Iráni terrorizmus: Összegzés

ÖSSZEGZÉS

Az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es megszületése óta a nyugati államok, de legfőképpen az Egyesült Államok szemében szorosan összefonódott a terrorizmussal. A Khomeini ajatollah vezette Irán valóban elkövetett, illetve részt vett terrorista akciókban, amelyeknek célpontjai elsősorban a rendszer ellenségei, a külföldre menekült iráni ellenzékiek voltak. Az Amerikával szemben érzett gyűlölet szintén terrorista cselekményekben nyilvánult meg. Teherán a terrorizmus eszközét használta több esetben Izraellel szemben is. Az Iráni Iszlám Köztársaság azonban – megítélésem szerint – mindezek ellenére sem tekinthető a szó szoros értelemében vett terroristának, terrorizmust támogató államnak. Az említett célpontok ellen elkövetett fegyveres akciók nem minősülnek terrorista cselekményeknek, mivel azok minden esetben az iráni rendszernek, illetve magának az iszlámnak a védelmében, az Iszlám Köztársaság ellenségeivel szemben történtek. 

Khomeini vezetése alatt a „szent célok” elérésére a terrorizmus eszközként való használata jellemezte Iránt. Az ajatollah halálát követően azonban megfigyelhető egy enyhülési folyamat az iráni politikában, amelynek részeként Teherán mérsékelte – az amerikai vezetés szerint is – terrorista cselekményeknek minősülő fegyveres akciói számát. Mohammad Khatami 1997-es elnökké választása pedig jelentős fordulatot hozott. Khatami elnöknek az őt megelőző iráni vezetőknél kevésbé harcias világnézetének köszönhetően Irán külpolitikája pragmatikusabbá vált. Irán rendezte kapcsolatait öbölbeli szomszédaival, és enyhülés kezdődött az amerikai-iráni viszonyban is, valamint – ha lassan is, de – megindult a belpolitikai reformok sorozata. Hiba lenne azonban Khatami megválasztásának nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amekkorát az érdemel. Khatami megválasztása ígéret a belső változásra, amely majd magával hozza a változást más területeken (így a terrorizmus kérdésében) is, de az iráni elnök hatalma és befolyása korlátozott, mivel a keményvonalas papság, Ali Khamenei ajatollah legfőbb vallási vezető irányításával számos pozíciót birtokol még. Az Iránban a konzervatív és reformista erők között dúló belső hatalmi harcok eddig is befolyásolták, és Khatami megválasztását követően is befolyásolni fogják az iráni külpolitika alakulását. A belpolitikai harcok eredményének függvénye lesz az, hogy Irán valóban szakít-e terrorista múltjával, vagy továbbra is a világ egyik – az Egyesült Államok szerint legaktívabb – páriája marad.

A szeptember 11-ei terrorista támadások kapcsán, majd az azt követően megkezdődött terrorizmus elleni hadjáratban Irán bizonyította – korlátozott – készségét az együttműködésre és az elszántságát, hogy megszabaduljon a korábban nem minden indok nélkül rá aggatott „rossz fiú” címkétől. Az afganisztáni háborúban vállalt szerepe, valamint a Saddam Hussein iraki diktatúrájának megöntésére irányuló katonai akció kapcsán tanúsított semlegessége azonban nem elegendő ahhoz, hogy Washington – és a világ közvéleménye – változtasson az Iszlám Köztársaság megítélésén. Ehhez a teheráni vezetésnek fel kell hagynia a terrorista csoportokként számon tartott Izrael-ellenes szervezetek (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbollah) támogatásával is. Az Izraellel szembeni iráni álláspont azonban nehezen fog megváltozni, még akkor is, ha az izraeli-palesztin békefolyamat sikeres is lesz. A Khomeini ajatollah által lefektetett alapelvek (Izraellel és az Egyesült Államokkal szemben) ugyanis továbbra is szilárdan jelen vannak a fő döntéshozatali pozíciókat birtokló keményvonalas papság nézeteiben.

A keményvonalasok, akik úgy hiszik, hogy a hatalom és a tekintély Allahtól ered, és a reformisták között, akik úgy tartják, hogy mindezek a néptől származnak, az ellentmondás világos. Az ellentét egyre erősödik, és úgy tűnik, hogy rövidesen eléri a csúcspontját. A belpolitikai feszültség – amely az iráni politikai rendszer sajátos kettősségéből ered –, és az iráni hatalmi harc kimenetelét jelentősen befolyásolja a Nyugat Iránnal szemben követett politikája. Az Egyesült Államoknak, hasonlóan az Európai Unióhoz, különbséget kellene tennie az egyes iráni politikai erők között, és párbeszédet kellene folytatnia a reformerekkel. Amennyiben elmarad a konstruktív fellépés Washington részéről, akkor könnyen megtörténhet a visszarendeződés az iráni politikában. Ennek akár első jeleként tekinthetünk a reformista tábor választási vereségére a 2004 februárjában megtartott parlamenti választásokon. Egy esetleges katonai fellépés – amelynek a jogalapja teljes mértékben hiányzik – pedig az iráni reformfolyamat eddig elért eredményeinek vetne véget.

„Kizárólag egy szilárd, következetes és békéltető politikával lehet közelebb jutni ahhoz a naphoz, amikor Irán készen áll megtenni azokat a konkrét politikai lépéseket, amelyek a hosszú távú együttműködő kapcsolat egyedüli megbízható alapját képezik.” – fogalmaz Henry Kissinger. Az Egyesült Államok és a világ vezetésének ezért ezt az ajánlást kell szem előtt tartania, amikor a jövőben az Iráni Iszlám Köztársaság iránti politikáját határozza meg.

Iráni terrorizmus: A terror elleni háború

A TERRORIZMUS ELLENI HARC SZEPTEMBER 11. UTÁN

Irán és az Egyesült Államok között 1979 óta nincsen diplomáciai kapcsolat. Teherán mégis azon kevés nem-nyugati nemzet egyike volt, amely nemcsak erősen elítélte a szeptember 11-ei terrorista támadásokat, hanem együttérzését is kifejezte a gyászoló amerikai néppel. Ezt bizonyította Khatami elnök szeptember 12-ei beszéde és az áldozatok emlékére való megemlékezés Teheránban. A keményvonalas papság azonban kevésbé volt ilyen megértő, és a terrorista akciókért az Egyesült Államok külpolitikáját tette felelőssé. A reformerek és a konzervatívok eltérő álláspontja következtében a szeptember 11-ei terrortámadásra adandó válasz és a terrorizmus elleni harcban való részvétel az iráni hatalmi harc részévé vált, jelentős mértékben megnehezítve Khatami elnök dolgát az Egyesült Államokkal megkezdett enyhülési folyamatban.

Irán célja mindenképpen az, hogy megszabaduljon a „rossz fiú” címkétől, amelyet a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok ragasztott rá. Khatami vezetésével az Iszlám Köztársaság számos lépést tett annak érdekében, hogy igazolja készségét a terrorizmus elleni harcban való részvételre. Így az országból való távozásra szólított fel egy bizonyos Imad Mugnijaht, akinek a neve egy TWA-gép 1985-ös eltérítése miatt került fel a terroristákról összeállított amerikai listára. Az iráni vezetés az iszlám forradalom élcsapatának számító Forradalmi Gárda több száz tagját is hazahívta olyan országokból, mint Libanon, Szudán vagy Bosznia. Teherán lépéseket tett emellett a – Nyugat álláspontja szerint – terrorista szervezetek iráni pénzügyi támogatásának felülvizsgálatában is. Bár Teherán nem volt aktív tagja a terrorizmus elleni koalíciónak, közvetve mégis részt vett az afganisztáni harcokban. Irán humanitárius segélyeket szállított Afganisztánba, jelentős összegekkel és katonai felszerelésekkel támogatta az Északi Szövetséget, valamint felajánlotta Washingtonnak együttműködését az amerikai katonák keresési és mentési akcióiban. Irán konstruktív fellépése elterelte a figyelmet Irán terrorista priuszáról, Osama bin Laden, a szeptemberi terrortámadások gyanúsítottja pedig elhomályosította az iráni keményvonalasok Amerika-ellenességét.

