Iráni terrorizmus: Az ellenzéki célpontok

AZ IRÁNI „TERRORIZMUS” CÉLTÁBLÁI

Az 1979-es iszlám forradalom óta eltelt időszak áttekintése megmutatja az iráni terrorizmus néhány figyelemre méltó formáját. Az Iszlám Köztársaság a terrorizmust állami szinten (külföldön élő ellenzékiek ellen) és a különböző terrorista csoportok támogatása révén (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbollah) alkalmazta, illetve alkalmazza. A teheráni düh három fő célpontja: 1.) száműzetésben élő iráni aktivisták és az iráni ellenzék; 2.) amerikai személyek és létesítmények; 3.) izraeli személyek és létesítmények.

1.) Támadások az iráni száműzöttek, az iráni ellenzék ellen

Az új rendszer tényleges és potenciális ellenzékével való leszámolás már az iszlám forradalom 1979-es győzelmét követően megkezdődött. A radikális síita vallási vezetés lépésről-lépésre számolta fel azokat a sah-ellenes „egységfrontban” vele még egy oldalon küzdő erőket, amelyek most már veszélyeztették politikai egyeduralmát. A politikai tisztogatással párhuzamosan Khomeini egy rendkívül szilárd politikai-hatalmi struktúrát épített ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. Politikai zsenialitása abban nyilvánult meg, hogy felismerte, bármennyire is gyűlöletes a sahtól örökölt államapparátus, roppant erőt képvisel, ugyanakkor az általa vezetett iszlám erők még nem eléggé szervezettek ahhoz, hogy hatékonyan átvegyék az állam irányítását. Ebből adódott a következtetés, hogy a régi államapparátust előbb fel kell használni, azután le kell járatni, s vele együtt azokat is, akik a régi államapparátusra támaszkodva szeretnék fokozatosan helyreállítani a régi rendet.

Ennek fényében a vallási vezetés fellépett mind a baloldal szervezeteivel, mind a liberálisokkal szemben. A baloldal képviselői kezdetben lelkesedtek a forradalomért, majd a mindennapi élet iszlamizálását célzó törekvések (szesztilalom, csadorkampány stb.) heves ellenállást váltottak ki a körükben. Khomeini elfogadta a baloldali szervezetek támogatását, de ennél többre nem volt hajlandó. Az iráni baloldal így a hatalmon kívül maradt. A liberálisoknak széles bázisuk volt, hisz körükbe tartozott az elit nagy része, a gazdasági szakértők, a bazári kereskedők, akiknek nagy szerepük volt a monarchia elleni felkelésben, de nagy részüket a gazdagok ellen hozott intézkedések szembefordították a rendszerrel. Hatalmi tényezővé azonban nem válhattak, mivel Khomeini az egyetemek, a hadsereg átszervezésével, és az iszlám bíróságok felállításával kiütötte őket a hatalmi pozícióikból.

A iszlám köztársaságot ellenző baloldal és burzsoázia nem törődött bele a politikai vereségbe, s a terror eszközéhez nyúlt, hogy megtörje a Khomeini féle vallási vezetés hatalmát. 1981-ben több politikai merényletet követtek el az Iszlám Köztársasági Párt (a papi hatalom politikai szervezete) ellen. A merényletsorozatban több vezető tisztségviselő is életét vesztette (Mohammad Beheshti az igazságszolgáltatás feje, Mohammad Ali Rajaei köztársasági elnök, Mohammad Javad Bahonar miniszterelnök), de a vallási vezetés uralmát nem sikerült megtörni. A politikai merényletek azonban egy kemény megtorló hullámot indítottak útnak. Nem az volt a probléma, hogy a kormány az ellenzék merényletsorozatát felhasználta arra, hogy erőszakos eszközökkel szabaduljon meg a rendszert veszélyeztető erőktől, hanem az, hogy a párton belüli reakciósok a papság reakciós elemeivel összefogva felléptek mindenkivel szemben, akit azzal gyanúsítottak, hogy nem pontosan úgy gondolkodik, mint ők, nem pontosan úgy értelmezi a Koránt, mint ők. Félelmetes folyamat indult el, amely az iszlám forradalom ellenségeivé tett olyan erőket is, amelyeket pedig okos politikával meg lehetett volna nyerni a forradalom számára.

A papi hatalom az 1980-as évek közepére teljesedett ki, amikor Khomeini személyes hatalma már teljes mértékben megkérdőjelezhetetlenné vált. Ezzel párhuzamosan a politikai ellenzék ellen elkövetett merényletek száma is csökkent. Az évtized második felében azonban a háborús gondok mellett a belpolitikában is problémák merültek fel. A mérsékeltek egyre inkább hallatták a hangjukat és már kritikus megnyilvánulások is jelentkeztek. Mindez magával hozta a terror újbóli alkalmazását az ellenzékkel és a kritikusokkal szemben. Khomeini 1989. február 14-én vallási rendeletben (fatwában) ad parancsot a brit-indiai író, Salman Rushdie meggyilkolására, aki könyvével megszentségtelenítette az iszlám vallást. Mindez azt jelezte, hogy a vallási vezetés továbbra sem fogadja el a rendszer semmilyen mértékű kritikáját, s a vezetés bírálóival szemben hajlandó a terrorizmus eszközéhez nyúlni, akár külföldön is.

