Iráni terrorizmus: A terror elleni háború

A TERRORIZMUS ELLENI HARC SZEPTEMBER 11. UTÁN

Irán és az Egyesült Államok között 1979 óta nincsen diplomáciai kapcsolat. Teherán mégis azon kevés nem-nyugati nemzet egyike volt, amely nemcsak erősen elítélte a szeptember 11-ei terrorista támadásokat, hanem együttérzését is kifejezte a gyászoló amerikai néppel. Ezt bizonyította Khatami elnök szeptember 12-ei beszéde és az áldozatok emlékére való megemlékezés Teheránban. A keményvonalas papság azonban kevésbé volt ilyen megértő, és a terrorista akciókért az Egyesült Államok külpolitikáját tette felelőssé. A reformerek és a konzervatívok eltérő álláspontja következtében a szeptember 11-ei terrortámadásra adandó válasz és a terrorizmus elleni harcban való részvétel az iráni hatalmi harc részévé vált, jelentős mértékben megnehezítve Khatami elnök dolgát az Egyesült Államokkal megkezdett enyhülési folyamatban.

Irán célja mindenképpen az, hogy megszabaduljon a „rossz fiú” címkétől, amelyet a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok ragasztott rá. Khatami vezetésével az Iszlám Köztársaság számos lépést tett annak érdekében, hogy igazolja készségét a terrorizmus elleni harcban való részvételre. Így az országból való távozásra szólított fel egy bizonyos Imad Mugnijaht, akinek a neve egy TWA-gép 1985-ös eltérítése miatt került fel a terroristákról összeállított amerikai listára. Az iráni vezetés az iszlám forradalom élcsapatának számító Forradalmi Gárda több száz tagját is hazahívta olyan országokból, mint Libanon, Szudán vagy Bosznia. Teherán lépéseket tett emellett a – Nyugat álláspontja szerint – terrorista szervezetek iráni pénzügyi támogatásának felülvizsgálatában is. Bár Teherán nem volt aktív tagja a terrorizmus elleni koalíciónak, közvetve mégis részt vett az afganisztáni harcokban. Irán humanitárius segélyeket szállított Afganisztánba, jelentős összegekkel és katonai felszerelésekkel támogatta az Északi Szövetséget, valamint felajánlotta Washingtonnak együttműködését az amerikai katonák keresési és mentési akcióiban. Irán konstruktív fellépése elterelte a figyelmet Irán terrorista priuszáról, Osama bin Laden, a szeptemberi terrortámadások gyanúsítottja pedig elhomályosította az iráni keményvonalasok Amerika-ellenességét.

Ez az állapot azonban csak rövid ideig tartott. A tálibok afganisztáni uralmának megdöntését követően az Iszlám Köztársaság ismételten a terrorellenes hadjárat homlokterébe került. Ezt bizonyította a 2002. január 31-én  az „Unió helyzetéről” elmondott elnöki beszéd, amelyben George W. Bush a „gonosz tengelyéhez” sorolta Iránt. A washingtoni vezetők szemében kevésnek bizonyult azon lépéseknek a sorozata, amelyeket Teherán 2001. szeptember 11-ét követően tett. Hiába tett meg Irán minden tőle telhetőt az afganisztáni válság rendezésében, az amerikai vezetés csak azt látja – és ezt veszi számításba, amikor az Iszlám Köztársasággal kapcsolatos politikáját meghatározza –, hogy Teherán ellenzi az arab-izraeli békefolyamatot és támogatja azon csoportokat, amelyek szintén ellenzik a közel-keleti békefolyamatot. Washington az Iszlám Köztársaságot az al-Qaeda-tagoknak való menedéknyújtással és Hamid Karzai átmeneti kormányának a destabilizálásával vádolja. Valójában azonban nincs konkrét bizonyíték arra, hogy al-Qaeda tagok tevékenykednének Iránban. Egy esetleges Irán–al-Qaeda kapcsolat pedig elképzelhetetlen, hiszen alapvető vallási különbség áll fenn a két fél között. Teherán – az amerikai vádakat megcáfolva – pedig lépéseket tett az al-Qaeda tagjainak felkutatására és bebörtönzésére. Ha létezne is valamiféle kapcsolat az al-Qaeda és az Iszlám Köztársaság között, akkor az semmiképpen sem a hivatalos vezetés jóváhagyásával épülhetett ki, hanem inkább a hatalmi struktúrán kívül álló vallási alapítványok tevékenységének eredményeként. Nem bizonyosodott be az átmeneti afgán kormány destabilizálásának amerikai vádja sem. Teherán aktív szerepet vállalt az új afgán kormány megalakításáról folytatott tárgyalásokon, majd számos lépést tett az átmeneti kormány megerősítésére, jelenleg pedig részt vállal az ország újjáépítésében is. Az iráni vezetés ugyan aggódik amiatt, hogy az amerikai jelenlét alááshatja Irán mélyen gyökerező befolyását Afganisztánban, de a területet túlságosan is fontosnak tekinti ahhoz, hogy a Washingtonnal való dacolással megkockáztassa a tálibok távozásával újonnan visszanyert tekintélyének és befolyásának elvesztését a térségben. Miközben Teherán teljesen tudatában van azoknak a lehetőségeknek, amelyeket a kialakuló regionális rend jelenthet a számára, addig tisztában van azokkal a megszorításokkal is, amelyek fokozatosan befolyási körére helyeződnek.

