország konfliktusos viszonyát is (Szomália és Etiópia kétszer is háborúzott egymással a közelmúltban), illetve nagyban hozzájárult a radikalizmus térnyeréséhez és az erőszak eszkalálódásához.

Az etióp ellenséggel szembeni összefogás tovább erősítette az iszlamista csoportokat, amelyből különösen a radikálisok húztak hasznot. Az Iszlám Bíróságok Uniójának katonai szárnya, az al-Shabaab („Ifjúság”) külön életre kelt, s önállóan folytatja lázadó tevékenységét. Az iszlamista radikálisok adott esetben pénzügyi szálakkal kötődnek a kalóz csoportokhoz, ideológiájukban pediglen az al-Kaidához hasonlatosak. A konfliktus megoldása így egyre inkább szükségessé teszi azt, hogy az átmeneti kormány és a nemzetközi közösség egyaránt leüljön tárgyalni a mérsékeltebb iszlamista erőkkel, amelytől ez eddig határozottan elzárkóztak.

HUMANITÁRIUS KATASZTRÓFA FENYEGET!

A szomáliai helyzet sokkalta rosszabb, mint eddig a polgárháború alatt bármikor. A törvények hiánya és az erőszak eszkalálódása csak az elmúlt évben több mint egymillió embert űzött el az otthonából: egyesek külföldre távoztak (600 ezer fő), mások pedig a szomáliai menekülttáborokban (750 ezer fő) kötöttek ki. A lakosság közel negyven százaléka (3,5 millió fő) közvetlen humanitárius segélyre (élelmiszerre és ivóvízre) szorul, mivel az állandósult szárazság, a folyamatos harcok és az összeomlott infrastruktúra miatt szinte lehetetlenné vált a termelés. Az élelmiszer és üzemanyag árak emelkedése éppen ezért különösen nagy terhet ró a szomáliai kormányzatra, amely azonban a kevesebb, mint 10 millió USD értékű éves költségvetésével nem sok mindent tehet.

A szörnyűséges állapotok rendezése, illetve a humanitárius katasztrófa elkerülése végett nélkülözhetetlennek tűnik a nemzetközi közösség komolyabb szerepvállalása. A segélyszervezetek azonban a biztonsági helyzet romlása folytán (Csak ebben az évben 28 segélymunkást gyilkoltak meg és 12-öt raboltak el!) szinte kivétel nélkül elhagyták az országot. A szomáliai partok mentén portyázó kalózok pediglen nem igen tesznek különbséget a kereskedelmi hajók és az ENSZ segélyszállítmányok tekintetében! A segélyek mindig is részét képezték a szomáliai katonai gazdaságnak. Nincs ez most sem másként, a kalózok mellett valamennyi felkelő csoport és hadúr igyekszik megkaparintani az élelmiszer és gyógyszer rakományokat, konvojokat.

A káoszba süllyedt országban az emberek többsége (kb. kétharmada) napi egy dollárból él, munka-lehetőség pedig nem igen van. A kaotikus körülmények között természetesen virágzik a korrupció, a törvénytelenség és az erőszak. A klán-harcok közepette felcseperedő új generáció az elmúlt 18 esztendőben nem látott egyebet, csak polgárháborút. Éppen ezért nincs is mit csodálkozni azon, hogy problémái elsősorban fegyverrel igyekeznek megoldani mindenki. A kaotikus állapotok elharapódzásában szerepet játszik természetesen az is, hogy a rend fenntartására verbuvált kormányzati erők rosszul szervezettek, ráadásul a lojalitásuk is erősen megkérdőjelezhető. A szomáliai katonák közül sokan vannak ugyanis olyanok, akik már nyolc hónapja nem kaptak zsoldot.

KALÓZKODÁS: MEGÉLHETÉSI VAGY SZERVEZETT BŰNÖZÉS?

A kaotikus belpolitikai viszonyokat és az elképesztő szegénységet látva nem meglepő a kalózcselekmények elszaporodása, hiszen a nehézségek közepette egyre többen választják hivatásul a komoly jövedelemmel kecsegtető kalózkodást. Az átlagkereset Szomáliában 650 USD körül mozog, ezzel szemben a rablással még az alacsonyabb beosztású, rangú kalózok is közel tízezer dollárt kereshetnek egyetlen egy akcióval. S míg a nagy többség megélhetési bűnözőként kezdett a tengeri rablásba, addig napjainkra a „kalóz-biznisz” kiterjedt bűnszövetkezetté vált, s ami még fontosabb életet vitt a tengerparti településekbe, munkahelyeket teremtve és megrendeléseket adva kvázi felfuttatta a stagnáló falvakat és városokat.

