2012. október 17.

"Nagy Sátán" vs. "Törvényen Kívüli"

GONDOLATOK AZ AMERIKAI-IRÁNI KAPCSOLATOKRÓL

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, az 1979-es forradalom óta feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos kapcsolatot. A feleknek még diplomáciai képviseletük sincs a másik területén: Amerikát Svájc, Iránt pedig Pakisztán képviseli az ellenséges államban. De vajon mi lehet az oka ennek a szűnni nem akaró ellenségeskedésnek? Nos, leginkább az, hogy a történelem során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a követett politikákat is. Lényegében az évtizedek alatt szerzett keserű tapasztalatok, illetve az egyes esetekből levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közti megbékélést. (Különösen így van ez, ha azt nézzük, hogy Iránban a múlt voltaképp folyamatos jelennek számít.)

Iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek kormányának megdöntésében 1953-ban, majd támogatta a sah elnyomó önkényuralmi rendszerét annak érdekében, hogy Irán az amerikai hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen. Az 1980-as években zajló iraki-iráni háborúban pedig fegyverekkel látta el az iszlám köztársaság riválisát, Szaddám Huszein diktatúráját. Továbbá említést érdemel az a szerencsétlen eset is, amikor a „tanker-háború” évében (1988-ban) az amerikai haditengerészet tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet. Az USA köré kezdetekben szőtt nimbusz mára kétségkívül elveszett, ha az iráni politikát vagy az állami propagandát nézzük, a hétköznapokban azonban Amerika továbbra is a „lehetőségek országa”, a századelő alkotmányos forradalmában hősi halált halt Howard Baskerville-nek a sírján pedig még mindig frissek a sárga tulipánok („olyan ő az irániaknak, mint Lafayette az amerikaiaknak”).

Amerikának minden kétséget kizáróan az 1979-es forradalom a legfájdalmasabb és legtanulságosabb „iráni lecke”. A monarchia bukásával Washington a legfontosabb regionális szövetségesét, a „Perzsa-öböl csendőrét” veszítette el, no meg azokat a dollár milliárdokat, amelyeket az évek során a sah rendszerére költött. Igazán kellemetlen emléket azonban az amerikai követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott. Ahogyan az államalapító Khomeini ajatollah fogalmazott, „Súlyos arculcsapást mértünk az Egyesült Államokra!” S valóban, a teheráni túszdráma nemcsak Carter elnök bukásához vezetett, hanem mély nyomokat hagyott az amerikai gondolkodásban is, Iránra ezt követően úgy tekintettek, mint a „forradalmi fanatikusok” országára. A kudarcba fulladt mentőakció pedig mind a mai napig kísért a Pentagonban, miként a stratégák fogalmaznak: „Nem kell nekünk még egy Teherán!” (Iránban valójában a vietnámi-szindróma ismétlődött meg ekkor.)

Az Egyesült Államok és Irán kapcsolatát a sérelmeken alapuló bizalmatlanság határozza meg, aminek eredményeként a felek az évtizedek alatt mindig elszalasztották a párbeszédre kínálkozó lehetőségeket. A reformista Khatemi elnök „civilizációk közti párbeszéden” alapuló nyitására a Clinton-adminisztráció csak felszínesen válaszolt, a „birkózó-diplomácia” dacára az Irán elleni szankciók továbbra is hatályban maradtak. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után előállt helyzetben az iráni vezetés igyekezett együttműködni az amerikai adminisztrációval, így például felajánlotta segítségét az Afganisztánban bajba került katonák kimentéséhez (sőt a merényletek áldozataira emlékezve még virrasztást is tartottak Teheránban). Mindez azonban semmit sem számított, Bush elnök a „gonosz tengelyéhez” sorolta az iszlám köztársaságot. Ugyanakkor Teherán sem rest élből elutasítani az amerikai „békejobbot”, például Obama elnök perzsa újévi köszöntője süket fülekre talált a forradalmi vezetésben.

Az amerikai-iráni szembenállás további eredője-fenntartója a kölcsönös fenyegetettség érzete-képzete. Washington szemében az iszlám köztársaság három évtizedes deviáns magatartásával mindenképpen kiérdemelte a „Törvényen Kívüli” címkét: támogatja a nemzetközi terrorizmust, semmibe veszi az emberi jogokat, valamint tömegpusztító fegyverek beszerzésére törekszik. Hasonlóképp, Teherán az Egyesült Államokban még mindig a „Nagy Sátánt” vizionálja, az afganisztáni és iraki háborúk kapcsán az USA érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél, az ország köré vont amerikai katonai gyűrűt látva és az erősödő háborús retorikát hallva pedig attól tart, hogy ő lesz a következő célpont. Az amerikai erőfölényt és a bizonytalan regionális környezetet látva Teherán választása ezért az elrettentés fokozására esett. E tekintetben pedig (észak-koreai mintára) a nukleáris opciót gondolják a legjobb eszköznek, ami Washington féken tartásával garantálhatja a forradalmi rezsim továbbélését.

