Arab csúcs Damaszkuszban

HIDEGHÁBORÚ AZ ARAB VILÁGBAN?

Március végén (29-én és 30-án) Damaszkuszban, Szíriában kerül megrendezésre az Arab Liga éves csúcstalálkozója, amelyen Szaúd-Arábia mellett Egyiptom, Jordánia és Marokkó is csak alacsony szintű delegátussal képviselteti magát. Libanon pedig egyszerűen nem vesz részt a találkozón. Az arabközi csúcs ilyen jellegű bojkottjára azért kerülhet sor, mert a libanoni kormányválság kiélezte az iraki háborúval már korábban megbolygatott regionális erőviszonyokat. Az arab világ jelenleg úgy tűnik, hogy éppen a saját hidegháborúját vívja.

A LIBANONI KORMÁNYVÁLSÁG ÁRNYÉKÁBAN

 

Az arabközi kapcsolatok elmérgesedésének újabb állomása lehet az ez évi találkozó, amelyet minden kétséget kizáróan a libanoni belpolitikai válság árnyékol be a leginkább. A Nyugat-barát kormányzat és a Szíria-párti ellenzék a napokban tizenhetedik nekifutásra sem tudott megegyezni a köztársasági elnök személyéről. A következő kísérletre pedig majd csak április 22-én kerül sor. A vita azonban többről szól, mint egyszerűen hogy ki legyen az ország elnöke, a helyi politikai frakciók csatároznak egymással a hatalmi pozíciók elosztásáért. Egyik oldalon Fuád Szinióra miniszterelnök és Szíria-ellenes szövetségesei, a másikon pedig a síita Hezbollah és annak támogatói szeretnének minél nagyobb befolyást az újonnan alakuló kormányban. A rivális politikai csoportok közti nézeteltérés az elmúlt hónapokban, több ízben utcai összecsapásokhoz is vezetett.

Az Arab Liga főtitkárának, Amr Múszának a közbenjárásával úgy tűnt, hogy a felek megegyeznek, és sikerül megválasztani Michel Suleiman tábornokot köztársasági elnöknek a cédrusok országában, de a politikai döntéshozatalban gyakorolható vétóhatalmat és a miniszteri tárcák elosztását illetően mégsem sikerült megállapodni. Így Libanonnak 2007 novembere óta nincsen államfője, amiért egyre többen a Szíria-barát ellenzéket, és magát Szíriát teszik felelőssé. S valóban, Damaszkusznak egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül az elnöki székben, mert ez által őrizheti meg a libanoni kártyáját, amit szorult helyzetbe kerülve bármikor kijátszhat a Nyugattal és Izraellel szemben a továbbiakban is. A szíriai vezetés ugyan a libanoni politikába való beavatkozással valóban sakkban tarthatja ellenfeleit, azonban ez által konfrontálódik a térség vezető arab államaival is.

SZAÚDI-SZÍRIAI RIVALIZÁLÁS A HÁTTÉRBEN

A régóta elhúzódó libanoni válság különösen kiélezte a szaúdi-szíriai viszonyt, olyannyira, hogy az arabközi csúcson Damaszkuszban sem Abdallah király, sem pedig Szaúd el-Fejszal külügyminiszter nem fog részt venni, a sivatagi királyságot csak az arabközi szervezetbe delegált állandó megbízottja fogja képviselni. Mindennek hátterében egyfelől az áll, hogy Szaúd-Arábia sérelmezi Szíria libanoni beavatkozását, amely ellehetetleníti a rendezést. Rijád a konfliktusban ráadásul közvetlenül is érintett, mivel a 2005-ben meggyilkolt Rafik Hariri miniszterelnök szaúdi állampolgársággal rendelkezett. Éppen ezért az egyik legharcosabb és egyben a legbőkezűbb támogatója a gyilkosság kivizsgálására hivatott nemzetközi bíróság munkájának. A libanoni belpolitikai csatározásokban pedig egyértelműen a Szíria-ellenes kormányt támogatja.

A Szaúd-Arábia és Szíria között kibontakozó feszültség oka másfelől az, hogy Rijád nem nézi jó szemmel Damaszkusz és Teherán különleges kapcsolatát, amelynek eredményeként Irán fokozatosan egyre nagyobb befolyást nyer a térségben. Az Iszlám Köztársaság igyekszik az iraki rendszerváltás után jelentkező hatalmi vákuumot betölteni a közel-keleti régióban, mindez a szaúdi vezetés szerint azonban ellentétes az arab érdekekkel. Rijád ezen álláspontjához csatlakozott az Egyesült Államok is, amely hadihajókat vezényelve Libanon partjaihoz, igyekszik figyelmeztetni a libanoni ellenzéket egyaránt támogató Szíriát és Iránt. A libanoni-válság lényegében a mikrokozmosza a térségben zajló politikai polarizációnak, amelyben az Egyesült Államok és mérsékelt arab szövetségesei konfrontálódnak a radikális teheráni és damaszkuszi vezetéssel.

EREDMÉNYEK NÉLKÜLI CSÚCSTALÁLKOZÓ

Az arab csúcstalálkozó bojkottálása nem új keletű jelenség, azonban amíg korábban legtöbbször a személyes nézeteltérés volt az ok, addig most sokkalta bonyolultabb a helyzet. Amennyiben bizonyos vezetők nem vesznek részt a találkozón, úgy az mindenképpen az arab országok közötti egyet nem értés bizonyítéka lesz. Szíria ugyan a találkozótól távolmaradással fenyegető Egyiptom, Jordánia, Marokkó és Szaúd-Arábia nélkül is megrendezheti a csúcsot, de az alacsony részvétel még inkább elszigetelheti a Basar el-Asszad-féle vezetést. Sokan azonban másként vélekednek, és úgy gondolják, hogy az arab államok részvétele kedvezően befolyásolhatná Damaszkusz libanoni szerepvállalását. Ráadásul nem lehet hagyni azt sem, hogy Szíria arab opció nélkül maradjon, mert abban az esetben Damaszkusz még inkább Teherán karmaiba sodródna. Így a csúcs „répa és pálca” egyszerre.

Az arabközi találkozó minden bizonnyal nem hoz majd komoly eredményeket, hanem az arab világon belül jelentkező törésvonalak és személyes rivalizálások kerülnek majd általa felszínre. Sőt mi több, azáltal két blokk látszik majd állandósulni a térségben: egyfelől Szíria és radikális szövetségesei (Irán), másfelől pedig a mérsékelt arab államok (Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia), amelyek közül egyik sem kívánja elveszíteni a Libanonért folytatott csatározást. S bár a csúcson a szudáni események és a palesztin békefolyamat mellett minden bizonnyal a libanoni válság is napirendre kerül majd, de az arab egység hiányában aligha képzelhető el, hogy a találkozón sikeres rendezési terv szülessen. Egy azonban biztos, hogy az arab csúcsnak nem Libanon lesz a győztese. Maga az Arab Liga pedig akár egy évtizedre előre is súlyos legitimációs válságba kerülhet.

A libanoni játéktér kiéleződése: visszazuhanás a polgárháborúba?

A POLITIKAI FRAKCIÓK TORZSALKODÁSA ÉS A KÜLSŐ SZEREPLŐK RIVALIZÁLÁSA

Libanon még nem süllyedt vissza a polgárháborúba, de igencsak jó úton halad a káosz felé. Mindez 2005-ben Rafik Hariri meggyilkolásával kezdődött, majd folytatódott az azt követő évben az Izrael elleni háborúval, és végül állandósult azáltal, hogy az országnak tavaly november óta nincsen törvényesen megválasztott köztársasági elnöke. A libanoni-válság akárcsak az 1970-es években, most is több szinten van kibontakozóban. Kimenetele pedig igencsak bizonytalan.

A cédrusok országa egyfelől komoly belpolitikai válsággal küzd. A Nyugat-barát kormányzat és a Szíria-párti ellenzék a minap tizenhetedik nekifutásra sem tudott megegyezni a köztársasági elnök személyéről. A vita azonban többről szól, mint egyszerűen hogy ki legyen az ország elnöke, a politikai frakciók csatároznak egymással a hatalmi pozíciók elosztásáért. Egyik oldalon Fuad Siniora miniszterelnök és Szíria-ellenes szövetségesei, a másikon pedig a síita Hezbollah és annak támogatói szeretnének minél nagyobb befolyást az újonnan alakuló kormányban. A rivális politikai csoportok közti nézeteltérés az elmúlt hónapokban, több ízben utcai összecsapásokhoz is vezetett.

A politikai acsarkodás mellett másfelől kiéleződtek a feszültségek a libanoni palesztin menekült-táborokon belül is, ahol a megszállt területekhez hasonlóan a rivális ideológiai csoportok feszülnek időről-időre egymásnak. Mindez azért különösen érdekes, mert anno a libanoni polgárháború kirobbanásakor éppen a palesztin menekültek körül bontakozott ki az egyik konfliktusgóc. Ráadásul a Hezbollah egyik vezető figurájának nemrégiben történt likvidálását követően a levegőben lóg egy újabb fegyveres konfrontációnak a lehetősége is a zsidó állam és a libanoni síita szervezet között. A Hezbollah ugyanis így továbbra is megőrizheti fegyvereit, és speciális helyzetét a társadalomban.

A belső válságokkal párhuzamosan mélyül a regionális konfliktus is, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a hétvégén megrendezésre kerülő arabközi csúcstalálkozón az alapító tagállam Libanon nem fog részt venni, Szaúd-Arábia és Egyiptom pedig csak majd alacsony szintű delegátussal képviselteti magát. Mindennek háttérében elsősorban a szaúdi-szíriai rivalizálás áll, amely többek között éppen a libanoni fejlemények miatt látszik elmérgesedni. Rijád azt sérelmezi, hogy Szíria beavatkozásával ellehetetleníti a libanoni rendezést, miközben különleges kapcsolatának köszönhetően teret enged Irán növekvő befolyásának a régióban. Mindez pedig, ahogyan fogalmaznak, az arab érdekekkel ellentétes.