A szomáliai kalózkodás gyökerei messzire nyúlnak, ám csak a jelenlegi körülmények között harapódzott el igazán a szomáliai partok menti tengeri rablás. Az egykoron illegális halászat és szennyezés miatt indított kalóz-támadások (Szomália partjai különösen hal-gazdagok, a központi ellenőrzés gyengeségét kihasználva több ország is megsértette Szomália területi szuverenitását, mint ahogyan káros anyagok elhelyezésére és különös betegségek elterjedésére is akadt példa bőven!) mára már elsősorban a vámszedésre koncentrálnak, s valóban a megélhetést szolgálják. Klasszikus 18-19. századi elődeikkel szemben a szomáliai tengeri rablók nem a hajóra vagy a rakományra hajtanak, hanem kizárólag a váltságdíj, amit a tulajdonosoktól, illetve az üzemeltetőktől kicsikarhatnak, érdekli őket.

A kalózok kezdetekben önállóan cselekedtek, s kicsiny halászhajókat foglaltak el, elsősorban a halrakomány megszerzésének céljával. Manapság azonban a klánok közötti ellentéteken átívelő, s erősen szervezett csoportosulások működnek, saját kiszolgáló és tárgyaló személyzettel, valamint a szárazföldről koordináló vezetővel. Bizonyíték ugyan nem támasztja alá, de könnyen elképzelhető, hogy az iszlamistákkal, a hadurakkal és a kormányzattal is tartanak fenn kapcsolatot: valamifajta adót fizetnek a szabad portyázás fejében. A kalózok idővel sokkalta komolyabb fegyverekre és technológiákra is szert tettek (pl. RPG rakétákra és műholdas nyomkövető rendszerekre). A minél nagyobb zsákmány reményében, illetve megnövekedett önbizalmuknak köszönhetően pedig a tengeri rablók a partoktól egyre távolabb merészkednek és egyre nagyobb hajókat támadnak meg.

SZOMÁLIA: MERRE TOVÁBB?

A kalóz-biznisz kiterjedtsége, különösen a szaúdi szupertanker (Sirius Star) eltérítése, mely alapjaiban kérdőjelezte meg az olajszállítás biztonságát, mozgásba hozta a nemzetközi közösséget, amely hadihajók térségbe vezénylésével, illetve a legénység kiképzésével és felfegyverzésével, valamint az útvonalak megváltoztatásával (a Horn-fok megkerülésével) igyekszik elejét venni a további kalózcselekményeknek. A tengerek biztonsága azonban aligha garantálható a fenti intézkedésekkel: az érintett térség nagysága akadályozza a sikeres ellenőrzést, a hajóra kerülő fegyverekkel csak a konfliktus kockázata nő, végül a kerülő és a katonai kíséret elképesztő költségekkel jár.

Noha a nemzetközi közösség a szomáliai problematika jelentőségéről beszél, valójában azonban nem tesz lényeges és hatékony lépéseket a válság kezelésére. A Szomáliának juttatott éves segély éppen hogy csak eléri a 14 millió USD-t, míg a kalózkodásból csak ebben az évben eddig befolyt összeg (a váltságdíjakból és az eladásokból származó üzleti haszon) majd 100 millió USD-t tesz ki.

A megélhetési bűnözésként jelentkező kalózkodás mára már fejlett iparággá, vagy ha úgy tetszik bűnszövetkezetté vált, amellyel szemben aligha lehet győztes csatát vívni a tengereken. A szomáliai partok biztonságos hajózásának helyreállítása így elsősorban a szárazföldnek, vagyis magának Szomáliának a rendbetételével tűnik csak lehetségesnek. A jelenlegi körülményeket tekintve azonban ez korántsem lesz könnyű feladat.

A beígért katonai erősítések elmaradni látszanak, sőt Addisz-Abeba azt fontolgatja, hogy kivonja csapatait Szomáliából. Ez esetben szinte biztosra vehető a központi kormányzat végleges bukása és a polgárháború erőteljes kiújulása. Kérdéses, hogy az erőszak eszkalálódása esetén lesz-e majd valaki, aki rendet tesz Afrika Szarván? A nyugati szövetségi rendszer leterhelt, az afrikai uniós katonák nem megfelelően képzettek. Egyszóval Szomália komolyan bajban van, a kérdés csak az, hogy vajon végleg lecsúszik-e a világtérképről.