Ez az állapot azonban csak rövid ideig tartott. A tálibok afganisztáni uralmának megdöntését követően az Iszlám Köztársaság ismételten a terrorellenes hadjárat homlokterébe került. Ezt bizonyította a 2002. január 31-én  az „Unió helyzetéről” elmondott elnöki beszéd, amelyben George W. Bush a „gonosz tengelyéhez” sorolta Iránt. A washingtoni vezetők szemében kevésnek bizonyult azon lépéseknek a sorozata, amelyeket Teherán 2001. szeptember 11-ét követően tett. Hiába tett meg Irán minden tőle telhetőt az afganisztáni válság rendezésében, az amerikai vezetés csak azt látja – és ezt veszi számításba, amikor az Iszlám Köztársasággal kapcsolatos politikáját meghatározza –, hogy Teherán ellenzi az arab-izraeli békefolyamatot és támogatja azon csoportokat, amelyek szintén ellenzik a közel-keleti békefolyamatot. Washington az Iszlám Köztársaságot az al-Qaeda-tagoknak való menedéknyújtással és Hamid Karzai átmeneti kormányának a destabilizálásával vádolja. Valójában azonban nincs konkrét bizonyíték arra, hogy al-Qaeda tagok tevékenykednének Iránban. Egy esetleges Irán–al-Qaeda kapcsolat pedig elképzelhetetlen, hiszen alapvető vallási különbség áll fenn a két fél között. Teherán – az amerikai vádakat megcáfolva – pedig lépéseket tett az al-Qaeda tagjainak felkutatására és bebörtönzésére. Ha létezne is valamiféle kapcsolat az al-Qaeda és az Iszlám Köztársaság között, akkor az semmiképpen sem a hivatalos vezetés jóváhagyásával épülhetett ki, hanem inkább a hatalmi struktúrán kívül álló vallási alapítványok tevékenységének eredményeként. Nem bizonyosodott be az átmeneti afgán kormány destabilizálásának amerikai vádja sem. Teherán aktív szerepet vállalt az új afgán kormány megalakításáról folytatott tárgyalásokon, majd számos lépést tett az átmeneti kormány megerősítésére, jelenleg pedig részt vállal az ország újjáépítésében is. Az iráni vezetés ugyan aggódik amiatt, hogy az amerikai jelenlét alááshatja Irán mélyen gyökerező befolyását Afganisztánban, de a területet túlságosan is fontosnak tekinti ahhoz, hogy a Washingtonnal való dacolással megkockáztassa a tálibok távozásával újonnan visszanyert tekintélyének és befolyásának elvesztését a térségben. Miközben Teherán teljesen tudatában van azoknak a lehetőségeknek, amelyeket a kialakuló regionális rend jelenthet a számára, addig tisztában van azokkal a megszorításokkal is, amelyek fokozatosan befolyási körére helyeződnek.

Az Egyesült Államok Iránnal szembeni kemény fellépése komoly kritikát váltott ki az iráni vezetők körében. Még a reformista Khatami is élesen utasította vissza az amerikai vádakat. Iránnak a gonosz tengelyéhez sorolása és az azt követő „kardcsörtetés” az iráni konzervatívoknak kedvezett, és egy újabb támadási felületet jelentett a Khatami vezette kormány ellen. A reformista vezetés azonban nem kíván felhagyni mérsékelt politikájával. Ezt bizonyítja, hogy Irán elmozdulva a „muszlim nemzetek anyja” szerepből, teljes mértékben támogatja Oroszországot a muzulmán lázadókkal szemben vívott harcában Csecsenföldön és Dagesztánban. Ez az első alkalom, amikor Irán vezetése hivatalosan ítélt el egy iszlám felszabadító mozgalmat. Ennek jelentősége óriási, hiszen Irán a kaukázusi harcok kapcsán az ortodox Oroszországgal került egy oldalra, azon iszlám „terroristákkal” szemben, akiket Szaúd-Arábia – és több arab ország – támogat. Mindez azt bizonyítja, hogy Teherán valóban újraértékelte a terrorizmus kérdését, és jelentős mértékben mérsékelte a terrorcselekményekkel kapcsolatban álló szervezetek támogatását. A Moszkvának nyújtott iráni támogatás mögött azonban ott áll az is, hogy Oroszország Irán legfőbb fegyver-ellátója, valamint, hogy jelentős segítséget nyújt Irán polgári célú atomprogramjához.

A tálibok afganisztáni uralmának megdöntésével az USA vezette terrorizmus elleni koalíció nem fejezte be a háborúját. Az új célpont Irak lett. A Saddam Hussein rezsimje ellen vívott harcban Teherán ismételten konstruktív magatartást tanúsított: aktívan semleges álláspontot foglalt el. Egyfelől élesen elítélte az ENSZ felhatalmazás nélküli amerikai-brit akciót Irakkal szemben, mert stratégiai doktrínájának értelmében Irak megszállását, az Egyesült Államok fokozott jelenlétét a térségben biztonságpolitikai kihívásként értékelte, valamint erőteljesen aggasztotta az iraki diktátor távozását követően jelentkező instabilitás kérdése. Másfelől hallgatólagosan támogatta az Irak elleni katonai akciót, mert az régi ellensége, Saddam Hussein és baathista rendszere ellen irányult, amelyben az iraki síiták erőszakkal voltak elnyomva, és mert az 1980 és 1988 között lezajlott nyolcéves iraki-iráni háború emléke és annak gazdasági, erkölcsi, illetve egyéb hatásai még mindig erősen éltek az irániak millióinak emlékezetében. Az Iszlám Köztársaság tehát nemcsak az Egyesült Államokkal állt szemben, hanem Saddam Hussein Irakjával is. Irán az Irak elleni háborúban így – az 1991-es Öböl-háborúhoz hasonlóan – semleges maradt, s nem vett részt egyik fél oldalán sem a konfliktusban.

Washington az iraki háborút követően kialakult helyzet zavarosságáért Teheránt tette felelőssé, s Iránt az iraki ellenzéki síita csoportok támogatásával, az Amerika-ellenes érzelmeket szító forradalmi gárdisták Irakba történő beszivárogtatásával vádolta meg. Valójában azonban nincs bizonyíték arra, hogy Irán beavatkoznék Irak demokratikus újjáépítésébe és arra sem, hogy akadályozná a béke megteremtését Irakban. A washingtoni álláspont Irán iraki befolyásáról eltúlzott. Ugyanis a háborús múlton túl, lényeges különbség van a két ország között. Az iraki síiták nem fogadták el az „iszlám kormányzás” elvét, amelyből az iráni vallási vezetők eredeztetik jogukat a kormányzásra. Az iráni konzervatív papok ezért tartanak attól, amit egy demokratikus Irak jelenthet (megkérdőjelezheti az iráni teokrácia alapjait), de konkrét lépéseket nem tesznek ellene. Az iráni és iraki síiták azonos vallásúak, de két különböző etnikumról van szó (az irakiak arabok, az irániak viszont perzsák). A nacionalizmus pedig továbbra is fontos kérdés Irán és Irak politikai kultúrájában. Az iraki síiták igénybe vehetik az iráni segítséget, de valószínűbb, hogy mindent meg fognak tenni az iráni befolyás korlátozására. Így feltehetően az iráni befolyás Irakban korlátozott marad majd.

A teheráni vezetést Irak jövőjét illetően számtalan, egyelőre megválaszolatlan kérdés foglalkoztatja. Egyrészről az iraki belpolitikával, másrészről pedig az Irak jövőbeli kül- és gazdaságpolitikájának Iránra gyakorolt hatásaival kapcsolatos kérdések izgatják Teheránt. Az iráni vezetés mindenképpen szeretné, hogy Irak jövőbeli hatalmi központjában a síiták számarányuknak megfelelően kapjanak helyet, ám ennek érdekében nem kíván – és nem is képes – beavatkozni az iraki újjáépítésbe. Irak új politikai rendszerének kialakítása számtalan olyan kérdést vet fel, amelyekre Teherán jelenleg nem rendelkezik megfelelő válaszokkal. Hasonlóképpen foglalkoztatja Teheránt Irak jövőbeli külpolitikai irányvonalának alakulása is, mivel egy a nyugati – elsősorban amerikai – érdekeket garantáló Irak jelentősen korlátozhatja Irán regionális hatalmi törekvéseit a Perzsa-öbölben, valamint jelenleg stabilnak tűnő helyzetét az OPEC-en belül. Teherán azonban tisztában van azzal, hogy az iraki belügyekbe való beavatkozás bármilyen formája csak ronthat a saját helyzetén, s esetleg egy amerikai – megtorló – katonai akciót vonhat maga után. Irán így tehát ugyan közvetlenül és közvetve is érdekelt Irak jövőjének alakításában, azonban mégsem engedheti meg magának, hogy beavatkozzék Irak belügyeibe, ezért jelenleg nincs más választása, mint távol maradni, és a partvonalról figyelni az iraki eseményeket.

Az Iszlám Köztársaság az afganisztáni és az iraki háborút követően jelentősen mérsékelte külpolitikáját, az amerikai csapatok jelenléte Irán keleti és nyugati határán pedig egyfajta bekerítettség érzetet alakított ki, amely további óvatosságra intette a teheráni vezetést. Washington azonban nem értékeli kellőképpen az iráni erőfeszítéseket, s az Iszlám Köztársaságot továbbra is a terrorizmus legaktívabb támogatójának tartja. Közben olyan államokat emelt szövetségesei közé, akik sokkal inkább nevezhetők a terrorizmust támogatóknak, mint Irán. Pakisztán még atomprogramjával és Pervez Musharraf tábornok puccsával (1999-ben) vívta ki az amerikai kormányzati körök rosszallását. A szeptember 11. után tanúsított konstruktív magatartásának köszönhetően azonban Washington első számú szövetségesévé vált. Kérdés, hogy Irán, amely bár kevésbé jelentős, de szintén fontos szerepet játszott Afganisztánban a tálibok elleni harcban, és egyre pozitívabb aktorként jelenik meg Irakban, miért nem kapja meg ugyanezt az elbánást az amerikai vezetéstől. Washington szerint Irán magatartása csak csekély mértékben változott, és Teherán továbbra is veszélyt jelent az izraeli-palesztin békefolyamatra, az afganisztáni és az iraki béke megteremtésére. Az Iszlám Köztársaság Pakisztánnal ellentétben nem volt aktív résztvevője a terror elleni koalíciónak Afganisztánban és Irakban sem, így nem várható el az amerikai vezetéstől, hogy Iszlamabadhoz hasonlóan kezelje Teheránt. Irán álláspontja szerint azonban az USA „kettős mércét” alkalmaz a terrorizmus elleni harcban, amely iráni érvelés szerint erősen megkérdőjelezi a háború legitimitását. Az Egyesült Államok aktuális érdekei alapján minősít egyes államokat terroristának, vagy éppen baráti országnak. Ezt bizonyítja, hogy Szaúd-Arábia annak ellenére, hogy a fundamentalista iszlám központja, hosszú évtizedekig volt az USA első számú partnere a Közel-Keleten. Valamint az is, hogy Washington a jelenlegi iráni rendszer megdöntésére azt a Mujahedin-e Khalq-ot kívánja felhasználni – támogatni –, amely az 1970-es és 1980-as években még számos Nyugat- és Amerika-ellenes akciót hajtott végre, és amely jelenleg rajta van a terrorista csoportok amerikai és európai listáján.