A konfliktus nemzetközi szinten is terebélyesedik, miután az Egyesült Államok több hadihajót is a térségbe vezényelt, figyelmeztetésül szánva azokat a libanoni ellenzéket egyaránt támogató Szíriának és Iránnak. A libanoni-válság lényegében a mikrokozmosza a térségben zajló politikai polarizációnak, amelyben az Egyesült Államok és mérsékelt arab szövetségesei konfrontálódnak a radikális teheráni és damaszkuszi vezetéssel. Kérdéses azonban, hogy utóbbiak számára vajon vállalható-e, s mi több vajon kifizetődő-e, ha Libanon a jövőben ismételten véres csatatérré változik, vagy az erőszak eszkalálódása miatt az érintettek esetleg jobbnak látják, ha lemondanak a konfrontációról.

Az arab csúcs előtt...

HIDEGHÁBORÚ AZ ARAB VILÁGBAN?

Március végén Damaszkuszban, Szíriában kerül megrendezésre az Arab Liga éves csúcstalálkozója, amelyen Szaúd-Arábia mellett Egyiptom és Jordánia is csak alacsony szintű delegátussal vesz majd részt. Libanon képviselete pedig egyenesen kérdéses. Az arabközi csúcs ilyen jellegű bojkottjára azért kerülhet sor, mert a libanoni kormányválság kiélezte az iraki háborúval már korábban megbolygatott regionális erőviszonyokat. Az arab világ jelenleg úgy tűnik, hogy éppen a saját hidegháborúját vívja.

Az arabközi kapcsolatok elmérgesedésének újabb állomása lehet az ez évi találkozó, amelyet minden kétséget kizáróan a libanoni kormányválság árnyékol be a leginkább. Nevezetesen hogy az országnak 2007 októbere óta nincsen köztársasági elnöke, mindezért pedig az arab világban egyre többen a Szíria-barát ellenzéket, és magát Szíriát teszik felelőssé. S valóban, Damaszkusznak egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül az elnöki székben, mert ez által őrizheti meg a libanoni kártyáját, amit szorult helyzetbe kerülve bármikor kijátszhat a Nyugattal és Izraellel szemben a továbbiakban is.

A szíriai vezetés ugyan a libanoni politikába való beavatkozással valóban sakkban tarthatja ellenfeleit, azonban ez által konfrontálódik a térség vezető arab államaival is. Noha Damaszkusz a találkozótól távolmaradással fenyegető Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia nélkül is megrendezheti a csúcsot, de az alacsony részvétel még inkább elszigetelheti a Basar el-Asszad féle vezetést. Sokan azonban másként vélekednek, és úgy gondolják, hogy az arab államok részvétele kedvezően befolyásolhatja Szíria libanoni szerepvállalását. Ráadásul nem lehet hagyni, hogy Szíria arab opció nélkül maradjon.

Az arab csúcstalálkozó bojkottálása nem új keletű jelenség, azonban amíg korábban legtöbbször a személyes nézeteltérés volt az ok, addig most sokkalta bonyolultabb a helyzet. Amennyiben bizonyos vezetők nem vesznek részt a találkozón, úgy az mindenképpen az arab országok közötti egyet nem értés bizonyítéka lesz. Sőt mi több, azáltal két blokk látszik majd állandósulni a térségben: egyfelől Szíria és radikális szövetségesei (Irán), másfelől pedig a mérsékelt arab államok (Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia), amelyek közül egyik sem kívánja elveszíteni a Libanonért folytatott csatározást.

Az arabközi találkozó minden bizonnyal nem hoz majd komoly eredményeket, hanem az arab világon belül jelentkező törésvonalak és személyes rivalizálások kerülnek majd általa felszínre. Egy azonban biztos, hogy az arab csúcsnak nem Libanon lesz a győztese.

Egyiptom bizonytalan jövője

A POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI PROBLÉMÁK SZORÍTÁSÁBAN

Egyiptomban járva, az utca emberével csevegve úgy tűnik, hogy a fáraók országa ma igencsak nehéz helyzetben van. Egyfelől a demokrácia iránti növekvő igény, másfelől az iszlám fundamentalizmus állandó fenyegetése okoz problémát. Mindehhez ráadásul hozzájárulnak a mindennapi élet nehézségei és az egyiptomi társadalom egyre súlyosbodó problémái is. Így aztán nem is csoda, hogy a jövőt illetően senki sem optimista.

Az egyiptomi demokrácia az elmúlt években bevezetett politikai reformok ellenére is inkább ellentétes fogalmak összepárosítása, sem mint valóság. A politikai hatalmat még mindig Hoszni Mubarak birtokolja, aki az elmúlt több mint negyed évszázadban a valós, vagy éppenséggel valótlan, iszlám fenyegetést kihasználva maradhatott pozícióban. Az 1981 óta hatályban lévő szükségállapotot ugyan a tavalyi év folyamán egy alkotmánymódosítással feloldották, de a látszatintézkedések ellenére az új helyzetben továbbra is az autokratikus hatalom látszik intézményesülni – most már állandó jelleggel.

A politikai utódlás kérdése ugyan már eldőlni látszik, nevezetesen, hogy előbb-utóbb az édesapát a fiú, Gamal Mubarak fogja követni az elnöki székben, de a Mubarak „dinasztia” mégiscsak komolyan bajba kerülhet a jövőben. Egyfelől a belső ellenzék, másfelől a washingtoni vezetés kíván demokratikusabb rendszert. S bár a kijelölt utód, akinek gazdasági érdemeit már most sokan dicsérik, rendelkezik a változások levezényléséhez szükséges képességekkel, de a régi legitimációhoz kötődve még sincsen valós esélye a politikai reformok megvalósítására. Személyében megtestesül az egyiptomi dilemma.

Az egyiptomi vezetés továbbra sem tud szabadulni azon problémától, amit az iszlám fundamentalisták jelentenek számára. Napjainkban azonban már nem az erőszakos fenyegetésük, hanem a demokratikus követeléseik azok, amelyek fejtörést okoznak a vezetésnek. A legnagyobb ellenzéki erőnek számító Muzulmán Testvériséget éppen ezért igyekszenek továbbra is kizárni a politikából. Az áprilisi helyhatósági választásokon például a szervezet közel tízezer jelöltje közül csupán csak páran indulhatnak majd el. A választás eredménye ugyanis befolyással lehet a jövőbeli elnökválasztásra.

Az iszlamista szellem lámpásból való kieresztésénél is komolyabb fenyegetést eredményezhet az a társadalmi elégedetlenség, amely az egyre nehezebbé váló megélhetés miatt jelentkezik országszerte. „Az árak háromszorosára, négyszeresére nőttek, miközben a fizetések semmit sem változtak” – panaszkodnak sokan. A majd 80 milliós ország lakosságának közel fele van a szegénységi küszöb alatt, akiknek nagy része szó szerint az államilag támogatott kenyéren él. Jelenleg a gabona világpiaci árának növekedése az otthoni hiánnyal párosulva pedig különösen kiélezi a feszültségeket.

Egyesek szerint a rendszer az összeomlás szélén áll, amelyet vagy a társadalom elégedetlensége, vagy az elit belső rivalizálása fog eredményezni. Mások viszont úgy gondolják, hogy a megpróbáltatások ellenére a Mubarak család megőrizheti a hatalmát. Abban viszont mindenki egyetért, hogy az ország az elkövetkezendő időben bizonytalan jövővel néz szembe.

Parlamenti választások Iránban

MILYEN IRÁNYBA MOZDUL AZ IRÁNI POLITIKA?

Március 14-én, pénteken törvényhozási választásokat tartanak az Iráni Iszlám Köztársaságban, ahol ezúttal a korábbi évektől eltérően nem a reformerek és a konzervatívok mérik össze az erejüket, hanem a konzervatív táboron belüli mérsékeltek és keményvonalasok csapnak össze egymással. A szavazás ráadásul ez alkalommal többről szól, mint a parlamenti helyek egyszerű elosztásáról, a választók ugyanis a voksolással értékelik Mahmúd Ahmadinezsád hároméves munkáját, az eredmény pedig mindenképp kihatással lesz a jövőre esedékes köztársasági elnök választás kimenetelére is.

Az iráni politikai rendszert találóan úgy szokták jellemezni, hogy az a legdiktatórikusabb demokrácia és a legdemokratikusabb diktatúra. 1979 után az isteni uralom és a népszuverenitás összeházasításából egy olyan kettős felépítményű rendszer jött létre, ahol minden demokratikus intézménynek megvan a maga antidemokratikus párja. Az alkotmány értelmében ugyan a közvetlenül választott parlament feladata a törvényhozás, a gyakorlatban azonban csak másodhegedűs lehet a kinevezett tagokból álló Őrök Tanácsa mellett.

A mostani választás is ezt a kettősséget látszik igazolni, mert bár a voksolás közel sem lesz tiszta és szabad, de a jelöltek mégis különböznek egymástól, a verseny pedig akár erős is lehet közöttük, az eredményt pedig igencsak nehéz előre megmondani. Mint ahogyan Ahmadinezsád megválasztása is meglepetés volt három évvel ezelőtt. Az iráni politika egyáltalán nem alkot monolitikus egységet, hanem azt a folyamatos rivalizálás és a háttéralkuk sorozata jellemzi. A politikai küzdelmeknek pedig maga a törvényhozás is terepe, illetve szereplője.