Az Egyesült Államok Iránnal szembeni kemény fellépése komoly kritikát váltott ki az iráni vezetők körében. Még a reformista Khatami is élesen utasította vissza az amerikai vádakat. Iránnak a gonosz tengelyéhez sorolása és az azt követő „kardcsörtetés” az iráni konzervatívoknak kedvezett, és egy újabb támadási felületet jelentett a Khatami vezette kormány ellen. A reformista vezetés azonban nem kíván felhagyni mérsékelt politikájával. Ezt bizonyítja, hogy Irán elmozdulva a „muszlim nemzetek anyja” szerepből, teljes mértékben támogatja Oroszországot a muzulmán lázadókkal szemben vívott harcában Csecsenföldön és Dagesztánban. Ez az első alkalom, amikor Irán vezetése hivatalosan ítélt el egy iszlám felszabadító mozgalmat. Ennek jelentősége óriási, hiszen Irán a kaukázusi harcok kapcsán az ortodox Oroszországgal került egy oldalra, azon iszlám „terroristákkal” szemben, akiket Szaúd-Arábia – és több arab ország – támogat. Mindez azt bizonyítja, hogy Teherán valóban újraértékelte a terrorizmus kérdését, és jelentős mértékben mérsékelte a terrorcselekményekkel kapcsolatban álló szervezetek támogatását. A Moszkvának nyújtott iráni támogatás mögött azonban ott áll az is, hogy Oroszország Irán legfőbb fegyver-ellátója, valamint, hogy jelentős segítséget nyújt Irán polgári célú atomprogramjához.

A tálibok afganisztáni uralmának megdöntésével az USA vezette terrorizmus elleni koalíció nem fejezte be a háborúját. Az új célpont Irak lett. A Saddam Hussein rezsimje ellen vívott harcban Teherán ismételten konstruktív magatartást tanúsított: aktívan semleges álláspontot foglalt el. Egyfelől élesen elítélte az ENSZ felhatalmazás nélküli amerikai-brit akciót Irakkal szemben, mert stratégiai doktrínájának értelmében Irak megszállását, az Egyesült Államok fokozott jelenlétét a térségben biztonságpolitikai kihívásként értékelte, valamint erőteljesen aggasztotta az iraki diktátor távozását követően jelentkező instabilitás kérdése. Másfelől hallgatólagosan támogatta az Irak elleni katonai akciót, mert az régi ellensége, Saddam Hussein és baathista rendszere ellen irányult, amelyben az iraki síiták erőszakkal voltak elnyomva, és mert az 1980 és 1988 között lezajlott nyolcéves iraki-iráni háború emléke és annak gazdasági, erkölcsi, illetve egyéb hatásai még mindig erősen éltek az irániak millióinak emlékezetében. Az Iszlám Köztársaság tehát nemcsak az Egyesült Államokkal állt szemben, hanem Saddam Hussein Irakjával is. Irán az Irak elleni háborúban így – az 1991-es Öböl-háborúhoz hasonlóan – semleges maradt, s nem vett részt egyik fél oldalán sem a konfliktusban.

Washington az iraki háborút követően kialakult helyzet zavarosságáért Teheránt tette felelőssé, s Iránt az iraki ellenzéki síita csoportok támogatásával, az Amerika-ellenes érzelmeket szító forradalmi gárdisták Irakba történő beszivárogtatásával vádolta meg. Valójában azonban nincs bizonyíték arra, hogy Irán beavatkoznék Irak demokratikus újjáépítésébe és arra sem, hogy akadályozná a béke megteremtését Irakban. A washingtoni álláspont Irán iraki befolyásáról eltúlzott. Ugyanis a háborús múlton túl, lényeges különbség van a két ország között. Az iraki síiták nem fogadták el az „iszlám kormányzás” elvét, amelyből az iráni vallási vezetők eredeztetik jogukat a kormányzásra. Az iráni konzervatív papok ezért tartanak attól, amit egy demokratikus Irak jelenthet (megkérdőjelezheti az iráni teokrácia alapjait), de konkrét lépéseket nem tesznek ellene. Az iráni és iraki síiták azonos vallásúak, de két különböző etnikumról van szó (az irakiak arabok, az irániak viszont perzsák). A nacionalizmus pedig továbbra is fontos kérdés Irán és Irak politikai kultúrájában. Az iraki síiták igénybe vehetik az iráni segítséget, de valószínűbb, hogy mindent meg fognak tenni az iráni befolyás korlátozására. Így feltehetően az iráni befolyás Irakban korlátozott marad majd.