Iráni terrorizmus: A nyugati válaszreakciók

AZ IRÁNI TERRORIZMUSRA ADOTT AMERIKAI ÉS EURÓPAI VÁLASZOK

A teheráni amerikai nagykövetség elleni 1979-es túszejtő akció óta rögzült az amerikai gondolkodásban, hogy Irán a terrorizmust politikai eszközként használja. Ezért Washington arra törekedett, hogy hatékony választ adjon az amerikai érdekeket ért támadásra. Az USA vezetése élesen szembehelyezkedett a Khomeini vezette Iránnal, és minden kapcsolatát megszakította az Iszlám Köztársasággal. Az Egyesült Államok egészen Khomeini ajatollah 1989-es haláláig tudatos elszigetelő politikát folytatott Iránnal szemben. Az ajatollah halálát követően Washington két álláspont között ingadozott: kivárni amíg Irán átértékeli politikáját és megteszi az első lépést, vagy maga Washington tegyen kezdeményező lépéseket, hogy bátorítsa a pozitív irányzatokat Iránban. Az amerikai vezetés a 90-es évek elején nem tudott határozott koncepciót megfogalmazni az Iszlám Köztársaságot illetően.

A Bill Clinton vezette amerikai kormányzat azonban elhatározta magát, s a kemény fellépést választotta Teheránnal szemben – elvetve a kivárás és a kezdeményezés politikáját. Az USA határozott álláspontja a „kettős féken tartás” politikájában nyilvánult meg. A Clinton adminisztráció kemény fellépése az iráni-líbiai szankciótörvénnyel és az iráni kereskedelem teljes embargójával érte el a csúcspontját 1995-ben. Mohammad Khatami 1997-es elnökké választása új helyzetet teremtett, amely nélkülözhetetlenné tette az amerikai álláspont felülvizsgálását. A mérsékelt, reformista erők iráni hatalomra kerülése mellett közrejátszott ebben a „kettős féken tartás” politikájának sikertelensége is. Az Európai Unió és a világ számos más országa (Japán, Kína és Oroszország) visszautasítva az USA Iránnal szembeni fellépését, a „kritikus párbeszédnek” nevezett megközelítést követte az Iszlám Köztársasággal való kapcsolatában, amelyben a nyugodt diplomáciai nyomás bőkezű gazdasági előnyökkel együtt jelentkezett. Érvük az volt, hogy a szankciók alkalmazása nem szorítja rá Iránt a terrorizmus támogatásának visszafogására, hanem épp ellenkezőleg, még szélsőségesebb, erőszakosabb taktikára fogja kényszeríteni. Az EU Teheránnal folytatott konstruktív fáradozása mögött az a meggyőződés áll, hogy a párbeszéd és a szorosabb kapcsolatok erősítik a reformisták kezét a rezsimen belül és segítik Iránt a mérsékeltebb politika felé irányítani. Az amerikai adminisztráció, a „kettős féken tartás” kimúlását látva változtatott az Iránnal kapcsolatos politikáján, és egy – az európai „kritikus párbeszédhez” hasonló – engedékenyebb megközelítésre váltott át. Az engedmények amerikai politikája azonban rövid életű volt. A 2000-ben lezajlott elnökválasztást követően ismét változott a Teheránnal kapcsolatos hivatalos álláspont. A 2001. szeptember 11-én történtek után pedig Washington ismételten visszatért a kemény kéz politikájához. A „kettős féken tartást” felváltotta a „gonosz tengelye” megközelítés. Az EU és más országok azonban továbbra is kitartanak az általuk kezdeményezett „kritikus párbeszéd” mellett.

Khatami elnök hivatalba lépésétől kezdődően határozottan elítélte a terrorista cselekményeket, és számos lépést tett annak érdekében, hogy csökkenjen Irán negatív megítélése a világban. Messzemenő változtatások nélkül a kulcsfontosságú biztonsági, katonai és adminisztratív beosztásokban azonban nem lehetséges a változás. A keményvonalas papság, Khamenei ajatollah vezetésével, a – 2000. évi választások óta – reformer többségű parlament és a reformer Khatami elnöksége ellenére, továbbra is számos kulcspozíciót birtokol, és még mindig döntő a befolyása az iráni külpolitika alakításában. A konzervatív papok irányítása alatt állnak a Forradalmi Gárda csapatai, valamint azok a vallásos alapítványok, amelyek a múltban elkövetett terrorista akciókért felelősek. Irán reformer vezetése így kénytelen korlátozott mozgástérben cselekedni. Habár az iráni külpolitika sokkal konstruktívabbá vált az elmúlt években, a keményvonalasok megkísérlik fenntartani azt az ideológiailag agresszív külpolitikát, amelyet még Khomeini ajatollah alapozott meg. Lépéseik a Khatami elnökkel és reformista támogatóival való szembeszállásra a rezsim természetéről és politikájáról megvívandó hosszú harc kezdetét jelentik. Minden arra megy ki, hogy megpróbálják szabotálni Khatami kísérletét az iráni rendszer nyíltabbá tételére, és fékezni a provokatív terrorcselekmények megszüntetésére irányuló külpolitikáját.

Az iráni belpolitika változásának következtében egyre gyakrabban kerül előtérbe az iszlám és a politika szétválasztásának követelménye, a Khomeini-féle iszlám kormányzás megkérdőjelezése. A vallási vezetők közül egyre többen térnek vissza a síita iszlám azon alaptételéhez, amely szerint a politika és a vallás összeférhetetlen egymással. A reformoknak egyre több támogatója van a papság és a társadalom széles köreiben is, az iráni hatalmi harc eredménye, az Iszlám Köztársaság jövője nagymértékben függ az európai és az amerikai megnyilatkozásoktól, Iránnal szembeni politikájuktól. Az Európai Unió és Oroszország konstruktív politikája, az általuk folytatott „kritikus párbeszéd” jelentős mértékben segíti a reformerek harcát a konzervatívok ellen. Washington Iránnal szembeni kemény fellépése (Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolása) azonban éppen ellenkezőleg hat, és a keményvonalas papok hatalmát erősíti. A lehetséges megoldás az lenne, ha az Egyesült Államok és szövetségesei az elítélés helyett a támogatás politikáját folytatnák, ha az USA és Európa bátorítaná és támogatná Khatami és segítői minden pozitív állásfoglalását és akcióját. Ezt mind a diplomáciai csatornákon, mind az iráni népet közvetlenül elérő hatékony tájékoztató és propaganda-erőfeszítések útján kellene megtenni, hogy megmutassák, a keményvonalasok a felelősek a folytatódó szankciókért. Ugyanakkor gondosan számon kell tartani és meg kell vizsgálni minden Iránhoz kapcsolható terrorista incidenst. Vizsgálatokat kell folytatni a korábbi terrorakciókról, és le kell folytatni a bírói eljárásokat (amint az a Mykonos-affér esetében történt).

Iráni terrorizmus: Az izraeli célpontok

AZ IRÁNI „TERRORIZMUS” CÉLTÁBLÁI

Az 1979-es iszlám forradalom óta eltelt időszak áttekintése megmutatja az iráni terrorizmus néhány figyelemre méltó formáját. Az Iszlám Köztársaság a terrorizmust állami szinten (külföldön élő ellenzékiek ellen) és a különböző terrorista csoportok támogatása révén (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbollah) alkalmazta, illetve alkalmazza. A teheráni düh három fő célpontja: 1.) száműzetésben élő iráni aktivisták és az iráni ellenzék; 2.) amerikai személyek és létesítmények; 3.) izraeli személyek és létesítmények.

3.) Támadások izraeli személyek és létesítmények ellen

Az Iráni Iszlám Köztársaság politikája egyik lényeges alkotóelemeként az Izraellel szembeni ellenségességet tette magáévá. Irán Izraelt elpusztítandó ellenségnek tekinti, és olyan országnak, amely szent iszlám területek felett szerzett ellenőrzést és elnyomja a palesztinokat. Ezen felül Izraelt annak az Egyesült Államoknak az előőrseként fogja fel, amelynek célja az iszlám, az iszlám köztársaság megsemmisítése. Így az Izraellel való konfliktus központi és stratégiai pontja lett a Khomeini vezette Irán politikai és vallási terveinek. Az Iráni Iszlám Köztársaság közvetlenül az 1979-es iszlám forradalom győzelme után bezáratta az izraeli képviseletet Teheránban és megszakította kapcsolatait Tel Aviv-val. Irán a mai napig – a többi muzulmán államhoz hasonlóan – nem ismeri el Izrael államot létező entitásként. A teheráni vezetés Izraelt terrorista-cionista rezsimnek tartja, amely jogtalanul tart megszállva palesztin területeket. A keményvonalas papság „rákos daganatnak” nevezi a zsidó államot, azonban a kemény retorika ellenére Irán a valóságban egyetlen egyszer sem indított vagy viselt ellene háborút. Az Iszlám Köztársaság nem volt tagja az Izrael-elleni katonai szövetségeknek, és egyetlen egy Izrael ellen irányuló háborúban sem vett részt. Saddam Hussein Irakjával ellentétben Irán egyetlen egyszer sem lőtt ki rakétákat izraeli területekre. Az Iránon belüli zsidó kisebbség pedig nincsen elnyomva – legalábbis nem jobban, mint a többi kisebbség. Irán tehát közvetlenül nem intézett támadást izraeli területek ellen, azonban a bizonyítékok több esetben mégis azt mutatták, hogy Teherán közvetve (terrorista csoportok révén) izraeli célpontokat támadott meg.

Az 1980-as évek során az iráni vezetés nem támadott meg izraeli személyeket és létesítményeket. Khomeini ajatollah figyelmét lekötötte az Irakkal vívott háború, valamint az új politika-hatalmi rendszer kiépítésének és az ellenzékiek kiiktatásának a feladata. Az Izrael elleni háború más szinteken zajlott. Teherán az iszlám forradalom győzelmét követően megszakította kapcsolatait Izraellel, és szabályos diplomáciai kapcsolatot létesített a Palesztinai Felszabadítási Szervezettel. Gazdasági bojkottot rendelt el Izraellel szemben. A sah politikájával ellentétben, amely következetesen elhatárolta Iránt az arab világ Izraellel kapcsolatos politikájától, a Khomeini vezette Iszlám Köztársaság erőteljes nyilatkozatháborút folytatott a zsidó állam ellen, kihasználva az Izrael-ellenes érzelmeket és a zsidó államnak nyújtott amerikai támogatások népszerűtlenségét, hogy felpolírozza saját magának, mint a régió iszlám vezetőjének az elhivatottságát.

A 80-as években épült ki a – napjainkig is tartó – kapcsolat az Iszlám Köztársaság és az – amerikai felfogás szerint – Izrael-ellenes terrorista csoportok között. Irán álláspontja szerint azonban ezek a csoportok (Hamasz, Iszlám Dzsihád és Hezbollah) nem terrorista szervezetek, hanem az izraeli megszállás ellen küzdő szabadságharcosok Palesztinában (Izraelben) és Libanonban. Teherán elsősorban retorikájában morálisan – valójában azonban anyagilag és katonailag is – támogatta ezeket az iráni álláspont szerint felszabadító mozgalmakat.

Az 1979-es forradalom exportja – létezésének első évtizedében – az iraki, libanoni és az Öbölmenti emírségek síita mozgalmaira korlátozódott. A fundamentalista iszlám iráni változata nem tudott jelentősebben utat törni a szunnita túlsúlyú muzulmán területeken. Az iráni forradalommal szembeni általános ellenszenv ellenére a szunnita akciókban és hagyományokban gyökerezve militáns szunnita mozgalomként jelentkező Palesztin Iszlám Dzsihádot az iráni síita forradalom inspirálta és bátorította. Az ideológiai ellentmondások ellenére az Iszlám Dzsihád politikai nézetei olyan kérdésekben, mint az iraki-iráni háború és az izraeli-palesztin békefolyamat, teljes mértékben azonosultak Irán álláspontjával. A 80-as években az Iszlám Dzsihád és Irán kapcsolata egyoldalú volt. A palesztin mozgalom volt az, amely kötődött szellemi útmutatójához. Az évtized végén azonban változás állt be a kapcsolatukban. Az iraki-iráni háború végét követően Irán már nem korlátozta magát a síita uralmi területekre, ehelyett akciót indított forradalmának exportálására a szunnita népességű területek felé is. Mindez egybeesett az intifáda 1987-es kitörésével, így Teherán kapcsolata a mozgalommal jelentősen megerősödött. A Palesztin Iszlám Dzsihád főhadiszállásának 1988-as áthelyezése Szíriába fordulópontot jelentett kettejük viszonyában. Ettől kezdve közvetlen kapcsolat jött létre a bejrúti és damaszkuszi iráni követségek, a Libanonban állomásozó Forradalmi Gárda csapatai és a Hezbollah útján az Iszlám Dzsihád aktivistái és iráni támogatói között. A szervezet iráni támogatása politikailag, pénzügyileg és katonailag is megnyilvánult. Meg kell jegyezni azonban azt is, hogy a Teherán által nyújtott pénzt nem csupán a terrorista tevékenységekre használták fel, hanem új mecseteket és szociális támogató rendszereket is létrehoztak belőle a palesztin területeken.

Az Iszlám Dzsiháddal való kapcsolatépítés mellett Irán aktív erőfeszítéseket tett, hogy a palesztin terület rivális iszlám csoportjával a Hamasszal – amely szítva az intifádát kezdett központi elemmé válni – fennálló kapcsolatainak erősítésével fokozza befolyását a térségben. A Hamasz újabb – második – eszközül szolgálhatott Irán iszlám vezető szerepének demonstrálására. Ezen felül a Hamasz elszántnak látszott a harcra, lehetősége volt Izraelen belüli csapásokra és a nyilvános érdeklődés homlokterében állott. Teljesen elutasította Izrael jogát a létezésre és elhatározott volt az Izrael és az imperializmus elleni küzdelemre. Így az irániak szemében megérdemelte a támogatást.

A Hamaszt 1988 elején a palesztin területeken alapították meg, mint a Muzulmán Testvériség helyi ágazatának katonai szárnyát és mint ilyen, a kezdetektől fogva erős síita-ellenes álláspontot foglalt el. Teológiailag idegen maradt az iráni forradalom elveivel szemben. A Hamasz és az Iszlám Köztársaság érdekei csak az Öböl-háborút és a Madridi Konferenciát követően közeledtek egymáshoz. A politikai szimpátiát egy sor gyakorlati lépés követte. Washington szerint Teherán a szervezetet pénzzel, harcosainak iráni, libanoni és szudáni kiképzőtáborokban történő kiképzésével segítette. Irán megengedte, hogy a szervezet Teheránban politikai és propaganda tevékenységéhez irodát nyisson. A Hamaszt a palesztin nép egyetlen törvényes képviselőjének deklarálta – nem kis felzúdulást váltva ki a térségben. Az 1990-es évek első felében a politikai kapcsolatok erősödtek a Hamasz vezetői és az iráni vezetés között. Valójában azonban a Hamasz nem azonosult Iránnal olyan mértékben, mint a Palesztin Iszlám Dzsihád. Teherán támogatását elfogadta ugyan, de a palesztin területeken kialakította a saját önfenntartó és jól szervezett apparátusát, így nem vált függővé az Iszlám Köztársaságtól.

A palesztin ellenállási mozgalmakkal szemben Irán kapcsolata a libanoni Hezbollahhal sokkal világosabb és határozottabb. A Hezbollah a libanoni síiták csoportja, amely jelentős befolyásra tett szert Libanon társadalmában és politikájában. A szervezetet 1982-ben, Izrael libanoni inváziójára válaszul hozták létre – iráni közreműködéssel. Az Iszlám Dzsihádhoz hasonlóan az iráni forradalom és Khomeini elvei inspirálták a megalakulásakor. A Hezbollah az iráni doktrínát (az iszlám kormányzás elvét) látta válaszként a libanoni politika betegségeire. Iránhoz hasonlóan harcot hirdetett Izrael – és legfőbb támogatója, az USA – ellen, az elfoglalt területek visszaszerzésére. Céljaik elérése érdekében nem riadtak vissza a terror alkalmazásától sem. Ezt bizonyítják az Egyesült Államok és Izrael ellen – olykor iráni támogatással – elkövetett akciói, mint például az amerikai csapatok ellen az 1980-as években, Libanonban elkövetett pokolgépes merényletek és emberrablási kísérletek, valamint az Izrael ellen az 1990-es évek elején elkövetett argentínai akciók. A Hezbollah elsődleges célja azonban az izraeli csapatok Dél-Libanonból való kiűzése volt. Irán bőkezűen támogatta a Hezbollah felszabadító akcióját – amelyet a palesztin ellenállási mozgalmakhoz hasonlóan legitim harcnak tekintett. 1991 végéig Teherán a Hezbollahhal, libanoni megbízottjával támadta a libanoni izraeli katonai objektumokat – de nem a civileket. Teherán az 1980-as években, majd az 1990-es években is anyagi, katonai, logisztikai, ideológiai és szervezeti segítséget nyújtott a libanoni szervezetnek.

Az 1991 októberében Washington által kezdeményezett Madridi Konferenciát Irán egy feléje irányuló fenyegetésnek tekintette. Válaszképpen egy párhuzamos konferenciát hozott össze Teheránban, hogy egyesítse az Izraellel folytatandó tárgyalásokkal szembenálló radikális szervezeteket. A konferencia keretén belül döntés született, hogy Irán támogatja a „Palesztin ellenállást” és magas szintű bizottságot hoz létre, hogy egyesítse azokat a radikális szervezeteket, amelyek szemben állnak az Izraellel folytatott tárgyalásokkal, és vezetésével készülnek egy iszlám frontban folytatni a harcot. A tárgyalást elutasítók és a radikális palesztinok támogatása az egyik olyan ügy, amelynél Irán ideológiai-forradalmi és nemzeti-pragmatikus érdekei egybeesnek.

Az Iszlám Köztársaság Khomeini ajatollah halálát követően, az 1990-es évek első felében fokozta szubverziós tevékenységét, s akcióit már nemcsak Libanonra korlátozta, hanem kiterjesztette azokat Izraelre és a világ más területeire is. Az 1990-es évek elején az iráni titkosszolgálat emberei közvetlenül is részt vettek Izraelben vagy izraeli érdekeltségek ellen elkövetett terrorista akciókban. Így például az 1992 áprilisában a Buenos Aires-i izraeli követség elleni bombamerényletben, az 1994 márciusában a bangkoki izraeli követség elleni robbantási kísérletben, valamint egy Buenos Aires-i zsidó közösségi központ (Argentin-Izraeli Baráti Társaság) 1994 júliusi felrobbantásában. Mindez azt is jelentette, hogy Teherán képes a választása szerinti időben és helyen csapást mérni Izraelre. Amerikai hivatalnokok szerint emellett bebizonyosodott az is, hogy Irán követségeit és diplomatáit használja fel az Izrael ellen irányuló akcióiban.

A palesztin ellenállási mozgalmak legitim harcáról alkotott iráni álláspont ellenére, valamint, hogy ezen mozgalmak legkiterjedtebb tevékenysége a szociális gondoskodás, a vallási és erkölcsi nevelés, az Iszlám Dzsihád és a Hamasz valóban követ el fegyveres – terrorista – akciókat Izrael és izraeli célpontok, civilek ellen. 1994 óta a két szervezet több mint 80 öngyilkos merényletet követett el. A bankok, bevásárló központok, kávézók és egyéb civil célpontok ellen az izraeli nagyvárosokban elkövetett akciókban több mint 200 civil halt meg. Az Izrael elleni tevékenység csúcspontját 1996-ban érte el, amikor a Hamasz és az Iszlám Dzsihád öngyilkos támadásai – az izraeli belpolitika eseményeivel együttesen – gyakorlatilag megszakították az arab-izraeli tárgyalásokat és hozzájárultak a Peres-kormány bukásához. Ugyanebben az időben merültek fel első ízben bizonyítékok az iszlám terrorista szervezetek Izraelbe küldött tagjainak iráni kiképzéséről és felszereléséről. Khatami elnök 1997-es megválasztása óta viszont nem tudni arról, hogy Irán részes lenne bármilyen Izrael-elleni terrorista kísérletben. Hivatalos izraeli források szerint jelenleg nincsenek Izraelben aktívan tevékenykedő iráni titkosszolgálati ügynökök. Washington azonban azt állítja, hogy bár Teherán a nyilvános akcióktól távol tartotta magát, a háttérben azonban továbbra is folytatódik az Izrael-ellenes csoportok és szervezetek támogatása és felfegyverzése.

A Hezbollah 18 éven át védekező háborút folytatott Izrael ellen a Dél-Libanonban – Izrael által 1982-ben önhatalmúlag – kijelölt biztonsági övezetben és fegyveres támadásokat intézett izraeli érdekeltségek ellen a világ több pontján, amely 2000-re elvezetett az izraeli csapatok egyoldalú kivonulásához. Mindez óriási mértékben megnövelte a Hezbollah népszerűségét az arab világban, amely ezek után a libanoni szervezet példátlan hőstettéből merített inspirációt. A palesztinok Izrael elleni harcukban a Hezbollahot tekintik követendő példaként, amely képes volt erejét felhasználni arra, hogy Izraelt kiverje területéről, ami eddig egyetlen arab kormányzatnak vagy csoportnak sem sikerült. Az izraeli csapatok kiűzését követően a Hezbollah első számú támogatójának, az Iszlám Köztársaságnak is megnőtt a népszerűsége a Közel-Keleten. Iránra a libanoni ügy elkötelezett híveként számos szervezetben és országban úgy tekintettek, mint aki az izraeli elnyomás elleni harc legmegbízhatóbb és legsikeresebb támogatója. A teheráni vezetés azonban népszerűségét nem további Izrael-ellenes akciókra való buzdításra használta fel, hanem újraértelmezve a Hezbollahhal fennálló kapcsolatát, a provokációk és az újabb Izrael elleni akciók beszüntetésére hívott fel.

Az izraeli csapatok kivonulása óta a Hezbollah nem indított fegyveres akciókat izraeli célpontok ellen – köszönhetően az iráni álláspont újraértékelésének. Az elsődleges cél (Izrael kiűzése) elérése után megfigyelhető a Hezbollah Izraellel kapcsolatos álláspontjának mérséklődése. A szervezet továbbra is az izraeli-palesztin konfliktus megoldására törekszik, de lényegesen enyhébb eszközökkel kívánja ezt megvalósítani. Az izraeli kivonulást követően a Hezbollah vezetése a libanoni politikában való fokozottabb szerepvállalásra helyezte a hangsúlyt. Sayyed Hassan Nasrallah vezetésével az elsődleges cél a földalatti paramilitáris mozgalomból modern politikai pártot alkotni. Nasrallah az átalakulást segítendő, számos reformot helyezett kilátásba a katonai, biztonsági, szociális, kulturális, pénzügyi és egyéb területeken. Az 1980-as években célként deklarált iszlám köztársaság mára már csak történelem. A Hezbollah legitim politikai szereplője lett a libanoni politikának és jelentős szerepet játszik a lerombolt dél-libanoni területek újjáépítésében is. A Hezbollah átalakulásával a szervezetnek nyújtott iráni támogatás is új formát öltött. A szervezet új, mérsékelt politikája nem nyert tetszést az iráni keményvonalas papság körében, a reformista Khatami és Nasrallah között azonban rendkívül szoros viszony alakult ki. Az iráni elnök támogatásáról biztosította Nasrallahot. Ezt bizonyította, amikor saját presztízsét latba vetve lépett fel a Hezbollah védelmében a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követően. A korábbi katonai és pénzügyi támogatást felváltotta a politikai és diplomáciai segítségnyújtás. Így Teherán más formában, de továbbra is elkötelezett támogatója maradt a libanoni Hezbollahnak, ami azonban – az iráni álláspont szerint – továbbra sem azonos a terrorizmus támogatásával.

Az iráni vallási vezetők nyilvános megnyilatkozásaikban folyamatosan engesztelhetetlen ellenségességet tanúsítanak Izraellel szemben, ám az iráni megközelítés változott valamennyit Khatami megválasztása óta. A reformista elnök jelezte, hogy nem bízik abban, hogy a madridi folyamat létrehozná a tartós arab-izraeli békét, Irán azonban kész elfogadni minden olyan megállapodást, amibe a Palesztinai Felszabadítási Szervezet beleegyezett, és nem fogja aktívan ellenezni vagy megpróbálni aláaknázni a béke-megállapodásokat. Khatami és reformista támogatói meg kívánják változtatni az iráni politikát a terrorizmus tekintetében, hogy megszűnjenek azok az akadályok, amelyek az Irán és a nyugati államok közötti kapcsolatok javításának útjában állnak. Azonban képtelen ezt végrehajtani, mert a hatalom megfelelő emelőinek működtetése nem az ő, hanem a legfőbb vallási vezető, a konzervatív Ali Khamenei ajatollah kezében van.

A 2000 szeptemberében kezdődött „Al Aqsa intifáda”-ként ismert palesztin felkelés – a reformerek minden törekvése ellenére – felújította az iráni keményvonalasok körében a lelkesedést a terrorizmusért. Amerikai felfogás szerint erre szolgálhat bizonyítékul az a fegyvereket tartalmazó hajószállítmány (Karin-A), amelyet 2002 januárjában foglaltak le az izraeli hatóságok. Az akciót feltehetőleg Ali Khamenei legfőbb vallási vezető parancsára az Iráni Forradalmi Gárda és a Népi Front a Felszabadításért - Főparancsnokság intézte Arafat vagy Khatami tudta nélkül. Mindez azt jelenti, hogy a fegyvercsempészési kísérlet nem tekinthető a hivatalos iráni politika részének. Valójában a mai napig nincsen nemzetközileg elfogadott bizonyíték, amely az iráni érintettséget igazolná. A terrorizmus így nem tért vissza az Izraellel kapcsolatos iráni politikába. A keményvonalas papok hatalmát mutatja azonban, hogy az izraeli-palesztin békefolyamat feszültségei közepette Irán az 1991-es konferenciához hasonló rendezvénynek adott helyet 2001 áprilisában. Figyelembe véve, hogy a palesztinok támogatására szervezett teheráni konferenciát az iráni parlament támogatta, egyes iráni politikai elemzők azt állítják, hogy az iráni politika egy mérsékeltebb és pragmatikusabb irányzatot mutat a békefolyamat és az izraeli-palesztin válság ügyében. Ezt bizonyítja az is, hogy Irán saját béketervvel hozakodott elő 2001 tavaszán. A tervezet azonban nem aratott tetszést a palesztinok körében, akik egyre elégedetlenebbek az iráni támogatás mértékével. Emellett hazai kritika is érte a kormányt, hogy az hatalmas összegeket költ olyan ügyekre, amelyek az iráni nép számára nem fontosak: „Az iráni vezetésnek több figyelmet kellene fordítania saját népének helyzetére ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzügyi forrást áldozna a bonyolult palesztin-izraeli kérdésre, amiben mi nem vagyunk résztvevő felek.”