A mezslisz, az iráni parlament 290 tagját az állampolgárok közvetlenül, kétfordulós rendszerben választják meg. A szavazásra jogosultság korhatárát ebben az évben emelték fel tizenötről tizennyolc évre, így most közel 43 millió iráni járulhat az urnákhoz pénteken, és választhat a közel 4600 jelölt közül. A képviselőjelöltséghez iráni állampolgársággal és felsőfokú végzettséggel kell rendelkezni, valamint 30 és 75 év közöttinek kell lenni. A szabályozás értelmében az aspiránsokat az iszlám és a rendszer iránti lojalitást figyelembe véve az Őrök Tanácsa szelektálja előzetesen.

Négy esztendővel ezelőtt a reformpárti képviselők tömeges diszkvalifikálására került sor, a túlzottan kritikus jelölteket pedig ezúttal is igyekeznek távol tartani a politikától. Az indulók közel 40 százalékától, döntő többségében a reformista tábor tagjaitól, vonták meg a választáson való indulás lehetőségét. Akadnak köztük olyanok is, akik jelenleg parlamenti mandátummal rendelkeznek, sőt első körben még Khomeini ajatollah unokáját is kizárták, később végül mégis engedélyezték az indulását. A választás a kizárások révén akár lefutottnak is tekinthető, valójában azonban még minden nyitott.

Az iráni politikai paletta sokkalta töredezettebb annál, hogy csak egyszerűen reformerekről és konzervatívokról beszéljünk. Mind a mérsékeltek, mind a szélsőségesek között különböző típusok és különböző fokozatok vannak. Az iráni társadalmat a mély nemzeti tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. A pártok nélküli közéletben, ahol ráadásul mindennapos a politikai csoportok közötti átjárás, igencsak nehéz a markáns határvonalakat meghatározni.

A jelenlegi vezetésnek természetesen egyfelől van egy reformpárti ellenzéke, amely a rendszer liberalizálása és a külkapcsolatok normalizálása mellett tör pálcát, és amely egységbe szerveződve magas részvételi hajlandóság mellett akár jó eredményt is elérhet. Az iráni társadalom nagy része azonban kiábrándult a politikából, és bár igencsak elégedetlen a jelenlegi vezetéssel szemben, mégsem biztos, hogy mindezt kifejezésre is juttatja a parlamenti választások során. Másfelől a konzervatív tábor sem olyan egységes, mint ahogyan elsőre látszik.

A forradalmi vezetés ugyan mindhárom hatalmi ágat az ellenőrzése alatt tartja, de Ahmadinezsád elnöksége alatt kiéleződtek a konzervatív táboron belüli ellentétek. A radikális külpolitikai retorika és a gazdasági félretervezés, az Irán ellen újabban foganatosított szankciókkal párosulva megkongatta a vészharangot a konzervatív körökben. Az elnök populista politikáját a társadalom tagjai mellett egyre többen kérdőjelezik meg a vezetésen belül is. Ahmadinezsádot pedig több ízben, például a nukleáris kérdést illetően, maga Khamenei ajatollah utasította rendre az elmúlt időszakban.

A parlamenti választásokban ezúttal a reformereknek csak mellékszerep juthat, a valódi küzdelem ugyanis a konzervatív táboron belül várható, ahol Ahmadinezsád támogatói fognak összecsapni a pragmatistákkal. Nem mindegy ugyanis, hogy kinek a támogatói és milyen arányban kerülnek majd többségbe a törvényhozásban, ezzel ugyanis meghatározhatják az elnök utolsó hivatali évét, de ami még ennél is fontosabb befolyásolhatják a jövőre esedékes elnökválasztás végeredményét. Nem véletlen tehát, hogy Ahmadinezsád egykori kihívói, többek között Ali Laridzsáni volt nukleáris főtárgyaló vagy Mohamed Baker-Kalibaf teheráni főpolgármester, mind a jelenlegi elnök ellen kampányolva külön listán indulnak.

Noha a pénteki szavazást követően biztosan nem történik alapvető változás az iráni politikában, a választásnak mindazonáltal komoly tétje van. Az elnök népszerűségének tesztelése ugyanis egyfelől az általános közhangulatot mutatja meg, amelyet számításba véve dönthet majd Khamenei ajatollah, hogy kit is támogat az elkövetkezendő elnökválasztáson. Másfelől a választási ígéretek megvalósításának elmaradása miatt jelentkező kiábrándultság a mérsékelt konzervatívok malmára hajthatja a vizet, akik megfelelő részvétel mellett átvehetik az irányítást a törvényhozás felett. Mindez pedig eltolódást eredményezhet a politikai centrum felé, ami ha a forradalmi ideológiát nem is változtatja meg, de mindenképpen rugalmasabb magatartást teremthet olyan kritikus területeken, mint például az ország gazdaságpolitikája. S éppen ez az, ami a leginkább foglalkoztatja az iráni választókat.