Khomeini ajatollah halálát (1989. június 3.) követően Ali Khamenei ajatollah lett az Iszlám Köztársaság legfőbb vallási vezetője, Ali Akbar Hashemi Rafsanjani pedig Irán köztársasági elnöke. A Khamenei-Rafsanjani csapat munkásságának és az iráni vezetés egységének köszönhetően az ajatollah halálát követően kialakult zűrzavarból egy olyan rendszer emelkedett ki, amelyben egyetlen személy vagy csoport sem rendelkezhetett hatalmi monopóliummal, és a politikai nézetek és frakciók sokféleségét tolerálták – bizonyos iszlám kereteken belül. Az iszlám köztársaság alapjait, az iszlám forradalom és Khomeini ajatollah elveit azonban továbbra sem kérdőjelezhette meg senki. Ezt bizonyítja, hogy 1991 májusától kezdődően militáns ellenzékiek sorát gyilkoltak meg, majd megkezdődött a külföldön élő iráni ellenzék kiküszöblésére indított kampány. Ennek keretén belül Irakban, Törökországban, Németországban és Franciaországban végeztek fegyveres merénylők több iráni disszidenssel. A rendszer ellenzéke ellen indított kampányban Teherán a külföldön élő disszidensek mellett több ízben indított támadást a különböző kurd csoportok és a militáns ellenzékiek ellen. A teheráni vezetés álláspontja szerint a külföldön élő – militáns – ellenzékiek terroristák, akik alá kívánják ásni az iszlám rendszer legitimitását és működőképességét, és akik nem riadnak vissza az iráni célpontok elleni terrorista cselekmények elkövetésétől sem. Így a velük szemben alkalmazott erőszak jogos.

Azzal egyidejűleg, hogy Iránt terrorizmussal, a terrorizmus támogatásával vádolják, az Iráni Iszlám Köztársaság maga is célpontja bizonyos terrorista akcióknak. Az Iszlám Köztársaság emigrációban élő ellenzői nem riadtak vissza attól, hogy fegyveres, terrorista támadásokat intézzenek saját hazájuk vallási vezetése ellen. A Mujahedin-e Khalq (Iráni Nemzeti Felszabadító Hadsereg) világméretű kampányt vezet az iráni kormányzat ellen. Akcióihoz igénybe veszi a propagandát és alkalomszerűen a terrorista erőszakot is. A szervezet – melynek filozófiája ötvözi a marxizmust és az iszlámot – az 1960-as években alakult. Reza Pahlavi sah Nyugat-barát politikáját kifogásolva, támogatták az 1979-es iszlám forradalmat (részt vettek az USA teheráni követsége elleni akcióban is). A szervezet ideológiája – lévén az baloldali – lehetetlenné tette a forradalom utáni kormányzathoz való csatlakozását. A Mujahedin-e Khalq az iszlám államberendezkedéssel szemben a szekuláris állami rendet támogatná Iránban. Az 1981-ben az Iszlám Köztársasági Párt ellen elkövetett merényletek miatt a szervezetnek el kellett hagynia az országot. Előbb Párizsból, majd az iraki-iráni háború alatt Irakból – Saddam Hussein hathatós támogatásával – szervezte akcióit az iráni vezetés ellen. 1991-ben segített az iraki kormányzatnak a síita felkelők leverésében Dél-Irakban. 1992 áprilisában közel azonos időben 13 különböző országban indított támadásokat az iráni követségek és létesítmények ellen, demonstrálva a csoport képességét a nagyméretű szervezkedésekben való fellépésre külföldön. Az elmúlt években a Mujahedin-e Khalq katonai és kormányzati létesítmények ellen követett el terrorista akciókat, és magasrangú katonatiszteket gyilkolt meg. Az Irán ellen elkövetett akciók miatt mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió felvette a Mujahedin-e Khalq-ot a terrorista csoportok listájára.

A teheráni vezetés így úgy látja, hogy az iraki székhelyű csoport elleni akciói legitimitást nyertek. Ennek ellenére a külföldön élő iráni ellenzék ellen indított akciók száma az ezredfordulóra jelentősen lecsökkent. Az 1990-es évek első felében Teherán több fegyveres akciót vezetett a külföldi ellenzék ellen, Mohammad Khatami 1997-es elnökké választásával azonban az Irán által támogatott terrorakciók sorozata alábbhagyott, de nem szűnt meg teljesen. Ezt bizonyítja, hogy a Salman Rushdie elleni vallási rendelet továbbra is életben van. Khatami elnök és reformista támogatói kijelentették, hogy tartózkodni fognak a rendelet végrehajtásától, és nem tesznek lépéseket a brit-indiai író meggyilkolására. A fatwa visszavonása azonban nem várható, hiszen a vallási rendeletet csak annak kibocsátója, maga Khomeini ajatollah helyezhetné hatályon kívül. 

Az utóbbi években Irán az ellenzékiek elleni támadásait Észak- és Közép-Irakra korlátozta. Ez az iráni politika folyamatos fejlődésének alakulását mutatja: az 1990-es évek első felében Európa szívében végrehajtott nagy léptékű terrorista akciók helyett kevésbé gyanús cselekményeket politikailag kevésbé érzékeny helyeken követnek el. Ez mutatja azt is, hogy Iránt érzékenyen érinti a terrorizmusba keveredésének politikai ára, s ezen a területen lehetséges az iráni magatartás megváltozása.