Minderre azonban várni kell, mivel Irán bel- és külpolitikáját az a keményvonalas frakció tartja a kezében, amely a mai napig engesztelhetetlen ideológiai ellenségességet érez Izraellel szemben, és amely a terrorista csoportokkal való kapcsolatát, a Forradalmi Gárda erőit és a Hírszerzési és Védelmi Minisztérium alkalmazottait felhasználva bármikor képes lépéseket tenni Izrael ellen. Mindazonáltal az Izraellel kapcsolatos politikában egyfajta elmozdulás is látható a vallási vezetők körében. 2002. április 24-én az iráni parlament előtt tartott felszólalásában a nagy presztízsű és mélyen tisztelt Montazeri ajatollah az öngyilkos merényleteket az iszlám tanításaival ellentétesnek nevezte. Az ajatollah beszéde erőteljes és politikailag fontos üzenetet hordoz, amely az iráni határokon túlnyúlva az összes síita muzulmánhoz szól. Montazeri szavai azt bizonyítják – amit már Khatami elnök beszédeiben szintén többször hangoztatott –, hogy Teherán a fegyveres akciókkal szemben tárgyalások útján kívánja rendezni az izraeli-palesztin konfliktust. Mindez pedig azt jelenti, hogy az Iszlám Köztársaság az Egyesült Államok iránti politikájához hasonlóan, az Izraellel kapcsolatos álláspontjában is szakítani kíván az erőszakos megnyilvánulásokkal.

Iráni terrorizmus: Az amerikai célpontok

AZ IRÁNI „TERRORIZMUS” CÉLTÁBLÁI

Az 1979-es iszlám forradalom óta eltelt időszak áttekintése megmutatja az iráni terrorizmus néhány figyelemre méltó formáját. Az Iszlám Köztársaság a terrorizmust állami szinten (külföldön élő ellenzékiek ellen) és a különböző terrorista csoportok támogatása révén (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbollah) alkalmazta, illetve alkalmazza. A teheráni düh három fő célpontja: 1.) száműzetésben élő iráni aktivisták és az iráni ellenzék; 2.) amerikai személyek és létesítmények; 3.) izraeli személyek és létesítmények.

2.) Támadások amerikai személyek és létesítmények ellen

Az 1979-es iszlám forradalom eredményeként megszületett Iráni Iszlám Köztársaság valójában nem a Nyugat ellen intézett támadásokat, hanem kizárólag a „Nagy Sátánként” titulált Amerikai Egyesült Államok és annak érdekeltségei ellen. Az Iszlám Köztársaság Amerika-ellenessége pedig több okból alakult ki. Az Egyesült Államok jelentős szerepet vállalt az alkotmányosan megválasztott és kormányzó Mohammad Mosadek kormányfő 1953-as megdöntésében, amelyet követően megkezdődött az abszolút monarchia kiépítése. A sah önkényuralma összefonódott az amerikai vezetés azon tervével, amely az országot az USA támaszpontállamává kívánta alakítani. Az Iránra erőltetett amerikai modell automatikusan a Washingtonnal szembeni ellenérzéseket táplálta. Washington semmit sem tanult a forradalom kapcsán, és képtelen volt levonni a megfelelő következtetéseket. Khomeini uralmát átmenetinek és ingatagnak tekintették, meg voltak győződve arról, hogy előbb-utóbb a liberális burzsoázia kerekedik felül és helyreáll a régi kapcsolatrendszer. Ennek fényében támogatták az ellenzéket. Az iráni vezetés emiatt pedig úgy tekintett Washingtonra – és annak külpolitikájára –, mint aki el kívánja tiporni az iszlám forradalmat és az iszlám köztársaságot. Az Egyesült Államok legújabb kori gyarmatosító – érdekszféra teremtő – politikája, valamint kísérlete Irán befolyásának korlátozására, és az Iszlám Köztársaságnak a nemzetközi nyilvánosság előtt, mint a terrorizmust támogató legfőbb gonoszként való feltüntetése, illetve az, hogy Washington Izrael állam első számú támogatója, vezetett el az Amerika-ellenes akciókhoz, terrorista cselekményekhez.

Első éveiben az amerikaiak ellen alkalmazott terrorizmussal az iráni forradalmi rezsim jelentős célokat ért el. Az Egyesült Államok teheráni nagykövetségének 1979-es elfoglalásával és az 52 amerikai diplomata 444 napos fogvatartásával sikerült megbuktatni a „Sátánként” titulált James Earl Carter elnököt az 1980. évi amerikai elnökválasztáson, az Egyesült Államokat pedig nyilvánosan megalázni. Az akciónak köszönhetően rendkívüli mértékben megnőtt Khomeini ajatollah tekintélye, s ezzel együtt nagyobb teret kaptak a forradalmi erők is, az országot pedig összekovácsolta az USA-val szembeni fellépés. Az 1980-as években a Teherán által pénzelt és támogatott szervezetek voltak felelősek amerikai – és esetenként más nyugati – állampolgárok elrablásáért Bejrútban, a bejrúti amerikai nagykövetség elleni bombatámadásért (1983. április 18.), és az amerikai tengerészeti erők szállásai ellen elkövetett öngyilkos merényletekért (1983. október 23.). Az 1983-as merényleteket követően került fel Irán az USA külügyminisztériumának „terrorizmust támogató országok” listájára (1984. január 19.). 1984. szeptember 20-án a bejrúti amerikai nagykövetség ellen újabb bombamerénylet történt. 1984 márciusa és 1985 januárja között több mint egy tucat amerikait raboltak el Bejrútban. Az öngyilkos bombamerényletek, és más erőszakcselekmények Libanonban elvezettek az amerikai és francia csapatok távozásához, és az izraeli csapatok elsáncolódásához a dél-libanoni ütközőzónában, lehetővé téve Iránnak, hogy Izrael északi határán – a Hezbollah közreműködésével – jelentős erőt hozzon létre. Franciaországban az iráni ügynökök által 1985-1986-ban végrehajtott terrorista támadások hatására csökkentették az Iraknak juttatott francia katonai segítséget, és segítettek Irán javára megoldani a francia bankokban befagyasztott iráni pénzekről folyó vitát, amely jelentős segítséget jelentett az Irak ellen vívott háborúban.

1989-ben Khomeini halála és az Irakkal vívott háború vége után Hashemi Rafsanjani elnökké választása azt a reményt keltette a Nyugatban, hogy ő mérsékeltebb külpolitikát fog folytatni. Bár Rafsanjani rendezte Irán legtöbb nyitott kérdését a nyugati hatalmakkal (libanoni túszok, terrorcselekményekbe bonyolódott iráni ügynökök Európában), Teherán már elnöksége kezdetén felerősítette terrorista tevékenységét – elsősorban a saját ellenzékével szemben. Ez nagyban erősítette Irán helyzetét a Perzsa-öbölben, a Közép-Keleten és az egész muzulmán világban, az országot sok iszlámista csoport modelljévé és pártfogójává téve. A radikális mozgalmak az egész Közép-Keleten (és gyakorlatilag mindenütt, ahol voltak iszlámista elemek) elfogadták és utánozták az iráni vezetők vallásos ideológiáját és módszereit az iszlám állam kialakításában.

A kuvaiti válság ideje alatt Irán vezetői elkerülték a provokatív lépéseket, várva az Irak stratégiai helyzetét nagymértékben befolyásoló akció eredményeit. Amerika, mint az egyetlen szuperhatalom helyzete a kuvaiti háború után, valamint határozottsága a demokratikus és liberális rend alapjainak lerakására a térségben problémát jelentett Teherán számára. De a teljes iraki vereség, valamint a Szovjetunió azután következő szétesése önbizalmat adott Iránnak stratégiai helyzetének felértékeléséhez. Az 1990-es években azonban iráni közvetlen támadás nem irányult amerikai személyek és érdekeltségek ellen. Az iráni vezetés erejét inkább a rendszer száműzetésben élő ellenségeinek kiiktatására használta fel. Az Iszlám Köztársaság tartózkodott az amerikaiak elleni csapásoktól. 1996 jelent kivételt, amikor felmerült Irán részvétele a szaúd-arábiai Khobar Towersnél lévő amerikai katonai barakkok elleni bombatámadás kapcsán. Az esettel kapcsolatos iráni érintettséget azonban a mai napig nem bizonyították.

Az 1997-ben megválasztott Mohammad Khatami elnökségével végképp háttérbe szorult az iráni terrorizmus ezen formája. A reformista elnök a „civilizációk párbeszéde” programján keresztül rendezte kapcsolatát a térség államaival és több nyugati országgal is. Megkezdődött az enyhülés az USA és Irán között is, amelynek első jele az amerikai birkózóválogatott 1998-as teheráni látogatása volt. A két fél között kialakult kedvező viszony George W. Bush 2000-es hivatalba lépését követően, majd a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás következtében árnyaltabbá vált. A washingtoni vezetés Iránt, annak ellenére, hogy számos ponton volt pragmatikus együttműködés a két fél között, továbbra is a terrorizmus legaktívabb támogatójának tartja. Az Iszlám Köztársaság az éles amerikai retorika és háborús magatartás ellenére sem újította fel terrorista akcióit az USA ellen, hanem úgy tűnik, hogy véglegesen felszámolta az ilyen irányú tevékenységeit.

Iráni terrorizmus: Az ellenzéki célpontok

AZ IRÁNI „TERRORIZMUS” CÉLTÁBLÁI

Az 1979-es iszlám forradalom óta eltelt időszak áttekintése megmutatja az iráni terrorizmus néhány figyelemre méltó formáját. Az Iszlám Köztársaság a terrorizmust állami szinten (külföldön élő ellenzékiek ellen) és a különböző terrorista csoportok támogatása révén (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbollah) alkalmazta, illetve alkalmazza. A teheráni düh három fő célpontja: 1.) száműzetésben élő iráni aktivisták és az iráni ellenzék; 2.) amerikai személyek és létesítmények; 3.) izraeli személyek és létesítmények.