A kölcsönös ellenségesség ugyanakkor egyfajta kellék is, amely a hatalom megtartásához, vagy éppen a stratégiai pozíciók megőrzéséhez szükségeltetik. A teheráni vezetés a „külső ellenség” mítoszát fenntartva biztosíthatja a rendszer támogatottságát. Az Egyesült Államok remek bűnbak, amennyiben a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért pedig az agresszív amerikai külpolitikát lehet okolni – s ezzel elhárítani magának a rendszernek a hibáját és a vezetőnek a felelősségét. De Washington szintén „profitálhat” az iráni rezsim jelentette fenyegetésből, hiszen azt egyfajta hivatkozási pontként használva lehetősége nyílik arra, hogy növelje katonai jelenlétét a számára stratégiailag oly fontos térségben, ahol az iráni nukleáris veszélyen túl olyan kihívásokkal is szembe kell néznie, mint a Kínai Népköztársaság növekvő jelenléte és erősödő befolyása.

Az USA-ban az elnökválasztásra készülődve mindkét jelölt karakteres Irán-politikát vázolt a szavazó polgárok elé: Obama a megkezdett úton folytatná tovább a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlást, Romney ezzel szemben a katonai jelenlét fokozásáról és a fegyveres erő szükségességéről beszél. Valójában azonban bárki is lesz az elnök, aligha várható komolyabb elmozdulás a washingtoni Irán-politikában, vagyis nem lesz konvencionális háború az Iszlám Köztársaság és az Egyesült Államok között. Irán megerősödése kétségkívül zavarja az amerikai vezetést, de lehetőségei igen korlátozottak: egyfelől az afganisztáni és iraki háborúkat követően az amerikai közvélemény nem kíván egy harmadik hadjáratot; másfelől a pénzügyi és gazdasági válság közepette az amerikai költségvetés sem bírna el egy újabb pénzelnyelő konfliktust; végezetül a nemzetközi közösség támogatása-segítsége sem biztosított; hovatovább Irán kemény „katonai” dió, amennyiben „igazi bevehetetlen hegyvidéki erődnek számít”.

Teherán regionális hatalma az elmúlt évtizedben jelentősen erősödött, s mindez Washington kárára következett be. Irán felemelkedését, vagy ha úgy tetszik, az Egyesült Államokra jelentett fenyegetését azonban hiba lenne túldimenzionálni, mivel az lényegében a történelmi folyamatok szerencsés együtt-hatásnak köszönhető csupán: egyfelől a regionális környezet megváltozásának, másfelől pedig az olaj-árak emelkedésének. Előbbi a természetes ellenségektől szabadította meg Teheránt, utóbbi pedig az elrettentésre és kapcsolatépítésre felhasználható pénzösszegeket növelte meg. Csakhogy mindezek ellenére az USA még mindig komoly ellensúlyt képez Iránnal szemben, ráadásul, és ez talán sokkal lényegesebb, maga az iszlám köztársaság számos belső problémával is terhelt. A rendszer támogatottsága folyamatosan csökken a megfiatalodott és szekularizálódott társadalom körében, az ország gazdaságának mélyrepülése miatt pedig fokozatosan növekszik a lakosság frusztrációja, miközben persze kiéleződnek az iráni politikát (amúgy is jellemző) frakció és személyi harcok. (Röviden, áll a bál Iránban.)

Az amerikai-iráni szembenállást összességében egyfajta hidegháborús versengéshez lehet hasonlítani, amennyiben a felek egyfelől (mint ahogyan eddig is) megpróbálják elkerülni a közvetlen fegyveres összecsapást, hiszen a totális háború sem Teheránnak, sem pedig Washingtonnak nem áll érdekében, másfelől azonban igyekeznek titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, illetve diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlással gyengíteni-ellehetetleníteni a másik felet. Teherán Irakban és Afganisztánban szorongatja az Egyesült Államokat, és a Hormuzi-szoros blokádjával riogat, Washington pedig Szíriában próbál fogást venni Iránon, valamint kiterjedt nemzetközi szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) kísérli meg sarokba szorítani az iszlám köztársaságot. Az amerikai-iráni hatalmi birkózásban most (a riál válságát látva) az Egyesült Államok van kedvezőbb pozícióban (erőben), de a geopolitikai realitások hosszabb távon mindenképpen Iránnak kedveznek. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a „törvényen kívüli őrült mollák” uralta iszlám köztársaság nagy „túlélőnek” számít.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése