A libanoni játéktér kiéleződése: visszazuhanás a polgárháborúba?

A POLITIKAI FRAKCIÓK TORZSALKODÁSA ÉS A KÜLSŐ SZEREPLŐK RIVALIZÁLÁSA

Libanon még nem süllyedt vissza a polgárháborúba, de igencsak jó úton halad a káosz felé. Mindez 2005-ben Rafik Hariri meggyilkolásával kezdődött, majd folytatódott az azt követő évben az Izrael elleni háborúval, és végül állandósult azáltal, hogy az országnak tavaly november óta nincsen törvényesen megválasztott köztársasági elnöke. A libanoni-válság akárcsak az 1970-es években, most is több szinten van kibontakozóban. Kimenetele pedig igencsak bizonytalan.

A cédrusok országa egyfelől komoly belpolitikai válsággal küzd. A Nyugat-barát kormányzat és a Szíria-párti ellenzék a minap tizenhetedik nekifutásra sem tudott megegyezni a köztársasági elnök személyéről. A vita azonban többről szól, mint egyszerűen hogy ki legyen az ország elnöke, a politikai frakciók csatároznak egymással a hatalmi pozíciók elosztásáért. Egyik oldalon Fuad Siniora miniszterelnök és Szíria-ellenes szövetségesei, a másikon pedig a síita Hezbollah és annak támogatói szeretnének minél nagyobb befolyást az újonnan alakuló kormányban. A rivális politikai csoportok közti nézeteltérés az elmúlt hónapokban, több ízben utcai összecsapásokhoz is vezetett.

A politikai acsarkodás mellett másfelől kiéleződtek a feszültségek a libanoni palesztin menekült-táborokon belül is, ahol a megszállt területekhez hasonlóan a rivális ideológiai csoportok feszülnek időről-időre egymásnak. Mindez azért különösen érdekes, mert anno a libanoni polgárháború kirobbanásakor éppen a palesztin menekültek körül bontakozott ki az egyik konfliktusgóc. Ráadásul a Hezbollah egyik vezető figurájának nemrégiben történt likvidálását követően a levegőben lóg egy újabb fegyveres konfrontációnak a lehetősége is a zsidó állam és a libanoni síita szervezet között. A Hezbollah ugyanis így továbbra is megőrizheti fegyvereit, és speciális helyzetét a társadalomban.

A belső válságokkal párhuzamosan mélyül a regionális konfliktus is, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a hétvégén megrendezésre kerülő arabközi csúcstalálkozón az alapító tagállam Libanon nem fog részt venni, Szaúd-Arábia és Egyiptom pedig csak majd alacsony szintű delegátussal képviselteti magát. Mindennek háttérében elsősorban a szaúdi-szíriai rivalizálás áll, amely többek között éppen a libanoni fejlemények miatt látszik elmérgesedni. Rijád azt sérelmezi, hogy Szíria beavatkozásával ellehetetleníti a libanoni rendezést, miközben különleges kapcsolatának köszönhetően teret enged Irán növekvő befolyásának a régióban. Mindez pedig, ahogyan fogalmaznak, az arab érdekekkel ellentétes.

A konfliktus nemzetközi szinten is terebélyesedik, miután az Egyesült Államok több hadihajót is a térségbe vezényelt, figyelmeztetésül szánva azokat a libanoni ellenzéket egyaránt támogató Szíriának és Iránnak. A libanoni-válság lényegében a mikrokozmosza a térségben zajló politikai polarizációnak, amelyben az Egyesült Államok és mérsékelt arab szövetségesei konfrontálódnak a radikális teheráni és damaszkuszi vezetéssel. Kérdéses azonban, hogy utóbbiak számára vajon vállalható-e, s mi több vajon kifizetődő-e, ha Libanon a jövőben ismételten véres csatatérré változik, vagy az erőszak eszkalálódása miatt az érintettek esetleg jobbnak látják, ha lemondanak a konfrontációról.