Irán és a terrorizmus

ÁLDOZAT VAGY FŐKOLOMPOS?

Az Iráni Iszlám Köztársaságnak a terrorizmus kérdéskörét illetően igencsak rossz a megítélése, ami nem is csoda, hiszen a teheráni rezsim már a kezdetektől fogva használja (hol hivatalos formában, hol pedig rejtett módon) a terrorista módszereket és opciókat. A történetnek azonban van egy másik fele is, nevezetesen, hogy Irán maga is célpont, amennyiben az iszlám köztársaság ellenségei a forradalom óta számtalan terrorcselekményt követtek el a rezsim ellen (legyen szó akár rendszerváltási törekvésekről, vagy etnikai szeparatizmusról, s felekezeti radikalizmusról, netán az atomtudósok „levadászásáról”).

A terror már a forradalom alatt, az iszlám köztársaság megalakulásakor fontos eszköz volt, hiszen Khomeini ajatollah és vallásos támogatói a fegyveres milíciák erőszakos felhasználásával kerekedtek felül ellenlábasaikon, illetve azokra támaszkodva konszolidálták forradalmi rendszerüket. A terrorizmust ezután az ideologikus elvek terjesztésének, a „forradalom exportálásának” érdekében használták, de szerepet kapott az Irak ellen vívott honvédő háborúban is. Az 1990-es évek folyamán aztán az iráni terror alábbhagyott, a forradalmi vezetés az ország gazdasági rekonstrukciójára és nemzetközi integrációjára összpontosította a figyelmét és az erőforrásait. Az USA regionális háborúinak, az országot körülölelő katonai gyűrűnek az eredményeként azonban ismételten előtérbe kerültek, felerősödtek a terrorista szálak és kötelékek, amelyekkel Teherán most az Egyesült Államokat igyekszik lekötni, illetve elrettenteni.

Az iráni terrorizmus céltáblái elsősorban a rendszer-ellenes disszidensek, mindezt bizonyítja, hogy míg a nyugati (amerikai) célpontok ellen elkövetett merényletek száma a 90-es években csökkent, addig a teheráni vezetés a rezsim kritikusaival szemben még mindig igen erőszakosan lépett fel. A forradalmat követően az értelmiségből százakat állítottak félre, vagy gyilkoltak meg, s mindez az iraki-iráni háborút, valamint az államalapító ajatollah halálát követően csak tovább folytatódott. Az említett 90-es években disszidensek tucatjait gyilkolták meg („vadászták le”) különféle európai országokban (így például a sah utolsó miniszterelnökét, Shapur Baktiart Franciaországban). A berlini Mykonos-ügy kapcsán pedig első ízben nyert bizonyítást, hogy Irán állami szintre emelte a terrorizmust: egy berlini bíróság 1997 tavaszán hozott ítélete szerint a legfelsőbb iráni vezetés rendelte el négy iráni kurd ellenzéki megölését 1992-ben a város Mykonos nevű éttermében. De nem csak külföldön, hanem odahaza is folytatódott az erőszakos hadjárat, rendszer-ellenes összeesküvés vádjával az évtized során több tucatnyi embert likvidáltak.

A forradalmi rezsim által alkalmazott terror másik fő célpontját a „nyugati” érdekeltségek és személyek alkotják-jelentik. Így egyfelől a „Nagy Sátán” (az Egyesült Államok), másfelől pedig a „Kisebbik Sátán” (Izrael állam), végezetül pedig a „Nyugat lakájai” (az arab öbölmonarchiák). Az USA elleni „hadjárat” a teheráni követség elfoglalásával kezdődött, majd a libanoni polgárháborúban végrehajtott robbantásokkal és emberrablásokkal folytatódott. Noha a 90-es években az iráni magatartás mérséklődött, de kétes esetek továbbra is akadtak, így például az amerikai katonák ellen Szaúd-Arábiában elkövetett merénylet. A zsidó állammal (vagy ahogyan arrafelé mondják, a „cionista entitással”) szemben folytatott küzdelemben Teherán a kezdetektől fogva támogatta az erőszakos cselekményeket és szervezte a különféle terrorista csoportokat. Az izraeliek libanoni bevonulását követően (1982-ben) a Forradalmi Gárda Csapatok tagjai segédkeztek a helyi síita csoport, a Hezbollah megalakításában és megszervezésében, amely szervezetet aztán a későbbiekben többször is felhasználták izraeli célpontok elleni merényleteik végrehajtásához (így többek között Argentínában az izraeli követség és a zsidó központ elleni robbantásokban). A forradalmi vezetés a terror eszközével élt a konzervatív Amerika-barát monarchiák esetében is, amennyiben az iszlám köztársaság pénzelte-támogatta a rezsimek megdöntésére törekvő radikális iszlamista ellenzéket.  