A teheráni vezetést Irak jövőjét illetően számtalan, egyelőre megválaszolatlan kérdés foglalkoztatja. Egyrészről az iraki belpolitikával, másrészről pedig az Irak jövőbeli kül- és gazdaságpolitikájának Iránra gyakorolt hatásaival kapcsolatos kérdések izgatják Teheránt. Az iráni vezetés mindenképpen szeretné, hogy Irak jövőbeli hatalmi központjában a síiták számarányuknak megfelelően kapjanak helyet, ám ennek érdekében nem kíván – és nem is képes – beavatkozni az iraki újjáépítésbe. Irak új politikai rendszerének kialakítása számtalan olyan kérdést vet fel, amelyekre Teherán jelenleg nem rendelkezik megfelelő válaszokkal. Hasonlóképpen foglalkoztatja Teheránt Irak jövőbeli külpolitikai irányvonalának alakulása is, mivel egy a nyugati – elsősorban amerikai – érdekeket garantáló Irak jelentősen korlátozhatja Irán regionális hatalmi törekvéseit a Perzsa-öbölben, valamint jelenleg stabilnak tűnő helyzetét az OPEC-en belül. Teherán azonban tisztában van azzal, hogy az iraki belügyekbe való beavatkozás bármilyen formája csak ronthat a saját helyzetén, s esetleg egy amerikai – megtorló – katonai akciót vonhat maga után. Irán így tehát ugyan közvetlenül és közvetve is érdekelt Irak jövőjének alakításában, azonban mégsem engedheti meg magának, hogy beavatkozzék Irak belügyeibe, ezért jelenleg nincs más választása, mint távol maradni, és a partvonalról figyelni az iraki eseményeket.

Az Iszlám Köztársaság az afganisztáni és az iraki háborút követően jelentősen mérsékelte külpolitikáját, az amerikai csapatok jelenléte Irán keleti és nyugati határán pedig egyfajta bekerítettség érzetet alakított ki, amely további óvatosságra intette a teheráni vezetést. Washington azonban nem értékeli kellőképpen az iráni erőfeszítéseket, s az Iszlám Köztársaságot továbbra is a terrorizmus legaktívabb támogatójának tartja. Közben olyan államokat emelt szövetségesei közé, akik sokkal inkább nevezhetők a terrorizmust támogatóknak, mint Irán. Pakisztán még atomprogramjával és Pervez Musharraf tábornok puccsával (1999-ben) vívta ki az amerikai kormányzati körök rosszallását. A szeptember 11. után tanúsított konstruktív magatartásának köszönhetően azonban Washington első számú szövetségesévé vált. Kérdés, hogy Irán, amely bár kevésbé jelentős, de szintén fontos szerepet játszott Afganisztánban a tálibok elleni harcban, és egyre pozitívabb aktorként jelenik meg Irakban, miért nem kapja meg ugyanezt az elbánást az amerikai vezetéstől. Washington szerint Irán magatartása csak csekély mértékben változott, és Teherán továbbra is veszélyt jelent az izraeli-palesztin békefolyamatra, az afganisztáni és az iraki béke megteremtésére. Az Iszlám Köztársaság Pakisztánnal ellentétben nem volt aktív résztvevője a terror elleni koalíciónak Afganisztánban és Irakban sem, így nem várható el az amerikai vezetéstől, hogy Iszlamabadhoz hasonlóan kezelje Teheránt. Irán álláspontja szerint azonban az USA „kettős mércét” alkalmaz a terrorizmus elleni harcban, amely iráni érvelés szerint erősen megkérdőjelezi a háború legitimitását. Az Egyesült Államok aktuális érdekei alapján minősít egyes államokat terroristának, vagy éppen baráti országnak. Ezt bizonyítja, hogy Szaúd-Arábia annak ellenére, hogy a fundamentalista iszlám központja, hosszú évtizedekig volt az USA első számú partnere a Közel-Keleten. Valamint az is, hogy Washington a jelenlegi iráni rendszer megdöntésére azt a Mujahedin-e Khalq-ot kívánja felhasználni – támogatni –, amely az 1970-es és 1980-as években még számos Nyugat- és Amerika-ellenes akciót hajtott végre, és amely jelenleg rajta van a terrorista csoportok amerikai és európai listáján.