1.) Támadások az iráni száműzöttek, az iráni ellenzék ellen

Az új rendszer tényleges és potenciális ellenzékével való leszámolás már az iszlám forradalom 1979-es győzelmét követően megkezdődött. A radikális síita vallási vezetés lépésről-lépésre számolta fel azokat a sah-ellenes „egységfrontban” vele még egy oldalon küzdő erőket, amelyek most már veszélyeztették politikai egyeduralmát. A politikai tisztogatással párhuzamosan Khomeini egy rendkívül szilárd politikai-hatalmi struktúrát épített ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. Politikai zsenialitása abban nyilvánult meg, hogy felismerte, bármennyire is gyűlöletes a sahtól örökölt államapparátus, roppant erőt képvisel, ugyanakkor az általa vezetett iszlám erők még nem eléggé szervezettek ahhoz, hogy hatékonyan átvegyék az állam irányítását. Ebből adódott a következtetés, hogy a régi államapparátust előbb fel kell használni, azután le kell járatni, s vele együtt azokat is, akik a régi államapparátusra támaszkodva szeretnék fokozatosan helyreállítani a régi rendet.

Ennek fényében a vallási vezetés fellépett mind a baloldal szervezeteivel, mind a liberálisokkal szemben. A baloldal képviselői kezdetben lelkesedtek a forradalomért, majd a mindennapi élet iszlamizálását célzó törekvések (szesztilalom, csadorkampány stb.) heves ellenállást váltottak ki a körükben. Khomeini elfogadta a baloldali szervezetek támogatását, de ennél többre nem volt hajlandó. Az iráni baloldal így a hatalmon kívül maradt. A liberálisoknak széles bázisuk volt, hisz körükbe tartozott az elit nagy része, a gazdasági szakértők, a bazári kereskedők, akiknek nagy szerepük volt a monarchia elleni felkelésben, de nagy részüket a gazdagok ellen hozott intézkedések szembefordították a rendszerrel. Hatalmi tényezővé azonban nem válhattak, mivel Khomeini az egyetemek, a hadsereg átszervezésével, és az iszlám bíróságok felállításával kiütötte őket a hatalmi pozícióikból.

A iszlám köztársaságot ellenző baloldal és burzsoázia nem törődött bele a politikai vereségbe, s a terror eszközéhez nyúlt, hogy megtörje a Khomeini féle vallási vezetés hatalmát. 1981-ben több politikai merényletet követtek el az Iszlám Köztársasági Párt (a papi hatalom politikai szervezete) ellen. A merényletsorozatban több vezető tisztségviselő is életét vesztette (Mohammad Beheshti az igazságszolgáltatás feje, Mohammad Ali Rajaei köztársasági elnök, Mohammad Javad Bahonar miniszterelnök), de a vallási vezetés uralmát nem sikerült megtörni. A politikai merényletek azonban egy kemény megtorló hullámot indítottak útnak. Nem az volt a probléma, hogy a kormány az ellenzék merényletsorozatát felhasználta arra, hogy erőszakos eszközökkel szabaduljon meg a rendszert veszélyeztető erőktől, hanem az, hogy a párton belüli reakciósok a papság reakciós elemeivel összefogva felléptek mindenkivel szemben, akit azzal gyanúsítottak, hogy nem pontosan úgy gondolkodik, mint ők, nem pontosan úgy értelmezi a Koránt, mint ők. Félelmetes folyamat indult el, amely az iszlám forradalom ellenségeivé tett olyan erőket is, amelyeket pedig okos politikával meg lehetett volna nyerni a forradalom számára.

A papi hatalom az 1980-as évek közepére teljesedett ki, amikor Khomeini személyes hatalma már teljes mértékben megkérdőjelezhetetlenné vált. Ezzel párhuzamosan a politikai ellenzék ellen elkövetett merényletek száma is csökkent. Az évtized második felében azonban a háborús gondok mellett a belpolitikában is problémák merültek fel. A mérsékeltek egyre inkább hallatták a hangjukat és már kritikus megnyilvánulások is jelentkeztek. Mindez magával hozta a terror újbóli alkalmazását az ellenzékkel és a kritikusokkal szemben. Khomeini 1989. február 14-én vallási rendeletben (fatwában) ad parancsot a brit-indiai író, Salman Rushdie meggyilkolására, aki könyvével megszentségtelenítette az iszlám vallást. Mindez azt jelezte, hogy a vallási vezetés továbbra sem fogadja el a rendszer semmilyen mértékű kritikáját, s a vezetés bírálóival szemben hajlandó a terrorizmus eszközéhez nyúlni, akár külföldön is.

Khomeini ajatollah halálát (1989. június 3.) követően Ali Khamenei ajatollah lett az Iszlám Köztársaság legfőbb vallási vezetője, Ali Akbar Hashemi Rafsanjani pedig Irán köztársasági elnöke. A Khamenei-Rafsanjani csapat munkásságának és az iráni vezetés egységének köszönhetően az ajatollah halálát követően kialakult zűrzavarból egy olyan rendszer emelkedett ki, amelyben egyetlen személy vagy csoport sem rendelkezhetett hatalmi monopóliummal, és a politikai nézetek és frakciók sokféleségét tolerálták – bizonyos iszlám kereteken belül. Az iszlám köztársaság alapjait, az iszlám forradalom és Khomeini ajatollah elveit azonban továbbra sem kérdőjelezhette meg senki. Ezt bizonyítja, hogy 1991 májusától kezdődően militáns ellenzékiek sorát gyilkoltak meg, majd megkezdődött a külföldön élő iráni ellenzék kiküszöblésére indított kampány. Ennek keretén belül Irakban, Törökországban, Németországban és Franciaországban végeztek fegyveres merénylők több iráni disszidenssel. A rendszer ellenzéke ellen indított kampányban Teherán a külföldön élő disszidensek mellett több ízben indított támadást a különböző kurd csoportok és a militáns ellenzékiek ellen. A teheráni vezetés álláspontja szerint a külföldön élő – militáns – ellenzékiek terroristák, akik alá kívánják ásni az iszlám rendszer legitimitását és működőképességét, és akik nem riadnak vissza az iráni célpontok elleni terrorista cselekmények elkövetésétől sem. Így a velük szemben alkalmazott erőszak jogos.

Azzal egyidejűleg, hogy Iránt terrorizmussal, a terrorizmus támogatásával vádolják, az Iráni Iszlám Köztársaság maga is célpontja bizonyos terrorista akcióknak. Az Iszlám Köztársaság emigrációban élő ellenzői nem riadtak vissza attól, hogy fegyveres, terrorista támadásokat intézzenek saját hazájuk vallási vezetése ellen. A Mujahedin-e Khalq (Iráni Nemzeti Felszabadító Hadsereg) világméretű kampányt vezet az iráni kormányzat ellen. Akcióihoz igénybe veszi a propagandát és alkalomszerűen a terrorista erőszakot is. A szervezet – melynek filozófiája ötvözi a marxizmust és az iszlámot – az 1960-as években alakult. Reza Pahlavi sah Nyugat-barát politikáját kifogásolva, támogatták az 1979-es iszlám forradalmat (részt vettek az USA teheráni követsége elleni akcióban is). A szervezet ideológiája – lévén az baloldali – lehetetlenné tette a forradalom utáni kormányzathoz való csatlakozását. A Mujahedin-e Khalq az iszlám államberendezkedéssel szemben a szekuláris állami rendet támogatná Iránban. Az 1981-ben az Iszlám Köztársasági Párt ellen elkövetett merényletek miatt a szervezetnek el kellett hagynia az országot. Előbb Párizsból, majd az iraki-iráni háború alatt Irakból – Saddam Hussein hathatós támogatásával – szervezte akcióit az iráni vezetés ellen. 1991-ben segített az iraki kormányzatnak a síita felkelők leverésében Dél-Irakban. 1992 áprilisában közel azonos időben 13 különböző országban indított támadásokat az iráni követségek és létesítmények ellen, demonstrálva a csoport képességét a nagyméretű szervezkedésekben való fellépésre külföldön. Az elmúlt években a Mujahedin-e Khalq katonai és kormányzati létesítmények ellen követett el terrorista akciókat, és magasrangú katonatiszteket gyilkolt meg. Az Irán ellen elkövetett akciók miatt mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió felvette a Mujahedin-e Khalq-ot a terrorista csoportok listájára.

A teheráni vezetés így úgy látja, hogy az iraki székhelyű csoport elleni akciói legitimitást nyertek. Ennek ellenére a külföldön élő iráni ellenzék ellen indított akciók száma az ezredfordulóra jelentősen lecsökkent. Az 1990-es évek első felében Teherán több fegyveres akciót vezetett a külföldi ellenzék ellen, Mohammad Khatami 1997-es elnökké választásával azonban az Irán által támogatott terrorakciók sorozata alábbhagyott, de nem szűnt meg teljesen. Ezt bizonyítja, hogy a Salman Rushdie elleni vallási rendelet továbbra is életben van. Khatami elnök és reformista támogatói kijelentették, hogy tartózkodni fognak a rendelet végrehajtásától, és nem tesznek lépéseket a brit-indiai író meggyilkolására. A fatwa visszavonása azonban nem várható, hiszen a vallási rendeletet csak annak kibocsátója, maga Khomeini ajatollah helyezhetné hatályon kívül. 