A szingapúri fejlődésmodell

A GEOPOLITIKA ÉS AZ ÁZSIAI ÉRTÉKEK SIKERE?

1819. január 29-én lépett partra a Szingapúri-öbölben egy bizonyos Sir Stamford Raffles, akinek az volt az álma, hogy ezt a mocsaras kalóztanyát a „Távol-Kelet Alexandriájává” változtassa. Nos, majd kétszáz esztendő távlatából megállapíthatjuk, hogy grandiózus tervét siker koronázta. Szingapúr, a piciny városállam ma Délkelet-Ázsia legmodernebb és leggazdagabb országának, és egyben a térség kereskedelmi központjának számít, sőt talán a leggyorsabban fejlődő helynek is az egész világon. De vajon mi az, ami mindezt lehetővé teszi, mi az oka a szingapúri modell sikerességének?

Nos, elsősorban természetesen a kedvező földrajzi fekvés az, ami a szigetországot még mindig a régió legfontosabb csomópontjává teszi, s mindez értelemszerűen hozzájárul a gazdaság sikerességéhez is. Napjainkban, a szingapúri kikötőben mozgatják a legtöbb tonna árut évente a világon, a fejlett bankrendszer pedig a nemzetközi pénzmozgásoknak szolgál ideális helyszínül. Az eredményességhez azonban legalább ennyire szükségeltetik az átgondolt gazdaságpolitika is, amelynek köszönhetően a városállam jelenleg már nem csak az elektronikai ipar és kereskedelem fellegvárának számít, hanem a szolgáltatások piacán is vezető hatalommá vált.

Ázsia rohamosan fejlődő gazdaságaihoz hasonlóan Szingapúrban is fontos szerep jut az oktatásnak és a fejlesztéseknek. A városállam négy és félmillió lakosa közül szinte mindenki folyékonyan beszéli az angol nyelvet, az utcákat járva pedig a felhőkarcolók tövében úton-útfélen épülő beruházásokba botlunk. Imitt újabb plázák készülnek, amott meg kaszinók armadája, s még ki tudja, mi minden más épül. Az infrastruktúra minden kétséget kizáróan itt a legfejlettebb a régióban, amihez ráadásul megfelelően képzett adminisztráció is párosul. S ha mindez nem lenne elegendő, akkor ott van még a multikulturális társadalom, amelynek minden tagja szorgosan dolgozik a felemelkedésen.

A gazdasági menetelésben mindemellett meghatározó szerepe van az autokratikus államnak is. A gyümölcsöző gazdaságpolitikához és nagy ívű technikai fejlődéshez szigorú konzervativizmus és még annál is szigorúbb társadalmi szabályozás társul. A stratégiai fekvés és kereskedelmi tapasztalatok mellett éppen az ázsiai értékrend az, amely biztosítja a szingapúri modell sikerességét. Nevezetesen a vezetők erős elkötelezettsége a gazdaság fejlesztése mellett, de mindinkább a lakosságnak az a vélekedése, hogy a különféle szabadságjogokkal szemben az anyagi jólétnek tulajdonítanak elsőbbséget. Ezért lehet az, hogy a Népi Akciópárt kormányoz 1959 óta folyamatosan, s hogy a papát a fiú váltotta az elnöki székben.

Szingapúr lényegében egy látszatdemokrácia, ahol inkább az állam diktatórikus jellemvonásai dominálnak. Mindez nem meglepő, hiszen a fejlődéshez rend és fegyelem szükségeltetik. S ezzel a rendpártisággal mindenhol szembesülhet az ember, akár ha egy palack üdítővel akar lemenni a metróaluljáróba, vagy ha éppenséggel a fennálló rendszert igyekszik bírálni. Ki gondolná, hogy a lakosság arányához képest, Kínát és az Egyesült Államokat megelőzve, itt kerül sor a legtöbb halálos ítélet végrehajtására. A rend és a jólét biztosítása mellett legalább ennyire fontos ázsiai érték a közösség egysége, vagyis a közösség dominanciája az egyén felett. Mindez a keleti filozófiákból eredeztethető, mint ahogyan az apa, vagy ha úgy tetszik a vezér iránti feltétlen tisztelet is.

Szingapúr egy teljesen más világ, amit más értékek és tradíciók mozgatnak. Az ázsiai értékrend bár európai szemmel csöppet sem nevezhető demokratikusnak, de mindazonáltal tökéletesen megfelel egy úgynevezett „irányított demokráciának”, amely mint látható, keretet biztosíthat a mintaértékű fejlődéshez. Olyannyira, hogy még a pekingi vezetés is a szingapúri modellre vesse a tekintetét.

Parlamenti választások Malajziában

MEGSZOKOTT GYŐZELEM - SZOKATLAN EREDMÉNNYEL

Az ország függetlenségének kivívása óta regnáló kormánykoalíció a tizenkettedik parlamenti választást nyerte meg a hétvégén, mindazonáltal az eredmény az elmúlt évtizedeket tekintve a legrosszabbnak számít. A Nemzeti Front kétharmados többsége egyszerű fölénnyé olvadt a szövetségi törvényhozásban, miközben az ország négy tartományi gyűlésében is elvesztette az eddigi irányítást. Mindez sokak szerint egy új fejezet nyitányát jelenti a délkelet-ázsiai ország politikatörténetében.