A 90-es évektől kezdve a hazai problémák, többek közt a reformfolyamat „elszabadulása” és a társadalmi elégedetlenség fokozódása kötötte le a rezsim figyelmét. A szeptember 11. után indított afganisztáni és iraki háborúknak köszönhetően azonban megváltozott a helyzet: Irán az amerikai katonai fenyegetés láttán ismét a terror eszközéhez nyúlt. A „szabadságharcos” csoportokon keresztül viselt háború – az öbölbéli katonai képességek demonstratív fokozásával és a Hormuzi-szoros lezárására irányuló retorikai fenyegetéssel egyetemben – központi eleme lett a Washington ellensúlyozására és elrettentésére irányuló iráni stratégiának. Irán a szomszédos államok USA-ellenes lázadó csoportjait pénzelve és felfegyverezve igyekezett gyengíteni Washington pozícióit, és elvenni a kedvét az iszlám köztársaság elleni háborútól. Így például Afganisztánban a történelmi sérelmeket és a vallási rivalizálást félretéve még a tálibokkal is együttműködött, csakhogy az afgán „instabilitás” kellően lekösse az amerikai fegyveres erőket. Az USA kivonulását követően azonban egyre nehezebb dolga van, illetve lesz a teheráni vezetésnek, mivel a „Nagy Sátán” már nem lesz karnyújtásnyira, s ezért csak egyre nehezebben találhat majd fogást rajta.

Az iszlám köztársaság történelmi tapasztalata, de még inkább kapcsolatrendszere alapján még így is komoly fenyegetést jelenthet a „Nyugatnak”. A tavaly októberben felfedett összeesküvés, amely szerint egy iráni származású amerikai használt-autó kereskedő megkísérel felbérelni egy mexikói drogkartellt, hogy gyilkolja meg a szaúdi királyság washingtoni nagykövetét, inkább egy „B-kategóriás” hollywoodi filmre hasonlít, mintsem a valóságra. A forradalmi vezetés által irányított terrorista akciókat ugyanis minden esetben egy megbízható és ideológiailag-vallásilag közeli szövetséges hajtotta végre, éppen ezért nehezen hihető el az, hogy Teherán egy tőle igencsak távol álló bűnbandát bízna meg a feladattal, amely szervezet ráadásul tele van amerikai és mexikói beépített ügynökökkel. Mindazonáltal az elmúlt évben Irán és szövetséges csapatai számos terrorcselekményben vettek részt, így például a Gárdához vagy a Hezbollahhoz kötődő személyek álltak az izraeli célpontok ellen elkövetett merényletek/merénylet-kísérletek hátterében Azerbajdzsánban, Grúziában, Indiában, Thaiföldön, illetve Bulgáriában. Az akciók intenzitását, valamint a legfőbb vezető állásfoglalását („fel kell újítanunk a Nyugat ellenes csapásokat”) látva most úgy fest, hogy Irán visszatért a korábbi nemzetközi „felforgató tevékenységéhez”.