Az utóbbi években Irán az ellenzékiek elleni támadásait Észak- és Közép-Irakra korlátozta. Ez az iráni politika folyamatos fejlődésének alakulását mutatja: az 1990-es évek első felében Európa szívében végrehajtott nagy léptékű terrorista akciók helyett kevésbé gyanús cselekményeket politikailag kevésbé érzékeny helyeken követnek el. Ez mutatja azt is, hogy Iránt érzékenyen érinti a terrorizmusba keveredésének politikai ára, s ezen a területen lehetséges az iráni magatartás megváltozása.

Iráni terrorizmus: A definíció kérdése

IRÁNI TERRORIZMUS? A TERRORIZMUS AMERIKAI ÉS IRÁNI ÉRTELMEZÉSE

Az Egyesült Államok és a világ számos országa – beleértve Iránt és az arab országokat is – elítéli a terrorizmust. Az amerikai vezetés a politikai célból civilek ellen elkövetett fegyveres támadásokat terrorista cselekményeknek minősíti. A berlini Mykonos-ügy kapcsán első ízben nyert bizonyítást, hogy Irán állami szintre emelte a terrorizmust: egy berlini bíróság 1997 tavaszán ítéletet hozott, amely szerint a legfelsőbb iráni vezetés rendelte el négy iráni kurd ellenzéki megölését 1992-ben a város Mykonos nevű éttermében. Washington szerint ez a merénylet azonban csak egy példája a Teherán által támogatott politikai erőszaknak. Az Egyesült Államok ezért Iránt a terrorizmus támogatásával vádolja. Az amerikai vezetés hivatalos nézőpontja szerint az Iszlám Köztársaság a terrorizmust eszközként használja fel első sorban saját ellenzékével szemben, de az izraeli-palesztin békefolyamat ellehetetlenítése céljából is. Az amerikai külügyminisztérium szerint Irán anyagilag, katonailag és logisztikailag támogat számos terrorista csoportot. Többek között a libanoni Hezbollahot, valamint a palesztin ellenállási mozgalmakat, így az Iszlám Ellenállási Mozgalmat (a Hamaszt) és a Palesztin Iszlám Dzsihádot. Az iráni Forradalmi Gárda csapatai és a Hírszerzési és Védelmi Minisztérium alkalmazottai pedig kapcsolatban állnak ezekkel a terrorista csoportokkal, és elszántak a kapcsolatok további fenntartására is.

 

A hivatalos iráni – és arab – álláspont a világ közvéleményéhez hasonlóan elítéli a civilek ellen elkövetett terrorista akciókat, terrorizmusnak tekinti azonban azt is, amikor egyes országok (Izrael) törvénytelenül megszállnak más országokat (Palesztina), és politikailag motivált törvénytelen okokból veszélyeztetik azok civil lakosságát. Az Iszlám Köztársaság hivatalos álláspontja szerint az Egyesült Államok által terrorizmust támogató csoportokként nyilvántartott szervezetek (Hamasz, Iszlám Dzsihád és Hezbollah) valójában nem tekinthetők terrorista csoportoknak, hanem inkább szabadságharcosok csapatának minősíthetők, akik az idegen izraeli elnyomás ellen küzdenek. Ezért a teheráni vezetés értelmezése szerint a palesztin ellenállók és ellenállási mozgalmak iráni támogatása – legyen az morális vagy fegyveres – nem minősíthető a terrorizmus támogatásának. A nyújtott támogatást jogosnak tekintik, mivel az izraeli megszállás elleni harc – alapfelfogásuk szerint – nem terrorizmus, hanem legitim küzdelem.

A palesztin terrorizmussal ellentétben, amely az 1960-as évekre tehető kezdetétől főleg gyakorlati szükségességekből eredt, az iráni terrorizmus erősen ideológiai alapú, és legitimációját magából a forradalmi iszlám ideológiából nyeri. Az Iránban 1979 óta uralkodó iszlám rezsim a terrort mind a bel-, mind a külpolitikai célokra hasznos, sőt akár törvényes eszköznek is tekinti. Az Iránban uralkodó khomeinista doktrína az iszlámot és az iráni forradalmat egyazon ügynek tekinti: a hűség a rezsimhez azonos az iszlám iránti elkötelezettséggel. A rendszer elleni támadás támadás az iszlám ellen, az iszlám elleni támadás pedig támadás a rendszer ellen, amely megbüntetendő függetlenül attól, hogy az elkövető Iránban él-e vagy külföldön. Ez a központi motívumok egyike a rendszer indoktrinációs erőfeszítéseiben, hogy fenntartsa a forradalmi tábor egységét és legyőzze ellenségeit. Annak védelmében, amit az iszlám érdekének minősítenek, az iráni vezetők törvényesnek tekintik a militáns ellenzékiek és vezetőik likvidálását. Más szóval a rezsim ellenségeinek megsemmisítése, legyenek azok muzulmánok vagy sem, megszentelt kötelesség még akkor is, ha az a külföldi hatóságokkal való összeütközéssel jár.

Ennek az iráni szemléletnek, amely harcolni kíván az idegen, különösen a Nyugatról jövő ideológiai és kulturális befolyás ellen, igen mély gyökerei vannak. Visszavezethető egészen a XIX. századig, amikor az angolok és az oroszok versengtek az Irán feletti befolyásért. Az országnak ilyen körülmények között csak egyetlen célja lehetett, a megmaradás. Az európai nagyhatalmak gyarmatosító politikája szülte meg azt az idegenellenességet, amelynek csak a szereplői változtak meg az elmúlt évszázadban. Az XX. század második felében Anglia és Oroszország helyét az Egyesült Államok vette át. Teherán számára az USA jelentette – és jelenti – azt az ideológiai és kulturális fenyegetést, amely ellen minden eszközzel harcolni kell. Ez viszont arra vezette Teheránt, hogy tegye magáévá a dzsihádot (a szent háborút) mindaz ellen, amit a „Nagy Sátán”, az Egyesült Államok és szövetségesei „durva imperialista támadásának” nevez. Másodszor, Izraelnek, az Egyesült Államok régióbeli legszorosabb szövetségesének, „a Kisebbik Sátánnak”, Nagy-Britanniának az Egyesült Államok közreműködésével a szent arab és muzulmán földbe plántált, természetellenes kreatúrájának, „az álnok zsidók államának, amely megalázza az iszlámot, a Koránt, az iszlám kormányát és az iráni nemzetet, az elpusztítását is szent ügynek tekintik.”

Az iráni vezetés a nemzetközi színtéren több alkalommal is a terror eszközéhez nyúlt, ha veszélyeztetve látta az iszlám forradalom eredményeit. Belföldön pedig, ha az iráni rezsim problémákba ütközött a muzulmán társadalom modelljének kialakításában, nem habozott az ellenzők felszámolására az erőszak minden eszközét felhasználni. Az államilag szponzorált terrorizmus kezdettől fogva, mind bel- mind külföldön az iszlám rezsim politikai arzenáljának szerves részévé vált. Ez a szemlélet pedig az egyik legnagyobb gondot jelenti a hatalmon lévő reformereknek és az 1997-ben megválasztott – majd 2001-ben újraválasztott – Mohammad Khatami köztársasági elnöknek.

Iráni terrorizmus: Bevezető

Irán útja a politikai terrorizmustól a terror elleni harcban való passzív részvételig

Az Iráni Iszlám Köztársaság és a terrorizmus kapcsolatának vizsgálata igen nehéz feladat, elsősorban a terrorizmusról, a terrorista cselekményekről alkotott eltérő definíciók és képek miatt. A téma különféle tanulmányai eltérő eredményeket produkálnak az alapján, hogy a szerzők a terrorizmus mely értelmezését, jelentését használják. Írásomban megkísérlem az iráni és az amerikai álláspontok figyelembevételével felvázolni azt a fejlődési utat, amelyet az Iszlám Köztársaság 1979-es megalakulásától kezdve napjainkig a terrorizmus terén bejárt. A Ruhollah Khomeini ajatollah vezette Irán az 1980-as években még számos terrorista akciót követett el a rendszer ellenségei ellen kül- és belföldön egyaránt. Az ajatollah 1989-es halálát követően, elsősorban azonban Mohammad Khatami 1997-es elnökké választása óta az Iszlám Köztársaság mérsékelte az ellenségeivel szemben tanúsított magatartását és egyre inkább megválogatta a velük szemben alkalmazott eszközeit is.

A terrorizmussal kapcsolatos iráni politika fejlődését, változását a következő kérdések elemzésével és megválaszolásával lehet bemutatni. Milyen bizonyítékok szólnak az Iráni Iszlám Köztársaság ellen, s miként válaszol Irán az őt ért terrorista vádakra? Valóban támogatja-e Irán a terrorizmust, a terrorista csoportokat, s ha igen, akkor mely célpontok ellen és milyen megfontolásból teszi azt? Milyen Irán iránti politika érheti el a legtöbb eredményt, és befolyásolhatja az iráni álláspontot, viselkedést pozitív módon? 2001. szeptember 11-ét követően milyen módon változott meg az Iszlám Köztársaság megítélése, és milyen lépéseket tett Teherán a terrorizmus elleni háborúban? 

A fő kérdés azonban, amelyre írásomban keresem a választ, a következő: Vajon Khatami elnök 1997-es megválasztása, de méginkább a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után Irán továbbra is a terrorizmus legaktívabb támogatója marad, ahogyan az Egyesült Államok vezetése állítja, vagy felhagyva a terrorista eszközök alkalmazásával visszatér a nemzetek közösségébe, és pragmatikusabb külpolitikát folytat majd a jövőben?