Abdullah Ahmad Badawi miniszterelnök pártja, a Nemzeti Front az előzetes számítások szerint 139 helyet már biztosan szerzett a 222 fős maláj parlamentben, ezáltal hétfőn minden bizonnyal ismételten kormányalakítási megbízást fog kapni Mizan Abidin uralkodótól. Amíg azonban a négy évvel ezelőtti választásokon, több mint 90 százalékát szerezve meg a szavazatoknak, szó szerint elsöprő győzelmet aratott a koalíció, addig most, 1969 óta először, be kell érnie egy egyszerű többséggel. Sőt az eddigi renitens Kelantan tartomány mellett, további négyben is kisebbségbe szorult a győztes vezetés. Így Selangorban, Perakban, Kedahban és Penangban.

Ez utóbbi különösen beszédes, és megmutatja, hogy miért is veszíthette el hegemón pozícióját a Nemzeti Front a választásokat követően. A parlamenti szavazás során a választók ugyanis nem csak a miniszterelnök politikájáról fogalmazták meg a véleményüket, hanem felszínre kerültek a multi-kulturális társadalom mélyen megbújó törésvonalak is. A kormányzó párttól mind a kínai (25%), mind az indiai (8%) kisebbség eltávolodott, köszönhetően az állami diszkriminációnak, amely a munkahelyektől a lakhatáson át a képzési lehetőségekig, már 37 esztendeje különbözeti meg pozitívan a többségben lévő (60%) maláj etnikumot. A kedvezőtlen elbánás és a fennálló vezetés iszlamizációs törekvései az elmúlt hónapokban több alkalommal is tüntetésekhez vezettek országszerte.

Az etnikai vita kiéleződése mellett természetesen más okok is szerepet játszottak Abdullah Badawi miniszterelnök népszerűségének csökkenésében, a kormánykoalíció gyenge választási szereplésében. Így többek között az, hogy választási ígéreteikből csak keveset valósítottak meg. Nem tudták felszámolni a hivatali korrupciót, és nem valósították meg az olajbevételek egyenlőbb elosztását sem. Amíg a párt több tagja vesztegetési ügyekbe keveredett, addig a mindennapi megélhetés egyre nehezebbé vált, több helyütt pedig növekedett a bűnözési ráta is. A gazdaság ugyan jól teljesít, 6,3 százalékos volt az előző évi növekedés, a társadalmi különbségek azonban még mindig nagyok az országban. A kínai és indiai szavazók mellett sok maláj is kiábrándult, s ezért új alternatívákat keres.

A választási „fiaskó” után Abdullah Badawi miniszterelnök nem mond le, de a pártkongresszus idén még dönthet úgy, hogy leváltja. Valószínűleg erre nem kerül majd sor, mint ahogyan a főbb politikai, gazdasági és társadalmi irányvonalak sem fognak változni. Az eredmény azonban mindenképpen üzenet értékű, a vezetésnek ezután egy erősebb ellenzékkel kell számolnia, és nem kizárt az sem, hogy a parlamenti csatározások is felerősödnek majd. A Nemzeti Front utoljára 1969-ben szenvedett akkora vereséget, mint most, ami akkor véres faji villongásokhoz és a szükségállapot kihirdetéséhez vezetett. Jelen helyzetben nem valószínű, hogy a történelem megismétli önmagát. A kormánykoalíció számára azonban egyértelművé válhat, hogy egy még egyenlőbb Malajzia megteremtésén kell tevékenykedni a jövőben, különben a legközelebbi választásokon az egyszerű többség is elúszhat.

Nagy felhajtás az Iszlám Köztársaság körül

AHMADINEZSÁD ELNÖK BAGDADBAN - IRÁN DOSSZIÉ AZ ENSZ BT ELŐTT

Az Iráni Iszlám Köztársaság elmúlt napjai igencsak mozgalmasra sikeredtek. Előbb Mahmúd Ahmadinezsád köztársasági elnök tett történelmi látogatást Irakban, amennyiben személyében 1979 óta először kereste fel iráni vezető a szomszédos arab országot. Utóbb pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai döntöttek úgy Bécsben, hogy újabb, határozottabb szankciócsomagot léptetnek életbe Iránnal szemben, nukleáris engedetlensége miatt. Mindeközben a soron következő parlamenti választások lázas előkészületei is zajlanak a perzsa államban.

TÖRTÉNELMI VIZIT: NÖVEKVŐ IRÁNI BEFOLYÁS IRAKBAN?