Az iszlám köztársaság minden kétséget kizáróan „terrorista főkolompos”, amennyiben egyfelől számos terrorcsoportot támogat, másfelől pedig a merényletek megszervezésében (a kiképzésben) is jelentős szerepet játszik. Csakhogy a rezsim nemcsak használja a terrorizmus kínálta lehetőséget, hanem annak elszenvedő alanya is egyben. Az 1979-es forradalom óta számtalan ellenzéki csoport törekszik az iszlám köztársaság megdöntésére, így többek közt a Népi Mudzsahedek (MEK). A szervezet még együtt harcolt Khomeinivel a sah ellen, de a monarchia bukását követően már nem értettek egyet az új politikai és társadalmi irányokban. Az ajatollahhal szemben ők nem a vallásban látták a megoldást, hanem inkább a szocializmussal szimpatizáltak, ezért sorsuk a forradalom „utóvéd” harcaiban hamar megpecsételődött. A csoport több alkalommal követett el terrorcselekményeket, így például 1981-ben az Iszlám Köztársasági Párt vezetőségét tizedelte meg robbantásos merénylet-sorozatával, majd 1992 áprilisában közel azonos időben 13 különböző országban indított támadásokat az iráni követségek és létesítmények ellen.

Az iszlám köztársaságra nem csak a rendszer megdöntését célul kitűző ellenzéki csoportok jelentenek fenyegetést, hanem az ország „végein” élő etnikai kisebbségek és felekezeti csoportok is, amelyek autonómia-törekvéseikkel a területi integritást veszélyeztetve súlyos problémát jelentenek a teheráni vezetésnek. Irán igazi „etnikai mozaik”, de különösen két határvidék számít problémásnak: Keleten a beludzsi régió, míg Nyugaton a kurdok lakta terület jelent komoly biztonsági kihívást. A két népcsoport már évtizedek óta és rezsimeken keresztül küzd a szélesebb önrendelkezési jogosítványokért, a központi kormányzat ellen folytatott harcukban pedig időről-időre helyet kapnak a terrorista eszközök is. Habár a kurd ellenzékiek még mindig komoly kihívást jelentenek Teheránnak, a keleti front destabilizálódásával (az afganisztáni rendszerváltással) most mégis a beludzsi kérdés látszik fenyegetőbbnek, ahol az etnikai szeparatizmus ráadásul egyfajta vallási radikalizmussal is kombinálódik. (A Dzsundallah nevű terror-csoport múlt heti merénylete jól mutatja, hogy valójában milyen veszélyes az ország dél-keleti szeglete.)

Végezetül, de nem utolsósorban, nem feledkezhetünk meg az iráni nukleáris tudósok elleni amerikai-izraeli hajtóvadászatról sem. Egy közkeletű mondás szerint: „Iránban atomügyekkel foglalkozni, ma a legveszélyesebb szakmának számít!” Az iráni nukleáris hatalmiságtól rettegő „Nyugat” ugyanis nem csak szankciókkal és számítógépes vírusokkal (a nyár folyamán végrehajtott kibertámadásban még az AC/ DC ’Thunderstruck’ című számát is bevetették) igyekszik térdre kényszeríteni a teheráni vezetést, hanem azzal is, hogy titkos akciókban, pokolgépes merényletekben vagy éppen gépfegyveres leszámolásokban, szó szerint „levadássza” az atomprogramban részt vevő kutatókat és professzorokat. Az elmúlt két esztendőben öt, a nukleáris ügyekben érintett személy veszítette életét – hasonlóan gyanús körülmények közepette. Teherán a gyilkosságokért minden esetben a külföldi titkosszolgálatokat (a CIA-t, az MI6-et, illetve a Mosszadot) tette felelőssé – s szó, ami szó, valóban egyfajta terrorista háború dúl a felek között: Teherán a világ különböző pontjain akciózik, a „Nyugat” pedig Iránban keres célpontokat.

Az ajatollahok vezette rezsimnek nem véletlenül rossz az „erkölcsi bizonyítványa”, a teheráni vezetés mind a múltban, mind pedig a jelenben számos terrorcselekményben érintett. Az iszlám köztársaság azonban nem csak a terrorizmus „legfőbb állami szponzorának” számít (mint ahogyan a washingtoni jelentések állítják), hanem egyúttal az aszimmetrikus hadviselés, a terrorista merényletek áldozatának (a síita vallásos terminológiát használva: a terrorizmus „mártírjának”) is.