Mahmúd Ahmadinezsád kétnapos iraki látogatása mindenképpen mérföldkőnek tekinthető az iraki-iráni kapcsolatrendszer szövevényes történelmében, Bagdad és Teherán viszonyában azonban az új fejezet már akkor kezdetét vette, amikor a szövetséges erők megdöntötték Szaddám Huszein iraki diktatúráját. A szunnita kisebbség uralmát követően ugyanis egyenes út vezetett az iraki síiták politikai felemelkedéséhez, akik ha nincsenek is véleményazonosságon az iráni vezetéssel, mégis számtalan szállal kötődnek Teheránhoz. Mindez pedig egyet jelentett Irán növekvő regionális hatalmiságával is.

A látogatás több szempontból szimbolikus. Egyfelől kétségkívül történelmi vizit, amely az iraki-iráni kapcsolatok szívélyesebbé és szorosabbá válásáról tanúskodik. Jelen találkozó alkalmával például több területen is együttműködési megállapodás született, így a szállítmányozási és iparfejlesztési kérdésekben. Fontos továbbá megjegyezni azt is, hogy az Irakkal szomszédos államok közül az Iszlám Köztársaság az, amely elsőként kerített sort a magas szintű találkozóra. A vizit másfelől lehetőséget teremtett a teheráni vezetésnek arra is, hogy iraki szerepvállalását pozitívan tűntesse fel.

IRAKI KÁRTYA: MOZGÁSTÉR ÉS SZEREPJÁTÉK

S ha az iráni vezetés az iraki erőszak gázlángját nem is tudja elzárni, de felcsavarni mindenképpen képes lehet, amely a feszült amerikai-iráni viszonyrendszert figyelembe véve komoly ütőkártyát adhat a teheráni vezetés kezébe. Az iraki befolyás latba vetése ugyanis komoly tárgyalási potenciált és egyfajta mozgásteret jelenthet Iránnak a nukleáris programját övező kritikus helyzetben. Annak eshetősége pedig, hogy az Iszlám Köztársaság iraki kapcsolatait felhasználja a koalíciós erőkkel szemben, jelen esetben talán nagyobb elrettentő erőt képvisel, mint maga a nukleáris fegyverkezés.

A Libanonban már megszerzett tapasztalatok minden bizonnyal hasznosak lehetnek Irakban is, ahol a társadalom vallásilag szintén töredezett, és ahol a nagyszámú síita közösség történelmileg ugyanúgy kirekesztődött a hatalomból, mint a cédrusok országában. Az iráni elnök bagdadi látogatása ezért inkább az amerikai-iráni relációban bír jelentőséggel, mintsem az iraki-iráni viszonyban. Teherán az iraki kártyát Washingtonnal szemben bármikor kihasználhatja, most azonban úgy tűnik, hogy azt az amerikai-iráni konfliktusok kezelésére, de még inkább a kapcsolatok menedzselésére használja.

NUKLEÁRIS FIASKÓ, AVAGY GYŐZELEM?

Amíg Irán a bagdadi vizittel az iraki befolyását igyekezett nyomatékosítani, addig az Egyesült Államoknak sikerült a harmadik szankciócsomagot is megszavaztatnia az ENSZ Biztonsági Tanácsával, amely az első kettőhöz képest szigorúbb intézkedéseket tartalmaz az iráni nukleáris engedetlenségre válaszul. Az egybehangzó szavazás (Indonézia tartózkodott) kétségkívül az egységes nemzetközi álláspontot tükrözi, de Kína és Oroszország még könnyen kibújhatnak a gyakorlati megvalósítás alól, Washington olvasatában a szankciók pedig még mindig nem képviselnek kellő erőt.

Irán lehetőségei azonban folyamatosan szűkülnek. Valójában szó sincsen sikerről, hiába fogalmazott ekképpen a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah. A vitatott nukleáris program folytatása mellett való elköteleződéssel a vezetés inkább erősnek igyekszik látszani, mintsem hogy pattanásig feszítse a húrt a nemzetközi közösséggel folytatott birkózásában. Mindez érthető, hiszen míg a forradalmat követő évek ideológiai lelkesültségében vállalható volt az elszigeteltség, addig napjainkban Irán számára ez egyet jelentene az öngyilkossággal.

ÜGYDÖNTŐ NÉPSZAVAZÁSRA KÉSZÜLVE IRÁNBAN

A teheráni vezetés határozottsága mögött inkább a hazai fejlemények állhatnak, nevezetesen az, hogy március 14-én parlamenti választásokat tartanak az Iszlám Köztársaságban, amelynek éppen a kampányfinisében járunk. Nem meglepő tehát, hogy valamennyi politikai erő igyekszik minden lehetőséget kihasználni a szavazatszerzés céljából. A választás pedig nem „csupán” a parlamenti helyek elosztásáról szól majd, hanem értékeli is majd egyben Ahmadinezsád hároméves munkáját. A választásnak tehát van tétje, még ha előre úgy is látszik, hogy a parlamenti helyek többségét a mérsékelt konzervatívok fogják megszerezni.